Fehér tűz

By Douglas Preston, Lincoln Child and Gieler Gyöngyi

A rendkívül intelligens FBI-ügynök, Aloysius Pendergast kénytelen megszakítani nyaralását: ki kell hoznia a börtönből fiatal mentoráltját, a bűnügyi főiskolára járó Corrie Swansont. A lány különös halálesetek ügyében vizsgálódik a gazdag coloradói síparadicsomban, Roaring Forkban. Úgy hírlik, az 1870-es években néhány bányász egy grizzly támadásának esett ott áldozatul. Corrie kezdetben nem sejti, hogy a majd százötven éves támadássorozat utáni nyomozás a helyi előkelőségek érdekeit sérti, akik semmitől sem riadnak vissza, hogy eltávolítsák a lányt a városból. A síparadicsomban ráadásul halálos áldozatokat követelő, kegyetlen gyújtogatássorozat veszi kezdetét. Pendergastot és Swansont munkájukban egy elveszettnek hitt Sherlock Holmes-novella kézirata is segíti. Corrie megdöbbentő felfedezést tesz a tizenkilencedik századi és a nemrégiben történt halálesetekkel kapcsolatban, és a páros élete is veszélybe kerül…
A szerzőpáros Pendergast-sorozatának legújabb kötete nem csupán izgalmas, szövevényes mű, de remek stílusérzékkel idézi meg a detektívtörténetek egyik legélesebb eszű alakját, Sherlock Holmest is.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Jun 30, 2014
• ISBN: 9789636436322

Book preview

Douglas Preston

Lincoln Child

FEHÉR TŰZ

gplgp98

A mű eredeti címe

White Fire

Copyright © 2013 by Splendide Mendax, Inc. and Lincoln Child

This edition published by arrangement with Grand Central Publishing, New York, New York, USA. All rights reserved.

Hungarian translation © GIELER GYÖNGYI

© GENERAL PRESS KIADÓ

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

GIELER GYÖNGYI

Szerkesztette

NAGY BOGLÁRKA

A borítótervet

ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN

készítette

ISBN 978 963 643 632 2

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2.

Tel.: [phone] Fax: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Megbízott irodalmi vezető SZABÓ PIROSKA

Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN

Felelős szerkesztő BARDI ERZSÉBET

Kiadói munkaszám E3806-14

Az e-könyv konvertálását

KALMÁR CSILLA

végezte

Lincoln Child a lányának, Veronicának,

Douglas Preston pedig David Morrellnek ajánlja ezt a könyvet

Hálás köszönettel tartozunk Arthur Conan Doyle örököseinek, amiért engedélyt adtak arra, hogy felhasználjuk a Sherlock Holmes-történetekben szereplő figurákat.

sherlock

Köszönetnyilvánítás

Szeretnénk hálánkat kifejezni a sok támogatásért és segítségért Mitch Hoffmannak, Eric Simonoffnak, Jamie Raabnak, Lindsey Rose-nak, Claudia Rülkének, Nadine Waddellnek, Jon Lellenbergnek, Saul Cohennek, valamint Arthur Conan Doyle örököseinek.

Tisztelettel meghajlunk a Baker Street-i Vagányok nagyszerű munkája előtt!

Végül szeretnénk elnézést kérni azért, hogy a regényben némi írói szabadsággal kezeltük a kielderi erdőt, Ellery Queen könyvét, a Hampsted Heatht és még sok más dolgot...

Prológus – egy igaz történet

1889. augusztus 30.

A fiatal orvos elbúcsúzott a feleségétől a southsea-i vasútállomás peronján, és felszállt a 4:15-ös londoni gyorsvonatra, majd három óra múlva meg is érkezett a Victoria pályaudvarra. Átfurakodott a zajos, hullámzó embertömegen, kilépett a pályaudvar főkapuján, és leintett egy konflist.

– A Langham Szállóba, legyen szíves – mondta, és izgatott várakozással felkapaszkodott a kocsira.

Hátradőlt a kopottas bőrülésen, a konflis pedig elindult a Grosvenor Place-en. Kellemes késő nyári este volt, ami igencsak ritkán fordul elő Londonban. A lemenő nap fénye elárasztotta a lovas kocsiktól nyüzsgő utcákat és a kormos épületeket, mindent aranyló ragyogással vonva be. Fél nyolc volt, az utcai lámpákat még csak most kezdték meggyújtani.

Az orvosnak nem sűrűn volt alkalma Londonba utazni, és most érdeklődve nézelődött a bérkocsi ablakán át. Ahogy befordultak a Piccadillyre, megcsodálta a szép épületeket: a Szent Jakab-palota és a Királyi Akadémia csak úgy fürdött a lenyugvó nap utolsó sugaraiban. A tömeg, a zaj, a város bűze, amely olyannyira eltért vidéki otthonától, energiával töltötte fel. Számtalan ló patája kopogott a macskaköveken, az utcákon mindenféle fajta ember nyüzsgött, írnokok, ügyvédek és divatos világfiak vegyültek el a kéményseprőkkel, macskaeledelnek szánt húst és sok egyebet kínáló utcai árusokkal.

