A fekete mappa

By Berkesi András

„– Mondja, monsieur Kovácsy, hogyan tudna ön Magyarországra utazni? – kérdezte Legrand.– Csakis illegálisan, felügyelő úr. A saját nevemen nem utazhatok. Nagyon jó volna tudni, vajon mi szerepel rólam a magyar határőrség fekete mappájában.– Mi az a fekete mappa?– Ez egy kézikönyvféleség, ami ott van minden útlevelet vizsgáló határőrnél. Megnézi az útlevelet, aztán a könyvet, hogy szerepel-e benne a beutazó neve.– Akkor is, ha az útlevelébe bele van pecsételve az érvényes vízum?– Azt, hogy jelenleg hogy van, nem tudom. Régen nem jártam odaát, gondolom azóta sok minden megváltozott. De akárhogyan is változott az ellenőrzés, nekem át kell mennem. Van még másféle törlesztenivalóm is.”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633444382

Book preview

BERKESI ANDRÁS

A FEKETE MAPPA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-438-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

1

Márti még nem volt 16 éves, amikor Balázsé lett. A HÉV-megállóban futottak össze, és Balázs szinte lerohanta a lányt. Márti megijedt, siet haza, mondta, mert másnap dolgozatot írnak matekból meg franciából, és még át akarja nézni a feladatokat, de Balázs nem hagyta lerázni magát. Majd ő segít, mondta, és azzal kivette Márti kezéből a táskát, belekarolt a lányba, és valósággal magával húzta. Balázsék az iskola mögött, a Benedek Elek utcában, egy négyszobás családi házban laktak. Szülei Galyatetőn üdültek, s a fiú úgy gondolta, hogy kedvére kihasználhatja az egyedüllétet. Mártival gyerekkoruk óta szerették egymást, és Balázs még általános iskolás korában megfogadta, hogy Mártit veszi feleségül. Közben teltek az évek, és ők hűségesek maradtak egymáshoz. Balázs 1968-ban sikeresen leérettségizett, még abban az évben bevonult a határőrséghez, egy év tényleges szolgálat után tiszti iskolára jelentkezett. Sikerült a felvételije, szorgalmasan tanult, szabadidejét Mártival töltötte. Beat-koncertekre jártak, törzsvendégnek számítottak a Metró-klubban. Márti az Árpád Gimnáziumba járt, és azt képzelte, hogy érettségi után a Műegyetem villamoskarán folytatja tanulmányait. De hát még csak másodikos volt, s amikor azon a meleg májusi napon találkozott Balázzsal, bár tudta, hogy másnap két tantárgyból is dolgozatot írnak, hagyta, hogy a fiú magával vigye. Nem először járt Hámoriéknál, ismerte a ház minden zugát, de úgy még sohasem ment fel Balázshoz, hogy megtörténik az, aminek egyszer úgyis meg kell történnie, hiszen már évek óta csókolóztak, jószerivel ismerték egymás testét is, csak még az nem teljesült be, amiről mindketten oly sokszor álmodoztak. Márti, amikor becsukta maga mögött az üvegezett verandaajtót, tudta, hogy ezen a májusi napon Balázsé lesz, mert ő is akarja, nem kíváncsiságból, hanem azért, mert szereti Balázst, és érzi, hogy a fiúnak szüksége van rá, szüksége van a szerelmére, szeretetére. Balázs, mint mindig, most is figyelmes, udvarias volt, csókolta, ölelte a lányt, miközben ügyesen levetkőztette. Márti nem ellenkezett, Balázsra bízta magát. Valahogyan nem jól sikerült ez az első együttlét. Márti félelmében majd frászt kapott, mert a szélben a kertkapu nyikorgott, zörgött, és a lány azt hitte, hogy valaki be akar jönni a házba, s nem bírt felszabadultan, önfeledten szeretni. Másnap csapnivaló, rossz dolgozatot írt franciából és matekból.

Évek teltek el, a szerelmük megszelídült, szeretetté változott, és az esküvőről már nem nagyon esett szó köztük. Márti 1977-ben elvégezte az egyetemet, Balázs pedig határőr főhadnagy lett, és már egy éve a hegyeshalmi forgalom-ellenőrző ponton teljesített szolgálatot, így ritkábban találkozhattak. Márti, mikor anyja megkérdezte, hogy mi lesz az esküvővel, azt válaszolta, ő nem akar vándorcirkuszos életet élni. Márpedig egy határőrtiszt felesége arra van ítélve, hogy évente vándoroljon a férje után.

– Édes mama, huszonkét éves vagyok, miért siessek. És hova? – A blúzait vasalta, anyja a gáztűzhely előtt állt, főzött, férje, Sebő Vilmos húslevest és szerb rizses húst kért.

– Nézd csak, Márti – mondta az asszony –, én mégiscsak az anyád vagyok, bűnt követnék el, ha nem aggódnék érted…

– Drága mama, értem ne aggódj. Elvégeztem az egyetemet, szeretem Balázst, jó haverok vagyunk, de nem biztos, hogy feleségül kell mennem hozzá. Gondold meg, ma még tűrhető a helyzete, mert kétnaponként Pesten van. De tavaly a román határon volt, három éve a szovjet határon, jövőre talán a jugoszláv határra helyezik. Évente vándoroljak? Nem, mama, én nagyon jó állást kaptam az Elektronikai Laborban, nem hagyom ott azért, hogy csak feleség legyek valahol vidéken.

