A műanyag kerti székek élete

By Kollár-Klemencz László

Kollár-Klemencz László nagy sikerű bemutatkozó kötete (Miért távolodnak a dolgok?, 2015) után újabb természetírásokban mutatja meg, hogyan találkozik az ember a természettel, hogyan működik az ember a természetben, és végső soron azt is: mi a természetes az emberben. A szabadságot és biztonságot, kalandokat és kihívásokat, válaszokat és felejtést kereső figurák ismeretlenek és ismerősek. Titkuk van, és beszédes hallgatásuk. Mintha ismeretlen lábnyomokat követnénk az erdőben. Balladisztikus históriák, önéletrajzi elbeszélések, költői pillanatképek, abszurd rövidtörténetek váltakoznak a könyv lapjain. És persze műanyag kerti székek.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Nov 12, 2018
• ISBN: 9789631438055

Book preview

Felmászott

Felmászott az apjához. Tapogatta az anyagokat, megtapogatta az apja arcát, a szakállát, aztán megsimogatta a műanyag kerti széket, amelyben ültek, majd megint az apja arcát, hanyatt dőlt az ölében, és belebámult az ég végtelenjébe. Ott volt a műanyag és az élő tapintása közötti szeretet a gyerek arcán.

Beszélgetések

műanyag kerti székeken

reggel

Meggyfa alatt két férfi ült fehér műanyag kerti székeken. Egy nő tekert el előttük az aszfalton, rajta foszforeszkáló feliratú mellény: „Hivatalos statisztikai adatgyűjtés". Az egyik férfi egy zacskót nyújtott a másik felé.

Kérsz szotyit?

Nem, most nem.

Te! Képzeld el, hogy be vagy zárva egy fadobozba, vagy kőtörmelék alatt fekszel napok óta, vagy egy börtön sötét, szűk cellájában, ahol alig tudsz megfordulni, vagy beszorultál egy barlangba, vagy élve temettek el.

Jó.

Kapsz még levegőt, van egy kis fény is, de nem tudsz mozdulni. Az a kép van, amit mozdulatlanul belátsz. A semmi. Hamar rájössz, hogy ha bármikor kinyitod a szemed, ugyanazt a semmit látod, nem találsz rajta fogást, információt, semmit, ami leköt. Már nem pánikolsz, nincs értelme. Hogy megnyugodj, lecsukod a szemed, hogy ne lásd a semmit, a mozdulatlanságodat. Vagy elalszol, vagy gondolsz valamire. A semmire nem gondolsz, mert a semmi kint van. És akkor elindulsz a gondolataid között. Képek jutnak eszedbe, emberek, arcok, érzések a múltadból, a képzeleted képei jönnek szembe a jövőből, és ezekben elmerülsz. Elfelejted egy-egy pillanatra, hogy be vagy zárva, aztán hosszabban is. Később ezt használod, tudatosan, hogy megmenekülj a külső semmitől, hogy bele ne halj abba, hogy kint nincs semmi, a belsődre figyelsz. És ott is találod meg.

Aha, értem.

Ha nem vagy bezárva, a világ zajos. Rengeteg az esemény, a kép, a szag. Ha ilyenkor becsukod a szemed, csendet keresel, a semmit, hogy ne legyen az, ami kint van, csak a semmi legyen. A gondolataidat is elhessegeted, hogy megtaláld a csendet. Ha megtalálod, úgy érzed, ez mindig ott lesz, erre mindig számíthatsz.

Igen, igen, ez így van tényleg. Mégis kérek.

Mit?

Szotyit.

Ja. Mi van akkor, ha be vagy zárva egy dobozba, vagy egy kútba, vagy bárhova. Kint nincs információ, nincs semmi impulzus, csak üres csend, némi fény, mozdulatlanság?

Igen, de ezt mondtad eddig, nem?

