Sötét oldal

By Linwood Barclay

Az újságíró Zack Walker igen jó érzékkel bukkan rá a különleges sztorikra. Barátja, Trixie Snelling azonban nem akarja elmondani a saját történetét, mert az számtalan problémához vezetne. Hivatásos dominaként Trixie-nek sok titka van, ám a férfinak fogalma sincs, hogy ezek közül melyik az, amelyiknek felfedésével egy helyi újságíró megfenyegeti a nőt... egészen addig, amíg Zack egy keresztre kikötözött holttestet nem talál Trixie házának alagsorában.
Ezzel a férfi egy gyilkossági ügy kellős közepén találja magát, ráadásul Trixie-t elnyeli a föld, és minden megkérdőjeleződik, amit eddig biztosnak hitt a barátjáról, a városáról, sőt még a saját házasságáról is. Zack belekeveredik a nyomozásba, amelyben szerepet kap egy régóta megoldatlan hármas gyilkosság, motorosok, drogháború és egy hidegfejű, elszánt, bosszúálló gyilkos. Ráadásul igen nagy a tét: nemcsak az állását veszíti el, de a házassága is veszélybe kerül. És ha nem szegődik mellé a szerencse, mindez akár az életébe is kerülhet...

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Dec 19, 2014
• ISBN: 9789636437008

Book preview

cover.jpg

Linwood Barclay

SÖTÉT OLDAL

img1.jpg

Linwood Barclay

SÖTÉT OLDAL

img2.jpg

A mű eredeti címe

Stone Rain

Copyright © 2007 by Linwood Barclay

All rights reserved.

Hungarian translation © Beke Zsolt

© General Press Könyvkiadó, 2014

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

BEKE ZSOLT

Szerkesztette

KISS BÉLA

A borítót

ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN

tervezte

ISBN 978 963 643 700 8

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő KENYÓ ILDIKÓ

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Neethának

Köszönetnyilvánítás

Ezúton ismét köszönetet mondok ügynökömnek, Helen Hellernek, valamint Irwyn Applebaumnak, Nita Taublibnek és a Bantamnél Danielle Pereznek állhatatos támogatásukért.

Miranda zajokat hallott a lépcső irányából. Visszajöttek. Ha itt találnak, én is halott vagyok, mint a többiek, gondolta.

Biztos, hogy ők azok lenn a bárban. Végül is csak ő túlórázik, mindenki más hazatiplizett. A Kickstart bezárt, a lányokat hazaküldték. Bármelyik pillanatban feljöhetnek az emeletre, hogy befejezzék, amit elkezdtek. Azért kemény napjuk volt. Eladtak pár korsó sört, plusz egy kis drogot is, néhány pasas dugott egy jót, most meg ki kell találniuk, hogy mi legyen a három holttesttel.

Hát igen, biztosan megölik. Talán nem Leo. Esélyes, hogy Leo nem nyúl hozzá, Gary végez vele. Leo viszont nem fog tenni semmit, hogy Garyt megállítsa. Mindig hagyta, hogy ilyesmiben Gary vigye a prímet. Végem, mint a többieknek, gondolta.

Hacsak nem jutok ki innét.

A többiek nemrég haltak meg.

Talán néhány perce, gondolta, bár sokkal hosszabbnak tűnt a várakozás. Tényleg igaz ez a belassulás, jutott az eszébe. Lehet, hogy a filmekben, ha valami megrázó dolog történik, ezért lassítják le a képet. Nemcsak azért, mert jól néz ki, hanem mert tükrözi, amit az ember érez. Talán az agy így próbál időt nyerni, hogy felfoghassa, mi az ördög folyik körülötte, és addig kitalálja, mit kezdjen a helyzettel.

Miranda úgy érezte, már jó ideje itt van a szobában a három halott férfival, pedig talán alig telt el néhány perc. Talán csak néhány másodperc. Fogalma sem volt. Talán sokkot kapott?

Egyet tudott biztosra: hogy a három férfi halott. Lerítt róluk. Mindhárman szétvetett tagokkal, mozdulatlanul feküdtek a földön, ingjük és nadrágjuk csatakos volt a vértől.

Payne – halott. Eldridge – halott. Zane – halott.

Nem sokkal ezelőtt még éltek.

Eldridge halt meg utoljára. Addig még kihúzta, hogy a szemébe nézzen, és kinyögje:

– Gary... Gary ki fog nyírni...

