Az elveszett sziget

By Lincoln Child and Douglas Preston

Gideon Crew, a zseniális tudós és nem mellesleg briliáns műkincstolvaj
szereti a különleges feladatokat. Így izgalommal telve fogadja, amikor
megbízzák azzal, hogy lopja el a világhíres Kellsi Kódex egyik oldalát.
Az cseppet sem aggasztja, hogy a kódexet egy igencsak jól őrzött, New
York-i múzeumból kellene megszereznie.
A férfi véghezviszi a
lehetetlen küldetést, ám a lopott pergamenről kiderül, hogy a gyönyörűen
díszített iniciálék alatt egy még nagyobb érték lapul: az ókori görögök
kincses térképe. A különös térképet tanulmányozva Gideon és megbízója
rájönnek, hogy az nem kincses ládához vezet, hanem olyan felfedezést
rejt, amely nemcsak megtalálójának életét mentheti meg, de az egész
emberiség sorsát is befolyásolhatja...

A nagy sikerű
Preston-Child-szerzőpáros (Bűnjel, Vérbosszú) kalózok és kincsvadászok
nyomában a Karib-térség nyughatatlan vizeire vezeti hősét, egy igazán
nagybecsű kincs és egy elképzelhetetlen felfedezés nyomába...

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: May 7, 2015
• ISBN: 9789636437688

Book preview

cover.jpg

Douglas Preston – Lincoln Child

AZ ELVESZETT SZIGET

img1.jpg

Douglas Preston

Lincoln Child

AZ ELVESZETT

SZIGET

img2.jpg

A mű eredeti címe

The Lost Island

Copyright © 2014 by Splendide Mendax, Inc. and Lincoln Child

This edition published by arrangement with Grand Central Publishing, New York, New York, USA. All rights reserved.

Hungarian translation © Varga-Körtvélyes Zsuzsanna

© General Press Könyvkiadó, 2015

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

VARGA-KÖRTVÉLYES ZSUZSANNA

Szerkesztette

KOLLÁTH NÓRA

A borítót

ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN

tervezte

ISBN 978 963 643 768 8

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Lincoln Child feleségének, Luchie-nek ajánlja könyvüket,

Douglas Preston Joshua Richholtnak

Köszönetnyilvánítás

Szeretnénk köszönetet mondani a támogatásért és a közreműködésért Mitch Hoffmannek, Sonya Cheuse-nek, Eric Simonoffnak, Jamie Raabnak, Lindsey Rose-nak, Claudia Rülkének, Nadine Waddellnek és Alicia Gordonnak.

A regény két központi témájának, a pergamen tulajdonságának és az alapanyagául szolgáló teremtménynek a motívumát Isaac J. Preston javasolta, amiért legnagyobb köszönetünk illeti.

1. fejezet

A Hatékony Mérnöki Megoldások nevet viselő cég tárgyalója kiürült. Mindenki hazament, csak Gideon Crew maradt Eli Glinn-nel és Manuel Garzával a manhattani utcák fölé magasodó, spártaian rideg helyiségben.

– Kérem, üljön le, Gideon – mutatott Glinn ráncos kezével egy székre a tárgyalóasztal mellett.

Gideon engedelmeskedett. Már korábban észrevette, hogy a megbeszélés, amely a legutóbbi sikeres projektje megünneplésével kezdődött, kezd átalakulni valami egészen mássá.

– Meglehetősen nagy kihívásokkal kellett szembenéznie – folytatta Glinn. – És itt nem csupán az embervadászat fizikai terheire gondolok, hanem... hát, igen, az érzelmi megterhelésre is. Biztos benne, hogy ismét fejest akar ugrani valami új feladatba?

– Igen, egészen biztos – felelte Gideon.

Glinn alapos, hosszú, kutató pillantással mérte végig a férfit, aztán bólintott.

– Remek. Örömmel hallom, hogy továbbra is velünk dolgozik mint... – itt egy pillanatra elhallgatott, kereste a megfelelő szót. – Mint különleges megbízottunk. Foglalunk magának egy lakosztályt itt a sarki hotelben arra az időre, amíg nem találunk egy lakást. Tudom, mennyire utál távol lenni imádott Santa Féjétől, de ebben az időszakban New York is nagyon érdekes. Például éppen most nyílik egy különleges kiállítás a Morgan Könyvtárban. A Kellsi Kódexet mutatják be az ír kormány jóvoltából. Bizonyára hallott már a Kellsi Kódexről.

