Beláthatatlan táj

By Tibor Noé Kiss

Egy esős éjszakán a huszonéves Dorka balesetet szenved, és öntudatlan állapotban kerül kórházba. Dorka apja, miközben megpróbálja felderíteni, mi is történt a lányával, megismerkedik a baleset helyszínéhez közel élő Zsófival, aki a szüleik helyett neveli öccsét, a balhés kamasz fiút. A férfi és a fiatal nő különös hatással vannak egymásra. Dorka apja belekapaszkodik Zsófiba, akiben mintha a saját lányát látná viszont, és aki iránt megmagyarázhatatlan vágyat érez. Zsófi viszonozza a vonzalmat, de a maga természetességével azt is érzékeli, hogy valójában csak pótlék a férfi számára.
A baleset négy ember életét változtatja meg, ők a Beláthatatlan táj elbeszélői. Szerelem, tragédia, kitörési vágy - mindnyájan megpróbálják újrakezdeni az életüket.
Kiss Tibor Noé új regénye a krimik izgalmával olvastatja magát, és megjelenése az ősz egyik kiemelkedő irodalmi eseménye.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Dec 7, 2020
• ISBN: 9789631440515

Book preview

Borító

Kiss Tibor Noé

Beláthatatlan táj

Magveto_Logo2018

Szerkesztette

Szvoren Edina és Szegő János

© Kiss Tibor Noé, 2020

Apám emlékére

I.

Szól az a hülye klarinét

Lovak kergetőznek.

Felcicomázott lovak kergetőznek, de nem érik utol egymást.

A lovakon színes nyergek és hímzett kantárok.

Aranyozott patkók és csillogó kengyelek.

A lovak sörényébe gyermekek kapaszkodnak.

A gyermekek sivalkodásától visszhangzik a völgy.

A lovak lihegve kergetőznek, de nem érik utol egymást.

Szemükben kétségbeesés.

Szájukban megcsillan a fémzabla.

Vágta közben kitágulnak az orrlyukaik.

Csattogtatják a fogaikat.

Még így is milyen ártatlanok.

Mozdulataikban mennyi kecsesség.

Hangosan kattog a gép a néma völgyben.

Fények gyúlnak, majd kialszanak.

A sötétben a gyermekek sivalkodni kezdenek.

Szorongatják a lovak sörényét.

A feketék üldözik a fehéreket.

A fehérek üldözik a feketéket.

Senki sem tudja, ki az üldöző, és ki az üldözött.

Hogy hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik.

Csak forognak körbe-körbe.

A lovak patája felveri a port.

Fehér fénycsóvák pásztázzák a teret.

Dobognak a paták a fadeszkákon.

A szalmát szétfújja a szél.

Megnyikordulnak a feszítőláncok.

Műanyag lovak kergetőznek, de nem érik utol egymást.

A kergetőző lovak mozdulatlanok.

Testüket rúd rögzíti a talapzathoz és a mennyezethez.

A rúd színes, csavart nyalóka, a lovak hátába fúrva.

Ragacsos kezű gyermekek kapaszkodnak a rúdba.

A hajuk lobog.

Szemükben kétségbeesés.

A műanyag lovak körbeforognak.

A körhintamotor kattog a néma völgyben.

Elvakítanak a reflektorok.

A bal oldali egy árnyalattal fényesebb.

Két fénygömb és az éjszaka sötétje.

Próbálom hozzászoktatni a szememet.

Lassan körvonalazódnak a formák, a tárgyak.

Dombok, felhők, néhány csillag.

Sárgán világít a hold, mintha égne.

Szél rázza a faleveleket.

Valami zúg, valami surrog.

Valami zúg a távolban.

Próbálok abba az irányba fordulni, de nincs mivel.

Mintha nem lenne testem, ami fordulhatna.

A kezemre gondolok, aztán a lábamra.

Egyik sem mozdul.

Csak a reflektorokat látom magam körül.

Elmosódott, hosszúkás, ködszerű foltokat.

Felerősödik a zúgás.