Nem mintha figyelmeztetni kellett volna őt.

Még akkor is nehezére esett összeszednie magát, amikor a lépcső felől Gary és Leo hangját hallotta. Koncentrálj, biztatta magát, koncentrálj.

Egy röpke pillanatra megfordult a fejében a gondolat, hogy vajon ki tudná-e dumálni magát. Elmondaná Garynek, hogy nem kell miatta aggódnia, csak hagyja futni, ő egy árva szót sem szól arról, mit művelt, még arról sem, hogy megölte az egyetlen férfit, akit szeretett.

Na persze. Ez ám a terv.

Résnyire nyitotta az ajtót, és körülnézett a mocskos folyosón. Balra a lépcső, ahonnan állott sör, emberi izzadság és cigaretta bűze áradt felfelé. Jobbra, a folyosó végén a tűzlépcsőre nyíló ablak.

Megragadta a táskáját, az ablakhoz szaladt. Fel akarta húzni, de az nem moccant.

A hangok egyre közeledtek, nagyjából félúton járhattak. Már hallotta a lépteiket is. Még erősebben nekifeszült a beragadt ablaknak, ami épp annyit engedett, hogy alá tudta csúsztatni az ujjait. Minden erejét bevetette, és sikerült elég szélesre nyitnia ahhoz, hogy az egyik lábát kidugja a rozsdás fémrácsra. Aztán egész testével átcsúszott a résen, végül kirántotta a másik lábát is.

Megpillantotta a két férfit a folyosó túloldalán, és hozzásimult az épület hideg téglafalához. Mintha súlytalan lett volna, nesztelenül leszaladt a fémlépcsőn, majd elrohant az éjszakába.

Tudta, hogy el kell tűnnie innét, és sosem jöhet vissza. Nem mehet a rendőrségre. Nem tudnának segíteni, nem garantálnák a testi épségét. Gary biztos megtalálná a módját, hogyan árthatna neki.

Csak magára számíthat. El kell tűnnie. El kell intéznie, hogy soha senki se akadhasson a nyomára.

Mert Gary keresni fogja, és soha nem adja fel.

1. fejezet

– Szedje ki az aprót a zsebéből – utasított az egyenruhás nő. – És adja át a pénztárcáját is.

Egy pillanatra arra gondoltam, hogy elviccelem az egészet. Kevésbé nyomasztó viszonyok között esetleg így is tettem volna. Egy börtönlátogatás átlagos körülmények között is – ki látogat börtönöket átlagos körülmények között? – eléggé nyomasztó. De ami miatt én idejöttem, azt egyáltalán nem nevezném átlagosnak. Ahogy a parkolóban álló furgonban ülő, rám váró fickó sem tűnt átlagosnak.

Ha a Metropolitannek írnék cikket, talán azt mondtam volna az őrnek, amikor elkérte a pénztárcámat, hogy: „Most akkor kirabol? Talán nem kap elég fizetést?" Aztán röhögtem volna. Haha.

De a negyvenes éveiben járó fekete nő (akkora, mint egy kétajtós szekrény, oldalán a fényes, fekete övön függő gumibottal) nem úgy festett, mintha vicces kedvében lett volna. Ezt teszi az emberrel, ha börtönben dolgozik. Nem kell rabruhát hordani, hogy átjárjon a hely fullasztó hangulata.

A mobilomat ekkorra már beletettem a tálcába, amit felém nyújtott.

– Persze, hiszen az aprópénz is be tudja indítani – helyeseltem a biztonsági kapu felé biccentve. Épp ilyeneket használnak a reptereken is. – De miért kell odaadnom a pénztárcámat?

– Nem vihet be pénzt – jelentette ki szigorúan a nő. – Tilos pénzt adni a raboknak. – Futólag megigazította a gumibotját. Nem hiszem, hogy szándékosan tette, és semmire sem akart utalni vele, de mégis megértettem az üzenetet. Ne packázz velem. Ezt üzente.

Nem igazán rajongok érte, ha egy gumibottal fejbe vernek. Mondjuk az is igaz, hogy nem sokat rontott volna a helyzeten.

Azelőtt még sosem jártam börtönben, pláne nem egy női börtönben, és alig töltöttem el öt percet, máris rájöttem, hogy nem egy főnyeremény itt élni. Már a főbejárat felé elfogott ez az érzés. Három méter magas drótkerítés mellett sétáltam végig, amelynek a tetején szögesdrót kígyózott, majd megnyomtam a kapu melletti kis hangszóróhoz tartozó gombot.

