Aranykoporsó

By Nathan North

Kalandornak lenni nem egyszerű… …főleg ha tolvajnak vagy sírrablónak nézik az embert. De Thomas Morgan nem cserélne senkivel sem. Mentorával és társával, John Sullivan-nel, privát műkincsbeszerzőként dolgoznak már vagy húsz éve. Az évek során több tucat értékes tárgyat loptak már el különféle egzotikus helyekről a „megrendelőik” számára. Sullivan azzal keresi meg a társát, hogy egy ígéretes munkát talált Magyarországon, egy sok pénzt ígérő megbízót, egy illegális fegyverkereskedő személyében, de a dolgok nem úgy alakulnak ahogy azt eltervezték. Üldözések és fegyverropogás között kezdik el Attila koporsójának a keresését, ami három kontinensen keresztül bonyolódik. Egy titokzatos levél nyomán elindulva megtalálják a koporsóhoz vezető első nyomot, de kiderül, hogy még mások is keresik a kincset, és lehet, hogy még mást is. Senki és semmi sem az aminek először látszik. De egyáltalán mit akarhat egy fegyverkereskedő egy régi koporsóval? Mi a kapcsolat Kossuth és a hunok között? Ki vagy kik keresik még Isten ostorának végső nyughelyét?

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Feb 27, 2020
• ISBN: 9786156106889

Book preview

Aranykoporsó

Nathan North

2019

Underground Kiadó

www.undergroundkiado.hu

Minden jog fenntartva!

1. fejezet

Morgan nagyobb fokozatra állította az ablaktörlőt, hogy jobban kilásson a szélvédőn. Nem akarta eltéveszteni a keresett keresztutat. Habár még csak szeptember vége volt, a München körüli hegyek időjárása inkább télies volt mint kora őszi. Minden felületen vízcseppek ültek: a köveken, a fák levelein, az úttesten és a reptéri autókölcsönzőből bérelt Land Rover szélvédőjén is.

Lepillantott az anyósülésen lévő térképre, amin egy piros kereszttel jelölte az útelágazást. Úgy saccolta még vagy tíz kilométer volt hátra, míg le kellett kanyarodnia a főútról. Felcsavarta a fűtést a hideg ellen és hogy a szélvédő ne párásodjon. Magasabb sebességfokozatba kapcsolt és beletaposott a gázba, hogy az öreg terepjáró megbirkózzon a ráváró emelkedővel. A motor kicsit küszködött az évek súlya alatt, de azért erőre kapott. Morgan megpróbált az útra koncentrálni és összeszedni a gondolatait, de azok folyton a kesztyűtartóban lévő dosszié tartalmára és a három nappal korábbi, a megbízójával folytatott megbeszélésre terelődtek.

Éppen két munka között volt és a jól megérdemelt pihenőidejét töltötte Salzburgban, amikor egy korábbi üzleti partnere felhívta és egy jól fizető megbízást ajánlott fel neki Münchenben, de a részleteket csak személyesen volt hajlandó elárulni. Úgy döntött pár óra autózás nem árthat meg és egy kis kereset-kiegészítés soha sem jöhet rosszul. A megbízója egy ismert műkincskereskedő volt, aki nem tartozott éppen a legbecsületesebb emberek közé. A fickó üzletelt mindenféle régiségekkel az arámi szőnyegektől kezdve a zimbabwei harci álarcokig. Morgan úgy gondolta most is egy újabb „beszerzésről" lesz szó, de kiderült, hogy egy elégedetlen ügyfél elrabolta a műkincskereskedő lányát, és érthető okokból a kereskedő szeretné kihagyni a rendőrséget ebből a kényes ügyből.

Habár Morgan inkább tekintett magára, mint kalandorra – vagy ahogy másoknak mindig mondani szokta „antikvitások beszerzőjére" – mintsem magánnyomozóra, de a régi üzleti kapcsolatára, a bajba került nőre és legfőként a kilátásba helyezett jutalomra tekintettel elfogadta a megbízást.