– Furcsán gondolkodol az életről – mondta az asszony, és fedőt tett a fazékra. Középtermetű, szép arcú nő volt, Márti a vasalót a tartóra helyezte, és szembefordult anyjával.

– Megmondanád, hogy miért gondolkodom furcsán? Mert szeretek egy férfit, évek óta együtt élünk, de nem akarok feleségül menni hozzá? Még ráérek férjhez menni.

– Apádnak sem tetszik ez a dolog!

– Akkor most mit tegyek? Adjam vissza a diplomámat, hagyjam ott a labort, és menjek feleségül Balázshoz?

– Ne add vissza a diplomádat, ne lépj ki a munkahelyedről, de legalizáljátok a viszonyotokat. Balázs szeret, feleségül akar venni.

– Ezt meg honnan tudod? – Megigazította a fehér puplinból készült blúzt, és folytatta a vasalást.

– Beszéltem Balázzsal.

– Mikor?

– Tegnapelőtt. Az óvodában. Panaszkodott. És igaza van. Egyszerűen nem érti, hogy miért nem akarsz a felesége lenni.

– Majd megmagyarázom neki. Ma, ha jól emlékszem, harmincadika van, csütörtök. Hétfőtől szabadságon lesz Lellén, jut idő a beszélgetésre is. – Összehajtotta blúzát, és a többire tette. – Apa hogy döntött? Mikor utazunk?

– Vasárnap reggel. De nagyon korán, amikor még kicsi a forgalom.

Sebő Vilmosék jó anyagi körülmények között éltek. A férfi vízvezeték-szerelő és bádogosmester volt, műhelyét a családi házuk alagsorában rendezte be. Három segéddel dolgozott, ha nagyobb munkákat vállalt, új épületek vízvezeték-szerelését és bádogosmunkáit, akkor segédmunkásokat is alkalmazott. Négyszobás, magasföldszintes házát a Mocsaras-dűlőben, közel a Szentendrei úthoz még 1948-ban vásárolta meg viszonylag olcsón egy banktisztviselő özvegyétől, aki a lányához költözött Szegedre. A jól megépített házat rendbe hozatta, korszerűsítette, központi fűtéssel látta el, a hatvanas évek végén vásárolt egy Riello automata olajégő-készüléket a hozzá való hőfokszabályozóval, egy tízezer literes olajtartályt, amelyet tavasszal feltöltetett fűtőolajjal, és jöhetett a tél. Sebő becsületes kisiparos volt, pontosan és lelkiismeretesen dolgozott, munkájára sohasem panaszkodtak, embereitől is megkövetelte a lelkiismeretes munkát. Munkaidőben nem tűrte el az italozást. Megtörtént, hogy egyik embere egy alkalommal úgy tíz óra körül abbahagyta a szerelést, és átsétált a szomszédos italboltba, pálinkát és sört ivott. Amikor visszament a szerelés alatt álló lakásba, a mestert már ott találta. Sebő csendesen megkérdezte: „Maga hol volt, Ernő? „Csak itt voltam a szomszédban, főnök. „A Betonban, ugye? „Igen, főnök. Muszáj volt tankolnom. „Akkor most vegye a cuccát, és mától kezdve nem ismerjük egymást! Világos? „De főnök úr… „Semmi de… Itt a pénze, és menjen!"

Sebőék 1970 nyarán építették fel vízparti nyaralójukat Balatonföldváron. Előző évben vásároltak egy Opel Recordot, és azzal autóztak le hétvégeken a Balatonra. De ott töltötték nyári szabadságukat is, hol együtt, hol pedig külön-külön. Még tavasszal megbeszélték, hogy ezen a nyáron három hétig együtt lesznek a nyaralóban, s ha Balázsnak kedve tartja, átjárhat hozzájuk Lelléről.

– Mama, tudod, min spekulálok?

– Honnan tudnám? Nem vagyok gondolatolvasó. – Kezét megtörölte a kötényébe, és Mártira nézett.

– Azon spekulírozok, hogy én vasárnap a saját kocsimmal megyek utánatok. Arra gondoltam ugyanis, hogy rossz idő esetén kirándulni megyek, és apa kocsiját nem akarom kölcsönkérni, tudod, mennyire félti.

Az asszony takarékra állította a lángot.

– Azt csinálsz, amit akarsz. A kocsi a tied, apád neked vette. Talán jobb is, ha ott van velünk Földváron, és nem itt áll a garázsban. Mostanában annyi a betörés meg a kocsi lopás. Én nem is tudom, hogy mi lesz a világgal.

– Mi lesz, mi lesz… – Felemelte a szépen kivasalt és gondosan összehajtogatott blúzokat, és bevitte a szobájába. Amikor visszament a konyhába, folytatta. – Semmi olyasmi nem lesz, amitől félnünk kellene. Mozgásban van a világ. Te gondoltál volna arra, hogy Franco halála után milyen változások történnek Spanyolországban? Hogy Dolores Ibarruri, a kommunista Ibarruri Moszkvából negyven év után visszatérhet Spanyolországba?

– Nem, erre nem mertem gondolni. Persze neked azt is elárulom, hogy arra sem, hogy Sztálin halála után nálunk is ennyi minden megváltozik.

– Sztálin halála után két évvel születtem. Nem tudom, hogy mi minden történt akkor, azokban az években. Sokat olvastam azokról az időkről, filmeket is láttam, és most sem értem, hogy okos, művelt és feltételezem, tisztességes emberek hogyan imádhatták istenként Sztálint.

