A készlet erejéig

By Keresztury Tibor

Ilyenre sikerült a haza. Ez a könyv a megfigyelő élet­történetén átszűrt látlelet egy korszakról, s annak hőseiről. A hatvanas évektől máig tartó, egybefüggő alkonyati órán permanens dráma zajlik az összes létező színhelyen, ám mintha a szereplőket vígjátékhoz toborozták volna: mindegyik dől-borul, szorong vagy szórakozik. Így aztán minduntalan abszurd komédiába fordul a tragédia - hol a jeges rémülettől, hol a csillapíthatatlan röhögéstől szorul össze olvasás közben a torok. Keresztury összetéveszthetetlen hangú tárca-novellisztikája sokat tud a lentről és a fentről: az alámerülésről és a felemelkedésről, a vereség mibenlétéről, a lélek finomszerkezetéről, a metsző irónia erejéről. Gyűjteményes könyve erős személyes hitelű, önkínzóan kíméletlen, mégis megejtően bensőséges leltár arról, hogy akkor most voltaképpen hányadán is állunk, miben bízhatunk. A kötet a korábbi, ma már hozzáférhetetlen könyvek anyagának legjavát tartalmazza, s az azóta keletkezett szövegekből is válogatást nyújt.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Nov 27, 2013
• ISBN: 9789631430448

Book preview

cover.jpg

KERESZTURY TIBOR

A KÉSZLET EREJÉIG

KERESZTURY TIBOR

A KÉSZLET EREJÉIG

válogatott és új tárcanovellák

MAGVETŐ

BUDAPEST

© Keresztury Tibor, 2012

„Ezeket? Isten? A saját képére?"

(Tar Sándor)

„…kíváncsi vagyok: mi lesz. Tudom én: nem lesz semmi. De hátha. Vagyis nem is hátha: hanem hogyan nem lesz semmi. Hogyan jön ki, lesz kijőve ebből a játszmából? Hogyne, hogyne, vereségben, ám hogyan, milyen vereségben?"

(Esterházy Péter)

„Kár, hogy így van, jó volna élni még, / másrészt, belátom, ennyi is elég, / nincs rá okom – nem elégedetlenkedem: / tartalmas és szép volt az életem."

(Petri György)

Reményfutam

(2000)

„Sajnos vége lesz, tudjuk már a kezdetén…"

(Máté Péter–Auth Ede: Most élsz)

Piros az Isten

EL INNEN

(MISKOLC-BLUES 1.)

A Debrecenből menekülő – ha érthető okból a Nyíregyháza–Záhony-irány csábításának ellenáll, valamint a déli útvonal Mikepércs és Derecske által fémjelzett lehetőségéről is lemond, amelyhez, ha eljut addig, Zsáka, Furta és Csökmő kínál távlatot – két érdemi módját választhatja a kitörésnek, bár túl sok jóval egyik sem kecsegteti. Vagy a pusztának megy, mert szeme előtt Budapest tornyos képe lebeg, vagy a szívére hallgatva Miskolc felé tapogat. A választás mindkét esetben tájjellegű tünetekkel jár hamarosan: megbambulás, érzékcsalódások, depresszió, kóros önbizalomhiány. Pest felé futva meg, a látóképi csárdánál jön a sokkos felismerés: nem a Dunát, de akár csak Poroszlót elérni – teljességgel reménytelen. Hogy legyőzi a végtelen kilátásban rejlő kilátástalanság; az a perspektíva, amikor mindent látsz, de nincsen semmi sem. A másik esetben Józsáig még eljut, de ha nem elég gyors, a szétfolyó Böszörmény tárt karokkal szippantja be: megtapad autója az útra felhordott cuppanó sárban, ott ragad. Ha veszi az akadályt, némi rehabilitációs szundítás után Görbeházán találja magát: ott, hol az út mellé egy szakács van kitéve fából; olyan farostlemez-ember, kiterjedése nincs, csak magassága, kezében bogrács, arcán szörnyű bájvigyor – invitál be az étterembe, Görbe, az egy vendéglátós hely.

Polgáron a legjobbat enni a Fehér Hollóban lehet, de a hely inkább arról nevezetes, hogy utána kezdődik BAZ-megye. A Tiszát s a szép Leninvárost leküzdve máris bokrosabb a táj, és részeg biciklisben gazdagabb. Sajószöged hősei ők, képzett akrobaták: szó fennakad, megáll a szív, de végül mindig jobbra esnek a sóderes Zilek előtt, a puha árokba, ahol nemsoká jön a közműfejfellesztés, vagy mi, a gáz. Jut példány belőlük Nagycsécsre is, kerülgették a tömegek, kik az utolsó királyt, az ördöngös Váczi Bélát jöttek ide nézni Miskolcról vasárnap, mikor már a Diósgyőrhöz lassú volt a láb, nagy volt a has, sok volt a bor. Istenek nagycsécsi alkonya… Szűnj fájdalom, szív: nyugodj!