– Halló?

Egy hang szólt a készülékbe, szerintem legalább húsz méter távolságból:

– Neve?

– Walker? – feleltem, mintha nem lettem volna biztos benne. – Zack Walker?

Aztán semmi. Jó tíz másodpercet álltam a kapu előtt, közben azon morfondíroztam, mi van akkor, ha nem is vagyok a listán, pedig még az ügyvéddel is beszéltem – aki megmozgatott néhány szálat, kért pár szívességet, ahogy tetszik, hogy be tudjak jutni. Végül berregést hallottam, ami azt jelezte, kinyithatom a kaput. Megnéztem a biztonsági kamerákat, miközben elsétáltam a főépülethez, ami a kerítést és a szögesdrótot leszámítva akár főiskola is lehetett volna. Amikor bejutottam, a pulthoz léptem, ahol találkoztam a sótlan, gumibotos őrrel.

– Szóval – próbáltam meg szóra bírni a nőt és megfeledkezni a helyzet súlyosságáról; közben a pénztárcámat kerestem, bár nagyon jól tudtam, hogy a jobb farzsebemben lapul, ott hordom már tizenöt éves korom óta – itt ült Martha Stewart is?

Semmi reakció.

Elővettem a tárcát, és mielőtt a tálcára tettem volna, belenéztem, hét dollár volt benne. A farmerom zsebeiből további ötvenhét centet bányásztam elő. Mennyit ér hét dollár ötvenhét cent a börtönben? Hány slukkot? Itt mindenki egy slukkot akar, nem?

Az őr egy rövid kulcsot tett a pultra, a tetején narancsszínű műanyag kupakkal. A szemközti fal mellett álló szekrényekre mutatott, amelyek pályaudvari csomagmegőrzőkre hasonlítottak.

– Oda beteheti a holmiját – mondta. Megfogtam a tálcát, majd betettem a kulcson feltüntetett számnak megfelelő szekrénybe. Nyomtatott betűkkel be kellett írnom a nevem egy könyvbe, majd mellette aláírni, és bejegyezni, mikor érkeztem. Még egy kézi fémkeresővel is átnéztek, miután átjutottam a biztonsági kapun, hogy biztosak legyenek benne, nem csempészek be semmilyen fegyvert.

Bárcsak lenne nálam fegyver! Akkor nem kellene itt lennem.

Bent egy szobába vezettek, amelyben fülkék sorakoztak, mint egy egyetemi könyvtárban, ahol a hallgatók nyugodtan tudnak tanulni. Ám itt mindegyik fülkével szemben egy másik állt, a két mélyedést üvegfal választotta el. Mindegyikben egy telefon volt, legalábbis telefonkagyló, számlap nélkül. Innen nem rendelnek pizzát.

Épp, mint a filmekben.

Egy másik női hangot hallottam a hátam mögül.

– Minden rendben? – Felugrottam meglepetésemben. – Nyugodjon meg – mosolyodott el, és a hátam mögé nézett. – Ez lesz itt a magáé.

Bólintottam, nyeltem egy nagyot, és megfordultam. Az üveg túloldalán épp akkor lépett a terembe Trixie Snelling, a barátom.

Egy másik női őr a túloldalon álló székhez kísérte. Trixie leült. Most először láttam azóta, hogy letartóztatták.

Arra számíthattam, hogy narancssárga rabruhában lesz, mert kétszer is végignéztem rajta, amikor farmerban (öv nélkül), blúzban és edzőcipőben belépett. Koromfekete haja, sötét szeme és csinos alakja magára vonta a figyelmet, mindegy, mit viselt. Az ügyfeleinek nem kalandoztak el a gondolataik, amikor magára öltötte bőrfűzőjét, kezébe vette az ostorát, de csak munka közben nézett ki így. Egyébként még melegítőben is tagadhatatlanul gyönyörű és vonzó teremtés volt.

Persze azt is láttam, hogy ez a néhány nap börtön is megviselte. Nem volt rajta smink, a szeme fáradtan figyelt, a haja laposan simult az arcához. Felteszem, kevesebbet alszik, mint odakint.

Ez nem lepett meg.