– Hát utólag nehéz is megérteni – mondta az asszony. – Lehet, hogy félelemből imádták. Az imádtak szót persze idézőjelbe teszem. Az emberi társadalomban, magában az ember természetében nagyon sok furcsa és számomra érthetetlen, megmagyarázhatatlan tulajdonság, jellemvonás tapasztalható.

Márti kíváncsian nézett anyjára.

– Mire gondolsz, mama?

– Hogy mire gondolok? Egyszerű. Huszonkét éves korom óta vagyok óvónő, negyvennyolc óta ugyanabban az óvodában. És azt tapasztalom, hogy az oda járó édes, aranyos csöppségekben milyen erős az agresszivitás. Nem értem. Ott van például Schütz doktorék gyereke. A szülők egyformán nevelik a csöppségeket, nem kivételeznek sem az egyikkel, sem a másikkal. És mégis. Andráska, az idősebbik nem is ördög, annál rosszabb, a kisebbik, Tibor szelíd lelkű angyalka, csak éppen szárnya nincs. Andráskából szinte sugárzik a gonoszság. Verekszik, a játékokat széttördeli, letépdesi a pompásnál pompásabb virágokat, de nem azért, hogy csokorba szedje őket, a fenéket, azért, hogy szétszaggassa.

– És nem beszéltek vele?

– Jaj, dehogynem. Megmagyaráztam neki nem is egyszer, hogy a virágnak is van lelke, neki is fáj, ha letépdesik a szirmait, ugyanúgy fáj, mint neked, ha bevágnám az ujjaidat. Erre tudod mit mondott? Azt mondta, Klára néni, ez hülyeség… Miért az, kérdeztem, azt felelte, azért, Klári néni, mert én anyuékkal tavaly külföldön jártam, és láttunk egy körmenetet, ahol az utat virágokkal szórták tele, és azokon a szép virágokon tapostak az emberek meg a papok. Azoknak a virágoknak nem volt lelkük? Azoknak nem fájt, hogy tapossák őket?

– Hány éves Schütz Andriska? – kérdezte Márti, és látszott rajta, hogy mélyen elgondolkodik a hallottakon.

– Az ősszel megy iskolába. A nyáron tölti be a hatodik évét.

– Nem lehet buta gyerek.

– Nem azt mondtam, hogy buta. Azt mondtam, hogy agresszív. És azt szeretném tudni, hogy miért az?

Márti megvonta a vállát.

– Nem tudom, mama. De gyanítom, hogy ezek a gyerekek, így Andriska is, nézik esténként a tévét, és figyelik, látják, hogy mi történik a világban. Gondolj azokra a híradórészletekre, amikor a kamera a brutalitást örökíti meg. – Márti cigarettára gyújtott. Megszívta, kifújta a füstöt. – Emlékszem – folytatta –, kilenc évvel ezelőtt, tizenhárom éves voltam, de láttam, tudtam, hogy Mao Ce-tungék hívei, a diákok, szinte felforgatták a világot. És az európai nagyvárosok is forrongtak. Nem az öregek, a fiatalok, mama. Te már elfelejtetted, hogy akkor mi történt Párizsban meg a nyugatnémet városokban. De én még most is emlékszem a felgyújtott autókra, a bezúzott kirakatokra, a rohamrendőrök brutalitásaira. És nagyon jól emlékszem az azt követő terrorcselekmények sorozatára, amelyek még ma is tartanak. Mama, talán nehéz tudomásul venni, de mégis tudomásul kell vennünk, hogy ilyen világban élünk. Szerencsére a terrorizmus még nem gyűrűzött be hozzánk, s reméljük, nem is fog. Mama, tudod mit mondok én neked? Választ sem várok – folytatta –, azt mondom, mama, hogy ennél rosszabbul sohase éljünk. Jobban élhetünk, csak rosszabbul ne.

– Én is ezt mondom. – Látta, hogy a lány öltözködni kezd, megkérdezte: – Elmégy?

– Igen. Elmegyek Hámoriékhoz. Eszter néni nincs jól, meglátogatom. – A nyitott ajtón át beszélgettek.

– Mit mond az orvos?

– Küldi ide, küldi oda, kivizsgálás itt, kivizsgálás ott, egyik laborból a másikba, összevissza szurkálják, vért vesznek tőle, de nem tudják megmondani, hogy mi a baja. – A lány kijött a szobából. Frissen vasalt mályvaszín blúz volt rajta, fekete alapon rózsamintás, derékban ráncolt szoknyát viselt hozzá, lábára pedig fehér pántos, alacsony sarkú, bőrtalpú szandált vett fel. Szép volt. Sebőné szíve gyorsabban vert, ahogy Mártit nézte. Sötétbarna haja a válláig ért, sűrű sötét szemöldöke alól elővillant zöldesszürke szeme, kicsiny, de formás melle átdomborodott a pamutból készült vékony blúzon.

– Már megint nem vettél fel melltartót, kislányom.

– Nem, mama. Nekem még nincs szükségem rá.

– Tudom, de így nagyon látszik…

– Mama, drága, nem kell azt titkolni. – Az asszonyhoz ment. – Csók, mama. – Megcsókolta az asszonyt. – Remélem, estére itthon leszek.

– Vigyázz magadra.

– Vigyázok.