A Piccadilly Circusnél a kocsi élesen balra fordult, a Regent Streetre. Elhaladtak a Carnaby Street és az Oxford Circus mellett, majd megálltak a Langham Szálló elegáns kocsifelhajtóján. Ez volt a legelső igazán nagy szálloda, amely Londonban épült, és még mindig ez számított messze a legelőkelőbbnek. Miközben kifizette a kocsist, az orvos felpillantott a díszes homokkő homlokzatra, a franciaablakokra, a cikornyás kovácsoltvas erkélyekre, a magas tornyocskákra és a tetőn körbehúzódó mellvédre. Nem érdekelte különösebben az építészet, de úgy sejtette, hogy a homlokzat a Beaux Arts-stílus és az északnémet neoreneszánsz keverékét képviseli.

Ahogy belépett a főbejáraton, zeneszó ütötte meg a fülét: egy vonósnégyes, amelynek tagjai virágzó üvegházi liliomok mögött rejtőztek, épp Schubertet játszott. Az orvos megállt, hogy megcsodálja a fényűző hallt. A magas hátú székeken ülő férfiak a Times ropogósra vasalt példányait olvasgatták és sherryt kortyolgattak. Drága szivarok füstje ülte meg a levegőt, egybevegyülve a virágok és a hölgyek parfümjének illatával.

Az étterem bejáratánál egy alacsony, meglehetősen testes férfi fogadta az érkezőt, aki hosszú szalonkabátot és drapp nadrágot viselt. Szapora léptekkel sietett oda hozzá.

– Ön bizonyára Doyle – nyújtott kezet. Ragyogó mosolya volt, és fülsértő amerikai akcentussal beszélt. – Joe Stoddart vagyok. Nagyon örülök, hogy találkozhatunk. Jöjjön, a többiek is épp most érkeztek meg.

Az orvos követte a köpcös emberkét, aki a fehér damasztabroszos asztalokat kerülgetve a terem távolabbi sarkába vezette. Az étterem még tágasabb volt, mint a hall, olajbarna faburkolat borította a falakat, a mennyezet szélénél díszpárkányzat és gipszcirádák futottak körbe. Stoddart odalépett egy pompásan megterített asztalhoz, ahol két férfi ült.

– Az urak Mr. William Gill és Mr. Oscar Wilde – mondta. – Engedjék meg, hogy bemutassam dr. Arthur Conan Doyle-t.

Gill – akit Doyle rögtön felismert, mert híres ír parlamenti képviselő volt – felállt, és játékos komolysággal meghajolt. A mellényén súlyos arany óralánc himbálózott. Wilde, aki épp bort ivott, megtörölgette telt ajkát egy damasztszalvétával, és intett Conan Doyle-nak, hogy foglaljon helyet a mellette lévő széken.

– Mr. Wilde épp elszórakoztatott minket a teadélutánról szóló történetekkel, amelyen ma vett részt – mondta Stoddart, miután mindnyájan leültek.

– Lady Featherstone-nál – tette hozzá Wilde. – Nemrégiben özvegyült meg. Szegény asszony, egész beleszőkült a nagy bánatba.

– Na de, Oscar! – nevetett Gill. – Maga igazán rosszmájú. Hogy lehet így beszélni egy hölgyről?

Wilde könnyedén legyintett.

– A hölgy megköszönné nekem. Csak egy dolog lehet rosszabb annál, ha fecsegnek az emberről: ha nem fecsegnek róla. – Hadarva beszélt, halk, affektált hangon.

Doyle vetett rá egy lopott pillantást. Wilde külseje eléggé megdöbbentette. A termete szinte óriási volt, régimódian hosszúra növesztett haját középen elválasztva viselte, és kisöpörte az arcából. A vonásai erőteljesek voltak, az öltözéke pedig szinte az őrültséggel határosan excentrikus. Fekete bársonyzakót viselt, amely szorosan rásimult hatalmas testére. A vállaknál kissé kibuggyosodó ujjakat virághímzés díszítette. A nyaka köré keskeny háromsoros fodor simult, ugyanabból a brokátszerű anyagból. Mindehhez a divatra fittyet hányva térdnadrágot öltött, amely szintén jó szoros volt, és fekete selyemharisnyát meg ripsz szalagcsokorral ellátott cipőt húzott. Egy hatalmas fehér orchidea virított őzbarna mellényén, úgy festett, mintha bármely pillanatban kicsöppenhetne belőle a nektár. Lusta kezén súlyos aranygyűrűk csillogtak. A ruházata bármennyire különcnek hatott is, az arckifejezése szelíd volt, ami jól ellensúlyozta a barna szempárban csillogó éles pillantást. A fura külső ellenére feltűnően finom és tapintatos volt a viselkedése. Meghökkentően precíz kijelentéseket tett, és jellegzetes, apró kis gesztusokkal kísérte a mondanivalóját.

– Rendkívül kedves magától, hogy így megvendégel minket, Stoddart – jegyezte meg Wilde. – Ráadásul a Langhamben! Ha nem hív meg, nekem kellett volna gondoskodnom a vacsorámról. Persze nem mintha szűkében lennék a pénznek. Csak azok szenvednek pénzhiányban, akik maguk fizetik a számláikat, és én soha nem szoktam ilyet tenni.

– Attól tartok, kizárólag üzleti érdek vezérelt – felelte Stoddart. – Talán tudják, hogy azért vagyok itt, hogy beindítsam a Lippincott’s Monthly magazin angliai kiadását.