Első lépésként ki kellett derítenie hova vitték az elrabolt lányt. Ez könnyebben ment, mint gondolta. Egy napig figyelte a sértődött ügyfelet, így megtudta melyik nehézfiúk dolgoztak neki, majd azokat követve rájött, hogy naponta kétszer egy alig használt régi úton felhajtottak a hegyek közé. Utánanézett és azon a környéken csak egy csillagvizsgáló volt, de azt is használták még kutatási célokra. Mivel a fickók nem tűntek hobbi csillagászoknak, a helyi földhivatalból kikérte a terület pontos térképeit és megtalálta bennük, amit keresett: egy elhagyatott rézbányát. Utólag még azt is megtudta, hogy a bánya az elégedetlen vásárló egyik partnerének a nevén volt. Most éppen ehhez a bányához tartott.

Annyira elmerült az elmúlt nap eseményeiben, hogy majdnem eltévesztette a földút leágazását. Túlhajtott az kereszteződésen majd vagy húsz méterrel arrébb megállt az út szélén és még egyszer ellenőrizte a térképet. A megfelelő helyen volt, itt kellett lekanyarodni a rézbányához, ami a főúttól körülbelül öt kilométerre lehet. Rápillantott az órájára és elégedetten konstatálta, hogy még hamarabb is ideért a tervezettnél. Még volt vagy négy órája, amíg az emberrablók újra visszatértek. Megfordult a terepjáróval és rákanyarodott a rézbányához tartozó földútra. Úgy gondolta, hogy a bánya lejáratától pár kilométerig a kocsival megy, ott elrejti a Land Rover-t a sűrű aljnövényzetben, majd onnan az erdőn keresztül közelíti meg a bánya területét, mert nem tudhatta, hogy volt-e biztonsági rendszer vagy hagytak-e hátra őröket.

A földút elég leharcoltnak látszott, a növényzet már jelentős részét visszahódította az természet számára és óriási vízzel teli gödrök tették teljessé az utazás élményét. Mégis jó ötlet volt egy négykerék-meghajtású kocsit bérelni – gondolta magában Morgan. Amíg a borzalmas úton a kocsi nem éppen modern kormányművével küszködött elkezdett esni az eső és még a köd is valahogy sűrűbbé vált. A kilométerórára nézett, majd a térképen is ellenőrizte, hogy mennyi utat tett már meg és úgy döntött innen gyalog megy tovább. A terepjáróval jó száz méterrel eltávolodott az úttól, és pár sűrű bokor között elrejtette a kocsit, hogy még véletlenül se vegye észre senki sem.

Áthajolt a kesztyűtartóhoz, kinyitotta, majd kivette a dossziét. A dossziéból csak az elrabolt lány fényképére volt most szüksége, megkereste és kihalászta a papírok és térképek közül. A képen egy huszonkettő-huszonöt év körüli barna, vállig érő hajú és ugyancsak barna szemű mosolygó lány volt. Megfordította a fotót és elolvasta a hátoldalára írt nevet: Eva Novak. Még egyszer memorizálta az arcot és a nevet, de a biztonság kedvéért azért eltette a képet a zsebébe. A kesztyűtartóból kivette még megbízható katonai zseblámpáját is, majd kiszállt a kocsiból. A fűtött utastér után elég hidegnek érezte az időt, de gondolta majd csak hozzászokik és a mozgás is segíthet majd. Bezárta a kocsit, bár nem hitte, hogy itt ellopnák. Hónaljtokjából kihúzta Berettáját és ellenőrizte a fegyvert és a tárat. Mindent rendben talált és a tár is tele volt, sőt volt még nála két tartalék tár is. Visszacsúsztatta a pisztolyt a tokba és elindult visszafelé az út irányába, hogy ellenőrizze nem követték-e, bár az egész úton idefele figyelte, hogy lát-e maga mögött gyanús kocsit.