Hamarosan hallatszott, hogy beindította a kocsit, és hátramenetben kitolatott a tágas garázsból. Tünde, a kétéves farkaskutya ott ugrált a kocsi mellett. Márti kilépett a kocsiból.

– Tünde, a helyedre! Nem hallod? Azt mondtam, a helyedre. – A kutya továbbra is ott ugrált a lány körül. Márti leguggolt, szoknyája szélesen szétterült a betonon. – Gyere ide, Tünde. – A kutya a farkát csóválva a lányhoz ment. Márti megsimogatta az állat pofáját, kedvesen beszélt hozzá: – Tündém, kiskutyám, a gazdinak most el kell mennie. Addig pedig vigyázz a mamára.

Márti kinyitotta a kaput, kihajtott az útra, megállt, bezárta a kaput, abban a pillanatban Tünde már ott ugrált a kerítésnél. Június harmincadika volt, csütörtök, a nap még melegen szórta sugarát. Márti már kislány korában megtanulta – nem könyvből, tapasztalatból –, hogy a nap úgy este nyolc óra táján nyugszik le a Hármashatár-hegy mögött. Az órájára nézett, fél öt volt. Indított. Ahogy megmozdult a kocsi, máris a kettesbe tette a sebességváltót, gázt adott, felpörgette a motort, és csak akkor kapcsolt a négyes sebességbe, amikor a kilométeróra mutatója elérte a hatvanas számot. Szeretett vezetni, a sebesség megnyugtatta. A fehér 127-es Fiat kocsit néhány hete kapta apjától ajándékba a diplomájáért. Vezetni már régebben megtanult, az oktatója szerint a reflexei kitűnően működtek. Bekapcsolta a rádiót, zenét keresett. Valamelyik állomáson a Koldusoperából közvetítettek részleteket, egy rekedtes hangú énekes a Bicska Maxi dalát adta elő.

Szerencséje volt, Eszter nénit otthon találta. Persze tudhatta volna, hogy otthon tartózkodik, hiszen negyedik hete betegállományban volt. Hámori Mihály nyitotta ki a kerti kaput. Nemrég jöhetett haza a nyomdából, mert még nem öltözött át a szürke kezeslábasába, melyet szokása szerint otthon viselt. Hámori majdnem két méter magas, széles vállú, 58 éves, őszülő hajú férfi volt, fiatal korában eredményesen kajakozott Balatonival és Nagymajtényival a gázgyári és a hajógyári Duna-ágban. Ott volt a csónakházuk is. Persze akkor, a háború előtt a Pesti Hírlap, vagyis a Légrády Testvérek nyomdai műintézetében dolgozott betűszedőként, 1941 őszén kivitték a frontra, negyvenkettőben fogságba esett, és csak 1947-ben tért vissza Budapestre. A Krím-félszigeten dolgozott hadifogolyként egy mezőgazdasági szovhozban. Visszament a nyomdába dolgozni, örömmel fogadták, több alkalommal javasolták, hogy legyen műszaki vezető, de nem vállalta, megmaradt betűszedőnek. A nyomda új vezetői régi barátai voltak, megbíztak benne, s abba a részlegbe osztották be szedőnek, amelyben a nyilvánosság elé nem kerülő, bizalmasnak vagy titkosnak minősített kéziratokat nyomtatták ki. Ezért Hámori Mihály a bizalmas információk birtokában lényegesen tájékozottabb volt az átlagos állampolgárnál.

Mártinak pipiskednie kellett, hogy Hámori arcát megcsókolhassa, pedig a férfi lehajolt hozzá.

– Eszter néni hogy van? – kérdezte.

– Nem jól, gyere – a szoba felé mutatott –, de a betegségről egy szót se.

Hámoriné ágyban feküdt, az egyébként barna bőrű, 55 éves asszony lesoványodott arca most sápadt volt, és olyan merev, mintha álarcot viselt volna. A könnyű gyapjútakaró alatt kirajzolódott kislányosnak tűnő teste. Istenem, gondolta Márti, mióta nem láttam, megint fogyott néhány kilót. Az asszonyhoz ment, megcsókolta, s alig bírta visszatartani könnyeit.

– Csókolom, Eszter néni.

– Szervusz, Mártikám, jól vagy?

– Igen, Eszter néni, nagyon jól vagyok. – Leült az ágy szélére, simogatta a beteg asszony karját. – Vasárnap három hétre Földvárra utazunk apáékkal. Egy ideig nem jöhetek.

Az asszony felzokogott:

– Ágyhoz vagyok kötve. Az lenne a legjobb, ha meghalnék. Ez már így nem élet. Csak teher vagyok.

– Ne tessék már ilyeneket mondani, Eszter néni. Mihály bácsi imádja magát. Nem ismerek még egy férfit, aki olyan rajongással imádná a feleségét, mint Mihály bácsi. Balázsról most nem is beszélek. Eszter néni a mindene.

– Igen, Balázs nagyon jó gyerek. Szeret engem.

– De még mennyire. – Márti orrát, ahogy az asszony megigazította takaróját, megütötte az asszony testének áporodott szaga. – Tessék mondani, ne fürdessem meg Eszter nénit?

– Megtennéd? – Hálásan nézett a lányra.

– Azért vagyok itt – mondta Márti, és a kórházi nővérek stílusában folytatta. – Megfürdünk, kiszellőztetjük a szobát, áthúzzuk a párnákat, tiszta lepedőt teszünk az ágyra, aztán megfőzök.