Vörös fénycsíkok vonulnak át a horizonton.

Aztán mindent elnyel az éjszaka.

Megnyugtat a sötét.

A falevelek susogó hangja.

Nem tudom, merre, nem tudom, hol vagyok.

Valami zúg, valami surrog.

Esőcseppek kopognak az arcomon.

A homlokomról lecsorog a víz.

A víz megül a szemem és az orrom közötti hasadékban.

Az arcom tó, az arcom tenger.

Sűrű cseppekben hullik az eső.

Mintha fémlemezeken kopogtatna.

Minden erőmet összeszedve figyelek.

Forog a krómacél felni, surrog a kerék.

A bal oldali reflektor mögött ezüstös csillogás.

Az orromat megcsapja a füst.

Égett gumiszag.

Az autó hátára fordult óriásbogár.

Kitárt szárnyait plüssberakás béleli.

Műanyagtörmelék, üvegszilánkok.

Szétroncsolt kitinpáncéldarabok.

Krómfedélzet, bodegahomály.

Egy deka lomb, motorházfedél.

A kerék surrog, belenézek, örvénylik, magával ránt.

Lecsukódik a szemem, nincs erőm felnyitni.

Kattog, kattog, kattog a körhintamotor a néma völgyben.

A műanyag lovak körbeforognak.

A ragacsos kezű gyermekek sivalkodni kezdenek.

Felcicomázott lovak kergetőznek.

A kergetőző lovak mozdulatlanok.

Nem tudom, merre, nem tudom, hol vagyok.

✻

A whisky végigfolyik a pulton, a szakállas férfi tántorog, hangosan káromkodik. Az előbb még nekem magyarázott a szennyvízátemelő szivattyúról és a dekantálásról, de én csak annyit értek az egészből, hogy mostanában divat lett falura költözni. Éppen ott tartott, hogy fogkeféket kezd gyártani bambuszból és disznószőrből, amikor váratlanul eltűnt, és most káromkodva törölgeti a pultot. Közben Imre is hazament, a többiek is hazamentek, vége a születésnapnak, de előttem még mindig itt egy ital. A whisky felgyorsítja az emésztést, csökkenti az agyvérzés kockázatát, javítja a vérkeringést, nyugtatja az idegeket, de én azért iszom whiskyt, mert szeretem. Havonta egyszer belefér, Laphroaig, jég nélkül. Felemelem a poharat, magamba szívom a whisky illatát, aztán lassan körbefuttatom a nyelvemen. Füstös, tőzeges íz, a tölgyfa hordó aromája. Koccan a pohár a fényesre lakkozott pulton, fodrozódik benne az ital felszíne, majd elsimul. Visszaverődések a kristálypohár felületén, a hűtőszekrényben sorakozó italok színes címkéi, képeslapok a vitrin üvegén, emberek a pult előtt, egy háromszög alakú ezüst fülbevaló, élénkpiros rúzs, vörös frufru. A vörös a gyengém. A nő leül a mellettem lévő bárszékre, feszül rajta a nadrág, észreveszi, ahogy a combját nézem. Egy pillanatra elszégyellem magam, de ha zavarná, akkor nem mosolyogna, úgyhogy inkább megszólítom. Leteszi a poharát a pultra, rögtön megtaláljuk a közös hangot. Szereti a skandináv krimiket, hetente kétszer