Odébb Muhi keserves emlékét mackók, sortok, felszaladt harisnyák sorfala vigyázza, a vége a nyéki bányatóig ér. Magányos farkasnak innentől nehéz a haladás, belső húrokon játszik e csalfa hadsereg. A mozgásképes korosztály teljes skáláját felvonultató lányok-asszonyok elmulasztójának Nyékládháza ténye a kárpótlás, s Mályi után, a második dombtetőről feltűnik végre az, amiért e sok vesződség, fáradozás csekély ár volt csupán.

A város ipari jellege azért is nyilvánvaló, mert itt a növényzet, a Cementgyárnak hála, nyáron is fehérben pompázik. Beljebb merészkedvén, a lillafüredi elágazás lámpájánál a Déli Hírlap-árus egészen biztosan jó egészséget kíván. Tőle, s lapjából jön az érzés: itthon vagyunk. Hogy ez itt most nem egy Nagycsécs szintű epizód-állomás; a motor lassan leállítható.

Ez a fent nevezett újság két okból is egyedülállónak mondható. Egyrészt páratlanul megbízható a megyei bajnokságot illetően. Encs–Szuhakálló 0-1, vez. Korponai, gl. Bakota. Vagy: Mádi SE–Csertomor-Lak 3-0, ahol Krompák volt a mezőny legjobbja, a laki edző pedig ekképpen vélekedett: „A mádi darázsfészekbe nem sikerült belenyúlni, de ehhez a játékvezető ténykedése is szükséges volt. A jövőben – ha még leszünk – erről a fekete ruhásról le fogunk iratkozni." A tipográfia bája: ahogy a főcím – Meglepetés Királdon! – világszenzációknál is ölesebb. Mit nekünk Koszovó, hogyha egyszer Menekül a Karcsa, vagy a legutolsó fordulóban Sáta megbotlott! Másrészt pedig a haza leggazdagabb bűnügyi rovatával dicsekedhet, fölvezetve a nagyvilág színes kis híreivel, sehol máshol nem olvasható eseményeivel, hogy például Fű nőtt a fülében, most retket termeszt benne. Hogy igaz a hír, bárki megláthatja: ott van a képen egy nagybajuszú ember, fülében csomag retek található.

Nem füllent az újság a bűnügyeknél sem; ezt legfeljebb csak a rikkancs tette – méter húszas öregasszony, hangja a varjúé –, a jeges rémületet hozva minden délben a Polónia étterem jegyeseire. A villanyrendőr felől támadott, ő az antikváriumnál, a nép a levesnél járt, amikor a botrány tényéről értesült. Botrány, botrány – rikácsolta ugyanis nap mint nap, de többet a színházig el nem árult volna. Akkor viszont megtudhattuk: tollat lopott, avval döfött a mérnök úr. Ám mindez a nagyjelenet prológja volt csupán. A főzeléknél lépett be – állandóan az volt, meg fasírt –, észrevétlen, miként a Csipkerózsikában a tizenharmadik. Megállt, körbenézett, vészjóslón levegőt vett, sokat. S kanalak hulltak, poharak borultak, kenyér akadt torkon, amikor elkezdett dolgozni. Meghalt, de mozgott, kúszva vitte a rendőrnek a hírt – ordította a néma csendbe, s egyre hangosabb lett, ahogyan begerjedt teljesen. Borosan kívánta, józanon megnyúzta, eltűnt, de megkerült: sírban lakott az érzékeny szatír. Felkereste, megkéselte: a bort szerette jobban az elhagyott férj. Kurva lett a lánya, sósavval locsolta apja, a közismert tornatanár. Tetem az Avason: már vitték, de felült és inni kért. Süvöltött, cikázott, pörgött, mint az istennyila. Ha valaki nem kért, toppantva tajtékzott, úgy magyarázta a szerencsétlennek, mi az, amiről lemarad: har-minc-csa-vart-ta-lált-ben-ne-a-meg-döb-bent-se-bész. Pár perc, és végzett is: elfúlt, zihált, csöppet a falnak dőlt, pihent. Fejléctől pirosló asztalok mindenütt, nyugtázta, mehetett tovább; én meg, a délutános, reszketve az iskolába a feléledt halottakkal, érzékeny szatírokkal, sósavval lelocsolt kurvákkal teli villamoson, lopva stírolva, melyikük melyik.

MOTOROS ÉBREDÉSE

(MISKOLC-BLUES 2.)