Trixie-vel már évek óta barátok voltunk – csak barátok. Amikor még egy kertvárosban, Oakwoodban éltem, alig néhány háznyira laktunk egymástól. Akkoriban én otthonról dolgoztam, és ő is otthon űzte az ipart. Kezdetben naiv módon azt hittem, könyvel. Akkoriban még nem igazán tudtam olvasni a jelekből – pedig akadt belőlük bőven, csak úgy villogtak, mint a hirdetőtáblák –, amik arra utaltak, hogy Trixie nem mások adójóváírásainak kiszámításából él.

Már rég jó barátok lettünk, amikor megtudtam, hogy Trixie mivel is keresi a kenyerét, de valami megmagyarázhatatlan okból mégis barátok maradtunk, holott nem vagyok az a fajta fickó, aki olyanokkal barátkozik, akik a tűzzel játszanak.

Nem mintha jobbnak gondolnám magam náluk. Csak arról van szó, hogy már akkor is pánikba esek, ha túl rövid időre veszek parkolójegyet. Vagyis csak pánikba esnék, ha nem szaladnék oda az órához már öt perccel korábban, hogy bedobjak még néhány érmét.

Trixie mosolygott, de ő is tudta, hogy ez nem egy baráti látogatás. Eszeveszett komoly telefonálgatás előzte meg, hogy most találkozhassunk.

– Jézusom, Zack, mit keresel itt?

– Szia, Trixie – üdvözöltem.

– Jött az üzenet: az ügyvédem elintézte, hogy találkozzak veled, azt mondta, sürgős. Mégis mi történt?

Az ügyvédje nem mondhatta el neki. Én sem az ügyvédnek. Úgy kellett meggyőznöm arról, hogy feltétlenül találkoznom kell a védencével, hogy közben nem árulhattam el, mi az oka. Ha Trixie a találkozónk után elmondja neki, amit most tőlem hall, az már az ő dolga.

Az végképp nem rám tartozik.

– El kell mondanom valamit – kezdtem –, de ígérd meg, hogy nyugodt maradsz.

– Tessék?

– Figyelsz? Nyugodj meg, és figyelj arra, amit mondok.

Trixie idegesen körbepillantott. Bármilyen rossz hírre is számít, az, amit hallani fog, sokkal rosszabb lesz.

– Jó – válaszolta. – Mi lenne az?

– Rossz hír – suttogtam a hallgatóba. – Náluk van.

Trixie tekintetén láttam, nem kell többet mondanom. Pontosan tudta, kiről van szó.

Egy kicsit előreszaladtam a történetben. Rengeteg minden történt, ami végül ide vezetett.

És rengeteg dolog történt ez után.

A legjobb lesz, ha az elejétől kezdem.

2. fejezet

– Kellene húsz dolcsi – mondta Paul, a tizenhét éves fiunk.

Sarah-val a konyhaasztalnál ültünk, végeztünk a mosogatással, a tiszta edények a mosogató mellett várták, hogy a helyükre kerüljenek.

Borozgattunk. Sarah hazafelé vett egy üveg kaliforniai bort, amivel csurig töltöttünk két poharat. Ekkor jelent meg a gyerek a konyhaajtóban.

– Mire kell? – kérdezte Sarah, miután kortyolt egy nagyot.

– Erre meg arra – felelte Paul. – Lehet, hogy megnézünk egy filmet a moziban.

– A mozi nem kerül egy húszasba – jegyeztem meg. – Még.

Paul felsóhajtott.

– Na és a pattogatott kukorica? Azt akarjátok, hogy kukorica nélkül üljem végig a filmet?

Sarah-ra néztem.

– Nem tudnék aludni a gondolattól – mondta végül a feleségem.

– Nem adtam én neked húsz dollárt a napokban? – kérdeztem.

Paul ismét felsóhajtott.

– Annak már három napja.

– Jó – mondtam –, az három napja volt. De hová lett a pénz?

– A francba is, nem érdekes – távozott Paul sértődötten.

– Várj egy percet – adtam be a derekam. Miközben felálltam a székből, Sarah megragadta a karom.

– Ülj le – mondta. – Hadd menjen. – Visszaültem a székbe. – Igyál még egy kis bort. – Teletöltötte a poharam. – Most épp az SF korszakát éli. – Az SF szülői rövidítés a seggfejre.

– Na ne mondd! – válaszoltam. Paul idén fejezi be a gimnáziumot, és mindent összevetve jó srác. Néha azonban kedvem lenne egy-két hónapra lepasszolni valahová.

Belekortyoltam a borba.

