Igazolt hiányzás

By Gerlóczy Márton

Gerlóczy Márton 1981 augusztusában született Budapesten. 2003-ban, az
Ünnepi Könyvhétre jelent meg első könyve, azIgazolt hiányzás.Az
azóta megjelent második könyveVáróterem, majdA csemegepultos naplója
és A Szabadok Testvérisége nem csak közismert és elismert szerzővé,
hanem – a még mindig fiatalembert – érett íróvá avatták.
Gerlóczy eddig megjelent könyvei arról is tanúskodnak, hogy folyamatosan
megújulni, nyelvet és stílust magabiztosan váltani képes író, aki nem
csak kizárólag saját (civil) világából tud meríteni.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633741023

Book preview

GERLÓCZY MÁRTON

IGAZOLT HIÁNYZÁS

Váczi Márton emlékének

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-102-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Gerlóczy Márton

ELŐSZÓ

Van egy határ, aminek átlépésével a hang, a tudatalattiig ordítozó kötelességtudat hívó szava, megszűnik létezni. Vagy gyorsan reagál az ember, álmait torkába szorítva vág neki a feladatnak, vagy földhöz vágja és átadja magát a pitiáner bűntudatnak, esetleg fellázad és fogcsikorgatva végighallgatja a kis kínai ölni kívánó, rekedt őrjöngését. A vekker, a régi, szép, mocskos és fagyasztó reggelek kis kakasa, én pedig maga a szemétdomb, mely kibújik alóla, hisz mennie kell. Ha az élet így hozta volna, mára már biztosan egyetemen üldögélnék, lennék visszafogottabb, tendenciózusabb és kötelességtudóbb. Lenne életcélom meg álmaim a praktikus életben való elhelyezkedésemről, vagy semmim. Én ugyanis legtöbbször nem engedelmeskedtem a parancsnak, aminek közlésére a kis kakas éveken át kárhoztatva volt, hogy reggelente elindítson az élet útján. Amikor elkezdtem gondolkodni, hogy felgöngyölítem a hosszú iskolai és gimnáziumi évek eseményeit, rögtön a vekker jutott eszembe, de akkor sem mint hang, hanem mint érzés, mint egy hatalmas, migrénszerű görcs. Úgy döntöttem hát, földhöz csapom a kis kakast, megállítom az időt és megpróbálom minél korrektebbül felidézni a múlt eseményeit, s hogy tisztán lássak, akár még alternatívákra is hajlandó vagyok, sőt megpróbálok majd tanácsokat megfogadni, időn kívül és talán teljesen feleslegesen. Lehet, hogy most se fog menni. Ami viszont a legfontosabb, hogy olvasni és magam előtt látni akarom a hajnalokat, reggeleket, utazásokat, buszon, villamoson, metrón, hegyre fel és hegyről le, hidakon át, Budán és Pesten, elérkezve tanárok és diákok sokaságához, galambszaros iskolapincék dohányfüstjébe burkolózva ismét. Ez a legfontosabb, az ok és a lényeg csak másodlagos, hiszen élek és éltem, szabadon, és nem azért, mert megtehettem, hanem csak mert tettem, na és persze mertem. Nevem Martinus, azt jelenti bátor, talán jól jártam vele, talán nem, de mivel ennek sincs köze semmilyen igazsághoz, a válasz talán a történtek áttérképezése után érkezik meg saját lelkiismeretem szárnyain, azon túl, hogy már tudom, nincs szükség megítélni, mi jó és mi rossz. Egyszerűen mindent csak hagyni kell folyni a maga medrében.

A RECEPT

Egy decemberi éjszakán fogantam Budapest belvárosának egy társasházában, és nagyon szépen fogom fogalmazni – mint azt egy friss, amerikai ponyvaregény női szerzőjének tollából a napokban megismernem kellett –, „Hirtelen Felindulásból Elkövetett Dugás" következtében kerültem édesanyám szervezetébe, aki rég nem látott első férjével futott össze az éjszakában, hogy engem, ki a család zabigyereke vagyok, be- és kibontakoztathassanak. Hideg volt, december, apám forrón lihegte viszonzatlan szerelmét, és akkor elindultam a biológiai létezés versenyén, célba értem, majd kilenc havi szabadságot töltöttem el az anyagcsere nyújtotta fejlődés élvezetének jegyében. Augusztus havában születtem meg, és csecsemőkoromat egy BAZ megyei faluban töltöttem, élvezve anyám odaadó szeretetét és a környék nyugalmát, a falusi életet, kertben és kiságyban fűszállal játszva, bátyám, nővérem társaságában. Azt hiszem, három éves voltam, amikor vissza kellett költöznünk a városba, és én fájó szívvel búcsúztam el a vonító kutyák hangjától, édes éjszakáktól, Teri nénitől, a dadámtól, és a trágya férfiasságtudatot kölcsönző erejének szagától.