A Déli Hírlap rendszeres olvasója joggal gondolhatta, hogy Borsod megye lakossága a fülledt hetvenes éveket végigszórakozta. A bűnügyi tudósítások kilencven százaléka ugyanis az alábbi mondat megfelelő helyszínekkel, nevekkel és időpontokkal behelyettesített változatával vette kezdetét: „A bodrogszegi H. Géza 1976. január 28-án reggel hét óra tájban szórakozni indult. A szórakozni induló polgár – aki rendszerint, mint már az első sorokból kiviláglott, „italos ember hírében állott – aztán a konfliktusok kimeríthetetlen, mégis egy rugóra járó tárházába keveredik viszonylag rövid időegységen belül. Általában haragosa – szintén zenész – időz a kocsmában: kész a baj. Régi vagy jelenlegi élettárs lép be az ajtón új lovag oldalán. Ki van tiltva, nem ad a csapos. Elfogy a pénz, de még fogyasztana. Zár-óra van, maradna. Utána küldött családtag vádolja meg: ivott. Felismerni véli gyerekkori cimboráját, tartozást emleget. Meghívja valaki. Nem hívja meg. Köszön egy ismerős. Nem köszön. Aztán itt van az átlagosnál nagyobb természetűnek mondható Kondás János felejthetetlen esete Putnokról, a szabályt erősítő kakukktojás, a forgatókönyvtől eltérő színező elem. Ő egy júliusi délutánon a 71 éves anyósával indult – rá nem jövök, ha meg nem írták volna – szórakozni. Később észrevette, hogy a mamával a szomszéd asztaltól valaki szemez. Hazafelé kérdőre vonta, hisz szerinte visszanézett, így adván alá a lovat, s mert tagadni merte, egy bokorba húzva erőszakolta meg. Másnap Kondás János a kedves anyósával – hiába, a megszokás – újra szórakozni indult, természetesen. Lerészegedvén özvegy Sikondáné (sajnos a lánya által is örökölt) kicsapongó természetére fordult a szó. Hibás jellemét igazolandó, veje ezúttal a presszó kertjében tette magáévá, s bizonyságot nyerve abból, hogy nem ellenkezett, megfojtani volt egyszersmind kénytelen. Sorsa a körzeti megbízott személyében már otthon érte utol, amikor épp nevelt lányával fajtalankodott.

A világon a legjobban szórakozni szerettek ott is, ahová a városszéli kedves hírlapárusunktól most már hamar eljutunk. Egyenesen megyünk, tempósan haladunk, egy balkanyar még, és máris ott vagyunk: ez az a tér, amely – mivel erre a névre hallgatott – Magyar-Szovjet-Barátság térként lesz perceken belül szélesebb körben is ismeretes.

Hol a liter bor, mit reggelre tettem el – kérdezte, vagyis inkább mondta a hatvanas-hetvenes évek fordulóján az említett tér egyik szükséglakásában az a típusú női hang, melynek suttogása halálos fenyegetéssel felér. S mert e hang frekvenciája valahogy különleges, Skriba Barnáné Motoros Mária szomja titokban nem maradhatott. Az udvar végi emeletes háznak a társadalmi ranglétrán is feljebb jutott rutinos lakói sietség nélkül, lassan gyülekeztek. Volt még idő a műsor kezdetéig, Skriba Barna jó alvó volt, nehezen ébredt minden újabb, rettentő másnapon. Hasogató fejét mire felemelte a vészjósló hangra, az ablakokban már nem volt szabad hely. A párkányra kispárnák kerültek, köszönés röppent fölfelé-lefelé; gyors helyzetelemzés, esélylatolgatás, a megszokott szolid izgalom. Szemembe nézz, Skriba Barna, rájártál az éjjel, ne pislogjál, válaszolj, törte meg végképp a vasárnap csöndjét az alapos gyanú, amit egy hasonlóképp logikus, csak kevésbé magabiztos felismerés követett rekedt, borízű hangon: Marika.

A pokol elszabadultakor már az udvari szoba-konyhás házsor otthonkás, mackós, cicanadrágos, kalapos népe is teljes létszámban képviseltette magát. A vélemények a tányérok törésekor, s az ütemes pofozáskor a tudhatta és a neki is jár, az is ember között oszlottak meg. Skriba Barna, amikor gatyában az udvarra kirepült, szégyenlős biccentéssel köszönt a zsöllyének, s magyarázatképpen a kezét széttárva önmagát ismételhette csak: Marika. Zakót húzott az atlétára, s ahogy csak a rossz lábából tellett, szaladt az Avasra borért, a menthetőt menteni, mázsányi hitvese dühét, szomját mielőbb csillapítani. Megvolt az első felvonás, mehettünk öltözni, reggelizni, egy fél óra volt körülbelül, mire visszaért.

Motoros a 24-es buszon (Repülőtér–Úttörőpark) kezdte ülőkalauzként, de levették, mert féltek tőle a gyerekek, Barna Volgán volt sofőr, míg fának nem vitte a vezért. Így került Ladára, osztályvezetőre, Mari meg a pesti gyorsra jegyvizsgálónak. Bízott benne a MÁV, de csalódnia kellett, mert több ízben megfogta az utasok faszát. A szaporodó szexuális zaklatások, a bliccelőkkel szemben alkalmazott testi fenyítések, illetve a fokozódó kormányzási nehézségek miatt nem volt meglepő, hogy egyikük a tornanádaskai személyen találta közelest magát, másikuk pedig autót mosott, míg végképp meg nem vált tőle a cég. Hízás-fogyás ettől a perctől egyenes arányban, párhuzamban haladt. Basszalak, mondogatta Mária gyakran eltűnődve, miért vagy te ilyen kurta meg gebe? Jót adni asszonynak innentől hogy tudol? A bor kell neked, Marikám, nem a jó, felelt ilyenkor félve az embere, de – mint nemsokára kiderült – csak részben mondott igazat.