– Ne így – szólt rám Sarah. – Úgy iszol, mint egy lány. Figyelj engem. – Megdöntötte a majdnem teli poharat, és négy húzásra meg is itta mindet. Visszatette az asztalra. – Még egyet!

Megtöltöttem a poharát.

– Gyakrabban kellene ilyet csinálnunk – mondta. – Nem tudom, neked feltűnt-e, hogy az elmúlt időben kicsit stresszesen élünk.

Igaza volt. Csak néhány napja értem haza apám halászkunyhójából, ahol, és nem akarom elbagatellizálni a dolgot, elszabadult a pokol. Három év alatt ez volt a harmadik alkalom, hogy pácba kerültem – na ez egy pontos kifejezés –, nem voltam felkészülve rá, és nyakig úsztam benne.

Megígértem Sarah-nak és magamnak is, hogy többet nem keveredek veszélyes helyzetbe, nem mintha én kerestem volna a bajt. Nem az én asztalom. Egész olvasható sci-fi regényeket írok, a számlákat pedig abból fizetem, hogy a Metropolitannek készítek beszámolókat, ahol alkalomadtán Sarah a szerkesztőm. Egy olyan nagy napilapnál, mint a Metropolitan, annyian felfalhatnak, akik magasabban állnak a táplálkozási láncban, hogy nehéz megmondani, ki is az ember közvetlen főnöke.

– Bizony, stresszes volt – helyeselek. – De Paul sem könnyíti meg, ha így viselkedik. Esküszöm, olyan, mintha mindennap megcsapolna egy tízessel vagy húszassal. És ez csak a szórakozásra megy el. Kivesz egy filmet, elmegy a moziba, videojátékokat vesz. Én nem költök ennyit arra, hogy...

– Igyál – biztatott Sarah.

Én pedig hallgattam rá.

– Van még egy üveg ebből? – kérdeztem, ő pedig bólintott. – Angie hol van ma este?

A lányunk másodéves volt a Mackenzie Egyetemen, ám mivel az iskola ugyanabban a városban van, mint ahol élünk, otthon lakott.

– Az egyetemen – válaszolta Sarah. – Valami esti órán.

– Alig látom itthon. Néha az az érzésem, hogy nem is alszik itthon minden este.

– Van barátja – mondta Sarah. A megjegyzés egy ideig lógott a levegőben, így volt időm megemészteni, hogy ez mit is jelent. – Majdnem húszéves – folytatta Sarah. – Ha kollégista lenne, ha az ország másik végén járna egyetemre, sosem tudnád, hogy vajon otthon aludt-e.

Felhörpintettem az utolsó korty bort is, majd a hűtőhöz sétáltam.

– Hol a másik üveg?

– Nézd meg jobban, ott kell lennie – utasított Sarah. – Meséltem már a külügyi szerkesztős dologról?

– Miféle külügyi szerkesztőről?

– Meghirdették a helyet. Egy új külügyi szerkesztőt keresnek. Garth bekerül a szerkesztőbizottságba, így mindenről tud írni, amiről csak akar.

– Biztos, hogy van még egy üveggel?

– Tényleg nekem kell megkeresnem?

– Most vagy megvakultam, vagy nincs még egy üveg... várj, megvan. Tehát szeretnéd a munkát?

– Hát eggyel komolyabb lenne, mint sima szerkesztőnek lenni. Több munkatárs, nagyobb horderejű sztorik, nagyobb költségvetés.

– Meg több fejfájás.

– Ez egy komoly lépés lenne, ha egyszer Magnuson helyére szeretnék ülni. – Bertrand Magnuson, a lap főszerkesztője nem rejtette véka alá, hogy nem túlzottan kedvel engem. Volt néhány nagy sztorim, amióta a lapnál vagyok, azok úgy az ölembe hullottak. Ezek az ő szemében nem számítottak.

– Tényleg az ő helyét szeretnéd? – kérdeztem.

– Most miért ne? Szerinted a lapnak volt valaha is női főszerkesztője?

– Nem hiszem.

– Csak egy probléma van – mondta Sarah.

– Mi lenne az?

– Összekeverem az országokat, főleg a -sztán végűeket.

– Hát ez bizony baj – válaszoltam, miközben dugóhúzót kerestem a fiókban.

– Mit csinálsz?

– Hol van az a rohadt dugóhúzó?

– Az asztalon, Sherlock.

Visszaültem az asztalhoz, és nekiláttam kinyitni az üveget.