Útközben hallgatózott nem hall-e valami árulkodó zajt, például motorzúgást, de az esőn és az erdő hangjain, vagyis a lombok zizegésén valamint a madarakon kívül nem hallott semmit sem. Addig sétált, amíg meg nem látta az utat, innen az úttal párhuzamosan haladt tovább az erdőben. A terep viszonylag egyenes volt, a sűrű aljnövényzet kerülgetését leszámítva könnyen haladt. Egy ideje már sétált, amikor észrevett egy drótkerítést. Ez lehet a bányát körülvevő külső kerítés, ami a vadállatokat és az olyan hívatlan vendégeket tartotta távol, mint például én – gondolta magában. A kerítéshez érve jobban szemügyre vette a dróthálót. Már rozsdásodott, de még mindig egyben volt. A kerítés mellett sétálva szakadást keresett a dróton, mert nem volt kedve átmászni a kerítésen és a kerítésoszlopok tetején lévő rozsdás szögesdróttól tetanuszt kapni. Követte a kerítést az erdő belseje felé és pár perc keresés után meg is találta a lehetőséget az átjutásra. Egy hatalmas fenyőfa rádőlt a kerítésre, és a szögesdrótot elszakítva a kerítést „kilapította". Itt könnyen bejuthatott.

Tovább haladt a fák között a bánya felé, amíg el nem érte az erdő szélét. A növényzet alapján egy valószínűleg évtizedek óta nem használt bányakomplexum állt előtte. A telepen különböző bányászathoz szükséges rozsdásodó valamint mohával és aljnövényzettel benőtt eszközök és járművek maradványai hevertek elszórtan. Az épületek nagy része már az összeomlás határán volt, ha már össze nem omlott, de az egyik viharvert kocsiszínben megpillantott egy az ő kocsijához hasonló régi Land Rover-t. Úgy látszik, tényleg van otthon valaki – mondta magában miközben elindult a terepjáró felé.

Elővette a fegyverét, kibiztosította majd a kocsihoz lopakodott. Kezét a motorháztetőre tette, hideg volt. Benézett az utas oldali ablakon, nem látott semmit. Meghúzta kilincset, az ajtó nem volt bezárva, sőt még a slusszkulcs is az indítózárban volt. Milyen felelőtlenek az emberek – mondta fennhangon – bárki ellophatná ezt a kocsit, aki ebbe az isten háta mögötti bányába téved. Visszacsukta az ajtót és elindult átnézni a többi épületet hátha az egyikben tartották fogva a lányt. A legtöbb épület már rég összedőlt, így gyorsan haladt a kutatással. Már csak a volt bányászati iroda és az abból nyíló tárna maradt hátra.

Az irodába lépve halk motorzúgást hallott az egyik szobából. Csak egy generátor lehet – gondolta – és ahol áram van, ott emberek is lesznek, sőt még talán műkincskereskedők elrabolt rokonai is.

Meg is találta a zakatoló generátort a bánya lejárata melletti bódéban, ahonnan az áramot egy vezeték vezette tovább a rézbánya gyomrába. A vezetéket – mint valami modern Ariadné fonalát – követve haladt egyre beljebb a járatban. Az egymástól elég távol, és amúgy is a földön lévő izzók nem biztosítottak valami sok fényt, de azért jól lehetett látni. A járatból nem sok oldalalagút indult, de azok is mind be voltak omolva, vagy inkább omlasztva, mert túl szabályosnak tűntek az omlás nyomai.

A fővájatban haladt tovább, ami vagy négy méter széles és kettő méter magas lehetett és a közepén egy korhadó talpfákon ülő sínpár futott. Az alagútban sok rozsdásodó hordó, fémtartály, konténer és deszkából készült láda volt szétszórva. Biztosan az álcázás miatt nem takarítottak ki vagy csak egyszerűen lusták – elmélkedett Morgan. Az egyik láda oldalán egy feliratot pillantott meg: WEHRMACHT. Ezek tényleg világháborús maradványok, még lehet, hogy a nácik ellopott aranya is itt van – mondta magában cinikusan. Tovább haladt a félhomályos alagútban a korhadó ládákat és hordókat vizsgálgatva.

