A falra festett ördög

By Pál Tibor László

Skócia partjaitól nem messze van egy sziget, ahol egy kastélyszálló szomorkodik az esőben. Ide érkezik Dr. Michael Hastings, az orvosból lett magánnyomozó, egy rejtélyes idegen meghívására, egy tucatnyi idegennel együtt. Már a megérkezésük sem megy zökkenőmentesen: házigazdájuk köddé vált, ráadásul hullát találnak a kapuban, ami azonban eltűnik, majd ismét előkerül, még egy hulla társaságában. Ezek után a halottak száma pedig egyre csak szaporodik. A vendégek közt lévő tiszteletes szerint maga az ördög szedi áldozatait. Dr. Hastings azonban nem így gondolja, és nekifog, hogy felgöngyölítse a rejtélyt, és megmentse sorstársait. Nem kevés kaland, vér és persze szerelem kell ahhoz, hogy a végére, de csakis a legvégére, megoldódjon az ügy.

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Feb 27, 2020
• ISBN: 9786156151025

Book preview

A falra festett ördög

Pál Tibor László

2019

Underground Kiadó

www.undergroundkiado.hu

Minden jog fenntartva!

Balogh Emesének

Az ember nem isten. Nem csak az ereje véges, de olykor ő maga az ördög.

(A Trigun című Japán rajzfilmsorozatból)

1.

Good Girl Night Club, 21.26.:

- Egy Go-go táncosnő, aki nemrég érkezett a városba.

Dr. Hastings a színpadon állt, ötödmagával. Marl felügyelő egy fényesen csillogó fémrúdnak támaszkodott, ami az emelvény közepéből ágaskodott, és a vége valahol a plafon sötétjében veszett el. A doktor előtt két, igencsak lengén öltözött fiatal hölgy állt, megilletődve, szinte már a könnyeikkel küszködve. A klub újdonsült tulajdonosa is ott tipródott a lányok mögött. Ő is csak nemrég érkezett. Pontosan két napja, a régi tulajt fölváltandó. Nem mintha Ron – a régi főnök – megunta volna a szórakoztatóipar eme ágának terelgetését, csakhogy nem volt sok választása. Bár annak igen ritkán van, akit úgy fejbe csapnak egy vélhetőleg tompa tárggyal, hogy a saját tükörképe is alig ismert volna rá, pedig az mindennap látta őt.

- Első nap, mikor megérkezett, már látta, hogy valami nincs rendben. A tulaj, hogy igencsak enyhén fogalmazzunk, felettébb agresszív volt. Brutálisan bánt a lányokkal. Micsoda sztereotípia, mi? Huh… Na de, ez csak akkor vált teljesen világossá számára, mikor átesett az első verésen. Ez csak amolyan „Üdv a családban" ajándék volt. De aztán két nap múlva önök – mutatott a két lányra maga előtt Dr. Hastings – hibáztak. Ez persze elég érthető, tekintve, hogy még újak voltak a szakmában. Persze, Ron is megértette… Csakhogy ez még nem jelentette azt, hogy nem volt mérges. Így hát Önöket meg kellett büntetni az ő értékrendje szerint.

Szóval, a műsor után behívta magukat az irodájába, és a büntetés megkezdődött. A nagy, arannyal kivert, csatos western övét használta, ha jól sejtem. Hát igen, nem lehetett valami kimondottan kellemes.

Ekkor történt az is, hogy maga, Victoria, mikor Ron épp Saraht ütötte, fogta az Aphrodité szobrot, és egy szép mintát ütött vele a főnöke fejébe. És utána még egyszer lesújtott, és még egyszer, és még egyszer. Összesen ötször. Igaza volt, biztosra kell menni az ilyen esetekben. Képzelje csak el, mi lett volna, ha felkel utána, és rájön, mit tett… Hááát… Nem kívántam volna a maga helyében lenni, ha megtörtént volna. De nem történt. Ron ugyanis már az első ütésbe belehalt.

Victoria Valentine, a 23 éves rúdtáncoslány egyébként pokolian szép arcát félelem torzította el. Az első könnycsepp megindult kreol bőrén lefelé, és pisze orrán gellert kapva a lány tűzvörösre rúzsozott ajkainak sarkában állapodott meg. Hosszú, halál-fekete hajából font copfja a levegőt hasította, ahogy beszélt.

