Temetés az Ebihalban

By Keresztury Tibor

„A tíznegyvenhármas HÉV-re várunk, csupa értelmesnek látszó, jól szituáltnak mondható, ám az átmeneti megbillenésnél immár súlyosabb lecsúszás folyamatát leplezni nem tudó, megviselt alak. A gleccser jegébe tíz körömmel kapaszkodó középosztály nem túl régen még értelmiségi mivoltukra büszke tagjai, akik átálltak a biciklire, tömegközlekedésre az elmúlt évek folyamán. Először csak egyszer-egyszer hagyták otthon a tíz évnél öregebb, szétesőben levő kocsit, azután már mindig, s ennek egyáltalán nem csupán a dugók elkerülésének praktikus szempontja, hanem az üzemanyag ára volt az oka. Egykor szebb napokat látott figurák: öltözetük igényes, ám erősen megkopott, többségük évek óta nem vett magának semmit, örült, ha a gyereknek tudott. Megannyi álomtalan Aldi-kuncsaft, útban a szomatikus betegségek testre szabott változatai felé. Nincs állásuk, nem sietnek sehova. Megpróbálták, de erőfeszítéseiket nem honorálta a haza. A tévében hallható általános felvirágzás úgy ment el mellettük, mint most egy garázsmenet feliratú szerelvény - lassítás nélkül, a pofájukba sípolva durván, élesen; esélyt sem hagyva rá, hogy felszálljanak. Nincs haverfelvétel, kisgyerek.”

Ez Keresztury Tibor legújabb könyvének egyik legemblematikusabb bekezdése, az írások fő helyszíne ugyanis a városi-elővárosi tömegközlekedés, hősei pedig a hol tragikusan, hol abszurd vagy épp groteszk módon elbukott hősök. A vesztesek, a jobb sorsot érdemlők, akiknek a jelenben nem osztottak lapot. Sőt, nem hogy nem osztottak, hanem még azt a néhány gyenge kártyát is kivették a kezükből. A szerző mégis úgy képes elmesélni ezeket a jellegzetes, káeurópai történeteket, hogy közben a könnyünk folyik a nevetéstől. És amin nevetni tudunk, azt már legyőztük, vagy legalábbis megszelídítettük.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: May 25, 2015
• ISBN: 9789631430660

Book preview

„A volt otthonból, két szellő közt,

fátyolos szemmel, tündér-tekintettel

bandukol a hosszú kettős fasorban,

jobbról-balról függő zöld falban,

végül kilép az üres mezőre

ahol a határ a határát veszti:

onnan mindég van tovább hova menni,

ottan többé nem ismeri senki."

(Weöres Sándor: Az ég-sapkájú ember)

A Négyeshatoson

Halott végett

A minap meghalt egy utastárs a HÉV-en, rosszullétből kifolyólag, ahogy a kalauznő az életben maradt utasok nem csituló érdeklődésére fogalmazott. Előbb úgy tűnt, hogy csak alszik, tette hozzá ingerülten, de amikor lefordult az ülésről a kocsi padlójára, tisztán látszott, hogy rendesen meg van halva, mert a szeme így fel volt akadva az úrnak, csak a fehérje látszott, nem ajánlom azt a látványt senkinek. Öreg vót? – kiáltott egy néni a sarokból, mit tudom én, rivallt rá a kalauznő, mi vagyok én, miniszter, hogy mindent kéne tudnom?; meddig megy, kérdezte egy élve maradt nőtől, és dühösen lyukasztott tovább. Mindig az én műszakomban, dörmögte az orra alá: beesnek a kerekek közé ittas állapotban, levágja kezüket-lábukat, vagy szántszándékkal aláugranak, nincsenek tekintettel a másikra, pedig annak is van problémája!, vagy csak egyszerűen, mint ez is itt, meghalnak nekem. Mindig nálam, csak hogy írhassam a jegyzőkönyvet a szolgálat végén, ahelyett hogy mennék a picsába, de mit érdekli ezeket, hogy családja van az embernek, meg szeretne pihenni is, már engedelmet kérek, mert sose nyolc óra a szolgálat, kérem a diákigazolványt is hozzá, hogyhogy miért?, hogy lássam!, már úgy értem, mindig több, sose kevesebb! De hát érdekli is ez ezeket!