– Szóval Philadelphia már nem elég nagy magának? – kérdezte Gill.

Stoddart felkacagott, aztán Wilde-ra és Doyle-ra nézett.

– Az a szándékom, hogy mielőtt végeznénk a vacsorával, mindegyiküket ráveszem, hogy írjanak nekem egy új regényt.

Ezt hallván Doyle-t elárasztotta az izgalom. A táviratában Stoddart csak homályosan fogalmazott, hogy miért hívja meg Londonba vacsorára, de mivel ismert amerikai kiadó volt, Doyle nagyon remélte, hogy ezt a hírt fogja hallani. Az orvosi praxisa lassabban indult be, mint szerette volna. Hogy valamivel eltöltse az idejét, miközben a betegekre vár, regényeket kezdett írogatni. Az utóbbi néhány műve nem aratott túl nagy sikert. Stoddart pontosan az a személy, akire szüksége van, ha előbbre akar jutni. Doyle kedves, sőt elbűvölő embernek találta, főleg ahhoz képest, hogy amerikai.

A vacsora roppant kellemesnek bizonyult. Gill is szórakoztató fickó volt, Oscar Wilde azonban egyenesen elragadó személyiség – Doyle-t teljesen megbabonázta keze kecses legyintése és a bágyadt arckifejezése, amely azonnal elevenné változott, ha előadott egy furcsa kis anekdotát, vagy egy szellemes bon mot hagyta el a száját. Szinte varázslatos hatást tett Doyle-ra, aki – hála a modern közlekedés csodájának – néhány röpke óra alatt átkerült egy álmos tengerparti kisvárosból erre az elegáns helyre, egy híres kiadó, egy parlamenti képviselő és az esztétizmus híres bajnokának társaságába.

Az ételek gyorsan követték egymást: rákkoktél, csirkekocsonya, tésztában sült pacal, bisque de homard. A vörösbor és a fehérbor már az este kezdetén megjelent az asztalon, és a bőséges utánpótlás soha nem apadt el. Megdöbbentő volt, hogy az amerikainak mennyi a pénze. Stoddart egy vagyont költhetett erre a vacsorára.

Az időzítés kitűnő volt. Doyle épp most kezdett bele egy új regénybe, amely Stoddartnak bizonyára tetszeni fog. Az utolsó előtti műve, amely a Micah Clarke címet viselte, kedvező kritikákat kapott, habár a legutóbbi írása, amely egy detektívről szólt, akit részben egy régi egyetemi professzoráról, Joseph Bellről mintázott, némiképp csalódást keltett, miután megjelent a Beeton karácsonyi évkönyvében. Doyle kényszerítette magát, hogy újból az asztal körül folyó beszélgetésre figyeljen. Gill, az ír parlamenti képviselő épp arról beszélt, hogy szerinte nem igaz az a gyakran hangoztatott maxima, mely szerint az embert elkedvetleníti barátainak a szerencséje.

Wilde szeme erre felcsillant.

– A sátán egyszer épp átvágott a sivatagon, amikor egy olyan helyhez ért, ahol néhány kisördög egy szent életű remetét gyötört, aki azonban könnyedén lerázott magáról minden gonosz kísértést. A sátán a kudarcukat látván odalépett, hogy egy kis leckét adjon nekik. „Ügyetlenek vagytok – rótta meg őket. – Engedjetek csak ide! Aztán odasúgta a szent ember fülébe: „A testvéredet épp most nevezték ki Alexandria püspökévé. A remete fennkölt arcát azonnal rosszindulatú irigység felhőzte el. „Látjátok, én ezt a módszert javasolnám" – mondta a sátán a krampuszoknak.

Stoddart és Gill szívből kacagtak, aztán valami politikai témáról kezdtek vitatkozni. Wilde Doyle-hoz fordult.

– Mondja csak, maga fog írni valamit Stoddartnak?

– Igen, úgy tervezem. Ami azt illeti, már bele is kezdtem egy új regénybe. Azt hiszem, az lesz címe, hogy Zavaros bonyodalmak, vagy talán A Négyek jele.

Wilde örvendezve összecsapta a kezét.

– Kedves barátom, ez remek hír! Szívből remélem, hogy egy újabb Sherlock Holmes-történettel örvendeztet meg bennünket.

Doyle meglepetten pillantott rá.

– Azt akarja mondani, hogy olvasta A bíborvörös dolgozószobát?

– Nem olvastam, barátom. Faltam. – Wilde a mellényzsebébe nyúlt, és előhúzott egy példányt a Ward Lock & Co. által kiadott könyvből, amelyet divatos, enyhén keleties stílusú betűtípussal nyomtattak. – Újra átfutottam, amikor megtudtam, hogy ön is velünk vacsorázik ma este.

– Ez nagyon kedves – mondta Conan Doyle, mert hirtelenjében nem jutott eszébe jobb válasz. Meglepte és hálával töltötte el, hogy az angol dekadensek fejedelme élvezni tud egy szerény detektívregényt.

– Úgy érzem, Holmesban egy nagy jellem lehetőségei rejlenek. De... – Wilde elhallgatott.

– Igen? – sürgette Doyle.

