Azóta is élek: Összegyűjtött novellák

By Géza Bereményi

A megannyi műfajban és műnemben alkotó Bereményi Géza 1970-ben A svéd király című novelláskötetével kezdte irodalmi pályáját. Megjelenésekor a mindössze 24 éves szerző kötetbeli alteregójához, Dobrovicshoz hasonlóan az "induló tehetségek közé tartozott", már első írásaiban is megjelentek későbbi nagy témái, az ős- és hőskeresés, a Teleki tér és nagyszülei legendáriuma. Alkotói figyelme később a dalszövegek, a színház és a film felé fordult, miközben továbbra is fontos műfaja és eszköze maradt a novellisztika, több későbbi filmjének (Eldorádó, Hóesés a Vízivárosban) az ősváltozata eredetileg elbeszélés volt.

A korábban megjelent könyvekből maga a szerző válogatta a mostani kötet anyagát, helyenként új címeket adott a novelláknak. Az olvasó pedig eredendő mozgásában, eleven hullámzásában érzékelheti és láthatja a Bereményi-mitológia alakulástörténetét, bizonyos motívumok és figurák megszületését és tovább-formálódását, a kiválás és az elvegyülés gesztusait, az otthonvesztés és a hazatalálás következményeit.

2021-ben a Magvető Kiadó ezzel a kötettel köszönti a 75 éves Bereményi Gézát.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Jan 27, 2021
• ISBN: 9789631440683

Book preview

I.

Előhang

1953. november 25-én, szerdán a konyhában ültem egy alacsony sámlin. Onnan minden nagy volt. Fiúgyermek létemre egy gumi tengerészbabát sípoltattam ütemesen, olykor a tengerészsapkáján gömbölyödő gumipompont rágcsáltam, így koptatva róla a piros festéket, továbbá kék szemébe bámultam, hüvelykujjam begyével a gumipipáját simogattam, amit a baba gumi jobb kezével a gumihasa előtt tartott, miközben a többi négy ujjam a gumitomporba mélyedt, és jóleső érzések töltöttek el. Mint később kiderült, az a baba angol gyártmány volt, még a koalíciós időkben vette nekem az apám anyja, amikor a születésemről értesült. Egyebet is vásárolt, annyira örvendezett a hírnek, de én a gumitengerésszel alakítottam ki a legbensőségesebb kapcsolatot az évek során.

A konyhában üldögélve mit sem tudtam a kötelező tervutasítások rendszeréről mint az extenzív iparfejlesztési politika átmenetileg szükségszerű kísérőjéről, és még arról is csak ködös gyerektudásom volt, hogy a Rákosi Mátyás körül tömörült vezető mag a törvénysértéseket ugyanúgy túlméretezte, mint a gazdaság fejlesztésének vagy a kulákság likvidálásának ütemét. Sőt azzal sem voltam tisztában, hogy mindez egy Magyarország tulajdonnevű területen zajlik éppen. Én azt hittem, csak a konyhában ülök és játszom.

Mennyit tudtam arról a színhelyről azon kívül, hogy konyha? Az ismereteim meglehetősen belterjesek voltak. Az 1953. november 25-i állapotomig elvezető fejlődésem néhány éve alatt meghitt viszonyba kerültem a bútordarabokkal, környezetem tárgyaival. Kerültem a kemény sarkokat, kidudorodásokat, óvakodtam a forrótól és az élestől. Bolyhos anyagokból csomókat téptem ki, és kéjesen csiklandoztam velük a szemöldökömet. Lámpabúrát és szentképeket figyeltem borzongással, megkülönböztettem a bal kézre eső, nehéz kredencfiókba zsúfolt szögek, csapok, csaptelepek, szerszámok és fémdarabok metsző szagát a jobb oldali, könnyedén sikló fiók evőeszközeinek buja mosogatólészagától, ami sejtelmekkel szorongatott, ha beszívtam, valami fényes ijesztővel szédített. A törékeny porcelánok felül helyezkedtek el, különböző méretű lábosok fölött.