A háta mögül hirtelen lépéseket halott majd német kiáltásokat. A következő pillanatban pedig több fegyver is eldördült, melyek hangjai a járat szűk falai között oda-vissza verődve úgy visszhangoztak mintha valaki sortüzet adott volna le. Morgan még idejében egy a fal mellett álló fémkonténer mögé vetődött, így a golyók nem találták el. A fedezéke mögül ő is viszonozta a tüzet, amire kamatostul kapott választ. A feje fölött becsapódó golyók apró mészkőpor szökőkutakat eredményezve pattantak le a sziklafalról és a por Morgant is belepte.

Pedig milyen jól kezdődött a nap: forró zuhany, reggelire az előző esti pizza maradéka, most meg egy hideg, nyirkos bányában lőnek rá ismeretlen emberek. Morgan már kezdte unni, hogy a kalandjai meglehetősen gyakran vettek ilyen irányú fordulatokat.

Valaki németül ordított valamit, mire a zárótűznek is beillő golyózápor abbamaradt, és ugyanez a hang tört angolsággal folytatta:

– Ki maga és mit keres itt? Dobja el a fegyverét és jöjjön elő, akkor nem esik bántódása.

Persze, maguk olyan pacifistának néznek ki, hogy el is hiszem, de ilyen hülye még én sem vagyok – jegyezte meg magában ironikusan Morgan.

– Csak egy eltévedt túrázó vagyok – válaszolta higgadtan Morgan.

A hang az alagút elején megint németre váltott és parancsszerűségeket mondott, majd újra elkezdődött a golyózápor.

Ezek nem értik a viccet – szűrte le Morgan. Ahogy a konténer felett jobban szemügyre vette a támadóit azt látta, hogy négyen voltak. Az egyik – valószínűleg a főnök – egy hordó mögül irányította a másik három embert, akik fedezékről fedezékre haladva, a fegyvereikkel egymást fedezve közeledtek feléje. Világos volt Morgan előtt, hogy ezek az emberek nem kispályások és direkt tűzharcban kevés esélye volt, annak ellenére, hogy ő is értett valamit a fegyverekhez. Gyorsan körülnézett a járatban, de nem látott semmi hasznosat, ami a segítségére lehetett volna, csak azt látta, hogy a bánya belseje felé tartó vágat úgy húsz méter után élesen elkanyarodik jobbra, de nem ismerte a bánya vájatainak tervrajzát így nem tudta milyen hosszúak az egyes szakaszok és a kanyar elérése előtt is simán lelőtték volna.

A fegyveresek már csak pár méterre lehettek, ekkor hirtelen eszébe jutott a lámpasor. A pisztoly csövét a földön, az alagút sarkában fotó vezetékkötegnek szorította, majd háromszor meghúzta a ravaszt. Kék szikrák ugrottak elő a sérült vezetékből és kialudtak a fények. Az egész alagútban koromsötét lett.

Morgan kihasználva támadói meglepődöttségét és azt, hogy nem láttak, amennyire csak tudta a fejét lehúzva, botladozva, a falat tapogatva a sziklafolyosó kanyarulata felé vette az irányt. Remélte, hogy a támadóinak nincs semmilyen fényforrása így közvetlenül nem kezdik el üldözni, csak ha szereznek valahonnan egy lámpát. Hosszan pislogott, hogy valamennyire visszanyerje a látását a sötétben. Még nem akarta felkapcsolni a már a kezében tartott zseblámpáját, csak a kanyar után. Elérte a kanyart és befordult, majd futott még pár métert a sötétben csak azután kattintotta fel a lámpáját. A kis izzó gyenge fényében már könnyebben tudott tájékozódni.