– A legfigyelemreméltóbbnak azt találtam, hogy az egész menynyire hiteles. A rendőrségi munka részletei, Holmes nyomozásai – mindez megvilágosító erejű volt a számomra. Ezen a téren sokat tanulhatok öntől. Tudja, engem mindig elválaszt a való élettől a szavak ködfátyola. Kidobtam az ablakon a valószerűséget a szép frázisok kedvéért, és egy jó epigramma lehetősége arra csábít, hogy eltérjek az igazságtól. Magában nincs meg ez a hiányosság. Mégis... úgy gondolom, többet is kihozhatna ebből a maga Sherlock Holmesából.

– Nagyon lekötelezne, ha részletesebben is kifejtené, mire gondol – mondta Doyle.

Wilde kortyolt egyet a borból.

– Ha azt akarja, hogy igazán nagy detektív legyen, egy jelentős személyiség, akkor kissé különcebbnek kellene beállítania. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy újabb Cuff őrmestert vagy Dupin felügyelőt csináljon belőle. Nem – csak azt, hogy az emberi mivolta is legyen olyan kiemelkedően érdekes, mint a művészi megjelenítése. – Egy pillanatra elhallgatott, gondolkozott, és szórakozottan cirógatta a gomblyukából lecsüngő orchideát. – A bíborvörös dolgozószobában azt mondja Watsonról, hogy „rendkívül lusta. Véleményem szerint megengedhetné, hogy a züllöttség és a lustaság erénye a hősének is kijusson, ne csak a segédjének. És legyen Holmes sokkal visszafogottabb. Ne írjon olyanokat, hogy „örömtől ragyogott az arca, vagy hogy „hahotában tört ki".

Doyle elvörösödött a saját jellegzetes szófordulatai hallatán.

– Jellemezze valami bűnös szenvedéllyel – folytatta Wilde. – Az erényes emberek annyira unalmasak! Egyszerűen nem bírom elviselni őket. – Megint hallgatott egy kicsit, mielőtt folytatta: – És nem egyszerűen valami káros szokásra gondolok – legyen valami gyengesége. Hadd gondolkozzam... á, igen, már emlékszem. – Kinyitotta a könyvet, gyorsan lapozgatott benne. Megkeresett egy bekezdést, aztán idézni kezdte Watson doktor szavait: – „Azt gyanítottam volna, hogy valami narkotikumot használ, ha egész életének mértékletessége és tisztasága nem tiltotta volna ezt a gondolatot." Visszadugta a könyvet a mellényzsebébe. – Tessék – itt van a kezében a tökéletes gyengeség, de maga hagyta kicsúszni. Ragadja meg újra! Taszítsa Holmest valami káros szenvedély rabságába. Legyen, mondjuk, ópium. Nem, mégsem: az ópium olyan szörnyen közönséges és átlagos manapság, teljesen kisajátították az alsóbb osztályok. – Wilde hirtelen csettintett az ujjaival. – Megvan! Kokain-hidroklorid. Tessék, egy újfajta és elegáns szenvedély.

– Kokain... – ismételte Doyle kissé bizonytalanul. Orvosként néha felírta ezt a szert hétszázalékos oldatban kimerültségtől vagy depressziótól szenvedő betegeknek, de a gondolat, hogy Holmes ennek a rabja legyen, első pillantásra elég abszurdnak tűnt. Bár Doyle maga kérte Wilde véleményét, kissé nehezére esett elviselni, hogy kritizálta. Az asztal túloldalán közben tovább folyt a barátságos vita Stoddart és Gill között.

Wilde megint kortyolt a borból, és hátradobta hosszú haját.

– Na és maga? – kérdezte Doyle. – Fog írni valamit Stoddartnak?

– Igen, fogok. És az ön hatására – vagyis inkább Holmes hatására. Tudja, én mindig úgy gondoltam, hogy nincs olyan, hogy erkölcsös vagy erkölcstelen könyv. Vannak jól vagy rosszul megírt könyvek, ez minden. De megragadott az a gondolat, hogy írhatnék egy könyvet, amely egyszerre szól a művészetről és az erkölcsökről. Úgy tervezem, az lesz címe, hogy Dorian Gray arcképe. És azt hiszem, meglehetősen hátborzongató történet lesz. Nem igazán kísértettörténet, de a főhős bestiális véget fog érni. Az a fajta történet, amit az ember szívesebben olvas nappali világosságban, mint lámpafénynél.

– Nekem úgy tűnik, az efféle történet nem igazán az ön asztala.

Wilde enyhén gunyoros pillantást vetett Doyle-ra.

– Valóban? Gondolja, hogy mint olyan valaki, aki boldogan feláldozza magát az esztétizmus oltárán, nem ismerem fel az iszonyat arcát, ha szembenézek vele? De higgye el, a félelem borzongása ugyanolyan érzéki dolog, mint a gyönyör bizsergetése, ha nem még inkább az. – Egy legyintéssel hangsúlyozta a mondandóját. – Egyébként egyszer hallottam egy annyira rémséges történetet, amely oly hátborzongató a részleteiben, és olyan mélységes a benne rejlő gonoszság, hogy azt hiszem, soha nem hallhatok olyat, ami annál jobban elborzasztana.

– Ez nagyon érdekes – jegyezte meg kissé szórakozottan Doyle, aki még mindig Wilde kritikáján töprengett.

Wilde ránézett, és kis mosoly suhant át széles, sápadt arcán.

