A tanút meg kell ölni

By Berkesi András

„Megkérdeztem tőle: – Mi lenne akkor, ha mégis akadna tanú?– A tanút meg kell ölni! – válaszolta. – Te jó ég – mondtam neki – te nem lehetsz ennyire cinikus, nem válhatsz hidegvérű gyilkossá!– Nem, nem vagyok az. Ma még nem ...”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633443965

Book preview

BERKESI ANDRÁS

A TANÚT

MEG KELL ÖLNI!

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-396-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

1.

Sugár Magdi felült az ágyban, és elégedetten mustrálgatta szerelme arcát. Kiss Vilmos szőke, göndör haja csatakosan hullott homlokára, arca verítékben fürdött, és a kielégült férfi csendes sóhajait hallatta. Lassan felnyitotta a szemét, és Magdira nézett. A lány kedveskedve beletúrt a hajába, úgy kérdezte:

– Jó volt, drágám?

– Isteni volt!

Magdi felállt, széthúzta az elsötétítő függönyt. Hunyorogva nézett a tavaszi napsütésben fürdő utcára. A fiú aggódva szólalt meg:

– Biztos, hogy szedsz fogamzásgátlót?

– Naná! Épp az hiányozna, hogy az érettségi előtt legyek állapotos. – Kis gondolkodás után hozzátette: – Nem hiszem, hogy valaha is fogok gyereket szülni. Nem akarok gyereket. – Az asztalhoz ment. Kecses mozgásán meglátszott, hogy évek óta művészi tornára jár. Felemelte a vodkás üveget, és töltött a poharakba, az egyiket átadta Kissnek.

– Hozzál be sört! – kérlelte a fiú. – A lány gyorsan felhúzta tenyérnyi bugyiját, és kiment a konyhába. Jól hallatszott, hogy kinyitotta a hűtőszekrényt, és a falipolcról leemelte a poharakat. Tálcával a kezében jött vissza, rajta egy üveg sör és két pohár.

– Majd én töltök! – segédkezett a fiú. Felállt. Legfeljebb néhány centivel lehetett magasabb a lánynál, de nem több százhetvennél. Kisportolt, izmos teste volt. Az asztalhoz ment, átölelte Magdit, aztán öntött a poharakba.

– Ne habosra! – kiáltotta a lány.

– Tudom. Parancsoljon, hölgyem!

Leültek. Kiss egy ideig fürkészve nézegette Magdit, aztán azt mondta:

– Ma vagyunk harmadszor együtt, de valójában még nem ismerlek.

Magdi halkan felnevetett.

– Hát persze hogy nem ismersz. Nem volt türelmed a beszélgetéshez. Mindig gyorsan letepertél, aztán sietnünk kellett, így történt a múlt csütörtökön is. „Siessünk! – mondtad. – Az egyetemre kell rohannom."

Három héttel ezelőtt ismerkedtek meg Fazekas Daniék rózsadombi villájában. Fazekas apja szinte megszakítás nélkül külföldön tartózkodott. Hol valamelyik nyugati országban, hol a Szovjetunióban kötötte a jobbnál jobb üzleteket mint a magyar kereskedelmi kirendeltség ügyvivője. Később tanácsos lett. Időközben vásárolt egy kétszintes villát a Rózsadombon. A villa teraszáról csodálatos kilátás nyílt. Jól látszottak a dunai hidak, az Országház, a Bazilika. A fiú akkor hívta meg barátait, amikor Fazekas Mátyás és felesége három napra Ausztriába utazott, mert ott még lehetett síelni. A kis Fazekasnak nem volt kedve az utazáshoz, így hát otthon maradt. Pompás lemezei voltak, kitűnően lehetett rájuk csápolni, vonaglani. Kiss Vilmos Lévár Zoltán révén került a társaságba. Lévár apja a Külkereskedelmi Minisztériumban volt főosztályvezető, és baráti szálak fűzték Fazekasékhoz. Lévár Zoli filozófiát tanult a bölcsészkaron, Kiss Vilmost a Dózsából ismerte, mindketten ott karatéztak. Lévár hozta magával Sugár Magdit is. A buli nagyon jól sikerült, Daninak már volt videója és jó néhány pornófilmje, amilyet a vendégek még sohasem láttak. Nem csoda, hogy az alkohol és a filmek hatására tűzbe jöttek. Kiss a buli után hazakísérte Magdit. A lány a Hármashatár-hegy lábánál, a Farkastorki úton lakott egy családi házban. Megbeszélték, hogy másnap délután találkoznak a Flórián mozi előtt.

