Tűz a tanyán

By Berkesi András

Szenvedély, szerelem, a vagyon mániákus féltése, a regényben politikai és emberi indulatok is összecsapnak, s ahogy Berkesi Andrásnál lenni szokott, izgalmas fordulatokkal vezeti regényét a drámai megoldásig.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633444245

Book preview

BERKESI ANDRÁS

TŰZ A TANYÁN

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-424-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

Koós Miklós háromszáz holdon gazdálkodott, két gőzmalmát, szeszfőzdéjét a megye határain túl is jól ismerték, tenyészlovait évek óta díjazták az országos bemutatókon. Arab és angol telivéreket tenyésztett, de az Aranyosi-majorban volt tizenöt lipicai lova is. 1912-ben, negyvenéves korában megvásárolta báró Zárándy Frigyes tizenöt szobás kúriáját a melléképületekkel, cselédlakásokkal és az ősparkkal együtt. Rendbe hozatta az épületet, s azóta ott lakott feleségével, született Fábry Évával. Az asszony 1922. május 5-én egészséges kislányt hozott a világra, de a szerencsétlen asszony két nappal a szülés után gyermekágyi lázban meghalt. Koós Miklós megsiratta elhunyt asszonyát, és koporsóját a nemrég épített családi kriptában helyeztette el. A gyászbeszédet barátja, Rátóthy Barna tiszteletes úr tartotta, aki a ravatalnál megfogadta, hogy az árvát lányának tekinti, és felesége, Erzsébet asszony lesz a keresztanyja. Hetek múlva megkeresztelte a kislányt, a neve Erzsébet lett. Az árva dajkáját Csányi Máriának hívták. Mária okos, tapasztalt, harmincéves özvegyasszony volt. Nemcsak a csöppség nevelésével törődött, hanem a háztartás minden gondját is magára vállalta, irányította a cselédeket, a szakácsnőt, nála volt a kamra és a pince kulcsa is. Egy asztalnál étkezett Koóssal, ott is lakott a kúriában Erzsikével. Az ötvenéves, szikár, inas ember megbízott Máriában, a maga módján hálás is volt neki, s úgy bánt vele, mintha a család vér szerinti tagja lenne. Koós Miklós sokat dolgozott, hajnalban kelt, és késő este feküdt le. Szigorú volt, nem tűrte el a lazaságot, a fegyelmezetlenséget, ha kellett, keményen büntetett, olykor még szíjostorával is oda-odacsapott. Havonta egy alkalommal bekocsizott Gyarmatra, a Korona étterembe, megölelgette a lányokat, mulatott, aztán a hajnal már Hídvégen érte, mintha mi sem történt volna, folytatta munkáját. Rátóthy tiszteletes úr jószerivel mindennapos vendég volt a kúriában, gyakran együtt ebédeltek, a hosszú téli estéken pedig sakkoztak, kártyáztak, megesett, hogy beszélgettek a jövőről is.

– Tudod, Barna, nem szeret engem az Úristen.

– Már miért ne szeretne? – kérdezte a lelkész.

– Fiú helyett kislánnyal áldott meg. Persze szeretem én Erzsikét, mindent megadok neki, de nem tagadom, fiúgyereket szerettem volna. Sokáig abban reménykedtünk a párommal, hogy több gyerekünk lesz. Egy fiú és két lány. De hát csak lányom van. Éva itt hagyott. Nem lesz több gyerekünk, mert én többé nem nősülök meg, pedig Erzsikének szüksége lett volna egy fiútestvérre.

– Végy magadhoz egy árvát – tanácsolta Rátóthy Barna. – És neveld föl a szájad íze szerint. A fiadként neveld. – A tiszteletes megtömte a pipáját, rágyújtott. Pöfékelt kettőt-hármat. – Szívesen segítek a fiú nevelésében. Igazad van, Miklós, Erzsi mellé kell valaki, egy olyan férfi, akiben megbízol, aki irányítani fogja a gazdaságot, ha megöregszel. De az a férfi olyan legyen, akit te nevelsz gyerekkora óta, akinek ismered a lelkét, a gondolatait.

Koós Miklós cigarettát sodort, meggyújtotta.

– Nem butaság, amit mondasz, de meg kell gondolni – mondta.

– Hát gondold meg.

Egy hónap telt el a beszélgetés óta. 1925. szeptember első vasárnapján – Erzsike már elmúlt hároméves – az istentisztelet után Koós Miklós azt mondta:

– Gondolkodtam, Barna. Igazad van.