AZ ÚJ KAPCSOLAT

(MISKOLC-BLUES 3.)

A Skriba-család konfliktusainak természete ’79 táján, Tóth néni halálával némiképpen megváltozott. A negyven éve itt lakók is elképedve látták, hogy a világ legszolidabb suszterét az eszeveszett fájdalomnak álcázott felhőtlen öröm hetvennégy évesen szoktatja rá a szeszre. Azt pedig még kevésbé sejthették – lett légyen bármilyen zsarnok is az elhunyt –, hogy a legkisebb előzmény nélkül fogyasztani kezdett irtózatos bormennyiség a nemi vágy kései hajnalát is meghozza özvegy Tóth bácsinál. A napi műsor innentől pergőbb lett, elevenebb. Egyrészt evvel a nem várt fordulattal az udvari tízegynéhány szükséglakás nemivóinak tábora egy főre zsugorodott. Másrészt pedig a bor körüli vitáknak határozott szexuális töltete lett.

Tóth bácsi fellobbanó szerelmének tárgya persze eladdig is becsempészte a közösségbe a nemi vonatkozást. Ennek azonban jórészt verbális jelei voltak csak, lévén hogy orrtól állig rúzsos szájának szókincse mintegy kilencven-kilencvenöt százalékban az intimszférából merítkezett. Látható egy-egy kolléga volt csupán, amint magára kapva a vasutas egyenruhát a hátsó kapu felé megfut, amikor a borral Barna a vártnál korábban hazaért. Ott a manus, kiabálta ilyenkor az ablakokból a szociális érzékenység, valamint a humánum okán a gyengébbhez húzó lelkes törzsközönség, ott kotor. Nem lenne rossz a lábam, megfognám biztosan, intett föl köszönettel Barna, mint aki az ügy fölött evvel napirendre tér, de odabent, pechére, csak nem bírta, muszáj volt szóvá tennie. Négy pofon s egy fél liter után volt aztán sunnyogás az ablakokban, amikor Motoros kiordított: melyik látott itt manust, borért volt a szerencsétlen, félrehall. Ez a típusú érvelés azonban az új kapcsolat esetében immár nem volt fenntartható, mert az ajtó előtt ólálkodó Tóthot a vak is látta, állandó, vágyakozó jelenléte nem volt letagadható.

Jellemző módon Skriba Barna fogott utolsónak szagot. Feltűnt neki, persze, bár nem volt túl eszes, hogy az öreg az italra rákapott: abból jött rá, hogy együtt ittak, míg Marika szolgálatban volt. S látta azt is, hogy addig ácsorog, s néz befelé a közös budiból jövet, míg be nem hívja Marika, úgymond, a szegényt. A tényállást mégis magának a lovagnak kellett egy nem könnyű hajnalon felfednie, amikor a házigazda az elébe tett bor mértéktelen fogyasztásával vádolta meg. Amúgy is válsághelyzet volt tehát, mivel a bor elfogyott, amit a megkritizált vendég hálátlan módon ekképp mélyített tovább: több jogom van nekem itt a borhoz, macskajancsi, mint teneked. Nekem Marika éjfélkor is megfőzi a túrós sztrapacskát, ha megéhezek, amikor meg elájulsz, oszt’ döglesz, meg is húzgálja, paraszt. Ennek az őszinte vallomásnak az lett a következménye, hogy a kőkemény ’80-as telet Skriba Barna az avasi vízháznál, a szabad ég alatt húzta ki, borát pedig a pincék kisöprésével kereste meg. Haza csak ritkán, egy-egy dulakodásra merészkedett. Szőrös volt és büdös; amikor Marika ilyenkor kidobta, hajdani barátja az elbitorolt hokedliről gúnyos megvetéssel nézett le rá.

Skribánétól balra Babu Béla lakott (pályaív: megyei futballista–>dobos–>sírásó–>semmi) és özvegy Babu Béláné, nagyon ivott. Béla egyszer nőt hozott a házhoz, de nem válhatott be, mert a második este átkergette késsel a városon. Ki akartam fárasztani, mesélte a publikumnak másnap magyarázatképpen, hogy elvágjam a nyakát, de a Vasgyárnál meglépett, nem bírtam tovább, a cigaretta, ugye, az iramot. A holmiját, a ruháit is beleértve azért gyorsan eladta borért az Avason, bár nem volt valószínű, hogy visszajön. Jobbra a kakukktojás viselte hősként a szenvedést a Szentasszony személyében. Ő a bornál csak a trágár beszédet utálta jobban – ehhez képest imádkozással töltött, némán tűrt sorsa arra kárhoztatta, hogy röpke három évtizedig Európa legmocskosabb száját, Skriba Barnáné Motoros Máriát hallgassa a vékony, közvetlen falon át. Ebből a léthelyzetből fakadhatott, hogy közösségi lénynek nemigen volt mondható: a napra legfeljebb csak a budiig merészkedett, de megbánta azt is minden alkalommal, hisz nevezett hely permanens ütközetek színhelye volt, lévén hogy az egyik kulcsa még ‘67-ben elveszett, a másikra meg voltak vagy húszan. A Szentasszonytól balra Tóth bácsi, mellette Hosszúmargit húzta meg magát, s a testvére, egy Jóska nevezetű. A hölgy nemcsak rendkívüli méretével tűnt ki a vidám társaságból, de avval is, hogy rövides volt, nem boros: abból viszont belefért vagy másfél liter. Délben már dőlt-borult; ha elesett, az egész lakáson végigért. Jóska délelőtt a ház előtt egy sámlin a Déli Hírlapot várta, közben bort ivott. Délután elolvasta, és közben újra csak bort ivott. Enni úgy húsz éven át nemigen látta őket senki, legalábbis nincs tanú. Szép haláluk volt: Jóska az újsággal egyszerűen lefordult a sámliról egy délután, Hosszúmargit pedig egy székkel felbukott, amikor ittasan egy villanykörte becsavarásával kísérletezett. A szomszédság sóhajtozott hosszan, irigyelte őket nagyon. Közös volt mindben a vágy: hirtelen s részegen halni meg, ha itt a perc.