jár falat mászni, laktózérzékeny és macskaallergiás. Szívesen elutazna Izlandra a gejzírek és az északi fény miatt. Amikor elmondom neki, hogy Izlandon alakult meg a világ első parlamentje 930-ban, rögtön rákeres a neten. Komor, barna téglaépület, olyan, mint egy szanatórium. Együtt örülünk annak, hogy megtalálja a rúzst a táskájában. Azok az ajkak. Lágyan mozgó húsos párnák. Eddig azt hittem, a vörösbortól ilyen telt a színe, de közelebbről nézve látszik, hogy ki van rúzsozva. A krav magáról beszél, amikor a telefonom rezegni kezd az asztalon, a kijelzőjén megjelenik egy női arc. A fotó a trieszti kikötőben készült, a háttérben vitorlások és halászcsónakok ringatóztak, egymáshoz bújva bámultuk az öbölben várakozó konténerszállító hajókat, sirályok repkedtek körülöttünk. Akkor még együtt voltunk, mindenféle értelemben. Anna hív. Félt a sirályoktól, és utálta a halszagot. Nézem az arcát, a fanyar félmosolyt, a sárga kapucnit. Milyen szép ezen a képen. A vörös hajú nő is Annát nézi, de valami egészen más járhat a fejében. Idegesen kotorászni kezd a táskájában, közben köhécsel, az arca elsötétül, az enyém felforrósodik. Zsebre teszem a mobilt, ott rezeg tovább. A nő alatt meginog a bárszék, ösztönösen odanyúlok, megérintem a könyökét, de nem reagál. Úgy teszünk, mintha semmit sem vettünk volna észre. Őrjítő, ahogy a szögegyenes frufruja összeér a szempillájával. Meg ez a krav maga is, de már mindegy, semmi esélyem, hiába próbálunk tovább-beszélgetni, idegenül csengenek közöttünk a szavak. A telefon megint rezegni kezd a zsebemben, és mintha megérezné, ő is előveszi a sajátját. Finoman nyomkodja a kijelzőt. Elképzelem, ahogy azok a pirosra lakkozott körmök végigfutnak

a hátamon. Azután már csak azt látom, hogy visszanéz a bár ajtajából, a tekintetében szomorú indulat. A pultos szó nélkül kitölti a következő whiskyt, köszönöm, szófoszlányok, melegen hullámzó fények, chillout. D for Danger, a piros rúzs fantázianeve. Ezt elmondta, de a nevét nem tudom, be sem mutatkoztunk egymásnak. Jönnek egymás után a háromperces popszámok, azokat sem ismerem. Le vagyok maradva. A szakállas férfi a komposztálásról magyaráz valakinek. Összefolynak előttem a színek, a fények, a kezemben kristálypohár, körülöttem csupa ismeretlen arc. Negyedóra múlva eszembe jut Anna és a telefon. Előhúzom a zsebemből a mobilt, négy nem fogadott hívás és egy sms. Dorkának balesete volt, kórházban van, hívj vissza!

✻

A laktanya ijesztő, mert minden olyan hely ijesztő, ahonnan eltűntek az emberek. A legijesztőbbek a nyomaik. Ha nyomokat hagynak maguk után, de már nincsenek ott, és nem is jönnek vissza többet. Régebben állt egy hatalmas vasszobor az udvaron, amit a katonák elvittek magukkal, de a nyomai itt maradtak. A laktanyába bárki bemehet, amióta a fiúk szétverték a sorompókat, a falak pedig sok helyen maguktól ledőltek. Szerettem fotózni a csillogó üvegszilánkokat a folyosókon, de egy ideje elkerülöm a laktanyát, és az erdőn keresztül megyek haza, ha vége a műszaknak. Tavaly rajtakaptam az öcsémet a laktanya udvarán. Egy lány feküdt alatta a betonon, hangosan fújtattak, lihegtek, azt csinálták, de nem vettek észre, mert visszatartottam a lélegzetemet, aztán futottam.

Anya szerint a laktanyában élő férfiak régen megerőszakolták az olyan lányokat, mint én. Az öcsém férfinak képzeli magát, de még nem az.

