Kegyetlen ifjúság

By Palotai Boris

Palotai Boris népszerű regénye, a Kegyetlen ifjúság az írónő első regénye, mely 1943-ban látott először napvilágot. Hősnője a későbbi, jellegzetes Palotai Boris-hősnők prototípusa: a serdülő lélek kitörő szeretetéhségével és érzékenységével környezetét felkavaró kamasz lány, ebben a regényben a félig, majd egészen árva Kádár Zsuzsa, akit rossz sorsa a két háború közti Magyarországon vet árvaházba, aki a kínzó szeretetéhségtől űzött „feltűnési vágyában” a legnagyobbtól: a Haláltól sem riad vissza, hogy környezete figyelmét magára irányítsa.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633761588

Book preview

PALOTAI BORIS

KEGYETLEN IFJÚSÁG

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Nádler Rita

978-963-376-158-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Palotai Boris jogutódja

1

– Az a sárga ház… Látod? Az ott az intézet – mondta Kádárné, és bizonytalan mozdulatot tett a levegőbe, mintha mutatni akarna valamit, és ugyanakkor elrejteni.

– Árvaház – felelte Zsuzsi, és kihúzta nyirkos kis kezét az anyja tenyeréből. Felnézett a homlokzatra figyelmesen, és szótagolva olvasta: Szent Margit Árvaház.

– Intézet. – Kádárné hangja rábeszélő volt.

– Mégiscsak árvaház – mondta Zsuzsi leleplezőn, s kicsit énekelve hajtogatta: árvaház, árvaház.

Erre csend lett. Szerette volna, ha az anyja ellenkezik, de az nem szólt semmit, nem haragudott, szomorú sem volt, és Zsuzsi, aki felkészült rá, hogy sírni fog, mert már a gyógyszertár előtt olyan puha-piros volt a szeme alja, az autóbuszmegállónál pedig két ujjával gyűrögette az ajkát, és nagyokat nyelt – most meglepve látta, hogy mégsem sír.

Pedig egész éjjel gondolt rá. Anya nagyon fog sírni, ő meg belekapaszkodik, nem engedi el, s a végén csuklik, és torokfájós hangon biztatja, hogy menjen csak haza. De ha Anya cseppet sem sír?… Képek keringtek a fejében, ahogy az igazgatónő nyugtatgatja Anyát, őt meg körülveszik a gyerekek, és játszani hívják. Nem megy rögtön, kéreti magát, vissza-visszaszalad Anyához, blúzához nyomja a fejét úgy, hogy a melltű a homlokába nyomódik, és később is ott lesz a helye, egy hosszú, recés pirosság, amit dörzsölni kell.

Most veszi észre, hogy Anya nem is vette fel a melltűt. Nem sír, és nincs rajta bross. Akkor minden elmarad…

– Mért tagadod le, hogy árvaház? – kérdi ellenségesen.

– Azt hittem, félni fogsz.

Szekér megy el mellettük, nagyokat zörög, megrázza Anya hangját.

– Félek! – vágja rá Zsuzsi, holott nem fél, de most már fájdalmat akar okozni, csak fájjon Anyának! Düh feszül benne, érzi, hogy ágaskodik, előbb a mellében, majd a nyakában, aztán összevissza.

– Házinéni is mondta, hogy milyen rossz ott… ő inkább cselédszobában lakna, de nem adná a gyerekét árvaházba.

Meglepődve hallgatta saját magát. Hogy jutott ez eszébe?

– Házinéni… – mondta Anya, és mosolygott. Igaz, hogy egy kicsit ferdén, de mégis mosolygott. A szája szögletében ott maradt egy ránc, Zsuzsi fürkészve nézte, hogy mi lesz vele. Talán most sírni fog, gondolta reménykedve, de a ránc kisimult, s ezért majdnem gyűlölte Anyát.

– Valami Ilonka meg is halt az árvaházban. Fogyott, fogyott, s egyszer csak meghalt – mondta fenyegetőn. Gondolkozott, mit mondhatna még, mert szerette volna, ha Anya sír, ha minden úgy történik, ahogyan elképzelte.