Angyalföld, gloryland. Mai napig utálom, akárhányszor arra visz utam, hiába volt zöldövezet, Angyalföldön érezni a környék nyomasztó pulzálását, a szívet vagy olykor torkot szorító nyomort. Hála istennek, vagy inkább dédapám tökéletes választásának, surjánkori kalandregényünk a „tesókkal és „unokatesókkal nem Angyalföldön, hanem a visegrádi hegyek lábánál, a kisoroszi révvel szemben, fent a völgyben, a mi kis rezervátumunkban játszódott. Bunkertervezés, -kivitelezés, darázs- és csaláncsípés, patakba és iszamós talajba gázolás, felfázás, liánszakadás és betegállomány. Benzineskannalopás, majd gumicsizmaoltás, gombaszedés és nagyapai pofon. Meleg kályha és tejbegríz, virsli és fagyi Tominál. Családi viszályok és szerelemkísérletek, saját strand, és még mindig nem tudok úszni. Bátyám volt a zsiványtanya hadvezére, unokatestvérem a meccsbokszmágnás. Én, amennyire emlékszem, csibész voltam, de nyugodt gyerek, akinek a nagymamája volt a mindene. Tőle soha egy pofon, egy rossz szó el nem hangzott, csak meleg ebédek, gyönyörű rajzok, fejből mesélt történetek, teljes nyugalom áradt minden szavából, még ha érezhető volt is az elkeseredettség, egy hosszú és fájdalmakkal teli, huszadik századot átélt angyal életének értelmetlenségek szülte igazságtalansága. Ilyen körülmények közt cseperedtem, mulattam a természet lányölében. Vizet hoztam a forrásról, óvodába nem jártam, csak középső csoportba pár hónapig, amiről csupán az rémlik, amikor bezártam egy gyereket a szekrénybe, és átszöktem a kerítésen vizitbe a húgomhoz, de az óvodai zavarelhárítás azonnal lecsapott és visszavezetett a helyemre, ahová tartozom, ahol vigyáznak rám. A bátyám még a faluban egyszer beleharapott az óvó néni kezébe, amikor az elvezette volna a fegyelemig. Én ilyesmit nem tettem, szégyellem is magam.

