Váróterem

By Gerlóczy Márton

Gerlóczy Márton 1981 augusztusában született Budapesten. 2003-ban, az
Ünnepi Könyvhétre jelent meg első könyve, azIgazolt hiányzás.Az
azóta megjelent második könyveVáróterem, majdA csemegepultos naplója
és A Szabadok Testvérisége nem csak közismert és elismert szerzővé,
hanem – a még mindig fiatalembert – érett íróvá avatták.
Gerlóczy eddig megjelent könyvei arról is tanúskodnak, hogy folyamatosan
megújulni, nyelvet és stílust magabiztosan váltani képes író, aki nem
csak kizárólag saját (civil) világából tud meríteni.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633741047

Book preview

GERLÓCZY MÁRTON

VÁRÓTEREM

Mészáros Dezső emlékére

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-104-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Gerlóczy Márton

VÁRÓTEREM fn

Várakozás céljára berendezett

nagyobb helyiség

 „Akinek esze van és teheti, elmenekül az országból."

*

„Celui qui a de la raison et celui qui peut, s’enfuit du pays."

*

„Whoever has the sense and the opportinity will leave the country."

*

„Wer Verstand und die Möglichkeit hat, flieht aus dem Land."

*

„Quien tenga el sentido y la oportunidad saldrá de este país."

*

„Quem tem juízo e pode, foge deste pais."

AUFBLENDE

A történetek legelőször is felébrednek.

Kitápászkodva az ágyból magukkal vonszolják szereplőiket. Megvilágítva az utcákat felélesztik a hűvös szelet, átfújják a kopasz fák között és a folyó felett, a házak között az ablakok repedéséig, hogy felébresszék őket. Munkásokat küldenek fel a háztetőkre, és postásoknak nyitnak ajtót, magas sarkú cipőkkel kopogtatják meg a járdák köveit, berobbantják a városok alapzaját, kismadarak énekével csábítják fel az ólálkodó napot. Ott hagyják a konyhaasztalon a nyomokat, minden sarkán más szokások morzsáit, szemekből öblítik ki a csipát, fogsorokból a lepedéket. Újraélesztik a szeretetet és a gyűlöletet, a félelmeket és a túlélés képességét. Ez a történet egy városban ébred, és mint a vadász a lelőtt állatot, úgy bökdösi puskatusával szereplőit, hogy együtt vergődjenek. Ez a történet vergődik. Ez a történet haldoklás.

„Nem mindenki bírja a kanyart."

M.D.

1/1

Novemberi reggeleken mintha a gyárkémények füstje adagolná az égre a felhőket. Valdemars reggel fél nyolckor indult el megsétáltatni a kutyát.

És különben is, miféle szerzetet nemzenétek ti e világra – kérdezte Elizabethet egy palotapincsivel megesett találkozásuk után, miután a kutya szemmel látható szomorúsággal távozott az érzékek kutyaszarta sarkáról, odalent a rakparti sétány bejáratánál, ahová kiérve elkapja őket az orkán, és rohanni kezdenek a különféle korcsok, hogy egymáséi legyenek. Elizabeth, ki nevét egy állatorvos lányától kapta, csalódott volt, Valdemars látta, érezte rajta, mikor rántott egyet a pórázán, hogy végre továbbmehessenek. Valdemars is csalódott volt, mikor megtudta, hogy nem áll módjában beleszólni a névadásba, ez a kutya Elizabeth lett és az is marad, nincs mit tenni, de azért a vég nem kopogtat, ettől még a barátnője nem daueroltatja majd a haját holnaptól, és nem vásárol majd sajtos parizert. Sőt, ha Elizabeth netán hím kutyát ellene és Valdemars magához veszi, az még nem jelenti következésszerűen azt, hogy Rexnek nevezi el. Mikor rántott egyet Elizabeth pórázán, és máskor is, amikor például vizeletet analizált a zsemleszínű vegyvédelmi tizedes, rádöbbent, hogy ember és kutya közti legárulkodóbb és legkifejezőbb pillanat ez, a visszakozás és a gyors döntés közti súrlódás, hiszen az állat egy darabig ellenáll, mintha az életét védené, és úgy tűnik, eszébe sincs továbbmenni, de aztán, mintha mi sem történt volna, büszkén és boldogan rajtol el az ürülék mellől, elfogadja sorsát, mert mi mást is tehetne, az a két másodperc, amikor harcolnak a pólusokkal, az a pillanat az egyetlen igazi szabadság mindkettőjük számára, nekik, akiket rugalmasságra és felülemelkedésre alkotott a természet. Elizabeth szerződése értelmében és annak tudatában engedelmesen viselkedik, és bár szemmel láthatóan fogalma sincs, miért állnak meg a zebránál, dicséretes, hogy megteszi. Ami Valdemarst illeti, úgy tűnik, elfogytak a zebrái, felkalapálta maga körül az utakat. Egy betonsziget klauzúrájának közepén tesped, reggel, délben, este. Nincsenek barátai, csak sorstársai. Nincsenek szerelmei, csak barátnői. Nincs étvágya, de főz. Poros az arca, és már gyakrabban érti a halál szavát, mint az életét. Amikor elhalad a tükör előtt, rendre figyelmeztetnie kell magát, hogy csak ne menj sehova, tudod, ha baj van, mindig fel kell tenni a legkellemetlenebb kérdést, akármilyen nehéz is. Tudni kell kimondani, megszabadulni tőle. Mi a frászt bámulsz, te nyomorult, mitől vagy ilyen sápadt és deprimált, hogy gondolod ezt tovább…

Gondolni kell.

Novemberi reggeleken a kültelki gazdagok hatalmas autói bicikliző parasztasszonyokat kerülgetnek a városba vezető úton.