Jó húsz perce álltunk, elnézést kért a vezető, többször is bemondta, innentől egy vágányon közlekedünk utasrosszullét miatt. Rosszullét, hahaha, horkant föl egy élve maradt ember, van pofája ezt mondani; hazudnak, mindig csak hazudnak, a pár perc várakozás ezeknek egy óra, majd csak figyeljenek oda, s kezébe vette a félbehagyott Borsot, hogy könnyebben teljen az idő, míg a hullát az előző kocsiból elviszik. Tényleg, töprengett valaki hangosan, ilyenkor is kell jegy, amikor halott végett nem megyünk?, de a kalauznő úgy nézett rá az orrára tolt olvasószemüveg fölött, hogy azon nyomban elillant a kíváncsiság, s a további mondanivaló bent rekedt. Jó’ van, jó’ van, nézett az újságba, csak megkérdeztem, már azt sem szabad? Nem beszélve arról, mondta az újságnak, hogy mi a kékeres faszomér’ kell egy vágányt lezárni egy kipurcant fószer miatt, ezt mondja meg nekem valaki, mert én ezt ép ésszel fel nem fogom.

Majd ha ráérek, elmagyarázom, mordult rá a jegyvizsgáló leszállás közben – éppen végzett a kocsival. Távoztával csend lett, mintha a Jóisten lehúzta volna a volumét nullára, ne hallja ezeket, vagy egyetlen végérvényes, dühös mozdulattal kitépte volna a konnektorból a társalgás dugóját, mint akinek ebből a sok okosságból halálosan elege lett. Pedig abból nem szokott semmi jó kisülni, ha az Isten agyát felbassza az ideg, mert őneki éppen hogy csitítani kéne az egyelőre élve maradt embereket, mert – még ha ez mirajtunk sajna nem is látszik – mégiscsak Európában lennénk, ugyebár, tehát részvét, együttérzés, gyászmunka, Polcz Alaine, meg minden ilyenek. Már viszik! – jelentette egy mackónadrágos, s e vezényszóra megélénkült a kocsi újra, egyszerre kezdtek el telefonálni az egyelőre élve maradt emberek. Az átmeneti csend után valóságos kommunikációs káosz keletkezett – bábeli hangzavar, mert épp csak azt nem hallották az egyszerre beszélő élők, hogy az, akit hívtak, közlendőjüket hallja-e. Halló! – hangzott a létező összes irányból –, hallasz? Halló! Itt vagy? Én itt vagyok! Na: most jó? Nem, nem a térerő. Hogy menjek fel a pincéből szerinted, amikor nem vagyok lent? Nem metró, HÉV. Meghalt egy ürge. Hülyegyerek. Mondom: meghalt! Nem alatta, rajta. Másfél kiló csirkeszárnyat. Nem, a zöldséget viszem. Fingom nincs, mikor indulunk. Lefordult az üléséről. Négyes. Két pont hiányzott, hogy az ötös meglegyen. Mit tudom én, hogy mibe’! Öreg volt. Vagy beteg. Egyszerűen vége lett, mint a botnak. Halló! Nem fogok beérni, főnök, halott van a HÉV-en. Nem, nem tarokk: halott! Reméljük, még máma leveszik: nem szívesen üldögélnék itt estig vele. Állítólag fel volt akadva a szeme nekije, onnan látszott, hogy kampec nekije, meg életjelet se adott, mivel megállt a szíve nekije, mivel meghalt. Fenn vagy fészen délután? Nem, nem tudunk semmit, apukám, hazudnak, mint a vízfolyás. Hallasz? Én nem, de mindegy. Bemondták, hogy rosszullét, de igazából feldobta a talpát, nekem elhiheted. Hogyhogy honnan. Tuti. A saját szememmel. Rosszullét… Persze. Most jöttem az öthúszassal! Gizi néni vagyok a Lipótról! Mingyá’ elhiszem. Mindegy ezeknek, él az ember, vagy megdöglünk mind! Kábítanak. Hülye vagy, kisgyerek? Megfogtam a mellét. Kajakra. Be voltunk tökre szívva. Frankón. Ne hidd el, te pöcs. Halló! Nem hallok semmit! Igen, kiváltottam. Viszem a gyógyszered.

Mindeközben egy oldalra rendeződtek, s az ablakra tapadva, a nyitott ajtókon kihajolva egy irányba kezdtek nézni, akik per pillanat még nem voltak meghalva, mert egy zsákszerű fekete ponyvába burkolva épp leemelték azt, aki viszont már igen. Na, végre, gratulálok, talán még máma el is indulunk, szegény, neki már jó, nem kell ezt látnia, mi lesz má’, nem hiszem el, gyerünk!, ki lehetett ez a szerencsétlen, engem kérdez?, honnan tudjam, mi vagyok én, halottkém?, vagy a zöld számon hívható nemzetközi tudakozó?, ilyen nincsen, ebben az országban másfél óra levenni egy hullát, mondták egymás szavába vágva, akik még nem haltak meg, miközben kesztyűs kezek berakták a rohamkocsiba a zsákot, ami egy emberi testet tartalmazott: azét, aki már igen, s elvitték, hogy mielőtt szaga lenne, áttegyék a zsákból a jó hűvös tepsibe.