Ebben az időben kaphattam a család minden sarjának kötelezően kijáró, bensőséges becenevet: Pityu. A név eredeti tulajdonosa (Istvánoktól elnézést) a már öt éves koromban is veteránként tisztelt kanári volt. Később egy ismerősünk vigyázott rá, míg el nem halálozott életének nyolcadik évében, és bár anatómiailag ez ügyben nem vagyok túl tájékozott, annyi biztos, hogy Pityu minimum a kanárik „Jézusaként" vonult be az őserdő történelmébe, hiszen kutya ritkán bírja olyan sokáig, mint ő. Alatta vagy a gyász okozta fájdalmat követően kaphattam a nevet és lettem Pityu, jelzem, mai napig az vagyok, bár a név jelentése, hangzása, hasonlóan a vekker zörgéséhez, már elveszítette eredetiségét, így akik megtudják családi becenevemet, meg is szoktak mosolyogni. Na, de nem csak Pityu vagyok én, hanem Lajos is. Márton Lajos, aki mostanában már büszkén ejti ki száján: Lali. Apám pedig, mikor még nagyon kicsi voltam, Kishercegnek hívott, és aranyból van ám a hajam még ma is, csak kicsit berozsdásodott, még ha az arany nem képes is ilyesmire. Dani bátyám Jenő, Rozália nővérem Bezse, kishúgom Borbála, Bogyisz, valamint Bobo, Bobó, Bóbó, Bori, Bogyiszló és még sok egyéb. Anyám Zsófi, mama. Apám Feri, Feri. Ezek a nevek ma, de a múlt még bővelkedik nevekben meg apákban meg háziállatokban is. Ám ami a család háziállat-állományának históriáját és az életvitelt illeti, mely velük együtt kötelezően járt volna, hát bizony erősen leszerepeltetett minket. Pityu volt a hős, a halhatatlan, de senki nem érhetett még a nyomába sem. Próbálkozások persze voltak, mint például Emőke, a hörcsög, vagy Kálmán, a kanári, vagy az a teknős, akinek nem tudom a nevét, de egyszer nagyon régen a kredenc mögött találtam rá, amint éppen meditációt tartott a csótányoknak egy barlangképződményben. És biztos volt még valaki, de elfelejtettem. Emőkéről: hörcsög volt, echte állatkereskedéses a Falk Miksa utcából, ahová néha betévedtünk megjátszani, hogy Rousseau gyermekei vagyunk mindnyájan. Elég az hozzá, hogy Emőke az én hörcsögöm volt, és mint ilyen, nem sok jóra számíthatott, mert bár mindenem a természet és imádom az állatokat, vagyis az életet, az igazit, Emővel nem jöttem ki. Biztosan az lehetett az oka, hogy ő be volt zárva, na meg én is, vagy mit tudom én, de valaki azt mondta nekem, hogy a hörcsög addig él, amíg érzi gazdája szeretetét. És én ezt a WWF-marketingelméletet akkor ugyan nem vettem komolyan, de lehet benne valami, mert Emő – aki a polcom legalján lakott szabványterráriumában – két hét után elhalálozott. Nem mondhatom, hogy kellemes érzés halott hörcsögre bukkanni a polcod alján, főleg ha elfelejtetted, hogy ott van. Na sebaj, én ilyen vagyok, ami fáj, arra nem emlékszem. Nem emlékszem egy kisfiúra, aki barátom volt Angyalföldön, meghalt, elütötte egy autó, és alig emlékszem apámra, akit ma sem tudok másként szólítani. Halála után költöztünk az Újlipótvárosba, ahonnan átszaladtam Emőkéért a körút másik oldalára. Emőkének még a nevére sem emlékeztem, pont ma, reggeli közben jutott eszébe Bezsének, aki azt is elmesélte, hogy a lakásban összetalálkoztunk, nálam szatyor volt, ő kérdezte, hová tartok, én pedig válaszoltam: leviszem Emőt a kukába! Nem szép, nem is vall rám. Azt hiszem, Emőt okoltam a saját haláláért, ez megint csak embertelen. Tudom, mert Bobó Kálmán nevű kanárijának is én voltam a szertartásvezetője egy későbbi gyászos, tavaszi napon, a Margit hídon állva. Még otthon elvégeztem a funerátor feladatát, habkönnyű testét teásdobozba fektettem, egy hatalmas Elzett-lakatot óvatosan mellé helyeztem, és elindultam vele a Margit hídra, hogy nyugalmában, halála utáni létfontosságú pillanataiban a világ közepén lehessen, haladjon a végtelenbe, lásson világot, sorsa legyen kiszámíthatatlanul izgalmas és mozgással teli, méltóságteljes. Kiálltam a híd közepére, a nap éppen lenyugodni készült és átsütött a szmogfelhőn. Kálmán utolsó evilági repüléséről, zuhanásáról a szar pszihothrillerekre asszociáltam, ami kissé letört, de utána megvilágosodás következett, midőn Kálmán az elsüllyeszthetetlen kis dobozban elindult a Fekete-tenger irányába, maga mögött hagyva a parlamentet, majd a Lánchidat, és ott, valahol a kanyarban eltűnt a szemem elől. De addig le sem vettem róla a szemem, amint az aranyhídon keresztülhaladt, élet és halál közt társalogtam Istennel, rám támadt a jóga, és asztrálutazásba kezdtem Kálmánnal. Gyönyörű volt, aztán hazamentem, a teknőssel nem tudom, mi lett.

