Hazaviszlek, jó?

By Krisztina Tóth

Hajléktalanok ülnek egy padon és meredten bámulnak egy tárgyat, a magasból színes labdákat szórnak a Balatonba, az eltávozott házi kedvencek a felhők tetején gyülekeznek, egy férfi megtalálja felesége titkos mobilját, a papagáj megszökik, ám egy nagyon fontos mondatot tanul kalandozásai közben...

Végtelen motívum- és műfajgazdagság jellemző e könyvre, melyben Tóth Krisztina összegyűjtötte az utóbbi években írt tárcanovelláit és más publicisztikai műveit. Az ötven írást az teszi kiemelkedővé, hogy a szerző minden esetben túllendül az aktualitáson, és az egyszeri pillanattól a teljességig jut el. Hétköznapi, első ránézésre bagatell drámáról derül ki, hogy sorsfordító esemény, és az élet persze bármikor képes minket megörvendeztetni abszurd oldalával, csak az a kérdés, hogy sírni vagy nevetni van éppen kedvünk.

A könyvben szereplő írásokat többek között a Nők Lapja, a Népszabadság és az Élet és Irodalom közölte.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Nov 13, 2019
• ISBN: 9789631439663

Book preview

Borító

Tóth Krisztina

Hazaviszlek, jó?

– tárcanovellák, publicisztikák –

mlogo

MAGVETŐ

KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

[e-mail]

Felelős kiadó Dávid Anna

© Tóth Krisztina, 2009

Felelős szerkesztő Király Levente

Művészeti vezető Pintér József

Műszaki vezető Takács Klári

Elektronikus verzió

eKönyv Magyarország Kft., 2019

www.ekonyv.hu

Elektronikus könyv Nagy Lajos

ISBN 978 963 14 3966 3

Teiresziász

„Na mennyé te is. Utazzá’."

Homokakvárium

(Nincs rá szó)

Megy át a villamos a derékig összefirkált városon. Mossa az eső a maszatos házakat, a szürke utcákat, de semmi sem fehéredik, csak párolog reménytelenül az újabb áprilisban.

Az Oktogonon leszállok. A megállóban az üvegtető alatt három horpadt arcú, nagykabátos hajléktalan ül gúlában. Egymásnak dőlnek, a középső valamit tart a térdén, azt bámulják. Messziről olyan, mint egy notebook, de ez elég valószínűtlen. Mármint hogy a hajléktalanok internetezzenek. Lehetne persze ez egy idétlen reklámkép: az internet demokratikus, wifit mindenkinek. De ez nem notebook, nem is újság. Visszasétálok megnézni, hogy akkor mi. A középső pasas egy üveglapot tart a kezében. Nem, nem is üveglap.

(Sose tudtam, mi a neve, és lám: eljött a pillanat, hogy megnevezzem. Nincs rá szó.)

Két üveglap között színes folyadékban homok van, és lassan csordogál lefelé. Ha megfordítjuk a tengelyén a keretet, a homok visszafelé folyik. Nem tudok más szót kitalálni magamban, azt mondom rá, hogy homokakvárium.

A három homlesz ezt bámulja összehúzott szemmel, ez a műsor. Mozdulatlanul ülnek, aztán a bal szélső megszólal:

– Az előbb gyorsabban ment le.

Beszarok. Akkor ez nem is az első kör, egy ideje már forgatják. Mondjuk amikor először találkoztam ilyennel, én is elég sokáig nézegettem. A fiammal láttunk ilyeneket a zánkai strand bejárata előtt, és ő azt mondta, emlékszem, hogy a kép a Star Warsra emlékezteti, valamelyik bolygóra. Azt hiszem, a Tatooine-ra, de lehet, hogy megint tévedek.

Elszakadok a mozizó hajléktalanoktól, elindulok a galaxisban, undok csillagközi eső permetez. Nem áprilisi zápor, hanem kitartó, reménytelen szivárgás. Semmit nem old a város levegőtlenségén, semmit nem varázsol tisztává, csak hullik, hullik valahonnan.

Én is két világnagy, repedt üveglap között lépegetek, kavarok. Ha nagyobb távlatból érzékelhetném saját mozgásomat, látnám, hogy a kép alsó széle felé tartó fürge, ázott részecske vagyok.

Egy homokakváriumban élünk, odafent egy szórakozott kéz időről időre megfordítja a képet, aztán ereszkedik a sok kis szemcse egyfelé. Összetapadnak, szétválnak, sodródnak erre-arra, pompás, izgalmas alakzatokat öltenek a szürke lében.