– Csak érintőlegesen.

– Nos, az összes kódex közül ez a legkifinomultabban díszített kézirat, amelyet Írország legnagyobb nemzeti kincsének tartanak.

Gideon hallgatott.

Glinn az órájára pillantott.

– Velem tart? Nagy rajongója vagyok a kódexeknek. Mindennap egy másik oldalt mutatnak be belőle. Nagyon izgalmas.

Gideon habozott.

– Nem különösebben érdekelnek a kódexek.

– Értem... Pedig annyira reménykedtem, hogy elkísér a kiállításra – mondta Glinn. – Tetszeni fog magának. Eddig még csak egyszer vitték ki Írország területéről, és most is csak egy héten át lesz itt. Nagy kár lenne, ha lemaradna róla. Ha most elindulunk, éppen odaérünk a mai bemutató utolsó órájára.

– Talán mehetnénk hétfőn is.

– És akkor elmulasztanánk a ma bemutatott oldalt? Örökre? Nem, most kell mennünk.

Gideon nevetésben tört ki. Mulattatta Glinn komolysága. Titokzatos dolgok érdekelték a férfit.

– Őszintén szólva – mondta végül – a legkevésbé sem izgat az az átkozott Kellsi Kódex.

– Ó, majd fogja.

Gideon felfigyelt a Glinn hangjában rejlő élre, és megállt.

– Miért?

– Mert az új megbízatása értelmében éppen ezt kell ellopnia.

2. fejezet

Gideon követte Eli Glinnt a Morgan Könyvtár Keleti termébe. Annak ellenére, hogy a helyiség tömve volt látogatókkal, a csodálatos helyre való belépés mindent elsöprő élményt nyújtott. Gideon a felújítása óta nem járt a Morganben – túlságosan nagy kísértést jelentettek az itt őrzött kincsek –, és megint azonnal magával ragadta a festett, boltozatos mennyezet, a pompás könyvek háromemeletnyi sora, a masszív márványkandalló, a dúsan hímzett kárpitok tömkelege, a gazdagon díszített bútorok sokasága és a vastag burgundi vörös szőnyeg. Glinn erőszakkal tört utat magának, miközben egyik karomszerű kezével mozgatta elektromos kerekes székének irányítókarját. Megkerülte a sort, és kihasználta, hogy az emberek hajlamosak átengedni a terepet a fogyatékkal élőknek. Hamarosan a sor elején találták magukat, ahonnan már látni lehetett a hatalmas üvegkockát, amelyben a Kellsi Kódexet őrizték.

– Micsoda terem! – mormolta Gideon, miközben körülnézett. Ösztönösen felfigyelt a biztonsági csúcstechnika szembeötlően elhelyezett részleteire, kezdve az ugrásra kész őrökön, az egyszerre csak egy ember számára megközelíthető bejáraton, a mennyezeti párkányokon pislogó kamerákon át a mozgásérzékelőkig és az infravörös lézerberendezésekig. Nemcsak ezt vette észre, hanem – a terembe lépve – egy masszív acélajtó kerete is szemet szúrt neki, amely arra volt hivatott, hogy egy szempillantás alatt lezárja a helyiséget.

Glinn követte Gideon mennyezetre sikló pillantását.

– Csodálatos, ugye? – kérdezte. – Azokat a freskókat H. Siddons Mowbray festette, a timpanonok pedig a zodiákus tizenkét jegyét ábrázolják. J. P. Morgan egy szűk körű, mindössze tizenkét tagot számláló asztaltársaság tagja volt, amelyben mindenki egy-egy csillagjegyet választott fedőnév gyanánt. Azt beszélik, hogy a csillagjegyek elhelyezése és a mennyezetre festett többi különös szimbólum mind Morgan magánéletének kulcsfontosságú eseményeire vonatkozik.

Gideon pillantása a hatalmas kandallóra vándorolt, amely a terem egyik végét díszítette. Még a bonyolult, vésett minták tekervényei között is ki tudta venni az alig észrevehető biztonsági berendezéseket. Akadtak olyanok is, amelyeket még sohasem látott, és fogalma sem volt, mire valók.

– A kandalló feletti kárpit – folytatta Glinn – tizenhatodik századi holland darab. A hét halálos bűn egyikét, a fösvénységet ábrázolja. Érdekes választás Mr. J. Pierpont Morgan részéről, nem gondolja? – tette hozzá kuncogva.