AZ ELSŐ NAPOK

Az általános iskolába való száműzetésem előtti napon vasárnapi látogatást tartottunk a nagyszülőknél, kint voltunk a völgyben, ha jól emlékszem, teljes létszámban. Indulásunk után még betértünk Tomi gondokat űző vendéglátó egységébe, aminek kis teraszán játszani kezdtünk Danival. Azt a kis bogyót taposgattuk, amire ha az ember rálép, akkor hangja van, pukkan, azt hiszem. Az egyik ilyen bogyó földre érkezése után következett be a nagy pukkanás, mikor is a bogyó helyett Dani lábára tapostam, megszédültem és fejemmel stílszerű becsapódást mértem a Gondűző falának sarkára. Buggyant, aminek buggyanni kellett, a városba érve bekötötték fejemet gézzel, és másnap reggel, szeptember havának első napján, anyámmal elindultunk az Újlipótváros szívében épült, szocreál építészeti csoda bevételére. Bőgtem, utáltam és kicsit sem hatott meg a hadsereg, a sok gyáva sorstárs, akik nem képesek szembenézni az igazsággal, rabszolgaként feszengenek a padok között, és azt hiszem, ez olyan pillanat az ember életében, amikor sok minden eldől, rohan előre a többiekkel, és akklimatizációs kényszere miatt válik hulladékká, vagy szabadságra törekszik és átviharzik a veszélyeken. Szalaggal körülkerített csapda volt, s a szalagon figyelmeztetések, vigyázat, kötelesség, precizitás, feladat. Sose bírtam a feladatokat. Szeretek tenni, cselekedni, imádok meglepni embereket, és ezért sokat dolgozni, de kitűzött cél érdekében, végrehajtás, regula, parancs teljesítését nem vállalom. De be kellett lépni azon az ajtón, és csöndben kellett maradni. Befáslizott koponyámmal ülőhely után néztem, de mivel a szorgalmas szülők szorgalmas gyermekei már sokkal korábban ott voltak, nekem csak az utolsó pad jutott. A lány, aki mellé leültem, velünk szemben lakik az utcában, de három év iskolai „együttlét" alatt és az utcán összetalálkozva sem sikerült szót váltani egymással, no nem mintha ez bármilyen hiányérzetet szülne bennem.

AZ ELSŐ ÉV

Vannak nagyon halovány pillanatképeim, hogy már akkor is utáltam a kréta szagát és ahogyan a kopott, kiszáradt, nyári termőföldre emlékeztető táblán siklik, az uniformisban rabszolgáskodó diákokat, akik a büfében félnek a felsősöktől, és a vécében szó nélkül hagyják, amikor az autós lutraalbum-képekkel seftelő ötödikesek hátulról, mókából megrángatják őket, hogy melléhugyozzanak. A testvéreim oltalma alatt rugdostam a salakot az udvaron, és imádtam a fogócskánál, amikor a hatalmas fához lehetett simulni, és békében lenni, őrjöngő siserahadak akcióinak kellős közepette. És ott volt ugyebár a rács. Belül nem is én, hanem egy intézmény, egy légkör, dagadt, ráncos és gyermekgyűlölő pedagógusok, ahol csak egy csöndes, bekötött fejű bikfic-ikon vagyok, semmi más. Kint viszont szabadság, napsütésben ki tudja, merre rohangáló polgártársak, és jó volt nekem is hazarohanni, szétdobálni a játékállatokat a szobámban, ahol változó párosításban laktam három testvéremmel, mikor kivel voltam olyanban. Elsőben tehát megtanultam olvasni és írni, tágultak kommunikációs csatornáim, megtanultam menzán enni és ceruzát hegyezni, belerúgni egyenesen a labdába és Józsikába, megtanultam azt is, hogy néz ki egy Balázs és hogyan egy Csaba, és kezdtem átszokni a Beatlesről a Rolling Stonesra. Ja, és természetesen tudom, hogy ha egy tortát félbe vágok, akkor ötven százalék jut a maradék úttörő legények és leányzók számára, nem beszélve a szerkezetről, amibe felülről bedobom, és alul kiveszem a franc tudja, micsodát és mennyit, mert ez már akkor is teljesen hidegen hagyott.