Nézem, ahogy a szarvasok hirtelen felszökkennek, és közben azon gondolkodom, mi járhat a fejükben, mitől ijedhettek meg, mert itt nincs semmi, amitől félniük kellene. A fényképezőgépem nem bánt, csak fotókat készít róluk. Az indiánok szerint a fotók elveszik a lelket, de bármi is jár a fejükben, a szarvasok ezt nem tudhatják. A legtöbb kép rosszul sikerült, a szarvasok teste ugrás közben elmosódik, kitakarják egymást, felverik a sarat. Szaladnak a fák között, aztán eltűnnek a hajnali derengésben. Soha nem értettem, hogyan tudják kikerülni a fák ágait azokkal a hatalmas agancsokkal. A fák olyan sűrű sorokban állnak egymás mellett, hogy ide már az autópálya zúgása sem hallatszik el. A párás levegőben érzem a gombák és a nedves fatörzsek illatát. Az erdő hajnalban a legszebb, a hajnali derengésben, amikor a napsugarak még halványak, és harmatcseppek csillognak a fűszálakon. A harmatcseppek olyanok, mint a damilra fűzött gyöngyök. Megnyugtat, amikor sorban egymás után fölfűzöm a damilra a gyöngyöket. Anya szerint őrült vagyok, mindig ezt ismételgeti, amikor meglátogatom, de tudom, hogy szeret. Ülünk egymás mellett az ágyon, előttünk a kisasztal, a kisasztalon damilkötegek, gyöngyök, apró kagylók, színes gombok, felfűzöm őket a damilra, anya utánozza a mozdulataimat. Remeg a keze, a gombok elgurulnak. Aztán vacsorához készülődünk. Megmelegíti a zöldborsófőzeléket a mikrohullámú sütőben, és közben dúdol, jól megsóztam, meg is paprikáztam, a tükörből nézem,

ahogy fésülködik, ahogy az ujjai köré tekeri a köntös pántját, ábele, bábele, huss. Lassan én is kigombolkozom, a fogasra akasztom a kabátomat, teát iszunk. Néha úgy érzem, anya jobban szeret, mint amennyire én szeretem saját magamat.

✻

Nyomom a gázt, mint aki megveszett. A stadionnál áthajtok a piroson, remélem, ki vannak kapcsolva a kamerák. Rosszul vagyok a saját leheletemtől, árad belőlem az alkohol. Letekerem az ablakot, a hideg levegő csípi az arcomat, az égett kuplung szagától öklendezni kezdek. A szaggatott vonalak egymásba olvadnak, elhomályosul minden. Talán a fejszámolás segít. Öt whisky az másfél ezrelék, négy ezrelék fölött jön a kóma, öt után a halál. Nem tudom kiszámolni, hány whisky után kellene meghalnom, de annyit biztos nem ittam, mert élek. Kinyitom a szememet. Szerencsére nincs forgalom. Elhúzok a használtautó-kereskedés mellett, ahol megvettük Dorkának a Golfot, miután leérettségizett, és felvették az egyetemre. Másnap elindultak vele a horvát tengerpartra. A barátnőivel hülyéskednek, egyikük a motorháztetőn fekszik, a másik kikukucskál a napfénytető résén, a harmadik csak a lábát nyújtja ki a csomagtartóból. Dorka nekitámaszkodik a Golf oldalának, a karját összefonja maga előtt, a háttérben a tenger. Leparkolok a kórház bejáratánál. Most is látom magam előtt az arcát, azt a rá jellemző félmosolyt. Ez a kedvenc fotóm róla, bekeretezve áll a könyvespolcomon.

Az ágyon fekszik. Csövek a karjában, a szájában. Az ágy melletti gurulós állvány olyan, mint egy ruhafogas.