Erzsébet asszony, a lelkész felesége megszólalt.

– Tudhatná, Miklós, hogy az én uramnak mindig igaza van.

– Azt nem tudom, hogy mindig-e. De most igaza van. Kell a fiú a házhoz.

A parókia nappalijában ültek, a bágyadt szeptemberi nap befénylett az ablakon.

– Igyék egy pohár bort, Miklós – kínálta az asszony a gazdát.

– Köszönöm, Erzsébet. – Elvette az asszonytól a poharat.

Ittak.

– Meg szeretnélek kérni – mondta aztán Koós Miklós, és Rátóthyra nézett –, hogy nézz utána, honnan vehetnék magamhoz egy okos, református fiúcskát. Egy hadiárvát.

– Utánanézek – ígérte Rátóthy.

Alig telt el két hét, amikor a tiszteletes úr azt mondta:

– Valamelyik nap felutazunk Budapestre az Árvaszéki Hivatalba. Levelet kaptam a hivatal vezetőjétől. Talált számunkra egy megfelelő árva kisfiút. Református. A Nagypénteki Református Társaság árvaházában van, Budaörsön, a Kamaraerdőben.

Két nap múlva már ott ültek az igazgató irodájában. A kopaszodó, nagy bajuszos, szakállas férfi barátságosan fogadta őket.

– Ahogy a levelemben jeleztem, kiválasztottam egy értelmes fiúcskát. Tökéletesen egészséges, minden iránt érdeklődő, ügyes gyerek. Legalábbis az árvaház igazgatója ilyen jellemzést adott róla.

– Hány esztendős? – kérdezte Koós Miklós.

– Néhány nappal ezelőtt múlt hatéves. Tizenkilenc novemberében született. De csak jövő szeptemberben lesz iskolaköteles. A nevelőszülők, mint írtam, kötelesek iskolába járatni a magukhoz vett gyereket.

– Abban nem lesz hiba, igazgató úr. Tudnak valamit a gyerek szüleiről?

Az igazgató feltette fémkeretes szemüvegét, aztán szétnyitotta az előtte fekvő mappát.

– Nos, erről a fiúcskáról sok mindent tudunk. Apját Sarus Lászlónak hívták, anyját Fitos Rozáliának. Az apa nyomdász volt, az anya háztartásbeli. Mindketten tűzvész áldozatai lettek. A csöppség kórházban feküdt, a manduláját vették ki, így maradt életben.

– Hála a Mindenhatónak – szólt közbe Rátóthy tiszteletes.

– Ámen – mondta az igazgató. – Az iratok szerint a szülőknek rokonai nem voltak, így került árvaházba a gyerek. Jelenleg a Nagypénteki Református Társaság árvaházában van… Nem hiszem, hogy ennél alkalmasabb fiút találhatnának. Őszintén szólva én arra gondoltam, hogy Lacikából lelkészt kéne nevelni. Szépen beszél, jó hallása van és kitűnően tanul.

– Nekem, igazgató uram – mondta mosolyogva a szikár gazda –, nem papra van szükségem, hanem tanult gazdára. Mikor vihetjük a fiút?

– Máris, ha akarják, Koós uram. Én már a szükséges iratokat elkészítettem. Csak el kell menni érte a papírokkal a Kamaraerdőbe. Ott van az árvaház.

– Nagyszerű – lelkendezett a gazda. – Megígérem, igazgató uram, hogy nem leszek hálátlan. Megfelelő összeggel fogom támogatni az árvaházat.

Koós Miklósnak nagyon megtetszett a jó kiállású, barna hajú, kék szemű fiúcska. Laci bizalmatlanul méregette az ismeretlen felnőtteket, kérdéseikre eleinte félénken válaszolt, később bátrabb lett.

László még sohasem ült vonaton, élvezte a sebességet, tágult szemmel nézte a sínek mellett elsuhanó változatos tájat, a fák között megbúvó tanyákat, a legelésző teheneket.

– Fiacskám, mától kezdve Koós Miklós bácsi a te nevelőapád – mondta Rátóthy Barna tiszteletes. – Érted, fiam?

– Igen. És hogyan szólítsam?

Rátóthy Koós Miklósról a fiúra nézett. – Mondd csak azt, hogy apám.

– Igen, azt fogom mondani.