– De jó lány vagy, Mártikám – rebegte az asszony –, de nagyon jó lány vagy. Boldog lehet az az anya, kinek az isten olyan menyet adott, mint te vagy.

– Hát igen – mondta a lány. – Mindjárt jövök. – Kiment a konyhába. Hámori Mihály az asztalnál ült, és pálinkát ivott

– Még ilyet – mondta Márti, és elvette Hámori elől az üveget. Majdnem sírva folytatta. – Drága Mihály bácsi, ha valaki, akkor én nagyon megértem magát. De tessék elhinni, hogy ez a rohadt pálinka semmit sem segít. Mihály bácsi, figyeljen rám. Én most megfürdetem Eszter nénit. Szellőztetek, tiszta ágyat húzok, utána pedig vacsorát főzök. Mit enne?

– Lecsót kolbásszal, rizzsel.

– Oké. Lecsót főzök kolbásszal, rizzsel. Mi van itthon?

– Csak kolbász és rizs.

– Akkor tessék elmenni a zöldségeshez, és hozzon paradicsomot, paprikát. De a kocsmát a kedvemért tessék elkerülni. Vegyen két üveg kőbányait.

– Megyek. De úgy főzz, hogy estére Balázs is hazajön.

– Jut neki is.

Hámori Mihály felállt, hízelkedve nézett a lányra, aztán hüvelyk- és mutatóujját felmutatva azt mondta:

– Csak ennyit, Mártikám, ez nem több három centnél.

– Nem bánom – mondta Márti –, de aztán tessék bevásárolni.

Hámori bólintott, aztán a lányhoz lépett, megcsókolta a homlokát.

– Stramm lány vagy, Mártikám.

– Kösz, Mihály bácsi, de most már menjen.

Miután Hámori Mihály elment, Márti a fürdőszobában körülnézett, mi hiányzik, mire van szükség. A szekrényből tiszta fürdőlepedőt, törülközőt hozott be, a kamrából fenyőillatú fürdőhabot, aztán teleengedte a kádat meleg vízzel. Bement az asszonyhoz, átölelte, szinte kiemelte az ágyból a könnyű testet.

– Tessék jól rám támaszkodni. – A beteg engedelmeskedett. – Erősen átkarolta a lány nyakát, és a segítségével kivánszorgott a fürdőszobába. Márti lehúzta róla az átizzadt hálóinget, és besegítette a kádba. Azt hitte, hogy Hámoriné szégyenkezni fog előtte, mert tapasztalata szerint a legtöbb anyjához vagy Eszter nénihez hasonló korú asszony mások előtt szégyellte meztelenségét. De Eszter valahogyan természetesnek vette a kényszerű helyzetet, maga is érezte, hogy mosakodásra, fürdésre volna szüksége, de férjének nem szólt róla, mert férje előtt valóban szégyellte magát, mintha ő tehetett volna róla, hogy egy év alatt húsz kilót fogyott le, most csak csont és bőr, nem úgy, mint régen, amikor kívánatos volt, és megnézték a férfiak. Jólesett sovány testének a meleg víz. Hátával a kád falának támaszkodott, lehunyta a szemét, szép rajzú szája szegletében fájdalmas mosoly fészkelt.

– Tessék nyugodtan maradni, mindjárt jövök. – Márti bement a szobába, kinyitotta a széles ablakot, leszedte az elhasznált ágyneműt, a párnacihákra frissen vasalt huzatot húzott, ráterítette az ágyra a keményített lepedőt, aztán visszament az asszonyhoz. Eszter néni mintha aludt volna. Márti elgondolkodva nézte az asszony sovány, beesett arcát, a csontokra ráfeszülő sápadt bőrt. Milyen szép volt ez az arc még évekkel ezelőtt. Valaki azt mesélte, hogy az áruház fehérneműosztályára kimondottan Eszter miatt jár. Tud bánni a vevőkkel, türelmes, mosolygós és nagyon udvarias. Istenem, édes jó istenem, mi lesz Eszter nénivel? Ki fogja ápolni? Ha mégis feleségül menne Balázshoz, nyilván az ő feladata lenne Eszter néni ápolása. És ki tudja, meddig? Nap mint nap. Még szerencse, hogy napközben Balázs unokahúga, Blanka gondoskodik róla. Gyengéden beszappanozta a sovány testet, vigyázva ért hozzá, nehogy fájdalmat okozzon a beteg asszonynak, közben megpróbált beszélgetni vele.

– Blanka mindennap jön, Eszter néni?

– Á, dehogy – mondta az asszony. – Két napja nem is láttam.

– Telefonált, hogy miért nem jött?

– Miért nem jött, miért nem jött. Mert terhes egy beteg ápolása. Pedig nem maradnék adósa. Második napja, hogy nem láttam és nem is telefonált. Nagyon koszos vagyok?

– Ugyan már, Eszter néni, hogy mondhat ilyet. Mitől lenne koszos? És azért mondtam, hogy fürödjünk meg, mert a sok fekvés után jólesik egy kis pancsikolás.

– Nagyon jólesik. – Az asszony sírni kezdett. – Tudod, Márti, ha nem szeretném annyira Mihályt, már régen nem csinálnám tovább. De ha én öngyilkos lennék, mi lenne vele. Az a nagy, derék, erős ember utánam halna.

Az asszony szeméből kibuggyantak a könnyek.