Kerülgetem a többi részecskét, csorgok ügyesen a Nyugati felé. Áthaladok egy zebrán, itt nagyobb a részecskesűrűség, aztán a hígabb közeg, a Cipőbolt feliratú ház irányába tartok.

Belépek, végre nem kell ázni. A kirakat tele van ragasztva a leértékelést hirdető plakátokkal, az eladók mégis olyan döbbenten néznek fel, mintha szándékuk ellenére vonzották volna ide a vevőt. Az az érzésem, hogy neheztelnek a vásárlókra, elvégre nem azért tartanak nyitva, hogy bárki beálljon ide az áprilisi eső elől. Sok rohadt gyalogos: nem fedett buszmegálló ez, nem is menedékház.

A délután is égő neonfényben érzékelem, hogy az üzletben viszonylag sok eladó van, ácsorognak a fal mellett. Egy részük nyilván tanuló, de mind olyan mozdulatlanok, mint egy rossz álom statisztái.

Elindulok lassan, nézegetem a kirakott cipőket. Senki sem pillant fel, ha mégis, azonnal elkapja rólam a tekintetét, mintha valami illetlen dolgot művelnék. Nem akarok én mindenáron cipőt venni, de még az is előfordulhatna. Ezért jöttem, ám egyre bátortalanabb vagyok.

Hirtelen meglátok egy türkiz színű csizmát, leveszem a polcról. Csak fél pár van kint, az is elég elgyötört, sokan próbálgathatták már. Pont az én méretem, de azért szeretném megkérdezni, hogy van-e ugyanilyen méretben kicsit jobb állapotú is. Téblábolok a fél csizmával, igyekszem belenézni valamelyik szempárba. Egy lófejű tanulólány rám pillant, aztán le a kezemre, és mielőtt kinyithatnám a számat, tompa hangon leszögezi:

– Nincs. Csakamikivantéve.

Elvesztem a lendületemet, visszarakom a helyére a csizmát, és az üzletben bóklászó egyetlen másik vevőt kezdem bámulni. Az eladók újra apátiába süllyednek, kivéve a pult mögötti nőt, aki kínzó részletességgel mesél a kolléganőjének egy előző napi telefonbeszélgetést. Monotonon, szálasan nyúlik a hangja, mint a kinti eső.

A másik betévedt vevő egy fekete kabátos, szőke nő. Lakkcsizmát és lakktáskát visel, érezni az üzletben a hozzá tartozó enyhe parfümöt. Külföldinek saccolom, idegen akvárium lakójának. Nézegeti a cipőket, többször próbálja fölvenni a szemkontaktust valamelyik eladóval, de neki se sikerül. Szerintem van erre valami külön képzés, valószínűleg ugyanazt a tréninget csinálják végig, mint a pincérek, és akin a vevő fogást talál, vagyis egyáltalán el mer indulni felé, az kiesik a vizsgán. Bárki nem lehet cipőbolti eladó, ugyanolyan ébernek kell lenni, mint a biztonságiaknak, különben pillanatok alatt megszólítják az embert.

A külföldinek saccolt nő leírt egy kört az üzletben, és most a pult előtt áll. A pénztárosnő rá se néz, hátával a polcnak támaszkodik, amin cipőtisztító szerek, talpbetétek és esernyők vannak. A szőke nő türelmesen vár, és amikor a pénztárosnő ingerülten felnéz, akkor a polcra kezd mutogatni:

– Umbrella, umbrella!

Az alkalmazott nem is neki válaszol, hanem a kolléganőjének, akinek az imént a telefonbeszélgetést mesélte:

– Hát ez nem igaz. Ez már megint kezdi.

A szőke nő kitartóan mosolyog, és az umbrella szót ismételgetve többször nagy ívet ír le a kezével a feje fölött. A nagydarab eladónőnél betelik a pohár. Előrelép, a nyomaték kedvéért a pultra támaszkodik és tagoltan, hangosan mondja bele a szőke arcába:

– Nincs kalap, már megmondtam. Nem tar-tunk ka-la-pot.

– Esernyőt szeretne – szólok oda bátortalanul.

– Ja, esernyőt! – csap a pultra az eladónő. – Hát akkor mért nem azt mondja?!

Tényleg miért nem. Nincs rá szava, a hülyének.