Sarus László jól érezte magát új otthonában. A cselédek hamar megszerették, megszerette Mária néni is. Erzsike megkedvelte. Van már testvére, újságolta mindenkinek. Méghozzá fiú. Együtt játszottak, együtt étkeztek, és testvérként szerették egymást. Később, évek múlva együtt jártak iskolába is. Amikor Erzsi az elemi iskola első osztályát végezte, László akkor fejezte be a negyedik osztályt. Aztán beíratták a polgári iskolába. Kitűnő tanuló volt, Erzsinek is sokat segített, együtt írták meg a házi feladatokat, aminek Koós Miklós nagyon örült. Mondta is nemegyszer a tiszteletes asszonynak, de nagyon jó vásárt csinált azzal a gyerekkel. Dolgos, szerény, szolgálatkész, mindent rá lehet bízni, és ami nagyon fontos, testvérként szereti Erzsikét.

– Nem gondoltál még arra, hogy örökbe fogadod? –kérdezte Rátóthy tiszteletes. – Most még megteheted, de később már a törvény tiltja.

– Hogyhogy tiltja? – kíváncsiskodott Koós Miklós. A parókia kertjében, a méheshez közel, a virágzó hársfák alatt ültek, és az ebéd utáni borukat iszogatták. Erzsébet asszony kézimunkázott.

– Úgy, kedves barátom – mondta Rátóthy tiszteletes –, hogy az örökbefogadás korhoz van kötve. Azt már nem tudom megmondani neked, hogy egy gyereket hány éves koráig fogadhatnak örökbe. – A tiszteletes megnyomkodta a pipájában a dohányt, és füstpamacsokat eregetett ki szájából. A szikár, csontos arcú gazda összevonta szemöldökét, és elgondolkodó tekintetét a tiszteletesre emelte.

– Más tervem van énnekem Lászlóval – mondta halkan. – Jó gazdát, tanult gazdát akarok nevelni belőle. Ezért fogom őt keményen és szigorúan. Erzsi maholnap férjhez megy, én ki tudja, meddig húzom. Azt szeretném, ha Laci lenne Erzsi gazdatisztje, ha ő irányítaná a gazdaságot, intézné a malmok, a szeszfőzde ügyeit. Én mindenre meg fogom tanítani. Már vezeti a traktort, ismeri a cséplőgép működését. Ha elvégezte az iskolát, megkapja a volt gazdatiszt szolgálati lakását, oda még asszonyt is vihet.

A tiszteletes asszony az ölébe tette a kézimunkáját, szép arcát Koós Miklósra emelte.

– Mondja, Miklós, van-e már elképzelése, hogy kihez akarja férjhez adni a keresztlányomat?

Koós Miklós tágra nyitotta szemét.

– Hát, megmondva az igazat, ezen még nem gondolkodtam, de egyvalamiben biztos vagyok: Erzsikémet csak nemesemberhez adom. Azt akarom, hogy a Koós család felemelkedjen, azt akarom, hogy unokám nemesembernek szülessen, és ha felnő, öregbítse a család hírnevét. – Arca egészen kipirult, amikor tervét ismertette.

– Volna nékem egy Isten sugallta ötletem – mondta Erzsébet asszony. – Lányunkat Zárándy Tivadar báróhoz kéne feleségül adni. Tivadar éppen tíz évvel idősebb Erzsinél. Azt hiszem, örömmel feleségül venné. Zárándyék anyagi helyzete zilált, maga, Miklós, a mellényzsebéből kifizethetné őket.

– Gondolja, Erzsébet, hogy Zárándyéknak tetszene az ötlet? – Koós Miklós érdeklődve nézett az asszonyra.

– Biztos vagyok benne – mondta az asszony –, de ha akarja, megkérdezhetem Gizella bárónőtől.

– Kérdezze meg – mondta lelkesen Koós Miklós. – Báró Zárándy Tivadarné született Koós Erzsébet, nem is hangzik rosszul. Erre inni kell, a mindenségit.

Ittak.

Két nap múlva, 1929 áprilisában Erzsébet asszony felkereste Koós Miklóst. Amíg a gazdára várnia kellett, hosszan beszélgetett keresztlányával. Erzsit nagyon szépnek találta. Igaz, még csak hétéves, még változni fog, de nyilván előnyére; ahogy látja, anyjára hasonlít, Fábry Éva pedig megyeszerte híres szépség volt. Később megkérdezte Máriát,