– Szeretné hallani a történetet? De nem gyenge idegzetűeknek való.

Wilde ezt úgy mondta, mintha valami kihívás lenne.

– Hogyne, természetesen szeretném hallani.

– Pár évvel ezelőtt mesélték nekem, amikor egy előadó körúton jártam Amerikában. Útban San Francisco felé megálltam egy meglehetősen rozzant, de festői bányászfalunál, amelyet Roaring Forknak hívnak. A bánya mélyén tartottam meg az előadást, és hihetetlenül jó fogadtatásban részesültem kedves bányász barátaimtól. Az előadás után egyikük odajött hozzám, egy idősebb fickó, aki kissé kapatos volt. Félrevont, és azt mondta, annyira élvezte a történetet, melyet elmeséltem, hogy ő is szeretne megosztani velem egyet.

Wilde elhallgatott, és egy korty finom borral megnedvesítette vastag, piros ajkát.

– Hajoljon csak közelebb egy kicsit, kedves barátom, és elmondom pontosan úgy, ahogy én hallottam...

Tíz perccel később a Langham Szálló éttermében ülő vendégek meglepetten vették észre, hogy a kellemes beszélgetés zsongása és az evőeszközök csilingelése közepette egy fiatalember, aki az öltözéke alapján leginkább vidéki körorvos lehetett, hirtelen falfehér arccal felpattan az asztaltól. Izgatottságában a székét is fellökte. Egyik kezét a homlokára szorította, és kitántorgott az étteremből, majdnem feldöntve egy finomságokkal megrakott zsúrkocsit. Ahogy eltűnt a férfimosdó irányába, az arcáról lerítt az undor és az iszonyat.

1. fejezet

Napjainkban

Corrie Swanson már harmadszor tért be a női mosdóba, hogy szemügyre vegye magát a tükörben. Sokat változott, mióta a másodév elején átkerült a John Jay Bűnügyi Igazságszolgáltatási Főiskolára. A John Jay szigorú és konzervatív intézmény. Corrie egy ideig ellenállt a változásnak, de végül rájött, hogy fel kell nőnie, és elfogadni az élet játékszabályait – nem játszhatja örökké a lázadót. Eltűnt a lilára festett haj, a piercingek, a fekete bőrdzseki, a füstös szemfesték és a többi gót stíluskellék. A tarkójára tetovált Möbius-szalaggal egyelőre nem tudott mit kezdeni, csak próbálta ráfésülni a haját, és magas gallérú blúzokat viselt. De tudta, hogy egy nap ezt is el kell majd tüntetnie.

Ha bele akar menni a játékba, akkor jól kell játszania.

Sajnos az átalakulása túl későn történt ahhoz, hogy meggyőzze vele a témavezető tanárát, az egykori New York-i rendőrből lett Carbone professzort. Corrie-nak az volt az érzése, Carbone első benyomása az volt róla, hogy olyan, mint egy bűnöző, és bármit is tett az azóta eltelt egy évben, nem tudott kitörni ebből a skatulyából. A professzor nyilván elkönyvelte magában ilyennek. Az első témajavaslatát, amivel a Roswell-ösztöndíjra akart jelentkezni, már elutasította. Ehhez Chilébe kellett volna utaznia, hogy elemzést végezzen a csontvázakon, amelyeket egy tömegsírban fedeztek fel, ahová a hetvenes években, a Pinochet-rezsim idején meggyilkolt kommunista parasztok holttestét temették. A professzora azt mondta, ez túl messze van, túl költséges lenne a kutatás, és különben is, ez már egy régi történet. Amikor Corrie azt felelte, hogy épp ez lenne a lényeg – régi sírokról van szó, amelyekhez speciális technikákat kellene alkalmazni –, a professzor valami olyasmit válaszolt, hogy ne ártsa bele magát vitás politikai kérdésekbe, főleg olyanokba ne, ahol kommunistákról van szó.

Corrie-nak most volt egy újabb, még jobb ötlete a dolgozata témájához, és szinte bármire hajlandó lett volna, hogy megvalósítsa.

Megszemlélte magát a tükörben, elrendezett néhány kósza hajszálat, megigazgatta a száján a szolid rúzst, lesimítgatta szürke gyapjúszövet blézerét, és bepúderozta az orrát. Alig ismert rá saját magára. Te jó ég, akár ifjú republikánusnak is elmehetne... Mindegy, annál jobb.

Kilépett a mosdóból, és szapora léptekkel elindult a folyosón. Konzervatív bebújós cipőjének sarka profin kopogott a kemény linóleumpadlón. A professzor ajtaja csukva volt. Corrie magabiztosan bekopogott rajta, mire kiszólt egy hang:

– Tessék!

Corrie belépett. Az irodában katonás rend uralkodott, mint mindig: a könyvek és folyóiratok pontosan a könyvespolc széléhez igazítva sorakoztak, a kényelmes, férfias, bőrhuzatú bútorok barátságos hangulatot árasztottak. Greg Carbone professzor terebélyes íróasztala mögött ült, amelynek hatalmas mahagónilapja teljesen üres volt – nem foglalták el se papírok, se családi fotók, se egyéb csecsebecsék.

– Jó reggelt, Corrie – üdvözölte Carbone a lányt. Felállt, és begombolta kék zakóját. – Kérem, foglaljon helyet.