A TÖBBI IS SZÍNRE LÉP

(MISKOLC-BLUES 4.)

Az udvar másik felét Csengősék uralták. Csengős néni Miskolc első maszekjaként egy vegyesboltot üzemeltetett a ház utcafrontján. Négykor kelt, irtózatos hangú Skodáján a piacra ment, majd nyitott. Pár fillérrel vert át csak mindenkit, de azt semmi szín alatt el nem mulasztotta volna, ehhez, mondhatni, elvből ragaszkodott. Gyerektől viszont, beleértve engem, már kétforintos nagyságrendben lopott; ha visszaküldték, káromkodott: jöjjön, mondta, ha nem tetszik a rendszer, a drágalátós mama maga, a nagy fejszámolóművész, anyád, az a híres matematikus, szívesen elmesélem neki az árakat. Öt sajátját becsülettel felnevelte, mindnek szakmát adott, ahogy fogalmazott. Ili és Piri üzletszerű kéjelgő lett, Sanyika betörő, Jani erőszakos közösülő, Tata garázda és tolvaj – híres volt az Avasalján mindahány. Volt olyan év, hogy mind az öten ültek; Csengős néni ilyenkor vasárnap is korán kelt, csirkét rántott még sötétben, vitte beszélőre a combokat. A börtönt egyetemnek hívta, s rém büszke volt, hogy mindet taníttatta. Ha otthon voltak, záráskor kezdtek készülődni a gyerekek: a lányok szépítkeztek, Sanyi spajszert, Tata boxert pakolt, Jani Rigára ült, hogy elérje a Népkertben az edzés végén a MÉMTE leány pingpongcsapatát. Mentek, csillagaim, mindig csak a munka, bocsájtotta őket útjukra az apjuk nagy megértéssel. Ő maga dolgozni kevéssé szeretett: húsz éven át az udvaron ült egy kopott hokedlin, borivással és cigarettázással foglalkozott. Megszokni, vagy megszökni, mondogatta naphosszat maga elé erősen töprengő arckifejezéssel, hogy aztán, mint aki némi spéttel rájött, időről-időre ordítson egy nagyot: Rókus kórház, dögtemető!

Voltak szürkébb és csendesebb egyedek is persze, de jelenlétük a napirendet illetően nem volt felfedezhető. Buckó bácsi halálát például csak akkor vettük észre, amikor egy keddi hajnalon Buckó néni is eltávozott. Ez pedig abból a tényből lett nyilvánvaló, hogy lakásukat Csengős Tata egyetlen rúgással birtokába vette: a saját lábára kívánt állni, unta már az otthoni banánt. A futball napi folyamatosságát megszakító rendőri jelenlét ezután az eset után sajnos fokozódott, megőrizve egyben kaotikus jellegét. Nemhogy a tényállás, de az sem volt ugyanis a legtöbbször tisztázható, ki hívta ki a rendőrt kire; s mert a feljelentések egy családon belül is egymást érték, a várva várt közeget gyakran mind a két fél kitörő örömmel fogadta. Zavar csak a kihívás sorrendjének megállapításakor támadt: mehetsz, paraszt, elvitettelek, mutatta Barnának Motoros kéjjel a kékruhás közeledőt, te mégy, Marikám, mondta Barna halkan, késtek csak, sok a dolguk, már délelőtt kihívtam őket rád a tegnapiért.