Kiss Vilmos akkor éjjel a lányról álmodott, az éjfekete hajú, gombszemű csodáról, s alig várta a másnap délutánt. Magdinak is tetszett a szőke, göndör hajú fiú, ezért nem tiltakozott, amikor az felhívta a lakására. Egyedül élek, mondta Kiss, senki sem fog zavarni bennünket. A lakásban azonnal lerohanta a lányt, valósággal letépte róla a szoknyáját, blúzát. Magdi nem védekezett, hagyta, hogy a fiú magáévá tegye. Már nem volt szűz. Kiss csak annyit kérdezett: „Lévár Zoli? „Igen – mondta a lány. – Az elmúlt nyáron egyszer lefeküdtem vele. Baj? A fiú legyintett: „Semmi baj! Én nagyon szeretlek így is. Amikor másodszor is egymáséi lettek, a fiú megkérdezte, hogy szed-e fogamzásgátlót. Magdi bólintott: „Nem kell vigyáznod! Semmit sem tudtak egymásról, mégis úgy érezték, hogy nagyon boldogok. Este hét óra volt, amikor Magdi elment.

Második találkozásuk is sikerült. Utánozták a pornófilmeken látottakat s Magdi jó tanítványnak bizonyult, Kiss Vilmos pedig formában volt. Szeretkezésük változatossága még jobban összehozta őket. Ezúttal Magdi ráért volna, de a fiú sietett, előadásra kellett mennie az egyetemre. A jogi karon tanult, az első évet végezte.

1980. április 27-én találkoztak harmadszor, s végre mindketten ráértek, itták a vodkát, a sört, nem éreztek bódulatot.

– Nem dohányzol? – kérdezte Magdi.

– Sohasem dohányoztam.

– Én sem. – Ivott a vodkából. – Beszélj magadról!

– Vallatás? – tréfálkozott a fiú.

– Szeretnélek megismerni.

– Mit mondjak?

– Mindent. Mikor születtél, kik a szüleid és így tovább. Aztán majd én is elmondok magamról mindent. Azt is, amire nem vagy kíváncsi.

A fiú is ivott, az asztalra tette a poharát, aztán elgondolkodva lehunyta a szemét.

– Tudod hol van Úrkút?

– Nem tudom. Mit kell tudni róla?

– Többi között azt, hogy ott születtem, 1957. január 28-án.

– Akkor most huszonhárom éves vagy.

– Pontosan. Úrkút kilenc kilométerre van Ajkától, közel háromezer lakosa van. Ott volt egy szép verandás házunk. Apám a Timföldgyárban dolgozott, mérnök volt. Anyám az úrkúti tanács pénzügyi csoportját vezette. Apámat nem ismertem. Ötvenhatban belekeveredett a harcokba, állítólag amolyan vezetőféle volt, anyám szerint szónokolt, tüntetéseket szervezett, a szovjetek ellen is harcolt. Mi igaz, mi nem, fogalmam sincs. Ötvenhét márciusában rendőrök jöttek érte, de megszökött előlük, és azóta nyoma veszett. Valaki azt mesélte anyámnak, hogy a határon agyonlőtték, jeltelen sírban nyugszik. Huszonnyolc éves volt. Anyám egy ideig továbbra is a tanácsnál maradt, de 1960-ban kirúgták apám viselt dolgaiért. Nem adta fel. Képesített könyvelőként állást szerzett az ajkai villanytelepen. Apám egyik mérnök barátja vette magához, vigyázott rá, és titokban így vigasztalta édesanyámat: ne keseredjen el, férje igaz ügyért halt meg.

Hosszú ideig szótlanul ültek, kezükkel zavartan babrálták poharukat, nem néztek egymásra. Magdi szólalt meg először:

– Hol jártál iskolába?

– A nyolc általánost Úrkúton, a gimnáziumot Ajkán végeztem el. Közben a villanytelep főmérnökét Budapestre helyezték, a Villamosipari Tröszthöz. Néhány hét múlva az ő javaslatára anyám elcserélte úrkúti házát erre a lakásra, a mérnök pedig felvetette anyámat a tröszt pénzügyi osztályára, ahol hamarosan osztályvezető-helyettes lett. Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy anyám még Ajkán belépett a Magyar Szocialista Munkáspártba, én pedig a KISZ-be, de bevallom, a mozgalmi élet nem érdekelt. 1975 őszén felvettek a Kandó Kálmán Villamosipari Főiskolára. Tavaly diplomás gyengeáramú üzemmérnök lettem, és azonnal állást kaptam az Elektrotechnikai Szövetkezetben. Anyám az év első napjaiban meghalt. Méhrákja volt. A műtét sikerült, de közben tüdőembóliát kapott, azt már az orvosok nem tudták kivédeni, pillanatok alatt meghalt. Árva lettem, egyedül vagyok, mint az ujjam, a nagyszüleim már régen meghaltak. – Széttárta a kezét. – Hát ez minden. – A torka kiszáradt, ivott. Nézte a lányt, Magdi szeme könnyes volt.