Gideon az üvegkockának szentelte a figyelmét, amelyben a Kellsi Kódexet kiállították. Jól láthatóan golyóálló üvegből készült, mégpedig nem a szokásos kék árnyalatúból, hanem fehér üvegből – Gideont szerint a P6B típusúból –, amely nemcsak a lövedékeknek, de a robbantásoknak is ellenáll, és sem kalapáccsal, sem baltával nem lehet betörni. Áthatóan bámulta az üvegbura belsejét, tudomást sem véve a mesés és pótolhatatlan kincsről, amely odabent rejtőzött. Ehelyett felmérte és osztályozta a belső biztonsági berendezéseket – a mozgásérzékelőket, a légnyomás-érzékelőket, az infravörös hőérzékelőket, meg azt a valamit, ami úgy nézett ki, mint egy levegőösszetétel-mérő.

Nyilvánvaló volt, hogy a legkisebb zavarkeltés is azonnal működésbe hozná az acélajtó zárszerkezetét – amely lezárná a helyiséget, és csapdába ejtené a tolvajt.

És ez még csak az a része volt a biztonsági berendezéseknek, amiket szemmel felfedezhetett.

– Lélegzetelállító, nem igaz? – mormolta Glinn.

– Összeszarom magam a félelemtől.

– Mi? – pillantott Gideonra Glinn döbbenten.

– Elnézést. Maga bizonyára a könyvre gondolt... – mondta Gideon, és végre szemügyre vette a kódexet. – Érdekes.

– Így is lehet mondani. Az eredete a ködös múltba vész. Van, aki azt állítja, hogy Szent Kolumba maga készítette Krisztus után 590 körül. Mások szerint ismeretlen szerzetesek munkája jó kétszáz évvel későbbről, és azért készült, hogy megünnepelhessék Szent Kolumba születésének kétszázadik évfordulóját. Iona szigetén kezdtek dolgozni rajta, aztán a kellsi apátságba vitték, ahol miniatúrákkal egészítették ki. Itt is őrizték, jól elrejtve, miközben az apátságot újra meg újra kifosztották a pogány viking martalócok. A könyvre azonban sohasem sikerült rábukkanniuk.

Gideon közelebbről is szemügyre vette a kódexet. Meglepő módon magával ragadta a látvány: a fantasztikusan összetett absztrakt díszítés, amely majdnem törékenynek tűnt a maga háromdimenziós valójában.

– A ma bemutatott oldal a 34r jelzetet viseli – magyarázta Glinn. – Ez a híres khi-ró monogram.

– Khi-ró? Az meg mi?

– A khi és a ró görögül az első két betűje a Krisztus szónak. Jézus életének elbeszélése tulajdonképpen Máté 1:18-nál kezdődik, és ezt az oldalt gyakran díszítették a korai illusztrált evangéliumokban. A szöveg első szava a Krisztus. A Kellsi Kódexben az első három betű, a khi, a ró és az ióta elfoglalja az egész oldalt.

A tömeg kezdett hátrálni mögöttük, és Gideon érezte, hogy valaki finoman oldalba böki a könyökével.

– Nézze csak a csomózott díszítés útvesztőjét – folytatta suttogóra fogott hangon Glinn. – Mindenféle különös dolgokat láthat elrejtve: állatokat, rovarokat, madarakat, angyalokat, apró fejeket, kereszteket, virágokat. Nem is beszélve a kelta csomók elképesztő összetettségéről. A matematikusok álma... És a színek! Az aranyak, a zöldek, a sárgák és a bordók! Ez a legnagyszerűbb oldala a létező legcsodálatosabb kódexnek. Nem csoda, ha Írország legnagyobb nemzeti kincsének tekintik. Nézze csak meg.

Ez volt az első alkalom, hogy Gideon ehhez fogható rajongást hallott kicsendülni Glinn hangjából. Közelebb hajolt, olyan közel, hogy a lehelete elhomályosította az üveget.

– Elnézést, de sokan várakoznak – hallatszott mögülük egy türelmetlen hang.

Gideon próbaképpen kinyújtotta a kezét, és megérintette az üveget. Azonnal mély, sípoló hang szólalt meg, és egy őr kiáltott fel:

– Kérem, vegye el a kezét az üvegtől! Maga, uram! Vegye el a kezét!