Középpontban állt ez a konyha, belőle sugarak indultak sokfelé. Az egyik sugár mentén kijutottam az udvarra, csukott vagy nyitott ajtók között az udvarnak is a végébe, egy mindig megnyerő viselkedésű szomszédasszony konyhájáig, s ha ott leültem a küszöbre, kedveskedtek velem. Egy másik sugár mentén sosem haladhattam egymagam, csakis megbízott emberek kíséretében, s miután házak, kapuk, járművek, emberek maradtak el, és szemügyre vehettem egy plakátot, melyen egy jól fejlett kéz egy rémülettől széttárt lábú, napszemüveges emberbe, aki nyilván kém, azaz Truman volt, annyira beleszúrt egy tollat, hogy csak úgy fröcskölt a tinta, majd onnan ellépkedve a legközelebbi sarkon megpillanthattam egy fekete szemüveges férfit, csavargatta a fejét, kezében újság, s a plakát alapján azonnal felismerhető kém mellett közömbösen haladt el kísérőm, nem szóltunk egymáshoz, rémülten tartottuk a titkot, végül egy tornyos épületben elváltunk egymástól, kísérőm leadott engem, s ott másfelől érkezett gyerekekkel étkeznem, játszanom, kvarcolnom kellett, óvónők felügyeltek rám, majd a megbízott személy ismét kézen fogott, és ugyanazon a vonalon a konyhába visszavitt. Hazafelé nem láttam a sötét szemüvegest, üresen állt a rémületes utcasarok. Sugár vezetett a Micsurin térre villamossíneken át, kavicsok közé. A kavicsokon szúrós végű bottal, földig érő kabátban vékony férfi lépegetett, a bot végére faleveleket, lapos csikkeket, vonaljegyet tűzött. Olyan akartam lenni. Egyetlenegyszer végigjárt, halványuló sugárvonalak is voltak. Az egyik által nagy embertömegbe jutottam épp akkori vezetőmmel, a hízelgős szomszédasszony pilóta fiával, aki a vállára ültetett a zászlós kavargásban, és egyenruhás társaival és az eltérő színű egyedekből álló sokasággal együtt énekelt alattam. Akkora zászlóik voltak, hogy az égig értek. Kérdésemre egy időponttal felelt a pilóta.

– Mi ez?

– Május elseje.

1953. november 25-én, szerdán nem csak én tartózkodtam a konyhában. Az asztalnál apám apja ült, az asztalon rádió szólt, belőle Szepesi György hadart kiabálva. Apám apja egy nagy csészének támasztott tükörben szemlélte a saját szappanhabos arcát, egyik kezével átnyúlt a saját feje fölött, a másik kezében fényes borotvakést tartott. Az arcára illesztette. A habot csíkokban tüntette el a bőréről. Időnként egy napilap szélével lehúzta a habot a pengéről, hogy az megint csillogjon nekem. Kicsi habkúpokat csinált oda. Érdekes látványt nyújtott, a fejét ide-oda döntötte, az állát felszegte, nyelvheggyel feszítette ki az arcán a húst, a szája csúszkált, csücsörített, vagy becsúszott a két fogsora közé, mint később a ravatalán. Körben, a Szabad Nép peremén egyre szaporodtak a habkupacok.

Gumilabdával a kézben bámultam az előadást, de élvezetemet egyre többször zavarta meg Szepesi hangja. Hidegkutiról kiabált a készülékben állva, és az angol kapuról, magyar kapuról. Gyakran közölte, hogy hányadik percben történik az, ami történik, labdáról beszélt, és ismeretlen szavakat kevert a közvetítésbe. Nem értettem az izgalmát, ami a konyhát baljóslatú jelekkel töltötte meg, és apám apját is magával ragadta. A penge meg-megtorpant a levegőben. A habkúpok nem sokasodtak, és az utolsó olyan messze volt az elsőtől, hogy nem remélhettem a kör bezárulását az újság peremén. Pedig nagyon vártam.

A közvetítés szerint labda ívelődött, a magyarok lőhettek. Átadásból gól született. Tömeg zúgott a készülékben. A gólt apám apja is maga elé mondta, azután az arcára illesztette a pengét, de a szeme megint csak a rádióra nézett, nem a tükörbe.

– Mi ez? – kérdeztem.

– Az angol–magyar meccs – felelt apám apja, arcán a mozdulatlan pengével.

– Mi az, hogy angol?

– Angol az, aki Angliában lakik. Anglia egy ország. Akik a területén élnek, angolok. Mi magyarok vagyunk, Magyarországon lakunk.

– Anglia messze van? – kérdeztem Magyarországon, a konyhában.

– Messze. Köztünk és Anglia között van Ausztria, Svájc, Németország, Franciaország és a határ.

Szepesi a végső izgalom határán azt kiáltotta, hogy Anglia gólt lőtt.

– Ausztriában mi van? – kérdeztem, hogy tisztábban lássak.