– Azt hiszem, most mégjobban szeretlek.

– Szükségem is van rá! És rád. Most te következel.

Magdi mélyet sóhajtott. Már bánta, hogy vallomásra kényszerítette a fiút, mert ha valaki, ő aztán nem szívesen beszél magáról. De most már muszáj.

– Hát nem is tudom, hogy kezdjem. 1962. március ötödikén születtem. Apám 1965-ben, huszonhét éves korában, a vállalati gépkocsival összeütközött egy teherautóval, azonnal meghalt. Háromévesen félárva lettem.

– Apád hol dolgozott?

– Párttitkár volt a Kábelgyárban. Nem ő vezetett, de a sofőr állítólag ittas volt. Anyám húszéves volt akkor, és nagyon szép. Sajnos már nem az, mert évek óta alkoholista. Huszonnyolc éves korában újból férjhez ment Debrőy Zsigmondhoz, egy negyvenéves állathoz. Építészmérnök valamelyik építőipari vállalatnál, ő szoktatta rá anyámat az italra. Esténként ájulásig leisszák magukat, néha becsinálnak, én meg takaríthatok utánuk. Anyám halálosan szerelmes abba az állatba, mert úgy senki sem tud dugni, mint ő. Ezt anyám szokta mondani részegségében. Mikor nagyon el vagyok keseredve, arra gondolok, hogy el kéne vágni a torkát, mint ahogy az a másik állat csinálta.

– Soós Lajosra gondolsz?

– Igen, aki annak a szerencsétlen rendőrnek elvágta a nyakát. – Egy hajtásra kiitta a vodkáját, és újra töltött. – Tudod, néha nagyon félek tőle, úgy néz rám, mintha le akarna teperni. Anyám látja, de nem szól, ő Debrőy pártján áll. Szóval borzasztó körülmények között élek.

– Költözz hozzám!

– Ez nem olyan egyszerű, de majd gondolkodom rajta.

– Gyere! Igaz, ez a kégli nem olyan csodás, mint a Fazekas-villa, de elférünk benne. Magdi, ha már itt tartunk, elmondom: elhatároztam, hogy addig nem nyugszom, amíg nem lesz olyan villám, mint Fazekaséknak.

– Ez aztán a program. És Mercedesed is lesz? Egyáltalán tudsz autót vezetni?

– Tudok. Jogosítványom is van, és lesz Mercedes is!

– Én is szeretnék vezetni. Álmomban sokszor vezetek. – A lábát keresztbe rakta, előrehajolt, hogy elvegye az asztalról a poharat. Feszes melle lágyan megrezzent. Csak sört ivott. – Elméletben pontosan tudom, hogy mit kell csinálni.

– Na, mesélj még! – nevetett a fiú, és felállt. – Hozok még egy üveg sört. – Kiment a konyhába, és önmagán is elmosolyodva arra gondolt, hogy feleségül kellene venni Magdit. Szép és okos. De csak érettségi után vehetné el, bár azt a két hónapot már fél lábon is kibírná. Azon kapta magát, hogy elbambult. Visszasietett a szobába, Magdi a heverőn feküdt meztelenül, karját vágyakozva a fiú felé nyújtotta. Kiss egy pillanatra megbénult, megragadta a látvány szépsége, aztán a heverő szélére ült, lehúzta alsóját, és már Magdi szemét, ajkát, mellét, hasát csókolta. Megérezte a lány gyorsuló lélegzetét, nem játszott vele tovább, ráhajolt… Magdi két lába ráfonódott a derekára, szorosan, mintha sohasem akarná elengedni. És egyszerre hullámzott a testük, hullámzott körülöttük a világ…

– Életem legszebb ölelése volt ez – sóhajtotta fáradtan Magdi, és karjával szorosan magához szorította a fiút. – Maradj kérlek, csak még néhány pillanatig. Olyan jó érezni a testedet, olyan nagyon jó…

A fiú nagy nehezen mégis kibontakozott a lány öleléséből, keze fejével megtörölte izzadt homlokát.

– Tényleg jó volt – mondta, az asztalhoz ment, teletöltötte a poharakat sörrel, az egyik poharat a lánynak adta. – Egészségedre!

– Meg a szerelmünkre!

Alig kétujjnyi sör maradt a pohár fenekén.

– Menj, zuhanyozz le!