A szőke nő előttem lép ki a boltból, és kinyitja az új esernyőjét. Én végül nem vettem cipőt, de neki összejött ez a fekete ernyő. Elindul, hamarosan elvesztem szem elől. Megyek vissza az Oktogon felé a rendíthetetlen esőben, ázott kapucniban. Mozgásom most éppen ellentétes irányú, mint fél órával ezelőtt. Egy ismeretlen kéz megfordította a képet, és folyik visszafelé minden részecske érdekes, mulattató alakzatokba rendeződve. Az Oktogonon a megálló üvegteteje alatt például három hajléktalan ül, egymásnak dőlnek és nézik a képet. Mindig ugyanaz, de azért kicsit mindig más is. A részletek átrajzolódnak, valami titokzatos erővonal időről időre megmutatkozik. Lehet figyelni, el lehet lenni vele.

Milyen volt szőkesége

– Foglaljon helyet, kérem!

– Köszönöm, de a következőnél leszállok.

A szatyros nő meglepetten bámul az öregúrra, aki felpattant. Nincs hozzászokva, hogy átadják a helyet. Jól megnézi magának a bácsit. Az meg visszaül és folytatja ott, ahol abbahagyta.

Na és kérlek szépen, akkor én bementem a Gázművekhez, hogy mondják meg nekem, milyen tartozásai voltak.

– Záródnak az ajtók. Az Astoria következik.

A másik bácsi megértően bólogat, hümmög. Mindkét öreg divatjamúlt, kopottas szövetkabátot visel és kalapot. A Kossuth téren szálltak fel. Lábukat keresztbe rakva beszélgetnek.

– Mert gondolhatod, hogy ezzel is nekem kell foglalkozni. És amíg a hagyatéki eljárás le nem zajlik, addig azt se mondják meg, hogy mennyi volt a tartozása. Addig meg kamatozik nekem.

– Nem lehet egyben kifizetni?

– Nem, kérlek, hiába magyaráztam nekik, hogy nekem semmi közöm az egészhez. Nem elég, hogy el kellett szállíttatni, nyakamba szakadt a mindenféle számlaügye is. És ez is, hogy ott feküdt ruha nélkül, a feje a fürdőszoba felé, és a lányomnak kellett felöltöztetni… Hát most mondd meg, hogy lehet ilyet?!

– Lehet, hogy épp ment valahova.

– Pucéran?!

– Úgy értem, lehet, hogy pont fel akart öltözni.

– Hát, lehet… De azért mégiscsak. Na és kérlek, amikor bementem a hullaházba, szóval mikor telefonáltak, hogy bent van, akkor kiderült, hogy fizetni kell a hűtésért, hogy annak is külön díja van.

– Hogy is hívták a kedves feleségedet?

– Anna. Szóval mondom ezeknek, mikor kiállították a papírokat, hogy miért kell nekem fedezni a hűtést, rég elváltam attól a nőtől, most meg fizethetem a gáztartozást, és akkor itt nekem ez a hűtés ráadásnak.

– Mennyi ideig is éltetek együtt?

– Huszonnégy évig, kérlek. Na, kifizettem a hűtést, aztán amikor a papírt kiadták, akkor kiderült, hogy végül nem is hatezer, mert az Áfa-csökkenés miatt visszajár belőle hatszázharmincnyolc. Mert a napi kétezerből most lejön kétszáztizenhat. Akkor azt hittem, hogy készen vagyunk, slussz-passz, de akkor meg jön nekem egy pasas, hogy hozzak már be valami lepedőt, amibe bele lehet tekerni. Hogy így nem szállítható, mondja nekem. Ott, a folyosón.

– Miért, hova kellett szállítani?

– Ja, ezt nem is mondtam, látod. Öregszem, na. Utánakérdeztem a költségeknek, és kiderült, hogy itt Pesten a legdrágább a hamvasztás.

– És akkor?

– Hát és akkor kitaláltam, hogy hamvasszák el Debrecenben, ott nagyon olcsón megcsinálják. Az a nő…

– Mármint a kedves feleséged?

– A volt feleségem. Szóval ez a nő dombóvári volt, ott született, úgyhogy Dombóváron fogják eltemetni, ez direkte jól jött ki, mert az anyjáéknak van ott egy sír­helye, oda még pont befér, ott van egyébként a bátyja is.

– De akkor miért Debrecenben hamvasztják?