Apám apja a tapasztalatai alapján válaszolt nekem, mivel katonaként keresztülutazott már Ausztrián, amikor összeomlott az olasz front az első világháborúban.

– Ausztriában nagy hegyek vannak, rajtuk sok fenyőfa.

– Franciaországban?

– Ott Párizs van és franciák.

A beszélgetés közben Ausztria sötétzöld foltként jelent meg előttem, Franciaország sárga lett, Németország kék, Svájc habfehér. A továbbiakban Szepesire támaszkodtam, láttam, jobb, ha nem zaklatom apám apját. Anglia gólt lőtt. Az esemény a következőképpen zajlott le. Anglia egy nagy kapu volt, a rádióból is hallható tömeg zajongott benne. Zászlóik voltak, mögöttük tágas angol világítóudvar. A tömegből felszállt a labda, elindult felénk, ívelődött, átrepült egy sárga, egy kék, egy habfehér, majd egy zöld terület felett, aztán egy fekete vonalon, a határon.

– Mellé! – kiáltotta a rádióból Szepesi, aki bizonytalan helyen állt. Egyrészt magában a készülékben, vagyis a mi konyhánkban, másfelől a magyar kapuban, mely tágas és üres volt. Szepesi kicsi pont benne. A mi kapunkat nem mertem benépesíteni az ismerős magyarokkal, családom tagjaival, a szomszédokkal, a pilótával és a csősszel a Micsurin térről, ők csak láthatatlan rokonszenvükkel voltak jelen, mint apám apja, aki az asztalnál ült teljes terjedelmében, arcára száradó habbal. A magyar kapuban csak Szepesi állt, a kapuba beröppent a labda. Az angolok gólt lőttek tehát. Ezután ismét visszafelé ívelődött a labda, meg-megállt az országok fölött, forgott, és gól. Belerepült az angol kapuba, a feketén nyüzsgő tömeg fölé.

Tőlük repült mifelénk. Mellé!

Hatszor találtunk mi az ő kapujukba, háromszor ők a miénkbe.

– Győztünk – mondta apám apja, aztán megkönnyebbülten a vízcsaphoz ment, hogy a maradék habot lemossa magáról.

Nem tudtam megállapítani, melyik habkúp készült először, melyik került oda utoljára, mert addigra már bezárult a kör az újság peremén, hát megsípoltattam a babát. Ennek vége van.

Huszonhárom évvel később, 1976. április 29-én, csütörtökön Olaszország északi részén esett az eső. Az Arno folyó partján, egy Ponte Vecchio nevű műemlék hídnál álltam Firenzében, az esőben. Ebben a városban számos európai kultúrnagyság működött, költőfejedelmek, festő- és szobrászóriások, és a szellemi élet zavartalan áradását ügyes politikusok biztosították a középkor végén és az újkor hajnalán.

Már este volt, én a híres híd jobb parti végénél álltam, szemben velem, a Via Por Santa Maria sarkán egy közlekedési lámpa változtatta a fényeit. Amikor tilosat jelzett, megtorpant a folyóparton özönlő egyirányú gépkocsioszlop, hogy aztán, a zöld betűs AVANTI felirat kigyulladása után, nadrágomat lefröcskölve ismét meginduljon.

Fáztam, ácsorogtam, és merő víz volt a ruhám, ami egy futó időszak jelmezének tűnt ebben a környezetben. A víz az arcomra is áradt, de lemosni nem tudta a rászáradt szokásokat. Ugrándoztam, reszkettem a hidegtől, mégsem tudtam lerázni magamról semmit. Az autók megálltak, majd megindultak a Lungarno Archibusieri felé. Szemből, az álláspontomhoz vezető Por Santa Maria nevű élénk forgalmú utca lámpáitól a hídfőhöz is eljutott egy erős nyaláb, sorra betűzött az előttem elhaladó gépkocsikba, a bent ülők arcát ellenfénybe merítette. Ha kissé megroggyantottam a térdemet és előregörnyedtem, arcéleket láttam elvonulni.

Az idő múlt, s én türelmetlenül vártam egy idős férfit az esőben, aki másnap kalauzom lett volna ebben a kiemelkedően fontos kulturális centrumban, sőt egy vacsorameghívást is reméltem tőle. De az idős férfi késett, talán az eső csendesedésére várt előkelő bal parti villájában. Áztam tehát, és megroggyantottam a térdemet, hogy benézzek az újabb gépkocsihullám zúgva meginduló autóinak egyikébe. Mindjárt a legelső gépkocsiban apám apját pillantottam meg a volán mellett.