A legszebb, legpergőbb jeleneteknek ilyenkor örülhetett a nem lankadó, hálás közönség, kárpótlást kapva az önismétlésekkel teli, unalmasabb előadásokért. Két riadt tányérsapkás egy felbolydult méhkas közepén – egyre kevésbé értve az ügyet. Ebben a felvonásban már Skriba is futott, holott neki a szabadban töltött télen az egyik lába elfagyott: hol egy pohár borért a nagy izgalomra, hol a nyugdíjszelvényért, mutatva a szervnek az összeget, amit a hitvese tőle ellopott. Motoros sem volt rest, pörgött, zihált, fújtatott, Barna nyaka után kapkodott, majd üres üvegekkel hadonászott a rendőr orra előtt, nyomatékkal jelezvén a mennyiséget, amit embere a vasúti fizetésből, amiért ő, tette hozzá, oly keményen megdolgozott, a tudta nélkül megivott. Hisz maga a részegebb, szomszédaszszony, nem a szomszéd, próbált jelentősebb szerephez jutni Babu Béla is, de Tóth bácsi ráugrott, leköpte és pofonvágta, megvédvén szerelmesét. A tapsoló és kurjongató közönség soraiból a felsőbb emeleteken lakók ekkor, az általános hangzavarban sajnos már nem mindent értettek, de az a szó, hogy húzgálja, hogy százas, hogy kétliter, hogy tróger, hogy sztrapacska és végül hogy csavargó, többnyire azért tisztán kivehető volt.

Az Avasalján egyébként ez utóbbihoz társult a legsértőbb kon-notáció. Minden megjegyzést eltűrő, kipróbált sittesek rohantak baltáért, ha valaki őket csavargónak mondta. Az pedig, hogy Skriba Barna sosem volt csavargó, mindig a legfőbb, a döntő végszónak szánt aduként hangzott el, hatásszünet után, roppant méltósággal – bár, hozzáteszem, egyszer sem jött be évtizedeken át. Ez az érzékenység egyébiránt – tekintve, hogy az udvarban Marikán és Csengős nénin kívül emberemlékezet óta senki sem dolgozott – így utólag kissé talán túlzottnak volt mondható, de ha kiütközött, nem volt kegyelem. Tudták ezt a rend elszánt őrei is, mert ez volt az a pont, ahol a műsort a nézők bánatára azonnali hatállyal berekesztették: vitát szüntess, kurv’életbe, vagy mindet elviszem; ilyen udvar két körzetben nincsen, mint maguk! Inkább csak a Skribát tessék, azt a részeget, próbálkozott még a tántorgó Tóth, de nem volt már remény. Oszlott a nép, ment a rendőrség is, üres kézzel, mint rendesen, lehetett készülődni az ablakokból befelé – konstatálva még, ahogy a Csengős család fiatalabb nemzedéke a vihar múltán, szivárogva, a hátsó kiskapun szép sorban hazatér.

A JÓL BEVÁLT NAPIREND

(MISKOLC-BLUES 5.)

Ha Csengős néni infernális, leginkább egy rozsdásodó, muzeális értékű gőzeke beüzemeléséhez fogható indulását a szürke hétköznapok hajnalán valaki véletlenül sikeresen átaludta, már csak abban bizakodhatott: Skriba Barnáné Motoros Mária talán délutános. Mert ha nem, hogyha tehát délelőttös volt, történetesen, akkor amit négy órakor a vámon megnyert, fél ötkor a réven elveszített, hiszen erre volt kénytelen ébredni a hang már említett, speciális frekvenciájának hála, az összes jobb sorsra érdemes lakó: kelj fel, paraszt, indíts borért, lejárt a dögölés! Szolgálat van, húzzam farokra, aki kitalálta a vonatot! Kettőkor megjövök, négy liter itt legyen! Tóth bácsit megkínálod, más tróger nem iszik, magad súrolsz-pucolsz, rendet rakol, ha rájársz, töködet leveszem! Ha nem mozdult az első szóra, ráöntötte azt a lavór vizet, amiben a mérhetetlen testét beszéd közben lecsutakolta.

Jóska hatkor ült ki az újságot várni, Tóth bácsi Barnát leste, hogy kibéküljenek. Hétkor jött a borral, Marika már elment, gyorsan megittak két litert. Skriba lassan eszmélt, erős volt a kezdés, de most végre megpihenhetett – tisztult az italtól, gondterhelten kezdte összerakosgatni a tegnap esti cserepeket. Csak szemét vagy te, Tóth, jött rá végül körülbelül nyolckor, más asszonyát elveszed. Mit tegyek, ha engem szeret, tárta szét a kezét barátja ártatlanul, éjfélkor is megfőzi a sztrapacskát nekem. A betervezett békülés ezen a ponton általában halasztást szenvedett: tízre, mire a bor egy cseppig elfogyott, az egyik csavargó volt, a másik meg pancser suszterinas, mások kaptafája, nem is cipész, cipőpucoló. Egy rövid jelenetre ilyenkor a legcsendesebb hétköznapokon is nyílt esély, játsszuk le, mocsadék, mondta Barna felvéve a vívóállást, ez volt a hívószó, kotort a fenti nép az ablakokba, a lenti meg az udvarra kifelé. Tizenegyre, amikor a Déli Hírlap megjött, már megvoltak, s amikor a végzet úgy három óra múlva egy meggyötört és elcsigázott, de legfőképp teljesen kiszáradt kalauznő képében megjelent, békésen szundítottak a konyha kövén a romokon. Célszerű volt résen lenni, hagyni az ebédet kihűlni ilyenkor: a napi program legjobb része következett. A Szentasszony egyik kezével fél fülét befogva, a másikkal kereszteket hányva menekült; ez itta meg mindet, Marikám, fedte fel Tóth a valót, én akartam hagyni, de mire eddig eljutott, már ő is jobbnak látta, ha inkább megszalad.