– Segítened kell – fordult felém Sarah. – Kérdezz ki a külföldi eseményekről. Olyan régóta foglalkozom a helyi hírekkel, hogy fogalmam sincs, mi történik a városon kívül.

– Hitler meghalt – kezdtem sorolni a tényeket. – Maggie Thatcher már nem miniszterelnök. Meg volt az a pasas, aki a Holdon járt. A Hold is külföldnek számít, igaz?

– Akkor segítesz? – Szerette volna, ha nem viccelem el a dolgot.

– Segítek.

Figyelte, ahogy újratöltöttem a poharakat, aztán megkérdezte:

– Mikor találkozol Trixie-vel?

– Holnap együtt kávézunk – feleltem.

– Miért keresett? – érdeklődött a feleségem.

– Nem tudom. Felhívtam, amikor hazaértem apu halászkunyhójából. Tudod, már korábban el akart mondani valamit, de akkor felhívtak, hogy mi történt apával, ezért nem tudtunk találkozni. Amikor visszahívtam, azt mondta, hogy bajban van, de nem akarta a telefonban kifejteni.

– Te mire számítasz?

Megvontam a vállam.

– Fogalmam sincs.

– De mégis, miben tudnál neki segíteni? Milyen természetű lehet az a probléma, amiben egy hivatásos domina a te szakértelmedre hagyatkozna? – Sarah hatásszünetet tartott. – Nem értesz a csomókhoz.

– Mondtam, hogy nem tudom. Biztos van olyasmi, amire jó rálátásom van.

Sarah felemelte a poharat, és rám függesztette a tekintetét, mintha a boron keresztül vizsgált volna.

– Miért barátkozol vele?

Összeszorítottam az ajkaimat.

– Felteszem, azért, mert néhány évvel ezelőtt kisegített, amikor bajba kerültünk Oakwoodban. Már azelőtt ismertem, hogy tudtam volna, mivel foglalkozik. Nem is tudom. Csak úgy bírjuk egymást. De téged ez zavar, mármint hogy barátok vagyunk?

– Hogy zavarna? Nem igazán. Jó, persze, észvesztően gyönyörű, és tudja, hogyan teljesítse a férfiak legrejtettebb, legsötétebb képzelgéseit, de nem érzem magam fenyegetve. – Sarah elmosolyodott. Mondani szerettem volna valamit, de megállított. – Semmi baj. Ismerlek, és nem aggódom miattad. Van, ami csak a miénk.

Gyengéden elmosolyodtam.

– De azt hiszem, értem, hogy mit szeretsz Trixie-ben – folytatta.

– Mit?

– Azt, hogy veszélyes.

– Ne csináld már!

– Nem, tényleg, ebben biztos vagyok. Egész életedben biztonságban éltél, nem kockáztattál, éjjelre bezártad az ajtót, mindig kicserélted az elemet a füstérzékelőben, odafigyeltél, hogy a kések ne a hegyükkel felfelé álljanak a mosogatóban. Te is tudod, hogy így van.

Nem mondtam semmit. Pontosan felsorolta a rögeszméimet.

– De azzal, hogy Trixie-vel barátkozol, akinek van egy sötét oldala, aki pénzért elnáspángolja a férfiakat a pincéjében, szóval az, hogy vele barátkozol, még akkor is, ha csak egy kávéra futtok össze, nos, te így játszol a tűzzel. Ettől azt gondolod, hogy mégsem vagy annyira konzervatív.

– Legalábbis te így gondolod.

Sarah előrehajolt.

– Tudom.

– Ez hülyeség – védekeztem.

– Biztos. – Megivott még egy pohár bort. – Tudod, mire gondoltam, hogy mit szeretnék csinálni?

– Nem. Mire gondoltál, mit szeretnél csinálni?

– Fel szeretnék menni veled az emeletre, és szétkefélni az agyunkat, hát ezt szeretném csinálni.

Valami mocorogni kezdett bennem. Megköszörültem a torkomat.

– Hát, ha ezt szeretnéd csinálni, akkor csak tessék, csináld. Én nem állok az utadba.

– Akkor most kapok húsz dolcsit, vagy nem?

Paul ismét megjelent az ajtóban. Mindketten hátrafordultunk, és nem tudom, Sarah hogy érezte, de az én agyam egy fél másodperccel lassabban mozdult, mint a koponyám.

– Ööö... – mondtam azon morfondírozva, vajon a gyerek hallotta-e az utolsó néhány mondatunkat –, úgy döntöttünk, hogy nem.