Azonnal tudtam, hogy tévedek. Apám apja 1974-ben, nyolcvanéves korában meghalt ugyanis, jelen voltam szabályosan lejátszódott temetésén. A kocsival elúszó arcél csak hasonlíthatott.

Benéztem a második autóba is. Ebben egy hosszú hajú, szemüveges barátomat fedeztem fel, aki Budapesten, a Lenin körúton lakik. A hátsó ülésen ült, előrehajolva magyarázott, kezét mozgatta. Izgatottnak tűnt. Épp aznap délután küldtem neki egy képeslapot, ami a Ponte Vecchiót ábrázolta toszkán napsütésben. Ez a két kísérteties hasonlóság sugalmazta az ötletet.

1976. április 29-én este Firenzében unalmamban elkezdtem egy játékot, aminek két szabálya volt. 1. Az előttem elvonuló gépkocsik mindegyikében fel kellett fedeznem addigi életemnek legalább egy szereplőjét. A játékot az nehezítette, hogy 2. sohasem választhattam találomra, csakis hasonló jegyek alapján, minden egyes alkalommal valami közöst kellett találnom a két személyben, legalább egy bajuszt, egy jellegzetes válltartást, egyetlen mozzanatot, amivel indokolni tudtam, miért éppen azt a bizonyos tulajdonnevet vagy állandó jelzőt illesztem az Arno mentén elrobogó olasz hasonmásra. Ezzel aztán sikerült agyonütnöm az időt.

Apám apja és Hosszúhajú Barát után a harmadik autóban egy szőke nő következett. A Szőke Nő egy expresszvonatról, ami Pécs felé visz Ida nagynéném temetésére, állomásokat hagy el, egyre többször pillantunk egymásra a Szőke Nővel, aki csak a haja színében hasonlított a firenzeire, később leszáll a vonatról, még vissza is néz, aztán mindigre eltűnik. A Pécs felé robogó vonat fülkéjében gyászruhás családtagjaim figyelnek, apám, apám apja, apám anyja, ezért nem szegődhetek a Szőke Nő nyomába. Családom szótlanul eszik, engem nem kínálnak. Később apám feláll, és minden magyarázat nélkül átmegy az étkezőkocsiba. Szülei, az én nagyszüleim egy szót se szólnak, csak az arcukon látszik a rossz vélemény.

A negyedik kocsiban Kovács Tanár Úr száguld el az Arno mentén. Hogy miért éppen ő, hirtelenjében nem is tudtam indokolni, arra nem maradt időm, mindenesetre jogosnak éreztem a választásomat. Talán a kabát szövete. Esetleg a szürke haj bodrai.

Mind nehezebb lett a játék, mert – jóllehet a gépkocsioszlop eleje még kényelmes lassúsággal hordozta meg a szemem előtt a hasonmásokat – aztán egyre gyorsultabban érkeztek elém az autók, az utolsók már akkora sebességgel, hogy végül találomra rántottam elő a bennük felvillanókra illeszthető névcímkéket. Kovács Tanár Úr és színhelyei. Mert mindenki magával hozta a színhelyeit is, hiába próbáltam elhessegetni azokat, hiszen zavarták az összpontosítást, az alakokkal együtt számos mellékkörülmény is felbukkant. Kovács Tanár Úr az első emeleti osztályt hozta téli lámpavilágításban, enyhén raccsolva, zsúfolt magánlakását, ahol vodkával kínált minket, a négy kiválasztottat, és nagy jövőt jósolt nekünk.

Jan, a krakkói grafikus, mellőle hiányzik a felesége. Elváltak.

Előrehajoltam, feszülten figyeltem, szemembe egyik légáramlat vágott a másik után. Surrogások. Jellegzetes orr. Apám. Egy étteremben ül, a mellette levő asztalnál egy fehér botos férfi énekel magának. Szemközt vele Mari hajol az asztal fölé, és rá akarja beszélni apámat, hogy adja kölcsön a lakását néhány napra. Én belépek az étterembe, apám felismer, bár évek óta nem találkoztunk, zavarban vagyok, intek Marinak, hogy mi van? Mari visszaint, még nem dőlt el a dolog, apám még nem adott határozott választ, talán nem tudja, hol töltené az éjszakát, ha Mari meg én kiszorítjuk földszintes szobájából. Talán túl sokat kérünk tőle, de hát el kell bújnunk Mari féltékeny férje elől. Elhagyom az éttermet.