– Az az Ilonka meghalt, és a többi gyereket csípi a bolha. Mindennap babot kapnak ebédre – hadarja, és hogy a halál se elég, a bolha se, a bab se, elszántan teszi hozzá: – Lenyírják a gyerekek haját, egészen kopaszra.

Anya megáll. – Egészen…? Honnan tudod?

– Az első emeletiek mesélték. Mert már az egész első emelet tudja, hogy árvaházba adsz.

– Nem nyírják le a hajatokat – hangzik bizonytalanul, s már látja Zsuzsit csupasz fejjel, egészen aprócska az arca tőle, apró és vézna. Lenyírják a gyerekek haját egészen kopaszra… Gondolatban továbbadja a mondatot, előbb a személyzeti igazgatónak, aztán a munkavezetőnek, aki széttárt tenyérrel adta tudtukra, hogy a gyár leépít, nincs nyersanyag, Radocsáné, itt a könyve, Kádárné, itt a könyve. Aztán Géza bácsinak mondja el, szemrehányóan és vádolva. Szegény gyerek, majd megszakadt a szívem, géppel nyírják le a haját, alig ismertem rá.

Géza bácsi a vállát vonogatná. Azelőtt ruhát, cipőt vett a gyereknek, egyszer egy vékony aranyláncot, most azonban nem törődik velük. Pedig édestestvére boldogult nagymamának. Amikor beteg volt, ő rakott rá borogatást, ő csillapította köhögését. Meg se érezné az öreg, ha kisegítené pár száz pengővel.

És Pető úrnak is el kell mondani… Képzelje, a kislányomat egészen elcsúfították. Ekkorka lett az arca, mint az öklöm. Pető úr vigasztalná, hogy nem olyan nagy dolog, a hátára veregetne, amitől ő sírna, mert jó nagy dohányszagú tenyere van Pető úrnak. Valami Ilonka meg is halt, motyogná, mire Pető úr ijedten átölelné… Talán nyilatkozna is, hiszen csak megfelelő alkalomra vár, s ez most jó alkalom, hogy egyes-egyedül maradt a nagy búsulásban, s úgy tesz, mintha észre sem venné motoszkáló ujjait… Nem tudom, mi lesz velem a gyerek nélkül, nyöszörögné a ráhajló bajusznak, és Pető úrnak ki kellene rukkolni!

– Elveszem magát, Kádárné… Vasúti ember vagyok, nyugdíjképes – és csontos kezével újra magához húzná.

– Apa fényképe csupa por – szólal meg váratlanul Zsuzsi. – Emlékszel még Apára?

Kádárné elvörösödik, mint akit rajtakaptak. – Persze hogy emlékszem.

– Meséld el, hogy halt meg. – (Ilyenkor mindig sír, gondolja Zsuzsi, és türelmetlenül néz az anyja arcába.)

– Most nem… Itt is vagyunk… Behozom neked Apa képét. Csengess! Várj… Várj, én csengetek – mondja kapkodva.

– Apa fényképén légyköpés van – folytatja Zsuzsi –, próbáltam levakarni, de nem megy…

A kapu belülről kipattan. Senki sincs mögötte, csak a hűvös lépcsőház.

– Az álla meg a szeme tele van légyköpéssel – folytatja, és érzi, hogy most kegyetlen, ezt nem lett volna szabad. De mindjárt fent lesznek, és Anya még mindig nem sír. Így menjen a gyerekek közé? Akkor sohasem panaszkodhat. Nem mondhatja: az én mamám nem ad ilyen szúrós takarót, az én mamám így, az én mamám úgy… Milyen anya az, aki elő se veszi a zsebkendőjét?

– Ha te haltál volna meg, Apa nem hozott volna ide – mondja kétségbeesett erőfeszítéssel, hogy könnyet sajtoljon ki az anyjából. Ütni-verni tudna egy könnycseppért, kezét ökölbe szorítja úgy, hogy a csontok fehéren ütnek át rajta.

A folyosó végéről léptek kopognak. Két kislány összekapaszkodva jön feléjük. Nincsenek lenyírva, állapítja meg Kádárné, és megint Pető úrra gondol. Kicsit csámpás ember, de mire várjon egy özvegyasszony? Majd a konyhában a fásládára ül, és ott mondja el, hogy csupa hólyag a gyerek karja, csípik a bolhák, nem bír aludni… és egy lány meghalt… éppen mikor bevitte Zsuzsit.