Jóska eközben a sportnál járt még mindig, s a többiekhez képest is erősen berúgott. Nem adta föl mégsem, bár a betű futott: hősi erőfeszítéssel próbálta kisilabizálni a Diósgyőrről szóló híreket. Kizárólag azok érdekelték, meg a bűnügyek, de azok annyira, hogy a legnagyobb ribillió közepén sem nézett volna föl. Naprakésznek kellett lenni mindig, hisz az udvarban csakis e két témakörről, azokból is főként a csapatról folyt a szó. Szerdáig az előző fordulóról, onnantól meg hogy vasárnap mi lesz. A stadionba ugyan ittasságból kifolyólag hosszú évek óta nem jutott ki senki, szakértelmét Jóska, Skriba, Csengős és Tóth, valamint Babu Béla egy emberként, váltig hangsúlyozta. Információikat a Déli Hírlapon túl a népkerti katonacsapat, a jónevű, és otthonában félelmetes Papp József SE mérkőzésein szedték föl a mindenütt ott levő bennfentesek beszélgetéseiből – az avasi borospincék mellett ez volt az egyetlen hely, amit jó átlagban sikeresen látogattak, mert bár nagy ritkán máshová is elindultak, oda soha nem jutottak el. Jól berúgta Tatár a szemétnek, igaz-e Tóth bácsi, be, Bélukám, de Salamon nem kezezett, rosszul látta az a bérenc, ötezer volt a prémium, Fükőtől tudja, aki mondta, ne beszélj, Józsikám, abból két hétig megvolna a borunk, meg, Barna, főleg ha Marikád nemzetközin volna, rettentő, na, isten-isten, ami belefér, így csevegtek két affér közt nagy megértésben, míg a következő botrány köztük ki nem tört.

Négy óra tájban végzett Jóska az újsággal, nagy dünnyögésekkel kommentálva a híreket. Amikor azt olvasta, a példának okáért, hogy a népkerti szatírt piros mackóban, Riga típusú motorkerékpáron látta teljes gázzal menekülni egy szemtanú, maga elé nézett, s így nyilatkozott: vigyázz, Jani, megfog a rendőrség. Egy borzalmas avasi gyilkossági ügynél a közölt személyleírás alapján csak ennyit szólt: Pék Feri volt. Ismerem. Egy fél év múlva csak mosolygott – de se nem büszkén, se nem boldogan, inkább csak úgy, mint aki mosolyog –, amikor a letartóztatásáról értesült a megfeszített nyomozás eredményeként. Híres lettél, Babu Béla, fűzte máskor a temetői fosztogatásokról szóló hírhez, amikor nevezett épp sírásóként dolgozott, benne vagy a mai lapban, kisfiam. Ibolya, a felesége pontban ötkor jött a borral – itt az ebéd, állat, igyál, csapta le a marmonkannát közvetlenül a sámlihoz. Szép panellakásuk volt, de Jóska első este beleszart az ágyneműbe, így az összkomfortot nem élvezhette soká. Mossa ki a Hosszúmargit, a testvéred, az a drága, e szavak kíséretében repült ki az ajtón, ahogy körülbelül százszor elmesélte, s hozta az ölében az összecsinált cuccot a fél városon át. Nem lett szomorú e fordulattól mégsem, nem volt a helyzettel elégedetlen egyáltalán. Jobb volt ez így, fő a nyugalom: a Déli Hírlap minden áldott napon friss volt, s a nyugdíj fejében tizenhét nullakor, ha esett, ha fújt, megjött a bora is. Föl se kellett, az asszonynak hála, állnia, Hosszú meg mehetett Csengős nénihez a pálinkáért maga, pedig már délben is, mikor még viszonylag jól látott, igen nehéz volt két lábon egyenes irányban haladnia.

Közben visszatért persze rohanvást Barna is a pótolt szállítmánnyal, volt két óra csönd, amíg berúgtak, a Csengősök csendben készülődtek, aztán, mert este lett, jött az esti műsor, eltelt a nap.

A HANYATLÁS ÉVEI

(MISKOLC-BLUES 6.)

Itt a vég, itt a vég, ordította egy ordítással, nemkülönben boritallal karbantartott hang a Földes Ferenc Gimnázium ablaka alatt a nyolcvanas évek kezdetén. E látnok, mint kiderült, csak Végh Antal újabb könyvét árulta egy ponyvás IFA platójáról az igazságra szomjazóknak, mindamellett mégsem volt hazudós. Odafent ugyanis épp egy derék, vitán felül jobb sorsra érdemes matektanár harmadik infarktusának módszeres előkészítése folyt, csak ő még nem tudott róla, hogy ez egyben végzetes lesz, így joggal reménykedett, bosszút áll az érettségin mindenért, mert amit hall, nem neki szól, másfelől az, hogy az udvar fénykora a hetvenes évtizeddel véget ért, számos jelből nyilvánvaló volt.