Tudtam előre, ha a következő autóban nő ül, az Mari lesz. De három férfi ült a következőben, apámnak három felesége volt, mindegyiktől egy-egy fia, én a legidősebb vagyok, a kocsiban ülő férfiak egyike az idősebbik féltestvéremhez hasonlított, tenyerét a homlokához szorította, a szeme tág volt, gyorsan eltűnt, vidéken él, keveset tudunk róla. Neve János.

Megint egy férfi. Gyorsan ráfogtam, hogy az a főhadnagyi rangban levő gyermekvédelmi tiszt, aki egykor Balatonfüreden kihallgatott, és máris a következő kocsiba hajoltam.

De Marit ott sem találtam, pedig öten ültek az autóban. Öt férfi. Az egyikben határozottan felismertem kisebbik fivéremet. Nevetett, és a nevetése volt az, ami nekem kellett.

Az oszlop utolsó autóját végre egy nő vezette. Hosszú, barna haj, a szája összeszorítva. Ez sem Mari, semmi jele. Inkább Irén, a nővérem, apám legelső gyermeke. Ebben az eresztésben ez a gépkocsi volt az utolsó, a lámpa pirosra váltott.

Felegyenesedtem. – Együtt a négy testvér. Valóságos családi összejövetelnek ígérkezik ez – gondoltam, miközben az esőzuhogáson keresztül ismét megpillantottam a firenzei környezetet. Előttem a csatakos úttest. A feladat nyilvánvaló volt. Első kérdés: a színhely.

Irodalom

Dobrovics – aki az induló tehetségek közé tartozott – az egyik hajnalon, mielőtt munkába indult volna, nagyanyja szobájába osont. Odakinn az utcán még égtek a lámpák, s Dobrovics a beszűrődő, gyenge fényben hajolt az öregasszony arca fölé. Gondolatmenete a következő volt: Ez egy arc. Micsoda azonkívül, hogy arc? Az kétségtelen, hogy bőr is. Na most, milyen bőr? Halott bőr ez, mint a kiszáradt levelek. Halott falevélbőr. Ha már a bőre megvan, mihez lehet még kezdeni ezzel az arccal? A szeme nem kell, az orra nem kell, a homloka sem jó. A haja! Az öregasszonynak kis semmi haja volt, de az kétségtelen, hogy valamit lehetett vele kezdeni. Mondjuk, egy kontyba csavarni, és aztán szertezilálni. Ez kiemelné a nyak bőrét. Mert halál kell a bőr és a nyak mellé, azaz kezek erre a nyakra, görcsösen markoló ujjak. És gyűrű. Nem, gyűrű nem kell, elég egy sima kéz. A férfi feladatot teljesít, nemcsak jókedvéből öl. „A férfi idősebb, mint én, de feladatot teljesít" – gondolta Dobrovics, mert azt tartotta magáról, hogy neki valamilyen feladata van.

Még egy pillantást vetett nehezen lélegző nagyanyjára, aztán ugyanolyan csendben, ahogy jött, elhagyta a szobát.

•

Dobrovics az induló tehetségek közé tartozott.

Aki tudta róla, hogy az érettségi táján kezdett elbeszéléseket írni, és ezt – egy nyolc hónapos válságtól eltekintve – hét évig abba sem hagyta, annak nem volt nehéz kiszámítani, hogy Dobrovics nemrég tölthette be a huszonhatodik életévét. Egy ideig jogász volt, aztán elárusító egy könyvesboltban, segédmunkás, majd egy kereskedelmi vállalat propagandistája, végül újságkihordó.

Hajnalban kelt, elvégezte a munkáját – végigjárta valahol Budán körzetének kertes villák szegélyezte utcáit, ahol a kelő nap fényében újságokat gyömöszölt a levélszekrényekbe –, és már délelőtt tíz órakor otthon reggelizett. Aztán benyitott nagyanyjához, aki háta mögött a magasra püfölt két párnával ült ágyában, és fütyörészett. Ez naponta újból meglepte Dobrovicsot.

– Ugyan – mondta Dobrovics anyja esténként, miután az irodai munkától fásultan levette kabátját, és a főzéshez látott –, ugyan, minek csodálkozol szegényen? Kíváncsi vagyok, te hogyan viselkednél egy hónappal a férjed halála után egy idegen lakásban, a gondolattal fejedben, hogy már téged is csak néhány nap választ el a halálodtól?

– Szerinted tudja, hogy már csak napjai vannak? – kérdezte Dobrovics.

– Hát nem látod rajta?

– Nem.