Műanyag tasakok lógnak az akasztókról, az egyik üres, a másikban vörös folyadék bugyog. Vér, gondolom. A lábfeje kibújik a paplan alól, visszahúzom rá a takarót. Mit csináljak? Pittyegnek a gépek, egyenletes ritmusban, de nincs ebben semmi megnyugtató. A filmekben ilyenkor felgyorsul a pittyegés, ápolók rohannak be a kórterembe, odafutnak a gépekhez, kapcsolgatják a gombokat, ellenőrzik a beteget, a pittyegés egyre gyorsabb, a hozzátartozók jajveszékelnek, az arcukba temetik a kezüket, a hullámok a kijelzőn egyenes vonalak lesznek, a pittyegés átalakul sípolássá, valakit le kell fogni, az ápolók zavartan kerülgetik az ágyat, újraélesztéssel kísérleteznek, a beteg nem reagál, a beteg halott. De ez nem egy film, és én csak állok a betegágy előtt. Nézem a szájából kilógó műanyag csövet. Magától nem tud lélegezni, ezek a gépek tartják életben. A műanyag csövön keresztül jut oxigén a tüdejébe. Szeretném hallani, ahogy szuszog, ahogy kifújja az orrán a levegőt, de nem mozdul. Egy néma, mozdulatlan test fekszik előttem. Nézem a vörös fényeket a gépek kijelzőjén. Az ágykeretet szorongatom, aztán simogatni kezdem a haját. Mint a selyem. Nyugtalanító pittyegés, a gépek monoton zúgása. Egyik lábamról a másikra állok, minden lélegzetvételem egy sóhajtás. Mit csináljak?

✻

Anulu keresi a babacsatornát. A harmadik cigi után ez a legjobb, meg most kell is valami nyugi. A kacsás műsor megy. Repkednek a levegőben. Anulu szerint a kacsák nem tudnak repülni, Serif szerint tudnak. Nekem mindegy. A kacsák úsznak, ezt vágom. Azok ott felhők,

akkor repülnek. Anulu odaadja a cigit, beleszívok. Rohadt jó anyag. A kacsák nekiütköznek a felhőknek, és felrobbannak. Szarok a kacsákra, és idegesít ez a debil zene. Serif szerint klarinét. Hol a francba hallotta ezt a szót. Beleszívok még egyet a cigibe, mielőtt továbbadnám Serifnek. Klarinét, klarinét, klarinét. Nincs is ilyen szó. Rohadtul nincs, de Serif mindent jobban tud. Anulu lehalkítja a tévét. A gondolataimban olvasol, csíra. Belenyúlok a tálba, jó ez az oroszlános szotyi. A padlóra köpködöm a héját, Anulu nővére totál ki fog akadni. Előveszem a mobilom, van róla pár képem. Az egyiket ki is raktam instára. Pár hete csináltam, lent voltunk a bányatavaknál. Rohadtul jól nézett ki, nekem meg végig felállt. Mázli, hogy senki sem vette észre. Engem is zavarna, ha valaki rámozdulna a nővéremre. Közben lepörgetem a fotókat, megvan. Ha most itt lenne előttem abban a miniszoknyában. Anulu elnyomja a cigit, pedig még volt benne egy slukk. Mindegy, nem baszogatom, most ő szerezte a cuccot. Inkább dobok egy sárgát. Viszem magammal a telefont, újra megnyitom a fotót, ránagyítok a mellére. Feszül rajta a póló. Magamra zárom az ajtót, és lehúzom a sliccemet. Szabina jó csaj, rohadtul jó csaj. A polcon meglátok egy tamponos dobozt és egy körömlakkot. Csak az övé lehet. Biztos ezzel lakkozza a körmeit. Szabina kurva jó csaj. Szabina. Egy percig sem tart az egész. Mielőtt elélveznék, lehúzom a vécét, nehogy meghalljanak. Alig tudom lenyomni azt a rohadt kallantyút. Zúg a víztartály, megtörölközöm. Szerintem még mindig a kacsákat nézik. A bárányfelhőket. Felrobbannak a bárányfelhők, kacsavérben úszik a babacsatorna. Szól az a hülye klarinét. Szabina. Rohadtul nem kéne arra gondolni, amire most gondolok.

II.