Az incidens hatására a tömeg felbuzdult.

– Gyerünk, barátom, adjon másnak is lehetőséget! – hallatszott egy másik hang, amelyet többek egyetértő mormogása kísért.

Glinn hosszú, bánatos sóhajjal nyúlt ráncos ujjával a joystick után, mire a kerekes szék, Gideonnal a nyomában, zümmögve elindult. Néhány pillanattal később már a Madison Avenue-n voltak, mellettük hömpölygött a forgalom, és taxik tülköltek. Gideon hunyorgott az éles fényben.

– Hadd tisztázzak valamit. Azt akarja, hogy ellopjam azt a könyvet? – kérdezte. Érezte, hogy Glinn megnyugtatóan érinti meg a karját.

– Nem, nem az egész könyvet. Csak azt az aprócska oldalt, amit megnéztünk. A 34r jelzetűt.

– De miért?

Csend következett.

– Úgy ismer, mint aki megválaszol egy ilyen kérdést? – szólalt meg végül kedvesen Glinn, miközben felbukkant a limuzinjuk, hogy visszavigye őket a Little West negyedbe, a Tizenkettedik utcába.

3. fejezet

Gideon Crew három nappal később az ultramodern Gansevoort Hotel tetőmedencéjében való úszástól felfrissülve, anyaszült meztelenül állt a New York Meatpacking negyedére néző lakosztályában, és az óriási ágyat bámulta, amelyet beborítottak a Morgan Könyvtár Keleti termének biztonsági rendszerét aprólékos pontossággal részletező diagramok és vázlatok. A Kellsi Kódex kiállítását a Morgan Könyvtárban nyolc év előkészítés előzte meg. Az időszak tele volt nehézségekkel. Ezek legfőbb oka abban rejlett, hogy amikor 2000-ben Canberrába küldték a kódex egy részét egy kiállításra, több oldal megrongálódott. A repülőgép motorja okozta rezgést okolták a lapok összedörzsölődéséért és a festékréteg sérüléséért. Ezért az ír kormány vonakodott egy újabb kölcsönügylettől.

James Watermain, a Watermain-csoport multimilliomos amerikai-ír alapítója személyes küldetésének tekintette, hogy elhozza a kódexet az Egyesült Államokba. A kisugárzásáról és elbűvölő modoráról ismertté vált férfinak sikerült rávennie az ír miniszterelnököt, és végül a kormányt is, hogy szigorú feltételekkel ugyan, de mégiscsak rendelkezésre bocsássák a kötetet. Az egyik ilyen feltétel a Morgan Könyvtár Keleti termében lévő biztonsági rendszer teljes felülvizsgálata volt, amelynek költségét Watermain személyesen állta.

Watermain először a Smithsonian Intézetben próbálta kiállítani a kódexet. A múzeum biztonsági részlege azonban nem volt hajlandó a szükséges csúcstechnológiai fejlesztés biztosítására, így az erőfeszítései meghiúsultak. Gideon titokban örült, amikor erről értesült. Noha gyerekkorából borzalmas emlékeket őrzött Washingtonról – végül is itt ölték meg az apját –, a későbbi években időnként visszalátogatott a városba, és valamiképpen unalmasnak találta, talán még álmosnak is. Mintha afféle szép emlékművek és időtlen emlékek gyűjteménye lenne. De néhány héttel korábban Washingtonba hívták, hogy átvegyen egy kitüntetést a Fort Detrickben elért legutóbbi teljesítményéért. És a legnagyobb rémületére – talán a 2001. szeptember tizenegyediki események miatt, vagy a bürokrácia útvesztői és elkerülhetetlen térhódítása következtében – az egykor kedves és nyugodt főváros most sokkal inkább egy felfegyverzett katonai táborra hasonlított. Ilyen rendőrség, olyan rendőrség – mint megtudta, valójában nagyjából két tucat különböző rendfenntartó erő – fojtogatta a belvárost a jelenlétével: valamennyi állig felfegyverezve, és látszólag felhatalmazva arra, hogy rávesse magát minden balszerencsés sofőrre vagy látogatóra, és letartóztassa az illetőt. (Ez Gideon egyik taxisofőrjének véleménye volt, aki korábban maga is a rendőrségnek dolgozott.) Ahogy végignézett a rengeteg zsarun, akik valósággal ellepték a várost, Gideon a szó szoros értelmében az orrában érezte, hogyan mennek füstbe az adódollárjai.

Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor postán kapott egy gyorshajtási büntetőcsekket: valami eldugott kamera felvételt készített róla, miközben a New York Avenue-n nyolc kilométerrel átlépte az ötven kilométer per órás sebességkorlátozást, és – mellékelve a jogosítványa másolatát – egy százhuszonöt dolláros csekket küldtek ki a nevére. Most úgy tűnt, nem egykönnyen tiltakozhat a csekk miatt, mert nem tud visszautazni Washingtonba, hogy megvédje magát. Ráadásul olyan bizonytalan emlékei voltak csak a dologról, hogy lehetetlen volna rekonstruálni az eseményeket. Volt egyáltalán a közelben ötven kilométeres sebességkorlátozási tábla? Tényleg gyorsabban hajtott a megengedettnél? Egyáltalán hol a pokolban lehet a New York Avenue? Sok nap telt el azóta – hogyan emlékezhetne vissza a jóravaló állampolgár? Így aztán Gideon két dolgot tett: először is kifizette a bírságot, aztán megfogadta, hogy hosszú-hosszú ideig be se teszi a lábát Washingtonba. Hiszen ami mindig is az ország nagyságának gyönyörű és maradandó jelképe volt, az mára nyilvánvalóan csak felduzzasztott költségeinek előteremtésével tudott foglalkozni.

Vagy talán eltelve a pisztránghalászat még friss élményétől, Gideonnak fájt a városi életbe való visszatérés. Ám akár így, akár úgy, semmi esély nem volt arra, hogy visszamegy a Smithsonian Intézetbe.

Most, hogy a gondolatai visszatértek a jelenbe, és ott téblábolt az ágy körül, azon kezdett csodálkozni, hogyan sikerülhetett Glinn-nek megszereznie a biztonsági rendszer teljes műszaki leírását. Minden áramkört, érzékelőt, minden apró részletet leírtak. Sok hasznát fogja venni. Soha életében nem látott még ehhez fogható biztonsági rendszert. El sem tudta képzelni, hogy ilyen egyáltalán létezhet. Megvoltak a szokásos pajzsok, a minden részletre kiterjedő, megerősített rendszerek, a tartalék energiaforrások, és minden egyéb, amire egy betörő csak számíthat. De ez még csak a kezdet volt.

A Keleti terem ebben az esetben lényegében páncélteremként működött. Eredetileg majdnem kilenc méter vastag, vermonti mészkőből készült dupla fallal tervezték. Az egyetlen bejáratot osztott szerkezetű, keretes acélajtóval látták el, amelynek egyik része a mennyezetről ereszkedett le, a másik pedig a padlóból emelkedett ki a riasztás pillanatában, és azonnal lezárta a termet. Ablakok egyáltalán nem voltak, a fényt amúgy is ki kellett zárni a könyvek állagának megóvása miatt. A boltozatos mennyezet hihetetlenül vastag vasbeton szerkezetet rejtett. A padló masszív vasbeton lapokból készült, amit márvánnyal borítottak. Ezeket az eredeti biztonsági elemeket egészítették ki utólag az ír kormány kérésére egy külső acélréteggel és érzékelőkkel. Éjszakára hermetikusan lezárták a helyiséget. Odabent lézersugarak pásztáztak mindent, mozgásérzékelők működtek, és különböző hullámhosszú infravörös érzékelőket szereltek fel, amelyek közül az egyik az élő szervezet hőjének legkisebb jelét is érzékelte. A szó szoros értelmében egy egér (sőt, talán még egy csótány) sem moccanhatott meg észrevétlenül a teremben. A kamerák éjjel-nappal rögzítettek mindent, a monitorokat magasan képzett, gondosan válogatott, a legkiválóbb tulajdonságokkal rendelkező biztonsági személyzet figyelte.

Napközben, amikor a kiállítás nyitva állt a látogatók előtt, az embereknek le kellett adniuk a táskájukat és a fényképezőgépüket, és egy fémdetektoron is át kellett haladniuk. Őrök álltak kint és bent, és több kamerát lehetett összeszámolni, mint egy Las Vegas-i kaszinóban. A könyvet védő bura argongázt tartalmazott. A belsejében olyan érzékelőket helyeztek el, amelyek azonnal működésbe léptek, amint bármilyen más gázt észleltek a légkörben, még ha ez alig haladja is meg az egymilliomodnyi mennyiséget. Bármilyen zavar támad a könyv körül, az acélajtók olyan gyorsan zárják le a termet, hogy még egy olimpiai aranyérmes futó sem tudna kijutni az ajtó becsukódása előtt.