– Hát ez az! Dombóváron többe kerülne, hát még itt, az egy vagyon. Ott meg van nekem jó ismeretségem. Úgyhogy most vitethetem le Debrecenbe az egész miskulanciát, onnan meg tovább Dombóvárra, de az már sokkal kisebb csomag. Különben még így, szállítással együtt is jobban kijövök, mintha itt rendelném meg, el se tudod képzelni, mit el nem kérnek ezek. Aztán ott van még az a gázszámla is. Ja igen, vissza kellett mennem, bevittem valami hálóinget, hogy adják rá. Te, hogy abban a lakásban mi van, telerakott mindent növényekkel. És az a sok könyv!

– Hát van gond, az biztos. Akkor most pénteken nem is jössz?

– Meglátom még, a lányomékra bízhatok-e valamit. Szerencsétlen, az is mit össze rohangászott egész héten. És ez… kérlek… hogy ott feküdt… pucéran…

Az öregúr felháborodottan ingatja a fejét.

– Érdekes, így hirtelen nem is emlékszem a kedves feleségedre.

– A volt feleségemre. Szőke volt, olyan középmagas.

– Nagyon finom pitét sütött, mindig volt nálatok szombatonként pite.

– Igen, a pitéhez, ahhoz nagyon értett. Meg a levesét is dicsérték. De mondjuk én sose voltam egy nagy leveses. A lányoméknak most ki kell pucolni a lakást, elképesztő, hogy az a nő mit össze nem hordott. És hát a fűtés… Fűtött az mindig, még ilyenkor is, nagyon fázós volt. A gyerekeket is mindig úgy beöltöztette. Jut eszembe, emlékszel te még a Koroknai doktorra? Tudod, a Koroknaiék, akiknek Szepezden volt a nyaralójuk.

– Hogyne, kiváló ember.

– Nahát, kérlek, ennek a Koroknainak az unokája intézte nekem ezt a debreceni dolgot. És nagyon gyorsan meg is csinálják, soron kívül. Jaj, bocsásson meg!

A bácsi készségesen behúzza a lábát, mert le szeretnék szállni. Bezáródik mögöttem az ajtó.

Kihalt az állomás, valószínűtlenül csöndes és üres, mint ünnepi reggeleken szokott. A lépcsőn felfelé lépegetve két alakot veszek észre. Szimmetrikusan, egymással szemben térdelnek sötétkék overallban, köztük a fémoszlop, tetején a narancssárga lyukasztóval. Mint Szondi két apródja a kopja tövén. Kezük a rúdon: alig észrevehetően csavargatják. Közben egy odalent beérkező szerelvény huzatot kavar, és a feljárót valószínűtlen, narancsszínű kavargás tölti meg. Apró szirmok örvénylenek, leülepednek lassan a koszlott kövezetre. Ahogy közelebb hajolok, látom, hogy a picike szirmok szögletesek. A két férfi közben egyszerre feláll: sikerült kiemelniük a helyéből a lyukasztót, óvatosan lefektetik a sarokba, a következőhöz lépnek. Odalent újabb szerelvény érkezik, újabb szél támad, és a szögletes, narancsszínű szirmok ismét hullani kezdenek. Forognak, örvénylenek, szállnak, mintha nem is a szétszedett lyukasztóból, hanem távolabbról, valahonnan kintről peregnének: talán a sóhajtó rétek felől.

Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Moszkva tér

A szemüveges nő óvatosan, oldalazva haladt tovább. Nehéz volt így, föltartott fejjel körbejárni a várost, de elhatározta, hogy ha már belevágott, végigcsinálja. Azt találta ki, hogy a villanydrótok mentén halad, minden nap megpróbál eljutni egy-egy csomópontig. A drótok odafent ugyanúgy összefutottak és szétágaztak, mint idelent a kereszteződések, de nem a zsivajgó, lenti zűrzavar haladt rajtuk, hanem a láthatatlan, gyilkos áram. A nő tulajdonképpen sose értette, hogy működik ez az egész, hogy van az, hogy vándorol a feszültség egyik pontból a másikba, közben pedig lámpák gyulladnak ki és lakótelepek ablakai telítődnek fénnyel. Tudta, hogy egyszerű fizika az egész, de titokban mégis azt gondolta, az Ördög műve ez a sok vezeték, az áramnak pedig csakis a szerelemhez lehet köze, mert mondja csak meg bárki józan ember, hogy mi más lehet oly erős dolog, hogy egyetlen pillanat alatt kivilágítsa és elhamvassza a testet. Hát a szerelem, csakis a szerelem.

A feszültség ott keringett bezárva fent, a nő pedig szerelmi útvonalakat bogozott és fényképezett nagy figyelemmel. Izgatta a vezetékek magánya, az árva póznák, akikkel