– Ne tessék ilyet mondani nekem, Eszter néni, mert én is sírni kezdek. Eszter néninek még nagyon sok dolga van a földön. Még meg kell érnie Balázs esküvőjét, meg kell látnia az unokákat, vigyáznia kell rájuk.

Az asszony letörölte könnyeit, oldalt fordította fejét, és a lányra nézett.

– Hány gyereket akartok?

Mártit váratlanul érte a kérdés. Nem is tudta, hogy mit is válaszoljon. Mondja azt ennek a nagyon beteg asszonynak, hogy szíve szerint ő nem akar Balázs felesége lenni, legalábbis addig nem, amíg Balázs egyenruhát visel. Nem, ezt nem mondhatja meg.

– Én nem tudom, hogy Balázs hány gyereket akar – mondta kicsit zavartan –, erről nem szoktunk beszélni.

– Hogyhogy nem? Balázs nekem azt mondta, készüljek fel rá, hogy három unokám lesz, két fiú meg egy kislány.

– Drága Eszter néni, akkor bizonyára így lesz, mert Balázs mindig igazat mond. – Magában pedig azt gondolta: lehet, hogy Balázs két fiút és egy lányt akar, de hogy azokat nem én fogom megszülni, az olyan biztos, mint hogy én most itt vagyok. Felállította az asszonyt a kádban, vigyázva, hogy el ne csússzon, aztán szinte kiemelte a legyengült testet a kádból, és még hónapok múlva is azon tűnődött, hogy honnan volt ehhez ennyi ereje. Szárazra törölte az asszony testét, aztán nagy nehezen betámogatta a szobájába. Hámoriné végigfeküdt az ágyon, mélyet sóhajtott, szemét lehunyta. Márti betakarta a könnyű pléddel, hozzáhajolt, megcsókolta a homlokát.

– Aludjon jól, Eszter néni – mondta halkan.

– A jó Isten áldjon meg, kislányom – suttogta az asszony fáradtan, az álmossággal küszködve.

Márti hallotta az előszobaajtó nyikorgó hangját, sejtette, hogy Mihály bácsi jött vissza. Becsukta az ablakot, és kiment a konyhába. Az ember már ott állt a mosogatónál, és a szatyorból vigyázva kirakta a paradicsomot, a húsos zöldpaprikát és a két üveg sört.

– Azokat tessék a jégszekrénybe tenni – mondta Márti. Az ember engedelmeskedett, Márti egy kötényt vett elő a fehérneműs szekrényből, és hozzálátott a főzéshez. Hámori mindenáron segíteni akart neki, de a lány nem engedte.

– Tessék csak leülni a hokedlira, én majd mindent elintézek. Lecsó, nem olyan nagy dolog, nem bűvészmutatvány. Még csak a szakácskönyvet sem kell megnéznem, hogy hogyan kell elkészíteni. Mindenesetre a konyha ajtaját becsukjuk, nehogy bemenjen az ételszag.

Az ember az asztal mellett ült a hokedlin, nézte a lány serényen mozgó kezét, a begyakorolt mozdulatait, ahogy a paprikát karikára vágta, a hagymát aprította, ahogy sürgött-forgott a konyhában a tűzhely és az asztal körül. Ezek a mozdulatok szinte szétrobbantották az emlékezés zsilipjeit, és eszébe juttatták a fiatalkori Esztert, a csodálatosan szép és egészséges Mikus Esztert, aki fiatal korában éppen ilyen serényen dolgozott a konyhában, mint most Márti. Hirtelen könnyek lepték el a szemét, és valahonnan a lelke mélyéből feltört a sírás. Hangtalanul sírt, Márti szinte észre sem vette, csak akkor figyelt fel, amikor az erős ember teste ritmikusan megrángott. Hozzálépett, átölelte vállát.

– Mi baj van, Mihály bácsi? – kérdezte.

– Meg fog halni – mondta keservesen.

– Ugyan már, Mihály bácsi… – Megcsókolta a férfi homlokát. – Nem szabad erre gondolnia.

– De én tudom, hogy meghal. Tudom, hogy itt hagy… Mi lesz velem nélküle?

Márti elővette a pálinkásüveget, teletöltötte az egyik poharat, nem takarékoskodott az itallal, aztán a poharat az öreg elé tette.

– Igya meg, Mihály bácsi, és a hülyeségeket tegyük el holnapra. Eszter néni nem fog meghalni. Kórházba megy holnap, meggyógyítják, és minden oké lesz.

– Bár a jóisten beszélne belőled.

– Az beszél. Igya meg. Én is innék, de ma még vezetek. – Az ember aprókat kortyolt a pálinkából.

– Csak azt nem értem, hogy az orvosok miért nem tudják megállapítani, hogy mi a baja.

– Mit mondanak? – kérdezte a lány, és visszament a tűzhelyhez.

– Semmit. Találgatnak, vonogatják a vállukat. Azt mondják, Hámori bácsi, a leletek jók, ugyanakkor a vérsejtsüllyedés magas, hatvanöt.

– Akkor pedig a szervezetében valahol gyulladás van.

– Beteg, mondja Dobai doktor, nem vitás, hogy beteg, állandó hőemelkedése van, szemmel láthatóan fogy, izzad. Be kell feküdnie a kórházba egy alapos kivizsgálásra.

– Eszter néni holnap befekszik, és meg tetszik látni, nem lesz semmi baj. Ki viszi be őt, és mivel?