ANYÁM EMLÉKEZETE

A második osztálytól kezdve kibújt belőlem a kisördög, és megállíthatatlanul szabotálta az akkurátus pedagógusok nekem és a kommunának rendelt feladatait. Anyám egy darabig mit sem sejtve kérdezősködött, hogy mi van a suliban, Marcikám, ugye jól viselkedsz, meg amit az anyukák szoktak kérdezni, hiszen őket sem érdekli, hogy igazából mi történik, csak maga a helyzet, a tény, hogy gyermekük tervszerűen, minden törvényszerűségnek, hagyománynak megfelelően fejlődik-e. Aztán egy napon – ahogy ő meséli – szembesülnie kellett a valósággal. Anyák napi ünnepség, a tanárnő nevére nem emlékszem, de szörnyű, visszataszító kispolgár-classic volt, szépen göndörített fürtök olcsó hajfestékkel színezve ragyogtak bagolyfején, ő készséggel megerősítette bennem a hitet, hogy utál, akárcsak anyámat, aki az ünnepségre érkezve helyet foglalt a szülők delegációjának létesített széksoron, és várta, hogyan éli át a közösségi hovatartozás élményét kicsi fia. Elmondása szerint minden gyerek csendben tette a dolgát, figyelt vagy mászkált, amerre a pásztor vezérelte, és e gyerekek közt jelentem meg futkározva, ördögi, megátalkodott vigyorral a képemen, csipkedtem az osztálytársaimat, nevetgéltem és igen, szégyent hoztam a falapos háttámlájú, gusztustalan, világoszöld lábú székeken üldögélő szülői munkaközösség tagjai közt helyet foglaló édesanyámra. Nincs mese, utólag elismerem, kellemetlen érzés lehet, ugyanakkor – bár Anyám biztos tagadná – kielégítő is, és a jövő szempontjából biztató. Kétlem ugyanis, hogy boldogítana a tudat, hogy gyermekem olyan nagyon együtt mozog a többiekkel, fogalma sincs, hogy miért készül ajándékot adni anyjának, hogy miért adja mindenki ugyanazt, és egyáltalán mi az Anyák Napja. Senkinek nincs semmiféle mélységbe hatoló fogalma arról, miért vagyunk együtt, és mindez hová vezet minket, mi az élet. Vigyázzban állunk, két héttel ezelőtt a technikaóra keretében elkészített, kartonból kivágott és ugyanarra ráerőszakolt rózsácskánkat mellünkhöz szorítjuk, hirtelen és intenzíven szeretünk, az életet adó szervezet felé fordulunk, lépés, egy és kettő, irány a hagyomány, irány a múlt és jövő, a jövő embere és a jelen gyermeke én vagyok. Anyám ezt is tudta. Mármint, hogy nem igaz, és nem is akarta, hogy igaz legyen. Nem akart örülni annak, hogy fel se ismer, és ez nem is történt meg. Ellenben szembesült szociális érzékem már akkor tragikus állapotával, hiperaktivitásommal, amit ő egyszerűen úgy nevez: nem tudsz a seggeden maradni. Ebben az évben rekordot döntöttem, amit persze később sem sikerült túlszárnyalnom, hiszen idővel a tanárok számára is világossá vált, hogy a megtorlás, a büntetés ezen módja az én esetemben teljesen felesleges, nem vezethet eredményre. Lényeg a lényeg, egy hónap alatt tizennyolc intővel sújtott a tantestület. Borzasztóan sajnálom, hogy a rengeteg ellenőrző füzetet nem dokumentáltuk vagy tettük félre, de hát nem vagyunk ilyen család, ami elmúlt, elmúlt. Egyetlen intőmre emlékszem, amit a napközis órai parklátogatás alkalmával kaptam, és ezt most ideintem:

„Tisztelt Szülők!

Marci a napközis óra keretében tépkedi a fák leveleit és hazudik, ezért figyelmeztetésben részesítem."

Mit nem adnék, ha találkozhatnék ezzel az akkor még fiatal hölggyel, akitől e sorokat állt módomban idézni. A megrovás annak következtében történt, hogy a trolimegállóban álló fűzfáról letéptem pár levelet, a tanárnő odasietett és megkérdezte, miért is teszek ilyet, mire én derekasan feleltem, hogy én bizony ilyet nem tettem. Tény, kérem szépen, hogy a felderítői érzékekkel bőségesen megáldott, gyereknyomozói tapasztalatait tökéletesen érvényesíteni képes, jelentéseit pedig precízen papírra vető pedagógus megmondta a faszát. Tépkedtem és hazudtam. Ezen az intőn már akkor is röhögtem, bár most, ha jobban meggondolom, már nem megy. Történnek szomorú dolgok.