- Igen… Eltalálta. Fejbe vágtam azt a mocskos disznót, és tudja mit? Büszke vagyok rá! Igen! Büszke! – hangja a mondanivalója végére egész elvékonyodott, a magas C alját verdeste.

- Felőlem nyugodtan lehet büszke rá, picinyem – mormogta Marl főfelügyelő – de ez engem egy gyíkfingnyit sem érdekel. Maga meggyilkolt valakit, nekem pedig a feladatom mindössze annyi, hogy begyűjtsem önt. A többi a bíróság dolga.

- Most akkor… ő… őrizetbe vesznek minket…? – kérdezte Sarah. Arcán és derekán hatalmas lilás-sárgás foltok éktelenkedtek, amiket még az erős smink sem tudott elfedni.

- Nem, majd szabadon elsétálhatnak! Na, húzás picikéim! Kint már várja önöket Jones őrmester a limuzinjukkal.

Victoria, miközben kivezették, tekintetét a magas, szőkésbarna, nem mellesleg jóképű, fehér öltönybe öltözött férfi tekintetébe fúrta. Ő állta a szemkontaktust, egész addig, míg a lány el nem tűnt egy nagy, kétszárnyú, bársonnyal kitömött ajtó mögött.

- És most? – fordult az új tulaj Dr. Hastings felé – Most mi lesz?

- Hogy érti?

- Mi az, hogy, hogy értem?! Most vitték el két táncosnőmet ember! Már csak négy maradt. Mit mondok a vendégeknek? Bocs, de most csak limitált számmal működünk?!

- Nem hinném, hogy sokáig bent lesznek. Óvadék fejében szabadlábra fogják helyezni őket. Addig is, én inkább miattuk aggódnák.

- Kik miatt? – nyílt nagyra a férfi szeme.

- A miatt a két pasas miatt, ott, ni! – mutatott a doktor az ajtó fele. – Van egy sanda gyanúm, hogy az adóügynökségtől vannak. Lehet, hogy az elődje nemigen szeretett minden bevételt az államiak orrára kötni.

2.

London, Dr. Hastings háza, 1 hónappal később, 14:04.:

Dr. Hastings a kanapén ült, és a Timest olvasta. Ma nem kellett bemennie a kórházba. Mióta csak tanácsadó konzultánsi szerepben tetszelgett, sokkal nyugodalmasabb napokat élt. És így a magánnyomozói praxisára is tudott koncentrálni. Az volt az Isten lába, mikor Büdös Joe elment misszionáriuskodni az Amazon környékére, és felajánlották neki az állását.

Csöngettek. Edward, a ház gondnoka – milyen szerencse, hogy a nagybácsikája a házzal (ami egy kisebb vidéki rezidenciának is beillett) együtt őt is ráhagyta végrendeletében – már csoszogott is, és nyitotta az ajtót.

- Na de kérem szépen, ide nem ronthat be csak úgy! –hallatszott pár másodperc múlva Edward érdes hangja.

Épp hogy felkelt ültéből, az ajtón egy csodálatosan szép nő lépett be. Magassarkújában biztosan és céltudatosan a doki felé sétált. Amint odaért, kezét felemelte, és egy jobbfajta, csípős pofont lekent neki. A saller akkorát csattant, hogy a kert végében immáron tíz éve pihenő Fodroska, az angol bulldog is majd felkelt halottaiból. A doktor se köpni, se nyelni nem tudott. Ezután a lány megcsókolta. Jó hosszan, csöpögősen-cuppanósan. Dr. Hastings ezen már annyira meglepődött, hogy a szívverése egyet kihagyott, levegőt meg alapból nem tudott venni, mert a lány elszívta az összest előle.

A beállt csöndet Aby törte meg, aki a nappaliból az emeletre vezető lépcső tetején állt, és onnan figyelte az eseményeket. Aby volt Dr. Hastings gyermekkori jóbarátja, aki aztán a titkárnőjévé avanzsált később. Csak titkárnő, semmi egyéb szolgáltatás – szokta mondogatni.