A kredenc eltakarja a fásládát, ott nyugodtan vigasztalhatja Pető úr. „Elveszem magát, Kádárné, a gyerek után családi pótlékot kapunk" – és ráteszi nagy kezét a térdére.

– Kit tetszik keresni?

– Az igazgatónőt… a nagyságos igazgatónőt. – Összehajtogatott papírlapot vesz ki a táskájából, újra elolvassa, holott tudja, mi áll benne, ismeri a betűket, mellyel leírták a nevét, a K betű kacskaringóját, a halvány r betűt, melyre már nem jutott tinta.

A két kislány megáll. – Első emelet hét – mondják egyszerre.

Zsuzsi a nyakán érzi tekintetüket, odakap, mert ma csak egy keskeny sávot mosott meg a nyakából, csak épp az álla alatt, mert oda csurgott a víz. Mit bámulnak ezek? A cipőjében elszakadt a pertli, de Anyán kalap van, s ha sírna egy kicsit, nem mernének így rábámulni.

Az egyik leánynak eláll a füle, a haját meg jó szorosan hátrakefélték, ő ilyen fülekkel a föld alá bújna, ez meg csak néz, néz, s könyökével taszigálja a másikat. Ha most azt mondhatná: ne sírj, Anya, menj haza, majd megszokom itt… – akkor ez is látná, hogy ki ő!

– Ezek lesznek a barátnőid – mondja Anya, s a hangja egészen lent van, mint mikor a házinénitől egy csupor lisztet kér kölcsön. S akkor is így beszél, ha Pető úr van náluk a drapp hajával. Mert nem igaz, hogy szőke Pető úr, egészen drapp, mintha homokot szórtak volna rá.

Az iroda előtt felhúzza a vállát. Most magasabban állnak, mint a lányok, azok a lépcsőn maradtak, a hátában érzi a szemüket, mintha a tekintetükkel kantárt vetettek volna rá, s befognák, mint egy lovat. Most dűl el, gondolja, de nem tudja pontosan, hogy micsoda. Behoztak egy lányt – újságolja majd a nagyfülű a többieknek –, szép hosszú haja van, csupa hullám, de a harisnyája ráncos, és az anyja cseppet sem sajnálja. S a másik kikapja szájából a szót. – Ennyit se sajnálja! – s összepöccenti kurta körmeit. – Az én mamám jajgatott, s folyton azt mondta, de üres lesz a ház nélküled, de üres, meg azt is mondta, hogy nem sokáig bírom én ki, ez meg semmit se szólt, csak lógatta a karját.

– Lehet, hogy a mostohája – súgja a nagyfülű –, azoknak van ilyen zöld szemük. Mint az éretlen egres. Kemény és zöld.

– Hö-hö – vihog valaki a sarokból. – Mitől zöld?

– Attól, hogy nincs benne izé… könny – feleli egy hang, amely már össze van kötve vele.

– Ugye, te a mostohám vagy? – szólal meg hirtelen, és körmével kaparász az ajtón.

– Miféle hülyeség ez? Ne kaparássz, viselkedj rendesen. Hajtsd meg magad. – S már tuszkolja befelé.

Az irodában éppoly hűvösségszag van, mint a lépcsőházban. Mintha levegő helyett hűvösséggel lenne tele a szoba… Meg szaggal… Öregasszonyszaggal, tintaszaggal, papirosok és kulcscsomók szigorú szagával.

Zsuzsi beleszimatol a levegőbe, elfintorítja az orrát. Ő csak az olyan eleven szagokat szereti… A temetőben jó eleven szag van… Mikor Apa sírja mellett guggol, és nézi, hogyan hajlik oldalra a sok fűszál. Két bogár kapaszkodik össze egy levélke hátán, s úgy döngnek, zúgnak, mintha haragudnának… A mályvalevélen meg pici piros légy ül, szél himbálja a levelet, mint mikor Búzás néni lábbal ringatja a pólyását. A gyom meg csak nő, nő, amikor kihúzza a földből, akkor látja, mennyi gyökérrel kapaszkodott meg, sok vékony gyökérke lóg a szár végében, mintha azzal lennének Apához kötve… Mellette áll Anya, s mindenből olyan jó, langyos szag árad. Bogárból, gyökérből, gyomból s Anyából is, igen… Aztán egy horpadt konzervdobozból meglocsolják a virágokat, attól még sűrűbbek és élesebbek a szagok, énekelni szeretne vagy sikongatni, de temetőben mégsem illik.