E hátralevő napokban Dobrovicsnak kellett gondoskodni nagyanyjáról. Valamivel tíz óra után benyitott hozzá, ilyenkor elhallgatott a füttyszó, a kis aszott arc feléje fordult, és az öregasszony, jobb kezével teste mellett megpaskolva a dunnát, ülőhelyet készített unokájának.

Dobrovics megállt az ágy mellett. „A szárazon berregő csengőszóra egy idős nő nyitotta résnyire az ajtót. Arcmozgása a színpadot idézte, vagy tánciskolákat. Rendetlen kontya sikertelenül próbálta inas nyakát, halott falevélbőrét leplezni, szürke, lassú szeme rég múlt dolgokra emlékeztetett. Mint a tölcséres gramofonok lemezei. Talán énekesnő volt. Talán énekesnő."

– Lágytojás van reggelire – mondta Dobrovics.

Nagyanyja végigmérte.

– Szép, erős fiú lettél. A kezed is nagy. Hol dolgozol?

„Macskái vannak – gondolta Dobrovics. – Erős szagú a lakás."

– Hány tojást kér?

– Azt kérdeztem, mi a munkád?

– Kereskedő vagyok – ismerte be Dobrovics.

– Kereskedő? Ezt nem is mondta nekem az Ilonka. Mivel kereskedsz?

Dobrovics leült az ágy szélére. Naponta megismétlődtek ezek a beszélgetések.

– Az embereim, ezek a szilaj legények, lovakat hajtanak fel távoli pusztákról a vásárra, én pedig eladom őket. Most várok egy nagyobb szállítmányt Arábiából.

– Szóval lócsiszár vagy? – nevetett nagyanyja.

– Nem – húzta ki magát Dobrovics. – Kupec.

– És mennyit keresel?

– Vagyonokat. – Azzal felállt, és lágytojást hozott be. Később az ágyán heverészett délig, ha nagyanyja átkiabált, bement hozzá, megigazította a takarót, állandó faggatására különböző kitalált foglalkozásokat ismert be, de közben az a másik öregasszony járt fejében, a történet öregasszonya, aki résnyire nyitja az ajtót, és megkérdezi: „Kit keres?" Dobrovics szerint így válaszolt a férfi, kalapját udvariasan megemelve:

„Jó estét, asszonyom. Telefonszerelő vagyok, a hívásra jöttem. – „Ilyen korán? – válaszolt az öregasszony a megállapodás szerint. – Hisz csak negyedórája, hogy bejelentettem a hibát. „Talán énekesnő volt azelőtt. Szürke szeme rég múlt dolgokra emlékeztetett. Sötét előszobán botorkáltak keresztül, a kém meg az öregasszony, akinek fedőneve Dallam volt. A lakásban átizzadt ágynemű bűze keveredett az öregasszonyok édeskés szagával. A szobában üveggyöngyök lógtak a gyönge fényű lámpáról, a szőnyegen és az ágyon lusta macskák heverésztek. A férfi a fotelba dőlt, szemét lehunyta, és arra gondolt, hogy a nyomában vannak. „Egy férfi, akit üldöznek, és az öregasszony.

Tizenkét órakor Dobrovics felmelegítette anyja előző esti főztjét, és bevitte nagyanyjának.

– Rakott krumpli van ebédre – mondta.

– Csak azt érjem meg, hogy végre valami jó állásod legyen – sopánkodott az öregasszony. – Valami tisztességes foglalkozásod.

– Ne féljen semmitől, annyi pénzt keresek, mint a szemét.

– Hol dolgozol?

– Az írószövetségben. Író vagyok – ismerte be Dobrovics.

– És ezért annyit fizetnek?

– Egy aranybánya. Egyen már.

– Csak engem akarsz megnyugtatni – fogta meg a kanalat az öregasszony.

– Hányszor mondjam, hogy tele vagyok pénzzel? Most írtam egy sikeres könyvet, abból vettük ezt a lakást. Még a bútorokat is, ha tudni akarja.

– Könyvet írtál?

– Ilyen vastagot – mutatta Dobrovics hüvelyk- és középső ujjával. – És nagyon szépet, mert a legbensőbb gondolataimat és legtitkoltabb vágyaimat írtam bele. De most már egyen, mert kihűl.

Ki tudja, miért, ezt nem felejtette el az öregasszony.

– Sanyi! – kiáltott evés után.

Dobrovics benyitott, elvette a tálcát, és a konyhába indult vele.

– Mit írtál abba a könyvbe? – állította meg nagyanyja.