Gideon napok óta a rendszer gyenge pontjait kereste. Minden biztonsági hálózatnak megvannak a maga sebezhető részei, amelyek majdnem mindig az emberi esendőséghez, a programozási hibákhoz köthetők, vagy éppen a túlságosan összetett, teljesen meg sem érthető rendszer bonyolultságából fakadnak. Ennek a rendszernek a tervezői azonban minden korlátot számításba vettek. A rendszer valóban összetett volt, ám önmagában minden építőelem nagyon egyszerűen, és a többitől függetlenül működött. A programok egyszerűek voltak, és a biztonsági rendszer egyes elemeit teljesen mechanikusan, bármiféle számítógépes ellenőrzés nélkül vezérelték. Olyan széles körű és mindenre kiterjedő biztonsági rendszert alkottak, hogy az egyes részek meghibásodhattak, vagy akár ki is iktathatták őket anélkül, hogy ez veszélyeztette volna a könyv védelmét.

Természetesen le lehetett kapcsolni a rendszert, hiszen mindennap más oldalt mutattak be. De még ezt is rendkívül alaposan megtervezték. A rendszer kikapcsolása három embert igényelt, mindegyikük egy egyszerű, a többitől független kóddal tudta ezt megtenni, amelyet meg kellett jegyezniük. Nem voltak valódi kulcsok, sem leírt kódok, amiket el lehetett volna lopni. Ez a három ember pedig megközelíthetetlen volt. Az egyikük maga John Watermain volt, a másik a Morgan Könyvtár elnöke, a harmadik pedig New York alpolgármestere. Még ha az egyiküket meg is lehetett volna vesztegetni, kettőt már rendkívül nehéznek bizonyult volna, mindhármójukat pedig egyenesen lehetetlen.

És mi történt volna, ha valamelyikük meghal? Erre az esetre volt egy beugró, egy negyedik személy – történetesen maga az ír miniszterelnök.

És ha tűz ütött volna ki? Gideon úgy okoskodott, hogy vészhelyzetben gyorsan ki kellene menekíteni a kódexet. Csakhogy szokatlan módon a leírások ezzel a lehetőséggel is foglalkoztak. A könyvet nem szabadott megmozdítani tűz esetén sem. Ott helyben kellett megvédeni. Az üvegburát szánták elsődleges védelmi vonalnak, amely önmagában is képes volt ellenállni egy komoly tűznek is. A második védvonal egy tűzálló doboz volt, amely a bura belsejéből emelkedne fel, magába zárná a könyvet, és megvédené azt a leghosszabb tűztől is. Ráadásul a Keleti teremnek mindenre kiterjedő, a legmodernebb eszközöket felvonultató tűzvédelmi berendezései voltak, amelyek bármilyen tüzet megfékeztek volna, jóval az előtt, hogy az továbbterjedhetett volna. Hasonló biztonsági rendszerek óvták a kódexet földrengéstől, árvíztől és terrortámadástól. Csupán a célzott és közvetlen atomtámadással szemben volt védtelen.

Gideon hosszú sóhajjal a szekrényhez lépett, és válogatni kezdett a ruhái között. Ideje volt felöltözni a vacsorához. Fiatal milliomosnak álcázta magát, amit már korábban is sikerrel alakított. Egy kasmírnak tűnő, fekete garbót, egy elnyűtt farmert és mokaszint választott ki – végül is egy kicsit kevernie kellett dolgokat –, aztán felöltözött.

Egész nap nem evett semmit. Nem volt ebben semmi szokatlan. Gideon többre becsülte az egyetlen, ám elegáns és rendkívüli vacsora élményét három olcsó, de kiadós étkezésnél. Számára az étkezés sokkal inkább szertartásnak számított, semmint a létfenntartás eszközének.

Ismét az órájára pillantott. Még mindig túl korán volt a vacsorához, de nyugtalannak érezte magát, miután három napig rostokolt a szobájában az ábrákat bámulva. Még rá kellett bukkannia a biztonsági rendszeren egy lyukra, egy nyílásra, akár a leghalványabb hajszálrepedésre. Amióta kamaszként elkezdett múzeumokból és történelmi társaságoktól lopni, rájött, hogy tökéletes biztonsági rendszer nem létezik. Minden rendszer sebezhető vagy a technika, vagy az emberi tényező miatt.