– Gyere te is!

– Oké, megyek!

A zuhany alatt továbbjátszottak, viháncolva mosták egymás testét, közben nagyokat nevettek, mint akik tudják, ennél nagyobb boldogság nincs is a világon. Komótosan szárazra törölték a testüket, és felöltöztek.

– Mennyi az idő nálad? – kérdezte Magdi.

– Mindjárt hét óra. Sietsz?

– Nem. Csak az időre voltam kíváncsi. – A fotel karfájára ült. – Ma már nem kell tanulnom. Holnap nem írunk dolit, remélem, nem is felelek.

– Menjünk el vacsorázni! A vendégem vagy.

– Ma nem vacsorázom. Csak sajtot és almát fogok enni.

– Fogyókúrázol?

– Nem, de délben nagyon bezabáltam. Elkísérsz?

– Persze.

A lány magára vette könnyű ballonját. Az utcára érve egy ideig szótlanul ballagtak. Magdi szólalt meg:

– Holnap délelőtt felhívlak.

– Elfelejtettem mondani, holnap nem leszek benn.

A lány megállt, kíváncsian nézett a fiúra.

– Hová mégy?

Kiss Vilmos megcsókolta a lány orrát, belekarolt és továbbmentek.

– Holnap kilenckor kezdődik a rendőrgyilkosok pere a Fővárosi Bíróságon.

– Odamégy?

– Igen. Nagyon érdekel. Kíváncsi vagyok a fickókra, az ügyészre, a tanácselnökre, az ügyvédekre. Tanulni akarok. Aztán arra is kíváncsi vagyok, hogy hol buktak meg.

– Hát csak tanulj! Tanulj meg mindent, mert lehet, hogy egyszer te fogsz védeni engem a bíróságon.

Most a fiú állt meg. Meglepetten nézett a lány szemébe.

– Miért kerülnél a bíróság elé, elkövettél valamit?

– Még nem. De érzem, hogy meg fogom ölni a mostohaapámat.

– Még a gondolatot is verd ki a fejedből. Én megvédelek tőle. Mindenkitől.

Erősen alkonyodott, a nap már régen valahová a hegyek mögé bújt, csak onnan lehetett sejteni rejtekhelyét, hogy a nyugati égbolt olyan volt, mintha lángolna. Bekapcsolták az utcai világítást, a fények szétterültek az úttesten. Kiss Vilmos egyre szorosabban fogta a lány kezét. Amikor az iskola mellett kiértek a Vörösvári útra, a fiú megszólalt:

– Holnap hat órakor gyere fel hozzám! Oké?

A lány bólintott, megállt, megcsókolta a fiút.

– Szeretlek. Olyan jó veled lenni. – Néhány lépés után azt mondta: – Van egy tanár a suliban, szeretne megdugni.

– Miből gondolod?

– Abból, hogy megmondta. Képzeld, a márciusi klubnapon táncolt velem. Szorosan magához szorított, és akkor mondta.

– Mit mondott?

– Észrevettem-e, hogy az óráin csak engem néz, engem bámul. Mondom, persze, észrevettem. De nemcsak én, az osztály is észrevette.

– Hány éves a hapsi?

– Huszonöt-huszonhat. Nálad magasabb, a haja bozontos, a válláig ér. Bozontos a gúnyneve. – Szorosan a fiúba karolt, úgy folytatta: – Szóval táncolunk, kezével a mellemnél tapogat. Eltolom magamtól. Nevet. Azt mondja, jól jegyezzem meg, amit mond, az érettségi után, amikor már nem lesz a tanárom, meg fog dugni. Én meg azt gondoltam magamban, megdugod ám a mamádat.

– A kurva anyját az ilyen trógernak! Mit tanít?

– Történelmet. El kell ismerni, hogy Bozontos nagyon tud. És jó a dumája. Egy évig Amerikában volt. ösztöndíjas. Csuda dolgokat mesél Amerikáról. – Már közeljártak a Bécsi úthoz, amikor Magdi újból megszólalt: – Tudod, mi tűnt fel nekem?

– Nem tudom.

– Bozontos történelmet tanít. Mióta én ismerem, ha ötvenhatról van szó, soha nem ejtette ki a száján azt, hogy forradalom vagy ellenforradalom.

– Óvatos duhaj. Bizonyára van egyéni véleménye azokról a napokról.

– Igen, azt mondta: azok a tragikus események.

– Ez is egy álláspont. Szerintem ez a nyilvánosságnak szólt, magában másképpen gondolta. És nem nehéz kitalálni, hogy mit gondol azokról a napokról.