– Köszönöm, professzor úr. – Corrie tudta, hogy Carbone szereti, ha így szólítják. Jaj annak a hallgatónak, aki uramnak vagy pláne Gregnek merészelte szólítani.

Miután Corrie letelepedett, a professzor is visszaült a helyére. Carbone feltűnően jóképű férfi volt, őszülő hajjal és pompás fogsorral. Karcsú volt, és kisportolt, jól öltözött, halk szavú, intelligens és sikeres. Mindent jól csinált, amibe belefogott, és ennek eredményeképpen igazi tökéletesre csiszolt seggfej lett belőle.

– Nos, Corrie – kezdte professzor –, igazán jól néz ki ma.

– Köszönöm, dr. Carbone.

– Izgatottan várom, mi az új témaötlete.

– Köszönöm. – Corrie kinyitotta az aktatáskáját (a John Jayben nem volt szokás hátizsákot hordani), elővett egy dossziét, és a térdére fektette. – Bizonyára ön is olvasott a régészeti ásatásról, amely a városháza parkjában folyik, a Tombsnak nevezett régi börtön helyének közelében.

– Meséljen róla.

– Az új aluljáró ásása közben egy kis temetőre bukkantak, ahová egykor a kivégzett bűnözőket temették.

– Á, igen, már emlékszem, olvastam róla – bólintott Carbone.

– A temető 1858-tól 1865-ig volt használatban. 1865 után a kivégzett bűnözőket már a Hart-szigeten temették el, ahová nem lehet belépni.

A professzor lassan bólogatott. Úgy tűnt, érdekli a téma, amitől Corrie felbátorodott.

– Szerintem ez remek lehetőség lenne, hogy megvizsgáljam csonttani szempontból ezeket a csontvázakat. Mint tudjuk, a gyerekkori alultápláltság nyomokat hagy a csontokon, és meg lehetne vizsgálni, hogy ez hatással van-e az egyén későbbi bűnözővé válására.

Carbone ismételten bólintott.

– Mindent leírtam. – Corrie az asztalra fektette a dossziét. – Hipotézisek, módszertan, kontrollcsoport, megfigyelések, elemzések.

A professzor egyik kezét a dossziéra fektette, és maga felé húzta. Kinyitotta, és olvasgatni kezdte.

– Számos oka van annak, hogy ez miért lenne remek lehetőség – folytatta Corrie. – Először is, a városházán elég jó feljegyzéseket őriznek ezekről a bűnözőkről – megvannak a rendőrségi akták, a periratok. Azok, akik árvák voltak – úgy fél tucat ilyen van –, a Five Points szegényházban nőttek fel, így a gyerekkorukról is vannak adataink. Mindegyiküket ugyanúgy végezték ki, akasztással, tehát a halál oka megegyezik. És mivel a temetőt mindössze hét évig használták, az összes maradvány nagyjából egy időszakból származik.

Corrie elhallgatott. Carbone lassan lapozgatott, és úgy tűnt, belemélyed az olvasásba. Nem lehetett megállapítani, mit gondol, az arca kifürkészhetetlen maradt.

– Kérdezősködtem egy-két helyen, és úgy tűnik, a városháza parkfenntartó osztálya hajlandó lenne engedélyezni, hogy a John Jay egy hallgatója megvizsgálja a maradványokat.

A professzor keze abbahagyta a lassú lapozgatást.

– Már megkereste őket?

– Igen, csak hogy tapogatózzam egy kicsit...

– Tapogatózni? Megkeresett egy városi hatóságot anélkül, hogy előbb engedélyt kért volna rá?

Aj-aj, ebből baj lesz, gondolta Corrie.

– Csak arról van szó, hogy nem akartam egy olyan tématervvel előállni, amit később úgyis elutasítanak a hatóságok. Talán rosszul csináltam valamit?

Carbone hosszú csönd után válaszolt:

– Olvasta a hallgatói szabályzatot?

Corrie-t elfogta az aggodalom. Ami azt illeti, olvasta a szabályzatot, amikor felvették a főiskolára, de ennek már több mint egy éve.

– Az utóbbi időben nem – felelte.

– A szabályzat eléggé egyértelműen fogalmaz. A főiskola hallgatói nem léphetnek kapcsolatba a városi hatóságokkal, csak a hivatalos csatornákon keresztül. Ez azért van, mert, mint tudja, főiskolai karunk a New York-i Egyetemhez tartozik, tehát a város fennhatósága alá esik.

– Én... nos, sajnálom, erre nem emlékeztem a szabályzatból. – Corrie nagyot nyelt, érezte, hogy elönti a pánik és a düh. Micsoda eget rengető marhaság ez az egész! De kényszerítette magát, hogy megőrizze a nyugalmát. – Csak néhány telefonhívás volt, semmi hivatalos – mentegetőzött.

A professzor bólintott.

– Biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan szegte meg a szabályokat. – Tovább lapozgatta az oldalakat, lassan, egyenként, nem nézve a lányra. – Mindenesetre egyéb problémákat is látok az ötletével kapcsolatban.

– Igen? – Corrie gyomra görcsbe rándult.

– Ez az elmélet, mely szerint az alultápláltság bűnözéshez vezet... nagyon régi elgondolás, és nem túl meggyőző.

– Nekem úgy tűnt, érdemes lenne próbára tenni.