– Nem hallod? Hozzád beszéltem.

Zsuzsi összerezzen. Az íróasztal felől jön a hang, barna szövetek közül. Csupa barna szövet. Feljebb nem viszi a szemét.

– Meg van illetődve, azért nem hallotta – segít neki az édesanyja, és azon a lenti hangján felelget, melyet úgy utál.

– …tizenkét éves… igenis… jó kislány, soha nem volt vele semmi baj… Tessék, újraoltási bizonyítvány… Nem bírtam már, kérem, múlt hónapban már csak négy órát dolgoztunk, mi az, kézit csókolom? Aztán meg…

A barna szövet közbevág: – Nézze, lelkem… – A lelkem úgy hangzik a szájából, mint egy figyelmeztetés. „Csak akkor beszéljen, ha kérdezem."

Tovább nem hallja Zsuzsi. De hisz ez egy pók! – állapítja meg majdnem vidáman, s a kis lapos fejet nézegeti, mely ott inog a barna szövetgöngyöleg tetején. Te pók! Hát te itt ülsz?

Kicsit lábujjhegyre áll, hogy jobban szemügyre vegye.

Az asztal mögött ülő nő felemelkedik. A teste sötét és gömbölyű, talán a púp teszi, mely elöl-hátul kitartja a ruhát. Inas kezei előrenyúlnak, és apró mozgásokat végeznek a levegőben, mintha láthatatlan hálót szőnének.

A padláson is van ilyen pók, gondolja Zsuzsi, és eszébe jut a fülledt padlás, ahogy gerendákon bukdácsolt keresztül, amíg a sarokba ért. Maga alá húzta a lábait, tenyerébe csurgatta a fényt, amely rézsútosan hullt be a padlásablakon. Ebben a fényben a porszemek táncoltak, rózsaszín porszemek, egészen átlátszóak, ott rezegtek a szeme előtt, s ha hátralépett, úgy tűnt, mintha fényes kévéket dobna le valaki az égből…

– Nem vagy tetves? – fordul feléje a nagy barna pók, s Zsuzsi az anyja karjához kap, belemarkol a könyökhajlatba, ahol olyan puha a bőr, és ijedten markolássza: Anya, te ezt engeded?

– Hogy volna tetves? Magam fésültem, mostam, tisztogattam – feleli Anya a lenti hangján, mely nyúlós, mint a medvecukor, és Zsuzsi felsikít, mintha meztelen talppal tüskébe lépett volna.

A szomszéd szobából beszalad valaki. Szőke kontya félig kibomolva, a tenyerével próbálja a fejéhez szorítani.

A nagy barna pók feléje mutogat. – Ez… ez… na, jól kezded! – S Anya görcsösen ismétli: – Nincs vele semmi baj… semmi baj nincs vele.

Később, amikor a fürdőszobában állt a kibomlott kontyú nővel, csak azt tudta, hogy Anya eltűnt… Apa él valahol, pufók dombok, lepkék, vadméhek, gyom és füvek között, a padlásgerendák fölött is Apa van, a szőke fényben, de Anya eltűnt, hiába is keresi.

– Anna néni vagyok – mondta a kibomlott kontyú nő, s fürge ujjakkal motozott a hajában, elválasztotta, és sűrűfésűvel végigszántott rajta. – Mennyi hajad van! Mutasd magad. Te szénaboglya… Maradj csak így. Most meg olyan vagy, mint egy tigriskölyök. Szénaboglya? Vagy tigriskölyök?…

Hang nélkül nevetett, felső ajka kinyílt, hosszúkás fogai kékesfehéren csillantak. – Miért sikítottál? – kérdezte, de nem várt feleletet, újabb sövényt húzott fésűvel a hajába, és már válaszolt is, motyogva, el-elharapva a szavak végét, mintha önmagában beszélne.