A benzinkútnál megálltak. A fiú szorosan magához ölelte a lányt. Megcsókolták egymást.

– Vigyázz magadra! – mondta Kiss Vilmos. – És ha balhéznak, hagyd ott őket, gyere hozzám. Szervusz!

– Csókollak! – A lány átsétált az út másik oldalára.

2.

Kiss Vilmos másnap reggel hét órakor már a munkahelyén volt. Egyenesen Halmos főmérnök irodájába tartott.

– Benn van a főnök? – kérdezte Babitól, a dundi, kék szemű titkárnőtől.

– Egyedül van, bemehetsz.

– Kösz!

Halmos Frigyes főmérnök az íróasztala mögött ült, leveleket írt alá. Nemrég múlt harmincéves, de a feje már teljesen őszbe borult. Kiss halkan köszönt.

– Ülj le!

Kiss leült és elgondolkodva nézte köpcös, hízásra hajlamos főnökét. Harmincéves, és már főmérnök. Vajon harmincéves korában ő mit fog csinálni. Ügyvéd lesz, ügyész, esetleg bíró?

– Nos, mi újság? – kérdezte Halmos.

– Tegnap szabadságot kértem, bejöttem, hogy rendben van-e?

Halmos cigarettára gyújtott, hátradőlt székében, fehér köpenye szétnyílt, jól látható lett pocakja.

– Tényleg végig akarod ülni a tárgyalást?

– Tudod, hogy jogásznak készülök.

Halmos egyfolytában pufók ujjai között forgatta a cigarettáját.

– Ez a második, amit nem értek. Amikor leszereltél a felderítőktől, miért a Kandóba iratkoztál be, és miért nem a jogi karra?

– Mert a műszaki dolgok, azon belül az elektrotechnika is nagyon érdekel. De honnan veszed, hogy a felderítőknél szolgáltam?

Halmos összevonta a szemöldökét, és hosszút szívott a cigarettájából.

– Mintha ezt olvastam volna az életrajzodban.

– De hát főnök, én még nem voltam katona. De egyszer tényleg azt mondtam neked, hogyha behívnának, akkor felderítő szeretnék lenni, mivel jól karatézok.

– Ez lehetséges. Mondd, egy jól irányzott karateütéssel tényleg harcképtelenné lehet tenni az embert? – Halmos tekintete érdeklődő volt.

– Meg is lehet ölni. Egy jól irányzott torokütés, és kész jöhet a halottas kocsi.

– Fantasztikus! – Lepöccintette a hamut. – Hogy jutott eszedbe, hogy karatézni tanulj?

– Gyerekkoromban sokszor megvertek. És sohasem egy srác támadott meg. Mindig többen. Gondoltam, meg kell tanulnom védekezni. Most már úgy vagyok, hogyha hárman támadnak rám, akkor is elbírok velük. – Az órájára nézett. – Tehát minden oké, főnök?

– Minden. Aztán majd mesélj!

Kiss bólintott, aztán kezet fogott a főnökével.

Már jóval kilenc óra előtt a bíróság folyosóján ácsorgott, ahol rengeteg ember várta, hogy kinyissák a tárgyalóterem ajtaját. Rokonok? Ismerősök? Kíváncsiskodók? Ez is, az is, gondolta Kiss az ablak mellett a falnak támaszkodva. Mindenki beszélt, férfiak, nők, fiatalok, idősek, latolgatták a vádlottak esélyeit. Kiss némán figyelt. Ő töviről hegyire ismerte az ügyet. Mindent elolvasott, amit a rendőrgyilkosságról a lapok megírtak. Jegyzeteket is készített. Tudta, hogy 1979.július 9-ről 10-ére virradó éjszaka a Ferihegyi út 5-ös számú útelzáró őrbódéból eltűnt Gyulai Károly rendőr főtörzsőrmester. Gyulai július 9-én 22 órakor lépett szolgálatba, 10-én hajnali 2 órakor még látták, de 4 órakor már nem találta a helyén az URH-s ellenőrző járőr. Az őrbódéban ott volt a géppisztolya, az esőköpenye és személyi holmija. Az újságok megírták, hogy a 45 éves Gyulai Károly feleségével és három gyerekével Cegléden lakott, szomszédai tisztelték, szerették, bajtársai, elöljárói fegyelmezett, szolgálatkész, jóindulatú embernek ismerték. Az is köztudott volt, hogy a nyomozó szervek nagy erőket mozgósítottak Gyulai Károly felkutatására. A nyomozás irányítói szerint a főtörzsőrmester bűncselekmény áldozata lett. Megállapították, hogy 10-én hajnali 2 óra után esett az eső, Gyulai viszont még az eső előtt hagyhatta el őrhelyét. Ezt a feltevést alátámasztotta az őrbódéban talált esőköpeny és a bódétól mintegy 35 méterre a Budapest felé vezető úton talált vértócsa, mely még az esőzés előtt szívódott bele a betonba, ezért a később megeredt eső nem moshatta el. A szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy Gyulai Károlyt ismeretlen tettes vagy tettesek a vértócsa helyén megölték, holttestét pedig valószínűleg gépkocsival ismeretlen helyre szállították.