Sarah lassan felém fordult.

– Mikor is szavaztunk?

– Most szavazunk. Akik támogatják, hogy Paul kapjon húsz dolcsit, kérem, emeljék fel a kezüket. – Sem Sarah, sem az én kezem nem mozdult. – Hát ez eldőlt. Leszavaztunk.

– Jaj, ne már! Páran elmennénk a moziba.

– Elgondolkoztál már azon – kérdezte Sarah lassan, hogy ne gabalyodjon össze a nyelve –, hogy keress egy részmunkaidős állást, és ne minket pumpolj mindig, ha költeni akarsz valamire?

– Támogatom az indítványt – helyeseltem.

Paul határozottan kiakadt.

– Mintha azt mondtátok volna, hogy ne keressek munkát, mert az a tanulás rovására menne. Ezt mondtátok, nem igaz?

– Feltételezem, hogy igazad van – válaszoltam –, de tekintetbe véve, hogy épp nem a tanulással foglalkozol, nem tudom, lenne-e valami különbség. Annyi változna, hogy nem a moziba mennél vagy videojátékokkal játszanál, hanem keresnél egy kis pénzt.

– Ezt nem hiszem el – háborgott Paul. – Basszus, mégis milyen munkát kapnék?

– Érdeklődve várjuk a fejleményeket – feleltem.

Paul csalódottan felemelte a kezét, majd hagyta, hogy visszahulljon.

– Akkor úgy néz ki, itthon maradok – mondta. – Talán találok valami játékot.

Sarah-val egymásra pillantottunk. Ahhoz, hogy a korábban ismertetett terv megvalósuljon, jobb lenne, ha a miénk lenne az egész ház.

– Rendben – adtam meg magam, és a pénztárcámért nyúltam. – Elmondom, hogy mi lesz. Adok neked egy húszast, ha megígéred, hogy holnap nekiállsz részmunkaidős állást keresni.

Paul átvágott a konyhán, kikapta a kezemből a pénzt, és azt mondta:

– Rendben. Ha azt akarjátok, elmegyek nyomorult hamburgereket sütögetni. – Aztán egy szempillantás alatt távozott.

Megvártam, amíg az ajtó becsukódik, a por elül, majd Sarah-hoz fordultam.

– Azt hiszem, meg kellene regulázni a gyerekeket.

Sarah szomorúan ingatta a fejét.

– Ez a hajó bizony elment – mondta. – Nem sikerült jó példát mutatnod.

Felkelt az asztaltól, megfogta a kezemet, és a lépcső felé vezetett.

– Mi volt Mianmar korábbi neve?

– Burma – válaszolta Sarah.

– Azt hiszem, jó a válasz – mondtam.

Sarah még azt sem várta meg, hogy felérjünk az emeletre, már a lépcsőn kigombolta a blúzát.

– Veszélyes, mi? – mondtam. Követtem a lépcsőn. – Te vagy veszélyes.

3. fejezet

Épp hátradőltem az asztalomnál, a kezemben friss kávéval a Metropolitan kávézójából, amikor kellemetlen szag ütötte meg az orromat. Két eshetőség állhatott fenn. Vagy az egyik fényképészünk tudósított arról, hogy valaki a pöcegödörbe fulladt, vagy a kedvenc bűnügyi tudósítónk ólálkodott a közelben.

Még csak hátra sem fordultam, úgy kérdeztem tőle:

– Mi újság, Dick? – Aztán lassan felé fordultam a székemmel együtt.

– Honnan tudtad, hogy én vagyok az? – kérdezte. Dick Colby nemcsak az újság legjobb bűnügyi újságírója, de az egyik legszagosabb is. A közvetlen munkatársai nem tudják eldönteni, mi lehet ennek az oka. Nem fürdik? Nem mossa a ruháit? Vagy esetleg a kettő együtt? Dick egyedül él. Nem tudom, hogy egyáltalán megnősült-e valaha, de azt el sem tudnám képzelni, hogy egy feleség így bocsátaná útjára. Egy zsémbes, kissé túlsúlyos, idő előtt kopaszodó, késő negyvenes férfi állt előttem, és kíváncsi lennék, valaha is a fülébe jutott-e, hogy mindenki, legalábbis a háta mögött, Szagos Dicknek nevezi.

– Hatodik érzék – válaszoltam. Mély levegőt vettem, mielőtt felé fordultam, és lassan, beszéd közben fújtam ki. – Miben segíthetek?