– Dobai doktor mentőautót kért.

– Balázs tudja, hogy Eszter nénit reggel kórházba viszik?

– Balázs még nem tudja. Nem hívtam fel, feleslegesen nem akartam izgatni. Ma este hazajön, akkor megtudja.

Már megvacsoráztak, amikor Balázs megjött. Megcsókolta Mártit, az apját, utána bement az édesanyjához. Lehajolt hozzá, megcsókolta a homlokát. Az asszony aludt. Balázs nem akarta felébreszteni. Nézte egy ideig anyja lesoványodott arcát, hallgatta egyenletes légzését, aztán halkan kiment a szobából.

– Alszik – mondta. – Nem volt szívem felébreszteni.

– Jól tetted – mondta az ember. – Holnap reggel mentővel bevisszük a Korvin Kórházba.

– Már éppen ideje. Nem értem, hogy Dobai miért totojázott eddig.

– Mert anyád nem akart kórházba menni – mondta Márti.

– Te is tudod, hogy nem a beteg dönti el, hogy mit akar, vagy mit nem. – Balázs hangja kicsit ingerült volt.

– Jól van, fiú, de ne velem balhézz – mondta Márti. – Vacsoráztál? Még meleg az étel.

– Igen, kérek. Egyébként nem veled balhézok. Bocsánat, ha úgy érezted. A dokira vagyok zabos. Hetek óta látja, hogy anya állapota egyre rosszabb. – A lányra nézett. Fejével a szoba felé intett. – Evett?

– Pár falatot. Teát főztem neki, azt megitta.

– Két kekszet is elmajszolt hozzá – szólt közbe Hámori, és mélyet sóhajtott. – Nem tudom, mi lesz vele.

A lány az asztalra tette a tányért jói megpakolta lecsóval.

– Jó étvágyat.

– Kösz. – Hálásan nézett a lányra, megcsókolta a kezét, aztán tekintetét az apjára emelte. – Apa, nem kell mindjárt bedobni a törülközőt. – Hámori nem válaszolt. Kivette a sörösüveget a hűtőszekrényből, és a fia elé tette az asztalra. Balázs jó étvággyal evett, ízlett neki az étel. – Szerintem tavaly, amikor azzal a szakszervezeti küldöttséggel Egyiptomban jártatok, anya ott szedett össze valami nyavalyát. – Ivott a sörből, és folytatta. – Emlékezz vissza, miután hazajöttetek, anyának hetekig hasmenése, láza volt, és folyton hányt. Persze ősi szokás szerint nem ment orvoshoz, mert még mindig szégyenlős, akár egy szűzlány.

– Azok nem szégyenlősek – mondta Márti. – Egyébként érdekes, amit mondtál. Dobai tudja ezt?

– Miért tudná – mondta Hámori. – Az tavaly volt. Azóta meggyógyult…

– De akkor kezdődött a fogyása – szólt közbe Balázs.

– Igen, akkor lett étvágytalan, de azóta nincs hasmenése, azóta nem hányt – érvelt Hámori.

Márti közbeszólt.

– Nem ártana, ha holnap ezt elmondanák a kórházban, Mihály bácsi.

– Én viszem be anyát, apa menjen dolgozni. Majd beszélek a doktorral. – Balázs egy kenyérdarabkával tisztára törölte a tányért. – Régen ettem ilyen finom lecsót – mondta elismerően. – Főzni azt tudsz.

– Mi az, amit nem tudok?

– Mindent tudsz. Jó feleség leszel.

– Gondolod?

– Tudom.

– Hát ha tudod, az mindjárt más – mondta a lány. – Mikortól vagy beutalva Lellére?

– Hétfőtől. – Cigarettára gyújtott, hátát megtámasztotta a szék támlájával, és élvezettel fújta ki a füstöt. – Ti mikor utaztok?

– Vasárnap hajnalban.

– Egy kocsival mentek?

– Kettővel. Eddig ugyan spekuláltam rajta, hogy levigyem-e a kocsimat én is, de most, hogy anyád kórházban lesz, jó, ha leviszem, a látogatási napokon feljöhetsz vele. Valószínűleg én is feljövök veled.

– Rendes vagy.

– Mint mindig. – Az órájára nézett. – Hűha, már nyolc óra van. Mennem kell. – Benézett a szobába, az asszony még aludt. Megcsókolta Hámorit, aztán Balázsra nézett. – Kikísérsz?

– Hát persze.

– Csókolom, Mihály bácsi.

– Szervusz, Márti. És köszönöm a segítséget.

– Nincs mit. – Kiment az ajtón, Balázs követte. A lépcsőn megfogta a lány karját.

– Bejössz hozzám?

– Persze hogy bemegyek.

Balázs alagsori szobájának ablaka valamivel magasabb volt az utca szintjénél. Kellemesen volt berendezve. A falak mentén könyvállvány, tele könyvekkel, két ruhásszekrény, fogas, íróasztal, az ablak alatt széles heverő, oldalt nagyméretű gázkonvektor, szőnyegek. Az egyik ajtó a fürdőszobába nyílt, a másik a műterem bejárata volt, mert Balázs festegetett és szobrászkodott is. Mostanában a kisplasztikák érdekelték. Két év óta tagja volt a Képzőművészeti Szövetségnek és a Művészeti Alapnak. Becsukták az ajtót, Balázs kulcsra zárta, felkattintotta a villanykapcsolót, behúzta az elsötétítő függönyt, aztán átölelték egymást, és szenvedélyesen csókolózni kezdtek. Kis idő múlva a lány kibontakozott Balázs öleléséből.