Persze, gondolta Kiss, nem biztos, hogy ott ölték meg, lehet, hogy csak megsebesítették, és úgy szállították el. A rendőrségi közlemény szerint az M4-es út mindkét oldalán elterülő vidéket szinte méterről méterre nagy mélységben átvizsgálták, s két hónap alatt Vecsésen és a közeli községekben mintegy 180-200 000 emberrel beszéltek a nyomozók. Kiss emlékezett, hogy micsoda izgalom fogta el, amikor az újságok megírták, hogy 1979. július 12-én a kutatók 10 kilométerre a tett színhelyétől, az Ecser felé vezető út menti kukoricásban egy hevenyészetten álcázott sírhantot találtak. A sírban Gyulai Károly rendőr főtörzsőrmester holtteste feküdt. A nyomozók a sírtól nem messze egy zöld színű női nadrágdarabot, egy Wartburg gépkocsiból származó féltengelyt és egy ásólapátot is találtak. Kiss akkor arra gondolt, hogy a gyilkosok pancserek voltak, ilyen nyomokat nem lett volna szabad maguk után hagyniuk. Benne is felmerült a kérdés, vajon miért ölték meg a rendőrt? Egyetértett a nyomozást irányító tiszt válaszával: Gyulai bosszú áldozata lett. A második feltételezés szerint: a rendőr valamit észlelhetett az úton, és intézkedés közben végeztek vele. A kérdésre adott harmadik válasz szerint a gyilkos vagy gyilkosok a rendőr pisztolyát akarták megszerezni. Arra is emlékezett, milyen izgalmat váltott ki környezetében az a rendőrségi bejelentés, mely szerint július 16-án a XVIII. kerületi Szakorvosi Rendelőintézet női vécéjében megtalálták Gyulai Károly szolgálati pisztolyát. Közben rengeteg lakossági bejelentés érkezett a rendőrségre. Egy zöldségkereskedő például bejelentette, hogy július 10-én hajnali háromnegyed kettő körül, az őrhelytől mintegy száz méterre a repülőtér felé vezető úton, látott egy bordó színű Polski Fiat gépkocsit. A gépkocsi csomagtartójának a fedele fel volt nyitva, s a kocsi mögött három fiatalember állt. A rendőrség 14 000 gépkocsit vizsgált át. Megvizsgálták Soós bordó színű Polski Fiatját is. Jártak a büntetett előéletű Soós lakásán is, de édesanyja igazolta fia alibijét. A nyomozók azonban észrevették, hogy a csomagtartó frissen van festve. A gépkocsit lefoglalták, és a Bűnügyi Technikai Intézetbe szállították. Amikor ezeket a részleteket olvasta, Kiss azt mondta magában: „Pancserok! Frissen festeni a csomagtartó belsejét. Hiba, nagy hiba!" A Bűnügyi Technikai Intézetben megállapították, hogy a friss festés alatt vérnyomok vannak, és a vegyelemzés kimutatta, hogy a talált vér megegyezik a meggyilkolt Gyulai Károly vércsoportjával. Ezután gyorsan peregtek az események. A rendőrség már ismerte Soós Lajos baráti körét, és felfigyeltek Soós Lajos elvált feleségére és barátjára, Mester János 31 éves budapesti lakosra, akit szeptember 27-én kihallgattak, majd vallomása alapján előzetes letartóztatásba helyeztek. Október l-jén őrizetbe vették Soós Lajosné 29 éves budapesti lakost, október 2-án György József 38 éves budapesti lakost, október 8-án Soós Lajos 36 éves vecsési lakost és Németh István 19 éves budapesti lakost, és végül Varga László 35 éves budapesti lakost. Négyüket azzal gyanúsították, hogy előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel és aljas indokból több embert megöltek. A gyanúsítottak több hónapos vizsgálat után beismerő vallomást tettek.

Kinyílt az ajtó, a várakozó tömeg idegesen betódult a terembe. Kiss nem sietett, így is kapott helyet a harmadik sor szélén. De csalódott, mert helyéről csak a bírói emelvényt, az újságírókat, a tévéseket és a fotóriportereket látta, a vádlottaknak csupán a hátát. Pedig ő a vádlottak arcára volt kíváncsi.