Visszafordult, kezében tálca, rajta edények és a maradék rakott krumpli.

– Hogy a szegénynek is joga van az élethez.

– Add ide, hadd lássam.

Dobrovics behozta a két vaskos kötetet.

– Ez nem a te neved itt rajta.

– Álnév – magyarázott a nagyanyjának. – Magyar író vagyok, magyar nevet kell választanom. Petőfi is Petrovics volt eredetileg, de megváltoztatta nevét, hogy ezzel is világosabbá tegye, melyik nép felemelkedését kívánja szolgálni művészetével. Az én nevemből is így lett Viktor Hugó.

– Hugó, az nem is magyar név.

– De érdekes, és kíváncsivá teszi az olvasót. Mi az olvasót szolgáljuk, életünk örök harc érdeklődésének, ennek a könnyen lanyhuló érdeklődésnek felkeltéséért. Közben persze nem mondunk le elveinkről, mert aki erről lemond, az örökre kihullik közülünk.

Az öregasszony a címlapot nézegette, melyen az ősz hajú Jean Valjean a még gyermek Cosette-et tartja karjában.

– Nyomorultak – olvasta.

– Igen, ez a címe.

– Miről szól?

– Olvassa el – biztatta Dobrovics, és arra gondolt, hogy most majd hosszú ideig nyugodtan heverhet a másik szobában.

– Mégis; előbb te mondd el.

– Hát azt írtam meg ebben a könyvemben, hogy a jóság és a szeretet mindent legyőz. Meg azt, hogy csak annak lesz szép halála, aki igaz ember volt életében.

– Ezt mindenki tudja, ezért nem fizetnek neked annyi pénzt.

– De én ezekért az igazságokért keservesen megküzdök a könyveimben. Utam örök kétségek között halad. Eleinte nem hiszek a szép igazságokban, aztán az események magukért beszélnek, s a látszólag egyszerű állítások lassan, vonakodva bebizonyosodnak magam és az olvasó számára. Apró dolgokat lesek el az emberektől, színeket bámulok, szagokat próbálok megjegyezni, ezeket összeállítom, végül, akár hiszi, akár nem, jómagam is csodálkozom, hogy ez lesz az egészből. Csak nyitott szem kell hozzá, és én is átélem a halált, világos lesz számomra, hogy csak annak lesz szép halála, aki igaz ember volt életében.

Ez döntő bizonyíték lehetett. Az öregasszony nem használt szemüveget az olvasáshoz.

A vacsorát már Dobrovics anyja vitte be, míg Dobrovics szobája ablakánál állt, és a sötét utcára bámult. „A gyönge fényű lámpáról üveggyöngyök lógtak, körös-körül macskák heverésztek – gondolta. – A kém leült, és behunyta a szemét. Az ide vezető útra gondolt, amikor vonásait feltűrt gallérral takargatva sietett végig a gyorsan sötétedő városon. Aznap este feltűnően kevés ember járt az utcákon, ez nyugtalanította, és felesleges gondolatokkal terhelte meg. A nap jutott eszébe, amikor először járt itt, a helybeliek mozgását utánozva.

– Teát csinálok magának – hallotta a kém az öregasszony hangját. – Ugye szereti a teát? – A férfi bólintott, de egy percre sem felejtette el, hogy üldözik."

Dobrovics újra és újra nekirugaszkodott, hogy elképzelje ezt a szobát, a macskákat, az öregasszonyt, a lehunyt szemű kémet. Szavakat mormolt, fejét ingatta, vagy tenyerével az ablakkeretet ütögette, és szemei mozdulatlanok voltak. A férfi foglalkoztatta elsősorban, aki a fotelban ült, ernyedten, és üldözőire gondolt.

„Igen, a beépülés volt a legnehezebb. Rejtett gondolatait apró módosításokkal veszélytelenné téve kifecsegte, ezzel sikerült érdektelenné, sőt unalmassá válnia a figyelő szemekben. Nőügyeivel aratta másik nagy győzelmét zárkózott természetén; ismerősei lenéző mosollyal leplezték irigységüket, és mindegyik tökéletesen ismerni vélte az energiáit lekötő célokat. Cigarettával és itallal gyötörte ellenkező szervezetét. Néhány rigolyával finomított képmásán, de ügyelt, hogy ezek ne nőjenek figyelemébresztő furcsaságokká. Unalmas, szenvedélyeit ügyetlenül leplező emberként vált ismertté, akinek csak azért keresték társaságát a többiek, hogy utána fölényükről megbizonyosodva távozzanak, s közben vigyázatlanságukban értékes adatokat közöltek, melyeket lázasan osztályozó agya csaknem azonnal hasznosított. Igen, született hírszerző volt, olyan ember, akit könnyű elfelejteni. Csak éjszakánként engedélyezte magának, hogy italtól kábult szemét elfordítva a mellette alvó nőről, az idővel vigasztalódjon, mely megbízatását követi. Úgy gondolta, akkor majd termékeny és őszinte lesz, mások is okulhatnak elismert tapasztalataiból. Képtelenségnek tűnt a kudarc a sötétben."