Nem tudja, hogy Sveto tesz-e vallomást a tükör előtt reggelente, az ő kutyája a kertbe szarik, amin épp csak keresztülsiet, mert gyűlöli azt a kertjéhez hasonlóan szaros kisvárost, ahová kikényszerültek pár esztendeje. Sveto minden reggel vonattal érkezik az életébe, ki a hetes vágányra, városuk nyugati féltekéjének pályaudvarára, hogy aztán végigsétáljon egy ébredező városrészen és kinyissa piciny könyvesboltját, ahonnan első dolga telefonálni Valdemarsnak, hogy együtt igyák meg kávéjukat, és beszélgessenek, többnyire összefüggéstelenül és komolytalanul az életükről, meg hogy milyen bulvárhíreket kell Valdemarsnak megírnia az olasz államfőről, és milyen könyvek várhatóak a nagykereskedésből, az utca nyomorult lakóinak és árusainak egyhangúan bugyborékoló életéről, tessék, jön a rángós a sarkon, ott meg, nézd, ma zöld sálat vett fel a sminkiskolás csaj, akit csak azért akarnak lefektetni, mert Biankának hívják és szőke, és nekik még sose volt szőke nővel dolguk, pláne nem egy Biankával. És amikor Valdemars telefonja felcsörren és félálomban a füléhez kapja, annak a tiszteletnek és bűntudatnak köszönhetően szedi össze magát pillanatok alatt, hogy ez a szerencsétlen, lisztérzékeny barátja már megint ugyanúgy szól bele a telefonba, hogy szevasz, na jössz?… és akkor a rohadó szervezetével odavonszolja magát a ruhásszekrényhez és kinéz az ablakon. Elképzel egy hatalmas kukásautót, amint befordul az utcába, hogy berámolja a boltokat, kitépve őket a falból, látja, amint Sveto bevágja a kukásautóba a sarki virágárust, a bőrdíszművest, aztán elképzeli magát is, amint abban a gyönyörűen rikító köpenyében odaszalad, és egy, kettő, három, bevágják a videotékát is a tejeszacskók és tv-keretek közé, hogy az utca csak úgy dörzsöli a szemét a portól, mert minden filmet úgy adnak a kezébe, mintha ők rendezték volna, és olyan sznobizmussal felöntött kávéillat terjeng az egész tér fölött, hogy miután belép, már kérheti is a mosdó kulcsát, Svetókám, csúszhatunk tovább a cukrászdáig, engedd ki a féket, nem szeretek három órát várni a kávéra, na igen, ilyen rosszindulatú Valdemars, de nemcsak ő, hanem Sveto is, akivel aztán leülnek egy hatalmas teraszra, és nyolcvanliteres csészéből isszák a kávét, mert akkorák, mint Gulliver New-Zsélandon, így hívják egyesek a környéket, és azok is éppoly rosszindulatúak, mint ők. És mikor lezajlott benne mindez, a fogasra néz, leemel egy gyűrött inget, szusszan egyet, és elfogadja, hogy igenis L-es a méret és negyvenhármas a láb, ma sem lesz szórakoztatóbb a nap, mint tegnap volt. Aztán körbenéz maga körül, és csak a szétrámolt kapott utcát látja a romokkal és az ülepedő porral, aminek kiszáradt közepén, a betonszigeten siratja az életét. Belenéz a tükörbe, és felteszi a kérdéseket, ha egyáltalán eszébe jut valami.

Például azt a kérdést, hogy miféle élet az övé, és miért köteles foglalkozni vele.

Aznap reggel, a kávézó felé igyekezve megpróbálta felidézni magában az álmot, amely segített neki megtalálni a témát a melléklethez, amivel megbízták az újságnál. A főnökével álmodott, azzal a sikerrel jóllakott hájas állattal, akinek gondosan ápolt és divatosra nyírt szakálla ívében Valdemars az egyenes, zökkenőmentes életút mintáját vélte felismerni. Az alkalmazkodás útját, melyen a lépéseket sohasem befolyásolja érzelem, elv, hit vagy a szabad akarat. A sötétség országútját, amelynek mentén szélfogókba száradt emberi érzések vergődnek. A legkönnyebb út a legegyszerűbben gördülékeny élet felé. Álmában a szerkesztőség előtt emberek százai vonultak fel, olvasók, táblákkal és dobokkal a kezükben. A tábor egy idő után kettészakadt és verekedés tört ki. Zavartan állt a főnöke mellett, aki higgadtan és méltóságteljesen pipázgatott az épület legfelső emeletének ablaka mögött. Valdemars hol a főnökét, hol a tömeget nézte. A táblákon különböző feliratok sodródtak az őrjöngő emberhaddal, de nem emlékezett rájuk, a betűk összefolytak, és az álom zűrzavarában csupán egy érzés maradt: a felelősség érzése. A főnöke felé fordult, pipáját megtámasztotta a mellén, és azt mondta: derítsd ki, mikor mehetünk végre haza.

Miután elmesélte az álmát Svetónak, zavarban volt, és nehezen sajtolta ki magából a szavakat.

– A világ végéről fogok írni a mellékletbe – mondta, és úgy tűnt, kicsit szégyelli magát. – Világvége-elméleteket.

– Micsodákat? Nincs elég bajod?

Valdemars nem válaszol, tekintete elhomályosult. Sokáig kitartóan harcolt az ajtaján kopogtató bánat ellen, hitte, hogy nem őt akarja bántani, és nincs is mindig igaza, csupán rá szeretné erőszakolni mások életét, megannyi harsány természetű törékeny magyarázatot minden irányból, amelyek nem engedik, hogy önmaga lehessen, de a bánat végül mégis meggyőzte, és most ott áll büszkén a küszöbön, tartja a huzat ellen az ajtót, ő