Valaki megérintette a vállát. Felnézett. Barátja, Zöld István rendőr főhadnagy állt mellette. A főkapitányság életvédelmi osztályán dolgozott. Huszonöt éves, magas növésű, bronzvörös hajú, kék szemű fiú volt. Ő is jogot tanult az egyetem jogi karának levelező tagozatán. Értelmes, jó fejű srác, különösen a logikában jeleskedik. Kiss sokszor gondolt arra, hogy nem szívesen kerülne szembe ez idő tájt legjobb barátjával, aki erősebb is, okosabb is, mint ő.

– Gyere velem – súgta István –, itt semmit sem fogsz látni.

Átmentek a termen, a folyosón benyitottak egy oldalajtón, István felmutatta az igazolványát, az őr bólintott, bementek a terembe, és az újságírók közé ültek.

Kiss elégedett volt, most már mindent jól láthatott. Mindenfelé tölgyfa burkolat, márvány, ólombetétes színes ablakok, réz- vagy bronzkilincsek, kandeláberek. Egy ilyen teremben a bűnös parányinak érzi magát, talán nem is mer hazudni vagy tagadni. A vádlottak már a pulpitus előtt ültek. Kiss Vilmos leplezetlen izgalommal nézte őket. Soós Lajos két fegyőr között ült, megbilincselve, a bilincsekre erősített acélpóráz végét egy-egy fegyőr tartotta. A teremben a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Kiss most az asszonyt, Soós Lajosnét vette szemügyre. Látszott rajta, hogy terhes. 29 éves. Fiatalabb korában csinos lehetett, de hát megviselte az élet, a bűnöző életmód.

A tanácselnök megnyitotta a tárgyalást. Utána a fővárosi főügyész helyettese ismertette a 40 oldalas vádiratot. A vádlottak rezzenéstelen arccal hallgatták. Négy embert öltek meg különös kegyetlenséggel. Kiss Soós Lajost, a vezért nézte. Birkózóalkatú, iszonyúan erős ember. Most szürke zakót, sárga inget, sötétszürke nadrágot viselt.

– Tudod, naponta hány fekvőtámaszt csinált Soós a zárkájában? – kérdezte a szünetben Zöld Pisti, és felelt is a kérdésre: – Több mint százat. Az ürgék tartanak tőle.

– Nyugodtnak látszik – mondta Kiss.

– Leszámolt mindennel. Nem buta. Tudja, hogy a rendőr megöléséért kötelet kap. Végül is vesztenivalója nincs, elméletileg már a túlvilágon van. Itt most úgy viselkedik, akár egy vendég. – Kortyolt a kávéból. – Állítólag őrizetbe vétele óta azon tűnődik, hogy ki buktatta le. Hogyan bukhatott meg egy olyan zseniális bűnöző, mint ő?

– Mert hülye volt! Tulajdonképpen pitiáner bűnöző, csak képzeli magáról, hogy zseniális. A rendőrgyilkosság után olyan bűnjeleket, nyomokat hagyott maga után; amit egy profi nem engedhet meg magának.

István megvonta a vállát.

– Te mit tettél volna az ő helyében?

– Hát nem is tudom.

– Na, látod. Soós sem tudta.

Lassan sétáltak vissza a folyosón.

– Várj csak! – Megálltak. – A rendőr holttestét úgy kellett volna eltüntetnie, hogy sohase találják meg. Ha nincs hulla, nincs bűncselekmény. Aztán ha tökéletes bűntényt akart produkálni, akkor tanúkat sem lett volna szabad hátrahagynia.

Zöld Pisti figyelmesen nézett Kiss arcába, és továbblépett.

– Tehát – mondta néhány lépés után – szerinted Soósnak meg kellett volna ölnie Györgyöt és Németh Istvánt?

– Feltétlenül!

– De hát nem ők buktatták meg Soóst.

– Akkor is!

István jóindulattal átölelte Kiss vállát.

– Hülye vagy, Vilikém! – Aztán még hozzátette: – És nagyon furcsán gondolkodol.

– Célszerűen és praktikusan!

A tárgyalás Soós kihallgatásával folytatódott, a többi vádlottat elvezették.

Soós nyugodt és tisztelettudó volt. „Igaza van Pistinek – gondolta Kiss –, ez az ember felmérte a helyzetét, készül a halálra, nem látszik rajta, hogy félne. „Tisztelettel beszélt édesanyjáról, nevelőapjáról, mentségként nem hivatkozott a családi meleg hiányára. Kijelentette:

– Bűnöző vagyok! Azzá lettem, pedig a szüleim tisztességes emberek.