Mindig is ez volt a szilárd meggyőződése. Egészen mostanáig.

Úristen, mennyire ráfér egy kis lazítás. A fürdőszobába ment, megfésülte nedves haját, aztán némi borotválkozás utáni balzsamot kent az arcára, hogy elfedje a medence vizének klórszagát, ami még mindig áradt a bőréből. Kilépett a lakosztálya ajtaján, és a kilincsre akasztotta a „Ne zavarjanak!" táblát.

Forró augusztusi este volt a Meatpacking negyedben. A szépek és gazdagok mind a vidéki nyaralójukban lazítottak, és a helyüket fiatal, trendi turisták foglalták el a macskaköves utcákon. Az utóbbi években ez a negyed lett Manhattan legsikkesebb része.

Körülsétálta a tömböt, majd belépett a Spice Market étterembe, leült a bárban, és egy martinit rendelt. Miközben az italát szopogatta, teljesen átadta magát az egyik kedvenc időtöltésének: a körülötte lévő embereket figyelte, és a legapróbb részletig elképzelte az életüket: kezdve azzal, hogy mivel foglalkoznak, egészen addig, hogy milyen a kutyájuk. Bármilyen sokszor töltötte is ezzel az időt, sohasem unta meg. Életében először akadt olyan biztonsági rendszerre, amelyet valóban intelligens emberek – még nála is okosabbak – terveztek. Ezt az átkozott Kellsi Kódexet nehezebb lesz ellopni, mint a Mona Lisát.

Miközben ezen elmélkedett, amúgy is rossz hangulata tovább romlott. A körülötte lévő emberek – mind jól szituált, kifinomult népség, beszélgettek, nevettek, ettek és ittak – kezdték idegesíteni. Egyre inkább azt képzelte, hogy nem is emberek, hanem fecsegő majmok, akik belefeledkeztek a kurkászásba. Ettől valamelyest enyhült a rosszkedve.

Kiürült a pohara. Rég megtanulta, hogy rossz ötlet rendelni egy második kört – természetesen nem azért, mert nem bírta volna az italt, de két pohár után úgy tűnt, egyenes az út a harmadikig, sőt egy negyedikig is, és ez után elkerülhetetlenül belekötne a jól öltözötten, szőkén csevegő majmok valamelyikébe.

Rendelt egy második italt.

Kortyolgatás közben az alkohol hatására egy kicsit jobb kedvre derült, és egy aprócska ötlet fészkelte be magát a fejébe. Ha valóban lehetetlen ellopni a Kellsi Kódexet – valahol a lelke mélyén tudta, hogy ez így is van –, egyszerűen kerítenie kell valakit, aki kihozza neki a teremből... annak a három embernek az együttműködésével. Ez az emberi tényező olyan fokú manipulálását kívánná, amit eddig még sohasem próbált.

A dolog mikéntje éppen kezdett kikristályosodni csavaros, félig-meddig elázott agyában.

Megérkezett a harmadik itala is, ő pedig az elegáns bárra pillantott. A túlsó végén egy nő ült. Nem feltétlenül a legszebb nő a helyiségben – kövérkés volt, és szemüveget viselt. De – és Gideon éppen ezt találta a legvonzóbbnak benne – a tekintete élesen, értelmesen csillogott.

A nő körülnézett, és Gideonnak úgy tűnt, legalább annyira szórakoztatónak találja a helyzetet, mint ő.

Fogta a majdnem kiürült poharát, és a nő felé indult.

– Szabad? – pillantott a bárszékre.

A nő tetőtől talpig végigmérte.

– Azt hiszem. Maga számítógépekkel foglalkozik?

Gideon elnevette magát, és felöltötte a legszerényebb arcát.

– Nem – felelte –, de nem vagyok túl komplikált eset. Miért kérdi?

– A Steve Jobs-uniformis miatt: fekete garbó és farmer.

– Nem szeretek azon töprengeni, mit veszek fel reggel.

A nő a csaposhoz fordult.

– Két Beefeater martinit tisztán, két olívabogyóval.

– Meghív egy italra?

– Van valami kifogása ellene?

Gideon előrehajolt.

– Egyáltalán nincs, de honnan tudta, mit iszom?