Persze akadtak ennél tragikusabb események az életemben, mint például az, ahogy anyám a középső szobában a kályha mellett ült, bámult maga elé kisírt, üveges szemmel, és a cigarettájáról földre hulló hamu maga volt a fájdalmasan és lassan múló gyász, ami örökre rányomta bélyegét az életünkre, és ami létrehozta az állandó kettősséget, mert hiába vagyunk boldogok, szabadok és kapunk egymástól egetverően sok szeretetet, a történtek ott nyugszanak lelkünkben és nyugalomra intenek, hatalmas erőt kölcsönző szomorúságként táplálják alkotói vágyunk talaját. Hiszen volt egy életünk, ami a jövőt is jelentette volna, és hirtelen kiszakadt belőle az erő, a labilitás, az összhang, megtört, majd örökre porrá hullott. Kálváriába cövekelt és várta, hogy valami továbblökje, mozgassa az élet folytonosságának szükségszerű irányába. És ezek mi voltunk, egymásnak, így az energiámat az iskolában, nyugalmamat otthon kamatoztattam, és imádtam mindenkit, mert szükség volt rá, mert ki kellett tölteni az űrt, mindenkinek teljes erőbedobással. Természetesen akkor ezt nem fogtam fel, és még ma sem értek sok mindent magamból, hogy ki vagyok és hova tartozom, de nem áltatom magam és nem siránkozom. Élnünk kellett tovább, és bár a család még hagyományos értelemben vett rendszerénél is többet, magasztosabbat alkottunk, lényegében mindenki egyedülvalóságába rejtőzött. Én magányomban, mozdulatlanul, mint egy szikla, bámészkodtam és teszem még ma is, de amint emberek közé kerültem, megkergültem és kezelhetetlenné váltam, mert hát, ha az ember társaságba keveredik, ami úgy néz ki, elkerülhetetlen, ez hatással van rá még akkor is, ha nem látja, rombolja vagy építi, megváltoztatja őt.

Ma reggel – mert itthon nem volt – elindultam inni egy kávét a szomszéd utcának kávézójába, nyugodtan, ötletekkel és gondolatokkal teli, éppen álmaimat dolgoztam fel ebben a májusi mikrosütő-klímában, de hát csak megjelent és udvariasan csatlakozni kívánt egy egyébként cseppet sem udvarias ismerős, akit nem kifejezetten kedvelek, ő pedig csak nem tud velem mit kezdeni, de biztos vagyok benne, hogy érzi az ellenszenvemet. Tíz perc és máris hülyeségeket beszélek, lerombolta a váramat, ennek a fülledt vasárnapnak izzadt és nyálkás építménykezdeményét, amiből azért terveztem kihozni valamit, no de a franc vinné el, vagy leginkább nekem kéne ezt megtenni, én ismertem meg egyszer régen és én hagytam, hogy azt higgye, szeretek vele jópofizni. Nem baj, még nincs veszve semmi, kigyógyítom magam egy zongoradarabbal, felmászom a hangjegyeket szállító futószalagra és utazom egyet, fel és alá, tágra nyitott és sírásra fakadó, hunyorgó szemet váltva tanulok és gyógyítok, aztán szép lassan, mint partra sodort faág, visszahullámzom magam a valóságba, itt vagyok. És e vasárnapi semmit szelíden ölelem át.