Nem. Várjál, így kezdődött, de most máshogy folytatom. Tehát, ha kint nincs semmi, és te bent becsukod a szemed, és ekkor is a semmit keresed. Meghalsz. Mert olyan nincs, hogy kint sincs semmi, meg bent sincs, érted? Mi van akkor, ha a kinti zajból becsukod a szemed, és a benti zajt keresed? Akkor is meghalsz. A semmi függ attól, hogy van-e mellette valami. A semmi mellett nem lehet semmi. A valami mellett nem lehet valami. Nem életszerű. Érted? Az az életszerű, az isteni, ha semmi mellett a valami van, és a valami mellett a semmi. Mint te meg én.

Értem! Tudod, minden kiismerhető a világon!

Tudom.

Kiskoromban egybemosódtak az időjárások, nem tudtam, hogy augusztusban szárazság van, és hogy júniusban sok eső, és nem tudtam, hogy ősszel mindig esik, és tavasszal is, és hogy télen mikor van hideg. Most már kiismertem, és most pontosan látom, mikor mi várható, minden kiismerhető, elmúlik mindenről az ismeretlenség leple.

Elmúlik.

Nem baj!

Ja, nem baj, de elmúlik. Ha kimondod, elmúlik. Én meg, tudod, alkoholista vagyok úgy, hogy nem iszom és nem is ittam soha! Kívánom, függök tőle úgy, hogy soha nem függtem tőle. Várom, hogy megjöjjenek valakik, és igyak velük. De nem jön senki. Várom, hogy ez a sok kérdés, kétség mindennel kapcsolatban eltűnjön a fejemből.

Milyen kétség?

Például hogy miért van az, hogy az emberek örülnek annak, hogy csak ülnek kint a székeken, mint mi, nézik egymást és beszélgetnek, és ennek örülnek! Hogyan tudnak ennek örülni? Hogyan tudnak annak örülni, hogy nem csinálnak semmit, csak elvannak? Hogyan tudnak az üres, rossz, lehangoló vicceken nevetni? Hogyan tudnak örülni a gyenge dolgoknak? Mindennek, aminek olyan különösebben nem kellene örülni. Vagy én nem tudok ennek örülni? Miért van az, hogy az emberek nagy része könnyen nevet? Ott állnak a színpad előtt boldog mosollyal, és néznek fel oda, ahol igazán nem történik semmi, ők meg úgy vigyorognak, mintha nagyon sok minden történne ott!

Van ilyen?

Van, persze, sok.

A foszforeszkáló mellényű nő visszafelé tekert csuromvizesen.

Esett?

Nem is dörgött.

Apák lesben

A szarvasok már nem bőgtek pár napja. A kisfiú megjegyezte, hogy már nem sírnak. Egy hétig zengett az erdő, kora este indult meg a bőgés, aztán éjszakára már egymás mellett ordítottak, hogy felhívják a tehenek figyelmét magukra, hogy ők lehessenek az új borjak örökadó felmenői: a bika, akinek tehetségét szerteviszik az utódok az erdőbe.

Az öreg sokat használta a tehetség szót, de ő mindig a pénzre gondolt.

Vagy egyszerűen csak túlcsordult a bikákban a mag, s széjjelfeszítette őket, mint felajzott íjat a felajzott katona, éjszakáról éjszakára, hogy a hold árnyékában felforrósodott testük megszabadulhasson ettől a hideg, amúgy nem túl nagy adag életlétől.

Fent, az öreg terepjárójánál találkoztak. A férfi nem akarta, hogy az autója elzavarja a vadakat, inkább lent hagyta az útnál, és felsétált az öreghez egy üveg borral meg az éjjellátóval. Beszállt a terepjáróba.