Így aludt el Dobrovics, és amikor reggel bevitte az ételt, azt mondta nagyanyjának:

– Lekváros kenyér a reggeli, tejjel.

– Nem tetszik a könyved – fordult felé az öregasszony.

– Miért nem?

– Mert franciákról írsz benne. Ez nem érdekli az embereket, és különben is, te magyar vagy. Mért nem írsz Rákócziról vagy Kossuthról? Én adjak neked ötletet?

Ivott egy korty tejet.

– Hosszú is a könyv. Ha egy város van benne, mindjárt az egész történetét leírod. Mire a végére érek, elfelejtem, mi is van az elején. Nem való ez nekem.

„Úristen!" – gondolta Dobrovics.

– Most figyeljen ide – ült le az ágy szélére. – Ne várja azt egy írótól, hogy pontosan arról írjon, ami vele történik. Én például akkor tudok írni, ha saját életemet mások sorsával hasonlítom össze a könyvemben. Itt van, teszem azt, a Biblia. Abban ősrégi történetek vannak, de mindig akad majd olvasójuk, mert a saját sorsukat látják megismétlődni benne az emberek, persze más formában. Írhattam volna Kossuthról is, de én azt akartam bizonyítani, hogy az emberi jóság és gonoszság mindenütt egyforma. Ezért ez a könyvem a magyarokról is szól.

– Ne magyarázz – mondta az öregasszony. – Azt látom, hogy tudsz magyarázni. Ha rövid lenne a könyv, hát jó. De így csak fáraszt.

– Azért olyan részletes a történet, mert el kell hitetnem az emberekkel, hogy ez egy igaz történet, ezért apróságok egész sorával altatom el gyanakvásukat, hogy a későbbiekben szabad kezet nyerjek, amikor a váratlan fordulatokra kerül sor. Írás közben sokszor még magam is ilyen elvakított olvasó leszek, ugyanis személyes ismerőseimről mintázom a szereplőket. Néha meg az utcán látott emberekről. Egyszer például egy lányra lettem figyelmes a villamoson, aki egy harsányan nevetgélő társasággal utazott, de viselkedése elkülönítette a többiektől. Szomorú volt és ugyanakkor izgatott. Szótlanul állt ismerősei között, amikor figyelni kezdtem, de láttam rajta, hogy készül valamire. Egyszer csak váratlanul a lépcsőnél termett, majd leugrott a robogó villamosról, és futni kezdett az ellenkező irányba. A többiek egy ideig csodálkoztak, aztán megfeledkeztek róla. Én megpróbáltam kitalálni, hová futhatott ez a lány, és egy történet jutott eszembe a király leányáról, akit elhagy kedvese, a gárdatiszt.

– Látom, szereted a lányokat – szakította félbe az öregasszony.

– Mi tagadás – mondta Dobrovics –, szeretem őket.

– Nem baj. Fiatal vagy.

– Igen, az vagyok. Szóval, van úgy, hogy nőket férfialakban jelenítek meg könyveimben. A jóságos öregembert, akitől a szökevény gályarab, itt, ebben a könyvben, amit maga most olvas, ellopja az ezüstöt, és aki úgy bízik az emberekben, azt anyáról mintáztam.

– Az Ilonkáról?

– Igen. És ha tudni akarja, maga is szerepel a könyvben.

– Ki vagyok? – hangzott gyorsan a kérdés.

– Majd meglátja, csak olvasson tovább. Kíváncsi vagyok, magára ismer-e.

Ekkor Dobrovics felállt, átment a szobájába, és az ágyra fekve ezt gondolta: „Vesztésre állok."

Az egyedüllét egyetlen ötletet sem hozott, napjait heverészve töltötte, nyomasztó történeteket agyalt ki, cigarettázott, és önmagát vádolta az eredménytelenségért. Az fenyegette, amitől leginkább félt. Hogy dédelgetett függetlensége, melynek kedvéért sorban feláldozta a barátokat, a nőket,