- Na, finom volt? – kérdezte maró gúnnyal a hangjában.

- Cs… Cs… Cseresznye – nyögte a jó doktor. – Cseresznye ízű a rúzsa.

- Hát ez fenomenális. Na és, kihez van szerencsém? – kérdezte Aby, mikor odaért hozzájuk. Most már nyoma sem volt gúnynak a hangjában. Ellenkezőleg, jóindulat és barátságosság sugárzott egész lényéből.

- Ha nem tévedek, márpedig nemigen szoktam, akkor bemutatom neked Victoria-t. Victoria Valentine, ő itt Abygal Winnington.

- Ő az, akiről meséltél?

- Igen, a rúdtáncoslány. Mi szél hozott erre?

- Gondoltam meglátogatom azt, aki letette értem az óvadékot. Nagyon szépen köszönöm! De igazán, el sem tudom mondani, mennyire…- a lány arcán szétáradt az öröm.

- Ugyan, semmiség – intette le őt Dr. Hastings. – Akárki megetette volna.

- Hát nem. Ha te nem vagy, akkor ott rohadok meg azon a rémes helyen. Miután közöltem az új tulajjal, hogy eszem ágában sincs visszamenni, lelépett.

- Na és a szüleid? – szúrta közbe Aby. Hihetetlen érzéke volt mindig a legkényesebb, legkínosabb kérdéseket feltenni.

- Őket nem is ismertem. Árva voltam. Egészen 18 éves koromig az árvaházban éltem.

- Jajj! Sajnálom… igazán nem akartam illetlen lenni.

- Ne izgulj, semmi gond. Már megszoktam.

- Hát…. ööö… Akkor én mennék is. Még egy halom dolgom van. Na, viszlát!

Ezzel Aby el is húzott.

- Örülök, hogy újra köztünk vagy – mondta széles mosollyal az arcán a doktor. – Mihez kezdesz most, szabadon?

- Arra gondoltam, hogy először is, elmegyek egyet kirándulni. Pihenni.

- Ó! Pompás ötlet. Megtudhatnám, mik a terveid?

- Persze. Skóciába készülök.

- Pont Skóciába? Azt gondoltam volna, hogy valami napsütéses helyre vágysz, Ibiza vagy Bahamák, ilyesmi.

- Minden vágyam az lenne, de kaptam egy meghívást egy ott élő ismerősömtől. Két óra múlva indul is a gépem.

- Igazán? Akkor mit keresel még itt? Nem, minthogyha ellenemre lenne, sőt… de már pakolnod kéne, vagy nem?

- Ó, már bepakoltam. Ééééés… Őszintén, azért is jöttem, mert ettől az ismerősömtől két jegyet kaptam, azzal az utasítással, hogy vigyem magammal egy bizonyos barátomat.

- Igeeeen…? - Dr. Hastings kezdett sejteni valamit.

- És én arra gondoltam, hogy megkérlek, gyere velem!

- Na, puff neki! Haha! Ez igen! – a doki egész lázba jött. – Nem gondoltam volna, hogy az után, hogy börtönbe küldtelek, ilyen ajánlattal jössz ide.

- Tudod, rájöttem, hogy nekem senkim sincs. Senkim az égvilágon! Aztán eszembe jutottál te… és tudod… Szóval, mit mondasz?

- Mit mondanék arra, hogy ha egy gyilkos (már megbocsáss), de vadítóan gyönyörű lány megkérne, hogy mennyek el vele Skóciába, ki tudja hova, ki tudja kihez, és minderre kevesebb, mint két órám van? Kösz, de ezt most kihagyom!

- Vagyis… - Victoria szemei elszomorodtak.

- Vagyis nem. Ezt most inkább kihagynám, ha lehet.

- De…. de… Kérlek!!!

Dr. Hastings épp bele akart kezdeni egy kis monológba, de csöngettek. Egyszer. Kétszer, majd háromszor. Edward nem mutatkozott. Így hát a doktor maga ment ajtót nyitni, otthagyva Victoria-t a nappaliban.

Az ajtóban egy férfi állt, lenyalt hajjal, hosszú, fekete szövetkabátban. Kint az őszi, csípős levegő észrevette, hogy valahol kinyílt egy ajtó, és már el is kezdett beszökni a nyíláson.