A járat nem változott sokat, mind a két irányban voltak leágazások, de ezeket is sziklatörmelék torlaszolta el. A földön heverő hordókat és ládákat futás közben kerülgette és követte a régi, kanyargó sínpárt az alagútban. Már jó pár száz métert futhatott, amikor a járat kiszélesedett és egy nagyobb sziklaterembe torkollott. A szikla vájatban még több rozsdás hordó és pár kisiklott bányász csille volt. A lámpája fényével körbepásztázta a közeli falakat, de csak még több beomlott járatot látott. A háta mögül egyre hangosodó lépések hangját hallotta.

A sínpárt követve átrohant a terem másik végébe ahol a sínek egy hatalmas fémajtó mögött eltűntek. Az ajtó közepén talált egy olyan kerek zárszerkezetet, mint amilyen a hadtengerészeti hajókon vagy a bankok széfjein szokott látni az ember a TV műsorokban. Morgan a zseblámpát az övére akasztotta, majd mindkét kézzel megpróbálta elforgatni a kereket. A zár meglepően könnyen engedett és az ajtón túl az üreg belsejéből fémes kattanás hallatszott. Az ajtó kinyitása már nem volt ilyen egyszerű: Morgan jó pár mázsásra saccolta a súlyát, de azért sikerült megmozdítania és kinyitnia. Belépett az ajtó mögötti sötét kamrába. Visszapillantva meglátta a kamra túlsó oldalán kutató zseblámpák halvány fényét, ezért gyorsan visszatolta az ajtót a helyére. Az ajtó a helyére kattant, majd teljes erejéből átfordította a nyitókereket az zárt állásba, ezután a biztonság kedvéért még egy a földről felvett rozsdás fémdarabbal ki is ékelte az ajtónyitó kereket, hogy üldözői ne követhessék.

Az ajtó mögött folytatódtak a sínek, de ez a járat sokkal szélesebb volt mint a korábbiak, inkább egy nagy teremre hasonlított. A legmeglepőbb azonban az volt, hogy itt a hordók és korhadt faládák helyett egy kisebb ország ellátására is elegendő droglabor berendezései töltötték be a barlangot. Mindenütt vegyszeres kannák, üvegedényekkel valamint egyéb meghatározhatatlan laboreszközökkel és vegyszerekkel telirakott fémpolcok és már kész kábítószer volt szétszórva a droglabornak berendezett bánya üregében.

Zseblámpájával a kezében gyorsan körbejárta a „labort", amikor mozgolódás hangját hallotta az egyik sarokból. Odafordította a lámpája fényét és egy régi székhez kötözött nőt pillantott meg, aki csodálkozva nézett feléje. Morgan gyorsan odalépett a nőhöz és közben még egyszer körbenézett, hogy volt-e még rajtuk kívül ott valaki.

– Eva Novak? – kérdezte.

A nő csak rémülten bólintott.

Amúgy ki más lehetne? Ez a hely nem valami forgalmas – gondolta magában Morgan. Közben elkezdte kioldani a nőt szorosan fogva tartó köteleket.

– Az apja küldött, hogy kiszabadítsam – mondta megnyugtatóan a nőnek.

Eva megint bólintott, és Morgan most már úgy látta, hogy nem félelem volt a szemében, hanem egy cseppnyi bizalom.

– Ki lehet innen jutni azon az ajtón kívül máshol is? – mutatott Morgan a kiékelt vasajtóra, ami felől tompa dörömbölés hallatszott, ami jelezte, hogy már utolérték. Remélte az ajtó és a támaszték kitart.

– Nem tudom, de miért kérdezi? – kérdezte Eva.

– Arra nem tudunk kimenni, fegyveresek várnak ránk.

– És akkor hogyan akar megmenteni?

– Még nem tudom – válaszolta őszintén Morgan egy vállrándítás kíséretében.

Eva arcán tisztán látszott, hogy az újonnan támadt lelkesedése pillanatok alatt szertefoszlott. Morgan a beszélgetés alatt is a sötét sziklatermet pásztázta a zseblámpájával és a lehetséges megoldáson, egy másik kiúton töprengett. Észrevette, hogy a sínpár nem szűnt meg, egyenesen továbbment a vájat túlsó végébe és ott a sötétségben eltűnt.