ALUFÓLIA, OLYMPOS

A beton képtelen megfagyni, ember alkotta, állandóan rideg, hideg, csak nyáron válik agyaggá, olyankor lassú, mint a város, áll mozdulatlan, szolgál és jelképez. Reggelente ennek a fogas, ázott vagy pollenek tánctereként őrködő, zord mezőnek a szaga csak önmagához hasonlítható, látványa ördögi. Elfelejtettem, hány lépésre van az általános iskola, az a lényeg, hogy tudtam. Hátitáskával, csordában vonultam, a környék bulldózermódra közlekedő gyerekeivel, befordultam a sarkon, belenéztem a Váci út felől felkelő nap első sugarába, ami végigsütött a párhuzamos utcákon egészen a sziget tölgyeinek lombkoronájáig. Köszöntem, akinek kellett, csókolom, helló, szalutáltam a tanári kar tagjainak, elfoglaltam helyem az iskolapadban, ha még volt időm, a tejbegríz és a frissen mosott gyerekruhák szagától krémes folyosón álldogáltam, ami sötét volt és gyászos, falai közt bevájt, ráccsal védett kabáttartó alkalmatossággal, ahová néha betévedtem, mert volt egy lány, akinek dzsekije a „szekrény bal oldalán virított rózsaszínen, és imádtam az illatát, az egyetlen kabátot, amiből nem perzsamacska, sopianae, vagy párizsis szendvics szaga terjengett. A tulajdonosát is kedveltem, egy tisztességesen karban tartott, Kata nevű kislányt, nagy barna szemmel és azidőtájt divatos frizurával, rengeteget beszélt, és ő már akkor tudta, ahogy táncol, úgy fütyülnek a fütyik. Apropó, Fütyi, majd megfeledkeztem élettársamról. Fütyi import játékáru Kínából, szürke elefánt. Hasán szivárvány pompázik, és az utca játékboltjának kirakatában pillantottam meg ötéves koromban, amikor – azt hiszem – orvostól tartottunk hazafelé anyámmal. Még arra is emlékszem, ahogyan kis ormánya a kirakatüveggel harcolt, a befogott állat ugyanis nem fért el kényelmesen, de én felszabadítottam. Fütyinek neveztem el ormánya miatt, és azon a napon egy hosszú, kitartó barátság vette kezdetét. Fütyi bejárta velem szép hazámat, látta a Garda-tavat és a Földközi-tengert Tel Avivnál, a walesi hegyeket és sok-sok éven át ugyanazt, amit én, a szobámat a negyediken. Ha átgondolom, unalmas élet, és ebből egy nem tökéletes biztonsággal konstatálható tény megállapítására lyukadnék ki, de ezt most még nem teszem meg. Harmadik osztályos koromban, amikor tehát már egyedül baktattam az intézmény kapuja felé, fordulatot vett az életünk. Ez a fordulat, ahogyan szokta volt, megtörtént, azután öt évig állt és formált egyhelyben, majd kifordult magából. Az öt év alatt alkalmam volt megismerni, milyen is, ha szobámat takarítónő ápolja, Olympos flakonba öntött tea édesíti a számat, mellyel leöblíthetem alufóliába csomagolt szendvicsem szájpadlásomra ragadt maradékait, átérezhettem, milyen egy teljesen novy Lada hátsó ülésén utazni három testvérrel meg egy hűtődobozzal, és olykor-olykor belepillantottak a matekfüzetembe. Az illető, kitől e csodálatos világ kóros pedantériai életérzéseit idéztem, K. Nem mondtuk mi soha, hogy nevelőapa, úgy mondtuk másnak is, hogy K. Ha pedig valaki megkérdezte, miért nem szólítod K-t apunak, akkor azt mondtuk, apu meghalt, vagy nem mondtunk semmit, én legtöbbször ezt tettem. K-val újra felfedeztük BAZ megyét, a ledurrant házat és kertjét, kapuját és árkát felújítottuk, idővel közelebb kerültünk Istenhez egy emelettel, ahová annyi szobát építettünk, ahány a gyerek. Rengeteget hallgattam, imádtam gyerekkoromban egy Lúdas Matyi-átiratot bakeliton. A pösze liba szavaival élve: szép, szép, nem mondom, hogy nem szép, de nem az igazi. A lényeg, hogy a sors megpróbált lenyugtatni minket egy kispolgári életformával, aminek persze az lett a vége, hogy bátyám punk lett, nővérem bálkirálynő, és így hárman együtt szívtuk a postáról negyvenkilenc forintért vásárolt szofit a kert végénél elviharzó patak partján, ahová a kegyetlen parasztok beleölték kegyetlen kutyáikat, ha azok ráharaptak a csirke nyakára. A házba visszafelé menet lekaptam a tizenhat szilvafa egyikéről egy szemet, hogy semlegesítsem a dohányfüst szagát, de ezek az emlékek későbbről valók, bár bátyám már ötéves korában szívott „maraborót a Józsival, aki ma már éjjel-nappalit üzemeltet Mezőkövesden, és bizony sikeresen elkisvárosiasodott. Megboldogult apja – szintén Józsi, méghozzá Pelyhe – rendszeresen átjárt azokon a nyári reggeleken, hogy elmesélje, hogyan készítette el rántottáját, kezdve onnan, amikor leemelte a serpenyőt, és befejezve ott, amikor nem törölte meg a száját, persze