Aztán hirtelen megszólalt a berregő, láncfűrész az agyban, s a szerelvény elindult azokkal, akik még nem, hogy minél előbb leszállítsa célpontjukra őket – lehetőleg még mielőtt a példán felbuzdulva egy másik elvetemült a BKK-nak, s a még élő utasoknak önző módon újabb bosszúságot okoz.

Ez nem Afrika!

Németh Gábornak

Tíz hónapja ül egy ember a szemközti parkban balról a második padon. Bekecs és kapucni, az egyik kezében borosüveg, a másikban cukorspárga, végén egy csontsovány fekete kutya. Mintha zsinóron húznák a tekintetét: egy fix pontra mered a semmiben. Néz, de nem lát. Így aztán azt sem veszi észre, hogy a spárga végéről ma reggelre eltűnt a kutya.

Egy jó meleg mellénykét, barna cicanadrágot és egy első világháborús katonai csákót viselő, vélelmezhetően ittas asszony összecsapja a kockás mamuszt a bokáján, és tiszteleg a beérkező nyolcnegyvenes HÉV-nek. A szerelvény egyik ablakából egy álmából épp felriadt nyugdíjas tágra nyílt szemekkel rámered, s valami mélyről felérzett jeges rémülettel az alaki szabályzat előírásai szerint visszatiszteleg.

A megszaggatott plakátokon tánczenét kínál a Faluház, a kiváló hangulatról a környéken méltán népszerű Pecsenye duó gondoskodik. Műsoron Abba, Neoton, Boney M. és Fenyő M., belépődíj 700 Ft, nőknek ingyenes. A HÉV kihúz. A csákós asszony hosszan néz utána, mint aki próbálja megfejteni az imént látottakat. Kezét csípőre teszi, a fejét csóválja, a garat mélyéről felgörget egy turhát, hosszas krákogással megformálja, kiülteti a nyelvcsúcsra, és az orron beszívott nagy levegővel emberileg elképzelhetetlen, kivitelezhetetlenül magas ívben kiköpi. Nincs ez jól, te Béla, fordul a spárgáshoz, egyre több a bolond a vonaton. A világba’, mondja Béla, nemcsak a vonaton, s tartja a cukorspárgát tovább. A sín túloldalán egy több helyen behorpadt zöld Trabant próbál behúzni egy fehér furgont a reggeli nagy hidegben vontatókötélen. A motor beugrik, de evvel egy időben kitörik a furgon bal első kereke, a nagy zökkenéstől pedig kiesik a kalapot viselő sofőr szájából a cigaretta, és az ölébe hull.

Ahogy ül ott a furgonban… Ahogy nem érti… Ahogy két kézzel markolja a kormányt, miközben az öle füstölni kezd. Az az arckifejezés, ahogy az ablakon kinéz… Ég a fasza, mondja Bélának az asszony, de ő már nem szólal meg többet, befejezte, részéről ennyi volt mára a mondanivaló. Juditka, szól ki a rendőrőrs ablakán egy járőr, kezdjed el, mert lassan lemegy a nap. A nő gőzerővel söpörni kezd. Mindenki a közmunkást baszogassa, dörmögi az orra alá, aztán felkiált: ellopták az összes szeméttartót virradatra, nincs mit kiürítsek, biztos úr. Béla kortyol egyet a bal kezében tartott tablettás borból, aztán egyszerűen lefordul oldalsó fekvésbe a padra, ám a jobb kezében szorongatott pórázt ekkor sem engedi el. Mindene volt az a kutya, mondja Juditka az őrmester hűlt helyének, ha észreveszi, hogy nincsen meg, belehal. Na, várjál csak, segít neki az üveget a pad alá állítani, ki ne lötyögtessed, inkább a szemem folyjon el.