– Jöjjön! – szólt a nőnek Morgan és a síneket követve elindult a járat vége felé. A lámpa fénye egyszer csak egy a kiékelt vasajtóhoz hasonló fémajtót világított meg a sötétségben, de ez az ajtó mégis más volt a másikhoz képest: sokkal rozsdásabbnak és leharcoltnak látszott. Az ajtó útjában volt jó pár láda maradványa és széteső félben lévő hordó is.

– Fogja és világítson az ajtóra! – nyújtotta oda a zseblámpáját a nőnek.

Eva átvette a lámpát és a feltehetően jó ideje nem használt ajtóra irányította a fényét. Morgan odalépett az ajtónyitó kerékhez, megpróbálta elfordítani, de a zár nem engedett, megpróbálta még egyszer minden erejét összeszedve, de az ajtó zárja meg sem mozdult. Az évek alatt összerozsdállt az egész zárszerkezet – gondolta magában bosszankodva. Kikapta a lámpát a nő kezéből és a korhadó ládákat kezdte vizsgálni. A harmadik ládában meg is találta, amit keresett: a láda éleit merevítő egyik lemez még egész jó állapotban volt, ezt használhatta feszítővasnak. Rálépett a láda falát alkotó deszkákra és lefeszítette a fém rudat. A rudat beillesztette a kerékbe, úgy hogy megfelelően beszoruljon, majd a kiálló végére ránehezedve, minden izmát megfeszítve megint megpróbálta elfordítani a beragadt kereket. A zár végre fémes nyikorgással engedett és elfordult. Amennyire csak tudta kinyitotta az ajtót, de nem lett túl nagy a nyílás, mert a vasajtó megakadt a törmelékekben. A keletkező kis résen belépett a sötétbe és intett a nőnek is hogy kövesse. A lámpával körbevilágított és jól gondolta, mert itt folytatódott az alagút, csak úgy tíz méterre beomlott az alagút mennyezete és tartó rudak illetve támfák torlaszolták el az utat.

– Át tudunk itt jutni? – kérdezte Eva.

– Nem, túl szűk a hely.

– Nem tudja eltakarítani a gerendákat?

– Nincs hozzá elég időnk, de van egy ötletem – válaszolta Morgan néhány másodperc gondolkodás után.

Visszamentek az ajtóhoz és átpréselték magukat a keskeny résen. Morgan elkezdte átkutatni a droglabort.

– Mit keres? – kérdezte Eva miközben Morgan-t figyelte.

– Láttam itt egy gázégőt, és akkor kell itt lennie egy gázpalacknak is.

– És mit akar csinálni azzal a gázpalackkal? – kérdezte félig rettegő arckifejezéssel Eva, mert már valószínűleg sejtette, mi lesz Morgan válasza.

– Fel akarom robbantani vele a törmeléket, ami elzárja az utat – válaszolta Morgan hanyagul, mintha magától értetődő lenne a dolog.

– Maga megőrült! És ha ránk omlik az egész?

– Lehet, de ha nincs jobb ötlete, akkor ez marad és amúgy is a járat így is beomlott, ennél rosszabb már úgysem lehet.

Eva elhűlve a beszélgetés eddigi menetétől jobbnak látta nem folytatni a társalgást és inkább ő is elkezdett a szekrényekben kutatni a laboreszközök között.

– Megvan – mondta Morgan diadalmasan és már le is tépte a gázvezetéket a kis propán palackról, amit az egyik szekrény mögött talált. A palackkal a hóna alatt belépett a beomlott járatba, elhelyezte a kis tartályt a gerendák lábánál majd pár másodperc múlva már vissza is ért a terembe.

– Húzódjon fedezékbe és fogja be a fülét, mert ez hangos lesz – parancsolt Eva-ra.

A nő egy szekrény mögé bújt és a kezét a fülére tapasztotta. Morgan egyik kezében a lámpával másik kezében a kibiztosított Berettával behajolt az ajtónyíláson, célba vette a gázpalack