– A régi időkben majdnem mindenki rosszul táplálkozott, mégsem lett mindenkiből bűnöző. Ez az elgondolás egy olyan filozófia gyümölcse, mely szerint a bűnözés úgy általában visszavezethető az elkövetők szerencsétlen gyermekkori körülményeire...

– De az alultápláltság – a súlyos alultápláltság – okozhat neurológiai változásokat és károsodást. Ez nem filozófiai kérdés, hanem tudományos tény.

Carbone a magasba emelte a dossziét.

– Előre megjósolhatom, mi lesz a végeredmény: azt fogja kimutatni, hogy a kivégzett bűnözők valóban alultápláltak voltak gyerekkorukban. A valódi kérdés az, hogy a sok éhező gyerek közül miért csak egy kis százaléknyi követ el főbenjáró bűnöket. És a kutatási terve ezzel a kérdéssel nem foglalkozik. Sajnálom, ez így nem lesz jó. Egyáltalán nem jó.

Azzal a professzor széttárta az ujjait, és finoman az íróasztalára ejtette a dossziét.

2. fejezet

A John Jay Főiskola híres – egyesek szerint hírhedt – „Vörös Múzeuma" szerény gyűjteménynek indult, amelyben régi nyomozások aktái, tárgyi bizonyítékok, a rabok személyes holmijai és egyéb emléktárgyak kaptak helyet, amelyeket majdnem száz évvel ezelőtt egy üvegezett szekrényben őriztek a régi rendőr-akadémia folyosóján. Azóta az ország egyik legnagyobb és legjobb bűnügyi gyűjteményévé nőtte ki magát. Az anyag legjavát az a kiállítás alkotta, amelyet a főiskola Tizedik sugárúti épületének elegáns kiállítótermében tettek közszemlére. A gyűjtemény többi része, a hatalmas, rothadófélben lévő archívum és a réges-rég elfeledett bűnügyek penészes bizonyítékai a régi rendőr-akadémia Keleti Huszadik utcai épületének alagsorában porosodtak.

Amikor Corrie a John Jayre kezdett járni, hamar felfedezte ezt az archívumot, amely igazi aranybánya volt. Összebarátkozott a levéltárossal, és egy idő után már kezdett is kiigazodni a rendezetlen fiókok és az agyonzsúfolt polcok között. Számtalanszor megfordult a Vörös Múzeum archívumában, hogy témák után kutasson, a legutóbb akkor, amikor a Roswell-ösztöndíjhoz keresett témát. Jó sok időt eltöltött a régi, megoldatlan bűnügyek aktái között – olyan ősrégi ügyek voltak ezek, hogy minden érintett (a lehetséges elkövetők is) minden bizonnyal halott volt már.

Corrie Swanson egy nyikorgó lifttel ereszkedett le az alagsorba a professzorával való beszélgetés másnapján. Kétségbeesetten próbált valami új témát találni, még mielőtt túl késő lesz beadni a jelentkezését a pályázatra. November közepe volt, és abban reménykedett, a téli szünetet kutatással és írással tudja tölteni. Az ösztöndíj, amit kapott, részben fedezte a tanulmányainak költségeit, a hiányzó részt pedig Pendergast ügynök pótolta, de Corrie eltökélte magát, hogy egy fillérrel sem fogad el többet a szükségesnél. Ha ezzel a dolgozattal megnyerné a Roswell-pályázat húszezer dolláros ösztöndíját, akkor nem szorulna segítségre.

A lift ajtaja kinyílt, és szagok ismerős keveréke csapta meg az orrát: por és savasodó papír szaga, patkányvizelet enyhe bűzével elegyedve. Végigsétált a folyosón, míg egy horpadt fémajtóhoz nem ért, amelyen A VÖRÖS MÚZEUM ARCHÍVUMA felirat állt. Megnyomta a csengőt. Érthetetlen recsegés szólalt meg egy ósdi hangszóróból. Corrie megadta a nevét, mire búgás hallatszott, és nyílt az ajtó.

– Á, Corrie Swanson! Mennyire örülök, hogy újra látom! – üdvözölte rekedt hangján a levéltáros. Willard Bloom felállt a sötétségbe burkolózó archívum bejáratát őrző íróasztalától, amelyre fénytócsát vetített egy lámpa. Úgy festett, mint egy aszott múmia, vékony volt, mint egy pózna, és hosszú, őszes haja volt, de mindig kedvesen és atyáskodóan viselkedett. Corrie azt sem bánta, hogy az öreg gyakran legelteti rajta a szemét, amikor azt hiszi, hogy épp nem figyel oda.

Bloom kijött az íróasztala mögül, és odanyújtotta eres kezét, Corrie pedig megszorította. Meglepően meleg volt, egy kicsit meg is ijedt tőle.

– Jöjjön, üljön le! Igyon egy teát.

Az íróasztal előtt egy kis dohányzóasztalka állt néhány székkel, oldalt egy ütött-kopott fiókos szekrény, elektromos főzőlappal, vízforralóval és teáskannával – barátságos kis pihenőhely a poros sötétségben. Corrie lehuppant egy székre, és egy koppanással letette maga mellé az aktatáskáját.

– Huh.

Bloom néma kérdéssel vonta fel a szemöldökét.