Először a statiszták kezdtek hullani. Buckóék után az eleddig méltatlanul elhallgatott Szántói bácsi száztagúba illő kezéből esett ki a Hopp, te Zsiga közben a hegedű, Csengőséből a borospohár – legkevesebb másfél deci volt még benne, ketten kaptak utána, mint a villám, hogy mentsék, ami menthető –, Jóskáéból a Déli Hírlap, Hosszúmargitéból a villanykörte, amit, mert makacs volt, be kívánt csavarni hatodszorra is a plafonba mindenképp. Az udvari kis szabóság végleg tönkrement – igaz, az udvaron kóválygók arcait látva addig is csak elvétve merészkedett egy-egy bátor kuncsaft a vaskapunál beljebb, hogy aztán anyagát a meleg ételért dolgozó segéd teljesen elszabja, merthogy a mester, maga a cégtulaj, beteg volt úgy hatvankettő óta, fekvéssel foglalkozott. A Szentasszonnyal a rettegés bánt el, meg a csúnya szó, özvegy Babunéval az ital és a kor. A bolt bezárt, Csengős néni elköltözött, gyermekeit a törvény szigora tizedelte meg. Fogyott a nép, ritkult a levegő, megszűnt a sor a budinál.

Te, Marikám, figyeljél már időközben, légy szives. Ha megdöglik Barna, ki hoz itt bort, mi lesz mivelünk, kérdezte Tóth nyögésekkel tűzdelt aggodalmas hangon egy mozgalmas hajnalon, már sztrapacska után, az ütemes húzgálás alatt. Kérdésében volt realitás: ő ugyanis, tudható volt, fel nem bírna menni az Avasra, a drágától meg, jól kalkulált, csak nem lehetett, ugye, elvárható – egyrészt mert dolgozott, s ez őt, mármint Tóthot, mindig borzongással vegyes tisztelettel töltötte el, ha eszébe jutott, másrészt mert másra volt hivatott. Szerelmes típusú kamaszként akkor még rossz alvó voltam, épp azon töprengtem, hogyan kéne elszeretni egy bosszantóan korán érő, máris szőrös hímtagú centertől Szabó Emesét. Mindeközben persze puszta megszokásból, tízéves rutinból erősen füleltem, és hamar rájöttem, bár nem voltam túl okos, a csend ezúttal arra vall, Skriba Barnáné kivételes módon elgondolkozott. S mert ezt tette, rádöbbent hamarost: körülötte tényleg már majd’ mindenki felborult, neki kell lassan nő létére az utolsó mohikán szerepét felvállalnia. Mondol valamit, szépapám, bogaram, csillagom, dicsérte hát egyenesen szembe az érlelődő élvezettől ekkortájt már kiszenvedő vaddisznóként hörgő öreget, hogy aztán a kézimunkát kínkeservvel bevégezve a szívébe mártsa a kést: azért te, Tóth bácsi, az élő maradéknál hamarabb elmegyel, koros vagy már nagyon, nem bírod a tempót, az izgalmat meg a bort. Ennek az ital az embernél is fontosabb meg szentebb, marta Tóthot belül a fájdalom, de nem segített rajta, hogy most véletlenül igaza volt: két hétre rá, rangadóra menet, a Népkertben borosan tényleg botlott, s mert nem szimpla esés volt, nem látta a meccset, mi több, a Papp József SE győzelméről sem értesülhetett, mivel hogy fekete kocsival, zsákban vitték el.

Az udvar házaival négy éve végzett egy nagyméretű dózer, Barnával Marika kevéssel azelőtt. Az emeleti lakásokat bú lengi be azóta, s az emberiség legfőbb ellensége, az unalom. Nem értik meg, fel nem foghatják a népek, miért kellett leszúrni harminc év után, mi lett most sok, mikor mindig így volt, mi történhetett, valamint – és legfőképp – hogy hogyan bírja, kitart-e még egyáltalán gyilkossá lett kalauznőnk ital nélkül odabent. A Déliben az állt, és ott, ugye, mindent tudnak, a bor miatt történt, merthogy utánpótlást hozni ittasságból kifolyólag egy szerda délután már nem bírt a jóember, nem tudott. Motorost meg, ahogy írták, düh járta át ilyenkor, indulat. Ez, mondjuk, maga az igazság, gondolják hümmögetve, de érteni mégsem értik, változatlanul. Csak néznek le az ablakokból a parádés műsorok hajdani színhelyére, le, a házsor, s gyerekkorom hűlt helyére, a puszta semmibe. Ehhez, ha nagy ritkán arra járok, a lépcsőházból közösségi lényként néhány perc erejéig magam is csatlakozom.

FILMSZEMLE A SZINVA-PARTON

Megvallom, bár nem kérdezte senki, az egyetemes filmkultúra tisztelője vagyok, bennem a filmművészet őszinte barátját köszönthetik. A nyolcvanas években kétszer is voltam moziban, az Eszkimó asszony fázik című munkát láttam, folyó évtizedben ugyan már csak egyszer, de az az egy, a Sátántangó vagy nyolc másikkal felért, kétezerig biztosan kitart. Na most akkor hogy van ez. Szereti, vagy mi az isten, ez a manus a filmeket. Meg egyébként is mit akar.