– A Wickens-ügyről szóló jegyzeteid kellenek. Telefonszámok meg ilyenek.

Annyira meglepődtem, hogy hirtelen levegőt vettem, majd fuldokolva köhögni kezdtem.

– Mégis mi a szarról beszélsz?

– Átveszem a sztorit – világosított fel Colby. Ilyen egyszerűen. Ahogy a fiam, Paul mondaná: Ácsi, Talpnyaló bácsi!

– Szóval úgy döntöttél, hogy tetszik a sztori, idejössz, én meg odaadom neked?

Colby szánakozó mosollyal nézett rám.

– A francba, neked senki sem szólt?

– Mégis miről?

– Talán az asszonykáddal beszéld meg – válaszolta. – Utána add át a jegyzeteidet.

Felszaladt bennem a pumpa. Legszívesebben rávetettem volna magam a nyakára, és megfojtottam volna, de bizony attól tartottam, hogy ha ennyire közel kerülök hozzá, akkor elájulok. A Wickens-riport egy őrült családról szólt, akik istenítették Timothy McVeight, az oklahomai robbantót, ezért azt eszelték ki, hogy felrobbantanak egytucatnyi (ha nem több száz) embert. A merényletről szóló hírek azonban, mondhatni, túl korán kirobbantak, az elmúlt néhány napban csak erről lehetett olvasni. Kibérelték az apám földjéhez tartozó házat, így a múlt hét folyamán a kelleténél közelebbről sikerült megismernem a családot.

– Ezt nem hiszem el – dühöngtem Sarah üvegfalú irodája felé tartva.

A feleségem éppen telefonált, amikor berontottam, és megálltam az asztala előtt.

– Colby tényleg megkapta a Wickens-sztorit?

– Visszahívhatlak? – kérdezte a telefonálótól, aztán letette a kagylót. – Tessék?

– Szagos Dick szerint az övé a Wickens-sztori. Mi az ördögért mondja, hogy övé a sztori?

– Csessze meg – mondta Sarah. – Micsoda egy faszfej.

– Akkor nem igaz?

– Neeem – nyújtotta el Sarah a választ, közben ingerülten a fejét ingatta. – Vagyis de, igaz.

– Most csak szívatsz.

– Nem az én döntésem volt.

– Akkor kié?

Sarah északi irányba bökött a fejével, Bertrand Magnuson irodája felé.

– Magnuson elvette tőlem? A Wickens-sztori az enyém. Szépen felépítettük. Az én történetem volt. Én is a része vagyok.

– Szerintem épp ezért vette el tőled. Figyelj, mindenki tudja, milyen jó munkát végeztél vele. Kifogástalan anyag. Díjnyertes vagy afféle. Akár Pulitzer is. De Magnuson szerint, hát, hogy is mondjam...

– Az ölembe hullott? – fejeztem be a mondatot.

Sarah összeráncolta a homlokát.

– Valahogy úgy.

– Nem igazán mondanám, hogy az ölembe hullott. Gyakorlatilag majdnem otthagytam a fogam.

– Szerinted nem tudom, hogy igazad van? Azt gondolod, én is azt hiszem, hogy csak az öledbe pottyant? – Vett egy mély lélegzetet. – A főszerkesztő azonban úgy gondolja, hogy a kiegészítő cikkek megírására, mint az, hogy mondjuk, Wickensék egy nagyobb mozgalom tagjai voltak-e, vagy más bűnökért is felelősök-e, a rendőrségi kapcsolatai miatt Dick alkalmasabb.

Rámeredtem. Sarah elfordította a tekintetét, úgy tett, mintha keresne valamit az asztalon. Most a rovat szerkesztőjeként állt velem szemben, és képtelen volt a szemembe nézni.

– De te ugye mellettem álltál – kérdeztem –, amikor Magnuson meghozta a döntést?

Sarah nyelt egyet.

– Hát persze.

– A végsőkig?

Sarah tartott egy kis szünetet, mielőtt válaszolt volna.

– A legvégsőkig.

– A külügyi szerkesztői pozíció miatt van ez az egész, igaz? Nem akarod összerúgni a port vele, mert jelentkeznél az állásra, és ezért most tartozol neki.

– Ez hülyeség. Te is tudod, hogy ez hülyeség.

Nem válaszoltam semmit.

– Ez így nincs rendjén, de Colbynak