– Carbone – mondta Corrie. – Már megint elutasította a témajavaslatomat. Most kezdhetem elölről az egészet.

– Carbone-ról köztudott, hogy egy nagy szamár – jegyezte meg Bloom vékony hangján.

Ez felkeltette Corrie érdeklődését.

– Ismeri?

– Mindenkit ismerek, aki meg szokott itt fordulni. Carbone! Mindig odavan, hogy poros lesz a Ralph Lauren-öltönye, és engem akar lóti-futinak használni. De sajnos szegény ördögnek pechje van, mert én soha semmit nem találok meg, amit kér... Ugye, tudja, miért utasítja el a témáit?

– Gondolom, mert alsóbb éves vagyok.

Bloom sokat tudóan bólogatott. – Pontosan. Carbone a régi iskolához tartozik, mindig ragaszkodik a protokollszabályokhoz.

Corrie éppen ettől félt. A Roswell-díjat, amelyet az év legkiemelkedőbb dolgozatának benyújtója kap, nagy becsben tartották a John Jayben. A nyertesei többnyire utolsó évesek voltak, akik aztán sikeres karriert futottak be a bűnüldöző szerveknél. Amennyire Corrie tudta, alsóéves hallgató még soha nem nyerte el az ösztöndíjat – sőt csendben le is szokták beszélni őket, hogy jelentkezzenek a pályázatra. De a szabályok nem tiltották, úgyhogy Corrie nem hagyta, hogy a bürokraták eltántorítsák.

Bloom felemelte a teáskannát, és mosolyogva kivillantotta megsárgult fogait.

– Teát?

Corrie vetett egy pillantást a nem éppen bizalomgerjesztő kannára, amelyről úgy tűnt, legalább tíz éve nem mosták el.

– Ez teáskanna? Azt hittem, valami gyilkos fegyver, mondjuk, arzénnal megtöltve.

– Maga mindig készen áll valami csípős riposzttal. De bizonyára tudja, hogy a méregkeverők általában nők. Ha gyilkos lennék, én szeretném látni az áldozatom vérét. – Bloom kitöltötte a teát. – Tehát Carbone elutasította az ötletét. Micsoda meglepetés. És mi a B terv?

– Ez volt a B terv. Azt reméltem, maga tud majd adni nekem valami új ötletet.

Bloom hátradőlt a széken, és szörcsögve kortyolgatta a teát.

– Lássuk csak... Ha jól emlékszem, a csonttan a fő tantárgya, igaz? Pontosan mi érdekelné?

– Emberi csontvázakat kellene megvizsgálnom, amelyeken a halállal egy időben vagy nem sokkal azután keletkezett sérülésnyomok láthatóak. Nem tud valami olyan aktát, amiben ilyesféle anyagot találnék?

– Hmm... – Bloom barázdált arca koncentrált figyelemről árulkodott.

– A probléma az, hogy nehéz olyan emberi maradványokat találni, amelyek hozzáférhetőek. Hacsak nem a történelem előtti időket vizsgálom. Akkor viszont egészen másfajta darázsfészekbe nyúlnék, ami sérthetné a bennszülött indiánok érzékenységét. És nekem olyan maradványokra lenne szükségem, amelyekről írott történelmi feljegyzések is maradtak fenn.

Bloom lenyelt egy jó nagy korty teát, az arcán elgondolkodó arckifejezéssel.

– Csontok... A halállal egy időben vagy azután beállt sérülések... Történelmi feljegyzések... Hozzáférhető legyen... – Lehunyta a szemét. Sötétlilás és erekkel behálózott szemhéja úgy festett, mintha behúztak volna neki egyet. Corrie várt, és hallgatta a polcok reccsenéseit, a fűtéscsövekben áradó forró levegő sziszegését és a sötétből jövő halk neszezést. Attól tartott, patkányok lehetnek.

Bloom szemhéja hirtelen felpattant.

– Eszembe jutott valami. Hallott már a „Baker Street-i Vagányok"-ról?

– Nem.

– Ez egy roppant exkluzív klub, Sherlock Holmes-rajongókból áll. Minden évben összejönnek egy vacsorára New Yorkban. Ösztöndíjakat hirdetnek meg a Holmesszal foglalkozó irodalomtudósoknak, és úgy tesznek, mintha Sherlock Holmes élő személy lett volna. Nos, az egyik klubtag pár évvel ezelőtt meghalt. A felesége nem tudta, mit kezdjen a Holmes-gyűjteményével, és mindent elküldött nekünk. Talán nem is tudott róla, hogy Holmes csak kitalált figura, mi viszont itt csak valódi személyekkel foglalkozunk. Mindenesetre időnként belepillantok az anyagba. Nagy része ócska vacak, de volt közte egy példány Doyle naplójából – sajnos csak fénymásolat. Roppant szórakoztató olvasmány egy öregembernek, aki itt ragadt egy ilyen hálátlan munkakörben, egy poros archívum mélyén.

– És pontosan mit talált benne?

– Szó esik benne egy emberevő medvéről.

Corrie összevonta a szemöldökét.

– Emberevő medve? Nem hinném, hogy...

– Jöjjön velem.

Bloom a falon sorakozó villanykapcsolókhoz lépett, és az összeset felkattintotta a tenyerével, amitől pislákoló neonfény öntötte el az archívumot. Corrie-nak