- Dr. Michael Hastings? – kérdezte a pasas.

- Igen. Így van. Az egyetlen és a legnagyobb!

- Üdvözlöm! Lady Wallace küldött. Azt kívánja öntől, hogy látogassa meg őt a hétvégén vidéki otthonában.

Dr. Hastings ismerte ezt a bizonyos Lady Wallace-t. Edgar Louis Wallace tábornok felesége volt, és mint egy tábornokfeleség, fontosságának teljes tudatában, borzasztó, zsarnok-akarnokként és idegesítő hárpiaként szerzett magának hírnevet.

- Ööö… Igen. Most nem igazán érek rá meglátogatni Őladységét.

- Semmi gond, Uram. Ez esetben a Lady hajlandó felkeresni önt, itt, otthonában.

- Persze… egy perc, Uram. – mondta a doki, és becsapta az ajtót, majd jelentőségteljesen besétált a nappaliba. Victoria már tűkön ülve várta.

- Victoria, készülj! Megyünk Skóciába!

3.

London-Gatwick Airport, 18.56.:

Dr. Hastings és Victoria a repülőtér várójában ültek. A doktor egy zacskó gumicukrot majszolt, míg a lány egy smoothit szürcsölgetett. Már mindketten túlestek az átvilágításon, az ellenőrzésen, és a különböző kötelező formalitásokon. Egy kellemes, ámde recsegő női hang bejelentette, az 52-es, glasgowi járat fél órán belüli indulását, és minden kedves leendő utast megkért, hogy haladéktalanul kezdje meg a beszállást.

- Ideje volt már. Azt hittem, soha nem jön már meg – mondta Victoria, miközben a 4-es kapu felé törtettek a hazatérők és utazni vágyók hangyabolynyi tömege közt.

- Az már egyszer biztos. Ha tudom, hogy két és fél órát késik, meghívtalak volna egy mozira.

*

Glasgow, 20.38.:

A sötétségben egyedül a leszállópálya fényei, valamint a hangárokat megvilágító reflektorok adtak némi világosságot. A reptér főépülete is ki volt világítva, de az valamivel arrébb állt a kifutópályáktól, így csak egy kis gyér fény jutott el tőle a leszálló emberek tömkelegéig.

- Hát akkor, itt lennénk – mondta Dr. Hastings. – Azt hittem esni fog. A skóciai időjárásra még az angolok is panaszkodnak.

- Na de hát szakad az eső! – mondta Victoria, és tekintetét az ablakon versenyző esőcseppekről a férfire irányította.

- Van ám szarkazmus is a világon – mormogta a doki.

Merthogy esett, az nem volt kifejezés. Úgy zuhogott az égi áldás, már-már vízszintesen, minthogyha a negyven napos esőből csak egy napig esett volna, és most akarná a Nagy Öreg bepótolni a lemaradását.

- Gyere, menjünk! Fussunk be az épületbe.

Így is lett. Odabent ázott és didergő utasok próbálták felmelegíteni magukat, miközben teendőik után néztek. Victoria-ék alig léptek be, egy öltönyös, dagadó izmokkal rendelkező férfi lépett oda hozzájuk. Az ember azt hihette volna, hogy épp most végzett az MIB-s szolgálatával, és kilépett egy kis kávéra és lazításra.

- Miss Valentine és Dr. Hastings? –kérdezte tisztelettudó, brit akcentussal.

- Eltalálta –mondta a doktor. – Mit tehetünk önért?

- Inkább én mit tehetek önökért. Én leszek ma a sofőrjük. Vagyis inkább a pilótájuk. Mr. Johnson küldött ki önök elé.

- Ki az a Mr. Johnson?

- Ő az a bizonyos ismerősöm. Még az általánosból – szúrta közbe Victoria.

- Hú de fene nagy ismeretség lehet – mormogta a bajsza alatt a jó doktor. Ezután fejét kicsit félrebillentette, majd fennhangon kérdezte:

- Hogy értette, hogy inkább pilótánk?

- Kövessenek, kérem, és máris megtudják. A csomagjaik már a gépen vannak.

-