„Mi ez? – tűnődött Kiss. – Szerepjátszás? Valamiféle alvilági vezérség vállalása, ami kötelez valamire, bátor magatartásra, amivel meg akarja nyerni a hallgatóság, a bíróság rokonszenvét? Tulajdonképpen undorító bűnöző, négy-ötszáz forintért ölt meg embereket."

A tanácselnök kérdezett, Soós pedig kertelés nélkül válaszolt. Nem handabandázott, válaszai világosak, érthetőek voltak.

– Miért ölte meg Pataki Károly pénzügyőr őrmestert 1968. május 15-én? – kérdezte a tanácselnök.

Soós elmondta, hogy Varga Lászlóval, bűnöző nevén Dugóval, az 1960-as évek elején ismerkedett meg a Róbert Károly körúti Dózsa mozi előtt. Ismerkedésükből barátság keletkezett, ami később börtönbarátsággá alakult. Együtt ültek a Markó utcában, Sopronkőhidán, a váci fegyházban, egymástól függetlenül elkövetett bűncselekményekért. Vácott és Sopronkőhidán többször beszéltek Vargával arról, hogy valami nagyobb balhét kellene csinálni, kirabolni egy OTP-fiókot vagy ilyesmit. Azt is megbeszélték, hogy a rabláshoz fegyvert kell szerezni. Az efféle tervezgetés sokszor szóba került közöttük, legutóbb a váci fegyházban 1968-ban.

Soós 1968. február 20-án szabadult, Varga 29-én. Soós megígérte Vargának; hogy 29-én érte megy Vácra. Nem ment érte. Előzőleg megbeszélték, hogy szabadulásuk után tartani fogják egymással a kapcsolatot, keresni fogják egymást. Márciusban találkoztak. Varga megemlítette, hogy van egy Pataki nevű haverja, akitől esetleg lehetne fegyvert szerezni. Pataki a Pénzügyőr csapatában focizik, pénzügyőr őrmester, van fegyvere. Varga azt is elmondta Soósnak, hogy Pataki az édesanyjával lakik a Kádár utcában, ő pedig közel hozzá, a Váci úton a nagynénjénél. Elhatározták, hogy megvárják Patakit a ház előtt, szereti a piát, elhívják őt inni. Pataki a nyomozás adatai szerint aznap, március 15-én, szerdán reggel lőgyakorlatra ment a nagytétényi lőtérre. Tíz óra körül ért haza. Állapotos feleségét bevitte a Róbert Károly Körúti Kórházba, megígérte neki, hogy délután bemegy hozzá, siet, mert edzésre kell mennie. Acélszürke öltönyt, világos színű nejloninget, hosszított orrú, magasított sarkú cipőt viselt. A kórházból kijövet taxiba ült, és kiment a Pasaréti úti pályára. Edzés után besietett a munkahelyére, onnan hazaindult. A Kádár utcai ház közelében Soósék találkoztak vele. Varga bemutatta barátjának Soóst, aztán az Élmunkás híd közelében beültek az egyik presszóba, és inni kezdtek. Közben beszélgettek, szóba került a pisztoly is. Pataki egy idő után meghívta őket a lakására. Beszélgetés közben Varga megkérdezte, hogy a pisztolyát otthon tarthatja-e? Hát persze – mondta Pataki –, és a bejárati ajtóval szemben álló szekrény alsó fiókjából elővette 7,65 milliméteres szolgálati fegyverét, és átadta Vargának. Varga nézegette a fegyvert, célzott vele, nevetgélt, aztán visszaadta Patakinak, aki a helyére, a szekrény fiókjába tette. – Kiss nézte a mikrofon előtt álló Soóst, közben jegyzetelt. Soós folyamatosan beszélt: Azt ajánlották Patakinak, hogy menjenek el valamelyik presszóba, és igyanak tovább. Pataki nem kérette magát. Egy papírlapra azt írta: „Anyukám, ne nyugtalankodjék, majd jövök. Kiss a jegyfüzetébe azt írta: „Soha többé nem jött vissza! Soós azt állította, hogy a körúti presszóban sokat ittak, főleg Pataki. Egy idő után az őrmester kiment a vécébe, Varga ekkor azt ajánlotta, hogy lopják el Pataki lakáskulcsát, egyikőjük menjen vissza a lakásba a fegyverért, a másik pedig tartsa szóval őt. Meg is próbálták, de tervük nem sikerült. Azt javasolták Patakinak, hogy menjenek föl Varga lakására, és ott igyanak tovább. Varga előresietett, de hamarosan visszatért azzal,