– Az öreg… persze, az öreg… Púpos Nelli néni, és ezért… – Sűrűfésűvel a kezében magyarázó mozdulatot csinált, és Zsuzsi éberen követte a mozdulatot.

– Én is sikítottam. Mert nekem is bogárkákat keresett a fejemben, épp mikor valami olyanra gondoltam… hogy én azért nem vagyok árva, csak nincs apám meg anyám, senkim sincs, de árva nem vagyok!

Zsuzsi szétfújta a hajfüggönyt, mely beborította az arcát, mert Anna néni előrefésülte az egészet.

– Sikítottam – mondta tovább Anna néni –, azt hittem, elvarázsolt kislány vagyok… nem királyleány, dehogy! A királylányokat sohasem szerettem… és abban a percben, ahogy Nelli néni hozzám ért, elpukkant a varázslat, a földre estem, a padlóra!

Szemét, mely szürke volt, a pupilla körül apró barna pettyekkel, homály futotta el, könny nem jött belőle, csak olyan lágy lett az arca, mintha felhőből gyúrták volna össze.

Anya–Anna, Anya–Anna… Zsuzsi váltogatta, morzsolta magában a neveket, míg össze nem folytak. Anya helyett Anna, gondolta, és hátrarázta a haját.

Én nem is azért… – akarta mondani, én nem is azért sikítottam. Lehet erről szólni? Hogy Anya nem sír, csak lógatja a kezét, nem kiabál, amikor a nagy barna pók feléje nyúl, és tetvek után kérdez. Anyában nincs se könny, se düh, csak lógatja a kezét, és a medvecukros hangján felelget, amikor dobbantani kéne! Anya elveszett, és ezért szaladt ki az a hang a torkán, mert borzasztó, ha egyszerre sötét lesz, s az ember csak két lógó kezet lát…

Semmit se szól, egymásra nőtt sűrű fogait összepréseli, s a kibomlott konty után lépdel, mely elszabadultan borzolódik Anna néni nyakában.

– Tiszta, mint az arany – jelenti Anna néni, s a pók felemeli a karját, ruhaujjára egy cérnaszál tapad, mintha széttépett fonál lenne a hálójából.

– Búcsúzz el gyorsan Anyádtól. A hetes megmutatja, hol fogsz hálni. A cókmókját haza lehet vinni… Még nem öltöztél át? Intézkedj, lelkem! – Anna nénihez fordul, a lelkem szó csikorog. – Kapjon ruhát, cipőt. – S már csenget is, száraz ujjai bekapják a csengőt, s ahogy az asztalon motoz, a tenyere is mindent bekap.

Aztán egy kamrafélében állnak, szekrényajtó csikorog, s ahogy kinyílik, dohos áramlással orron csapja Zsuzsit, viseltes ruhák, kopott holmik elnyűtt, savanykás szaga, mely megült a ráncokban, s felszívta, magába temette kezdő méhecskék, sótartós vállak nyirkos kamaszillatát.

Anna néni válogatott köztük, kényesen és aprólékosan, mintha tarka holmik közt turkálna.

– Nem ezt adom, dehogyis… Ezt Mili hordta, a kis szeplős, s ő semminek sem tudott örülni… Ezt meg a Vágó lány…

Számára tarkák és bőbeszédűek voltak ezek a sötét, egyforma ruhák, melyek katonás rendben sorakoztak a szekrényben. Arcok és sorsok voltak mögéjük rejtve, ő mindegyiket ismerte, s ahogy megérintette a ruhákat, valaki jelentkezett.

– Schuller Mártával mi lett vajon? – A fogasra tette a kezét, szembenézett vele, még intett is. – Hogyan boldogulsz? Hm? – Leemelte a ruhát, meglebbentette, de a szoknya közönyösen csüngött a karján.

– Schuller Márta szégyenlős volt… Rögtön elpirult és dadogott, de hogy elpirult!… – Megrázta a ruhát, mintha unszolná, hogy szóljon már, ne féljen, na! Aztán visszaakasztotta a helyére, és egy ugyanolyat vett le. – Ezt vedd fel! Ez már igen! Gazdag Eszter