Felcsap a fekete dízelfüst

Még csak tíz perce van rajtam a védőköpeny, de máris izzadok benne. Gumikesztyű, maszk, lábzsák, mintha egy nagy nejlonzacskóban párolódnék. Tegnap éjjel fel sem tűnt, hogy ebben a teremben mások is vannak, nem csak az én lányom. Mindenhol gépek, monitorok, kábelek, fémszekrények, ágyak, az ágyakon betegek, a betegeken géz, pólya, gipsz. Az ágyakkal szemben nővérpult, az ablakokon reluxa. Dorka mellett egy félig elhúzott függöny, tegnap a függönyöket sem láttam, csak Dorkát láttam, a szájába illesztett csöveket és az infúziós állványról lelógó tasakokat. Csoda, hogy Dorka túlélte a balesetet, miközben olyan, mintha csak aludna. Csoda, hogy túlélte a balesetet, ezt az ápolóktól hallottam, amikor egymás között sutyorogtak, mert velem csak annyit közöltek, hogy kizárólag a főorvos úr adhat felvilágosítást. Kizárólag a főorvos úr, ismételgette a főnővér, majd visszaült a pult mögé, ahol nem láttam az arcát, csak azt hallottam, ahogy kattintgat az egérrel. Odahúzok egy széket Dorka ágya mellé, és leülök, addig ülök itt, amíg fel nem ébred. Csillának is itt kellene ülnie mellettem. Amikor végleg elment, azt kérte, ne kísérjem ki a repülőtérre, és ne is keressem többet. Én is ezt mondtam volna a helyében. Dorka nézte végig, ahogy a gép felszáll a kifutópályáról. Most csukott szemmel fekszik a kórházi ágyon. Nem lát, nem hall, nem beszél, nem érez, nem gondolkodik. Megérintem a karját,

simogatom, a bőre ugyanolyan puha, mint kisgyerekkorában. Ugyanolyan puha és meleg. A gumikesztyűn keresztül is érzem, miközben cirógatom az ujjaimmal. A talpát szerettem a legjobban, a húsos kispárnákat, a hurkákat a combján, a karján. Még a hónalján is hurkák voltak. Most vékony, a talpa kiszáradt. A szomszédos ágyon valaki felmordul, egy kövér, ötvenes férfi próbál felülni, de hiába húzódzkodik, nincs elég ereje. A lábára tekert géz átvérzett, a vér apró cseppekben csöpög a lepedőre. Bárcsak ez történt volna Dorkával is, törött végtagok, egy-két törött borda, bármi jobb, mint az agysérülés. Simogatom a vékony karját, a puha szőrpihéket. Minden olyan, mint máskor, csak éppen nincs magánál, és nem képes önállóan lélegezni. Amikor hazajött a repülőtérről, csak annyit mondott, hogy sírtak. Együtt sírtak, ő meg az anyja. Aztán addig bámulta az égboltot, amíg az utolsó kondenzcsík is szertefoszlott a levegőben, és nem maradt utána semmi, Dorka ezt a semmit bámulta hosszú percekig. Tizenkilenc éves volt akkor, most huszonnyolc. Hajléktalanszállón dolgozik, a nyolcadik kerületben lakik, szeret jógázni, kirándulni és autót vezetni, állandóan zenét hallgat. Ezeket a főorvosnak is elmondtam, nem tudom, miért kérdezgetett tőlem ilyesmiket. A nővérek suttogni kezdenek, de hiába próbálok hallgatózni, annyi itt a zaj, mint egy gyárban, minden sípol, recseg, csattan. Csillának itt kellene ülnie, de nekem fogalmam sincs, hogy mi van vele, mit csinál, hol él. Miután kitört rajta ez az ezoterikus őrület, Dorka maradt közöttünk az egyetlen kapocs. Korábban legalább tudtam a címét, és elérhető volt a neten is. A vérző lábú férfi közben az ágykeretet szorongatja, az ápolók körbeveszik, egyikük behúzza a függönyt.

Magamra maradok Dorkával, végre nem látnak bennünket. Az arcához hajolok, a maszkon keresztül megpuszilom a homlokát, de nem történik semmi, csak fekszik tovább, némán, mozdulatlanul.

✻

Ez frézia.

Olyan édes illat, olyan könnyű, bizsergek tőle.

Tetőtől talpig átjár a melegség, bebugyolál, megvéd.

Mintha valaki simogatná a hajamat.

A frézia szárán csupasz, kard formájú levelek.

A szárak végén tölcsér