A látványpékség ablakában nemzeti szalaggal átkötött, fröccsöntött sósperec. Juditka nyel egy nagyot. A szemközti óriásplakáton Borbás Marcsi, a magyar üzletlánc mindig vidám reklámarca rámosolyog. Én ismerlek tégedet, szólítja meg, járod az országot, mutatja a tévé, mindenhol eszel. Meg fogsz hízni, fenyegeti meg. Felvesz a járdáról egy jó kövér csikket, van tüze, kérdezi a szobortól, de a Kárpátok őrének nincs tüze. Egy kutya kéne, magyarázza neki, mert ellopták a Béláét az éjjel, de a Kárpátok őrének kutyája sincs. Nem holmi juhászbojtár, végtére is. Nem birkákat őriz: hegyeket. Arrébb a parkolóban úgyszintén nem kutyát, hanem tűzifát és pálmafát lehet kapni, de van bőrkesztyű, férfialsó, tartós elem és krumpli is. Akciós tűzifa és jukka, írta ki krétával a vállalkozó. Az asszony felkap egy elgurult hasábot a földről, a pillanat törtrésze alatt a mellényébe rejti, sutty. Aztán megáll. Hallgatózik. Mi ez a szuszogás. Valami nem tetszik neki. Hátrafordul: egy teve. Fejcsóválva visszafordul. Nem érted, hogy kutya kéne, mondja a Kárpátok őrének, nem teve? Ez itten Magyarország, nem Afrika, te hülye! A parkolóban felállított sátor mellett érdeklődve hallgatják a beszélgetést a szalonnázó cirkuszosok. Odébb, a kereszteződésben minden bizonnyal az van tájékoztatásképp rovásírással kiírva, hogy hol, vagy hogy kik vagyunk. A főtéren székely lobogót lenget a megélénkülő szél az errefelé különösen nagy tiszteletnek örvendő Wass Albert domborműve fölött.

Dél van. Megkondul egy harang. Rendíthetetlenül áll a zászlócsattogásban a seprűjére támaszkodó asszony, a Kárpátok őre, és a teve. Várják a további fejleményeket.

Őszintén megmondja

Novák Eszternek

A tíznegyvenhármas HÉV-re várunk, csupa értelmesnek látszó, jól szituáltnak mondható, ám az átmeneti megbillenésnél immár súlyosabb lecsúszás folyamatát leplezni nem tudó, megviselt alak. A gleccser jegébe tíz körömmel kapaszkodó középosztály nem túl régen még értelmiségi mivoltukra büszke tagjai, akik átálltak a biciklire, tömegközlekedésre az elmúlt évek folyamán. Először csak egyszer-egyszer hagyták otthon a tíz évnél öregebb, szétesőben levő kocsit, azután már mindig, s ennek egyáltalán nem csupán a dugók elkerülésének praktikus szempontja, hanem az üzemanyag ára volt az oka. Egykor szebb napokat látott figurák: öltözetük igényes, ám erősen megkopott, többségük évek óta nem vett magának semmit, örült, ha a gyereknek tudott. Megannyi álomtalan Aldi-kuncsaft, útban a szomatikus betegségek testre szabott változatai felé. Nincs állásuk, nem sietnek sehova. Megpróbálták, de erőfeszítéseiket nem honorálta a haza. A tévében hallható általános felvirágzás úgy ment el mellettük, mint most egy garázsmenet feliratú szerelvény – lassítás nélkül, a pofájukba sípolva durván, élesen; esélyt sem hagyva rá, hogy felszálljanak. Nincs haverfelvétel, kisgyerek.

Nem így lett elgondolva… Igaz, nem ígérte senki, hogy úgy lesz, ahogy azt hagymázas lázálmaiban elképzelte. Hogy tisztességes munkája nyomán majd méltó és szabad élete lesz. Regényterve, kutatása, órái, tervrajzai, rendelései és rendezései fogják diktálni a tempót, strukturálni az életét, s nem a feszítő anyagi kényszerek. A megállóban tartózkodó egyetlen utasnak sem jutott eszébe, még pár éve sem, hogy egy mindennapos délelőtti társasjáték, egy megalázó performansz lesütött szemű szereplője lesz. Nem, hiszen ez a fajta úgy lett nevelve, hogy a számlát pontosan fizetjük, nem csalunk adót, nem bliccelünk, nem vesszük el soha a másikét, fiam. Máshogy alakult. Nem rajtuk múlt, hogy ilyen darabban kaptak szerepet.

Tíz óra negyvenkettő, minden fej arra fordul, amerről a HÉV-nek fel kell tűnnie; s jön is, mint a gázszámla, pontosan. Az első öt-hat zöld kocsi gyakorlatilag tök üres. Hőseink a legutolsó magasságában gyülekeznek, mert réges-régen kifigyelték, erre az állomásra végez avval a kalauz, itt száll át az utolsó előttibe. Megvárják, míg biztos lesz, hogy felmászik a lépcsőn, s akkor egy hang nélküli, néma vezényszóra, az egykor szebb napokat látott egzisztenciák