– Azóta figyelem magát, hogy belépett.

– Igazán? És miért éppen engem?

– Mert úgy néz ki, mint egy elveszett kisfiú.

Gideon azon kapta magát, hogy elpirul. Ez a nő talán egy kicsit túl jó megfigyelő. A férfi úgy érezte, lehullik róla az álarc.

– Nem lehet, hogy mindnyájan elveszettek vagyunk egy kicsit? – kérdezte.

– Azt hiszem, jól ki fogunk jönni egymással – mosolyodott el a nő.

Megkapták az italaikat, és koccintottak.

– Az elveszettségre – mondta Gideon.

4. fejezet

Griggs és Wellington üzlete, a Könyv- és Kéziratritkaságok a Portobello Road sarkán állt. Egyike volt azoknak a régiségkereskedéseknek, amelyek ugyan feljebb jutottak a portobellói bolhapiacról, mégsem érték el azt a sikert, amiért olyan nagyon-nagyon keményen dolgoztak. Amint Gideon belépett az üzletbe, felfigyelt valamiféle enyhe, brit sznobizmusra, amely nem tudta teljesen elfedni azt a parlagi, az East Endre jellemző sürgölődést. A tulajdonos, egy hivalkodóan elegánsan öltözött, fiatal brit csak megerősítette Gideon kezdeti gyanúját, puha kiejtése ugyanis majdnem, de nem tökéletesen rejtette cockney-i származását.

– Segíthetek, uram?

Gideon, aki drága Ralph Lauren öltönyt viselt, ostoba, amerikai vigyort villantott a férfira.

– Nos, nem tudom, megnézhetném-e azt a régi kéziratoldalt a kirakatban – felelte, és minden igyekezete ellenére is kibukott texasi kiejtése.

– Természetesen – felelte a tulajdonos. – Az illusztrált hóráskönyvre gondol?

– Igen.

A férfi a vitrinhez lépett, kinyitotta, és kiemelte a kisalakú oldalt, amelyet merev műanyag borítás védett. Nyilvánvaló tisztelettel helyezte egy fekete bársonytálcára, amelyet a pult alól vett elő gyorsan, és a mennyezeti lámpa fényköre alá helyezte. Az evangélium egyik oldala volt, a margót képzeletbeli virágok díszítették, a központi jelenet pedig Szűz Máriát ábrázolta egy ív alatt, egy, a kék égből alászálló angyal társaságában. Mária hátrahőkölt félelmében. Minden részletet csodálatos pontossággal ábrázoltak.

– Nagyon megkapó – mormolta a tulajdonos. – Jó szeme van, uram.

– Meséljen róla egy kicsit – kérte Gideon.

– Egy flamand hóráskönyvből származik, nagyjából az 1440-es évekből. Egy nagyon finom munkából. Nagyon finom munka – ismételte meg a férfi, és a hangja megreszketett a tisztelettől. – A feltételezések szerint a Genti és Flandriai Mesterek Műhelyéből származik.

– Értem – mondta Gideon. – Szép.

– Természetesen az Angyali üdvözletet ábrázolja – tette hozzá a kereskedő.

– És mennyibe kerül?

– Ez a rendkívül ritka oldal négyezer-hatszáz fontot ér – felelte a férfi éles hangon, mintha a vételár említése is kellemetlen volna számára.

– Mennyi is az, mondjuk nyolcezer dollár? – szólalt meg Gideon, és közelről is szemügyre vette az oldalt.

– Szeretné nagyítóval is megvizsgálni?

– Hogy mi? Igen, köszönöm.

Miközben Gideon megnézte az oldalt, a kereskedő összekulcsolt kézzel tovább beszélt, mézesmázos hanglejtése betöltötte az üzlethelyiséget.

– Ahogy talán ön is tudja – mondta olyan hangsúllyal, amiből nyilvánvaló volt, hogy biztos benne: Gideonnak fogalma sincs semmiről –, a középkori hóráskönyvek a szerzetesek számára előírt imádságciklus személyes ájtatosság céljára leegyszerűsített változatai. A középkori művészet legfinomabb remekeit képviselik. Hihetetlenül drágák voltak; a tizenötödik században egy-egy ilyen hóráskönyv árából egy jó birtokot lehetett vásárolni épületekkel és minden felszereléssel. Csak a királyok, nemesek és a nagyon vagyonos családok