– Rögtön jövök. – Bement a fürdőszobába, nemsokára kijött, és megállt Balázs előtt. Mezítelen volt. Balázs már sokszor látta őt ruha nélkül, de mindannyiszor gyönyörködött benne.

– Csodálatos vagy – mondta elragadtatással.

2

Leon Auriol huszonnégy éves volt. 1975-ben szerzett diplomát a Collège de France-on latin és görög irodalomból, és latin és görög nyelvet tanított az egyik gimnáziumban, Párizs elővárosában, Ivryben. Nagyapjának, Charles Auriolnak két hatalmas textilgyára volt Ivryben, egy szövőgyár és egy festő- és kikészítőgyár. A két gyárban összesen kétezren dolgoztak. Leonék a belvárosban, a Rue de Surène-en laktak, egy tízszobás, minden kényelmet biztosító első emeleti lakásban. A háromemeletes ház valamikor Napóleon egyik tábornokának épült, a későbbi évszázadban többször gazdát cserélt, mindegyik tulajdonos átépítette, korszerűsítette, végső formáját akkor nyerte el, amikor a ház az Auriol család tulajdonába került az első világháború előtt. Az Auriolok iparmágnások voltak, Leon nagyapja Pierre Auriol textilgyáros volt, nagybátyja, Vincent, a hadiiparban volt érdekelt, másik nagybátyja, René pedig a családi hagyománynak megfelelően a katonai pályát választotta élethivatásának. Miután a család megvásárolta 1910-ben a háromemeletes házat, modernizálták. Emeletenként hatalmas fürdőszobákat építettek, angol rendszerű öblítéses vécéket szereltek fel, a földszinten a személyzet részére alakították át a helyiségeket, mert mind a három testvérnek szüksége volt háztartási alkalmazottakra, szakácsnőre, takarítónőkre, cselédlányokra. Így a földszinten kialakított három lakásban lakott René Auriol ezredes házvezetőnője, Claire a férjével, Bodaine őrmesterrel, aki az ezredes gépkocsivezetője és mindenese volt, a másik lakásban Vincent hadigyáros személyzete helyezkedett el, Josephine, a szakácsnő, Pierre Mordènes, a gondnok és Bianca, a cselédlány. A harmadik lakásban a textilgyáros személyzete lakott, bizonyos Eva Bissoce nevű özvegy két lányával, Marie-val és Yvette-tel, ők főztek, takarítottak, és nagyon hálásak voltak a textilgyárosnak és családjának.

Leon kisgyerek kora óta, ha csak tehette, kijárt Ivrybe nagyapjához. Érdekelte a gyár, az ott dolgozó emberek. Az évek során sok fiatal és idős munkással barátkozott össze, és a velük folytatott beszélgetések mély nyomot hagytak benne. Nagyapja 1975-ben halt meg, 79 éves korában. Leon apja, Paul Auriol már évek óta volt a gyárak vezérigazgatója, így nagyapja halála után a gyárak irányításában semmiféle törés nem következett be. Leon nem akart gyártulajdonos lenni. Tanítani akart. Még diák volt, amikor titokban csatlakozott a haladó diákszövetség radikális szárnyához, és Ivryben is sokszor találkozott olyan ifjú munkásokkal és értelmiségiekkel, akik maoistának vallották magukat, és a Kínában kirobbant, a múltat és az egyetemes emberi kultúrát tagadó kulturális forradalom hívei voltak. Leon édesanyja magyar volt, Tátray Etelkának hívták, rokonai Magyarországon éltek, így Leon az évek során gyakran járt Magyarországon, a nyári tanítási szünetek nagy részét édesanyja rokonainál, Balatonföldváron töltötte. Nagybátyjának, Tátray Sándor matematikusnak a parton egy többszobás nyaralója volt, közvetlenül Sebőék háza mellett. Sebő Vilmost az idős professzor nagyon jól ismerte, kedvelte őt tisztességéért, szorgalmáért és főleg önzetlen segítőkészségéért, mert ha Tátrayék nyaralójában valami elromlott, azt Sebő javította meg, és a javításért pénzt nem fogadott el. Valahogyan úgy alakultak a dolgok, hogy Márti személyesen még sohasem találkozott Leonnal, tudta, hogy létezik, a matematikus több alkalommal is beszélt a nagyon csinos és nagyon okos fiatalemberről, aki szerinte még nagyon sokra viszi, nagyjövő előtt áll. Márti nagyon szerette a professzort, Irma nénit, a feleségét is, egész fiatal kora óta szabad bejárása volt hozzájuk, és pályaválasztásában nagy szerepe volt Tátray Sándornak. A matematikusnak feltűnt, hogy Márti milyen nagyszerűen sakkozik, többször is játszmát nyert ellene, és ilyenkor hosszú beszélgetések követték egymást, és a professzor a beszélgetések során megállapította, hogy Mártinak a kombinációs intelligenciája, tehetsége egészen kimagasló, jóval az átlag fölött áll. Csupán a játék kedvéért tréfás feladatokat adott föl neki, s legnagyobb meglepetésére Márti némi gondolkodás után mondta a helyes választ. Érdekes módon politikáról, a család múltjáról nem esett szó közöttük, a lány nem