Jó estét! Magázódva szoktak köszönni, félig egymás és a régi szokások iránti tiszteletből, félig meg viccből. Megijesztettél, mondta az öreg, gyere, szállj be – arrébb húzom a botjaimat. A járóbotjaiból mindig eggyel több volt a kocsiba, mint kellett. Igaz, a harmadik síbot volt, nem mankó. Kettővel szokott közlekedni, ha ki kell szállnia a kocsiból, meg kell kötni a lovakat a lánccal, vagy a kaput kell kinyitni, esetleg vizet engedni a lovaknak a kifuserált fürdőkádakba a lajtos kocsiból. Ezek miatt időnként ki kellett lépnie a Mitsubishiből, pár métert gyalogolnia kellett, néha le is hajolnia, mindez nagyon nehezen ment. A harmadik bottal – a síbottal – a lovait tartotta sakkban, ha túl pofátlanul rágni kezdték a kocsija visszapillantó tükreit vagy a kilincseket.

Beült. Az öreg kissé hezitált, hogy hol nézzenek ki a kocsiból két-három óra hosszat. Itt az első kisebb réten, ahol ő az elmúlt napokban többször is látott szarvasbikát, vagy menjenek be a nagyrétre? Két ember kanyarodott be az erdő szélén, a földúton távolodva. Pont ott mennek keresztül, ahol a bikát láttam. Itt ma nem látunk semmit, az hétszáz.

Akkor menjünk át! A férfi hangja várakozással és örömmel volt tele, hogy végre együtt ülhetnek ki este a kocsiba itt, minden erdők közepén, csak nézni a sötétedő erdőt, meglesni az alkonyatkor előmerészkedő állatokat, megbeszélni mindent, mást is, egymást is. Talán elmondhat ma este az öregnek itt olyasmit, amit másnak nem tud elmondani. Mert nem érti őt más, vagy nem úgy, ahogy csak az édesanyja értette, vagy gyerekkorában a szomszéd fiú, akivel levetkőztek a pajta mögött, és állva mentek körbe-körbe, mint a lovak, mert azt játszották, hogy ők a lovak, és be vannak fogva egy lovas kocsiba, és menet közben kakálnak, mint a lovak, de kakálni nem tudtak, csak pisilni, és lépésenként rápisiltek fehér combjaikra, aztán mert erőlködtek, a végén ott guggoltak a pajta mögötti kiskert két sarkában, egymástól távol, és nyomták ki a kakát, aminek valahogy akkorra már ki kellett jönnie, mert menet közben nem tudott.

Az öreg beindította a terepjárót, és elindultak az erdőben. A belső, kitaposott úton gurultak, a férfi az őzlábgombákat kereste a tekintetével.

Világos volt még, de érezhetően közeledett az este. Szeptember utolsó napja, ilyenkor hat óra körül már rohamosan sötétedni kezd, és ahogy eltűnik a meleg őszi nap, azonnal kidugja hideg lábujjait a tél a takaró alól, hogy tudja meg mindenki, merre halad a világ.

A lovak elkerített részénél jártak, ahol egy nagyobb kanyar után az út lejtősen gurul a fasor között a nagyrétre. A férfi észrevett egy széket a fák között, az öreg egyik műanyag kerti székét, a sötétebbet, amit a lovasoktatónő hozhatott át az öreg területéről az ő területére. A gyakorlópálya szélére tette, biztosan le akart ülni oktatás közben, nem nagyon bírja a fizikai megterhelést, elég sokat liheg fiatalkora ellenére. A szék ott volt, és izgult, hogy az öreg ne vegye észre, és ne szóljon, hogy az az ő széke, és hogyan kerül az oda, miért teszik át magukhoz, legalábbis ilyesmiket szokott váratlan pillanatokban támadásszerűen mondani, mint egy fáradt apuka, aki úgy várja a gyerekét az iskola előtt, hogy elbújik a házfal mögé, s mikor végre megérkezik az a fáradt gyerek, és kétségbeesik, hogy még az apja sem jött érte – akkor az apuka hirtelen kiugrik a fal mögül, és ráijeszt.

De az öreg nem mondott semmit a székre, látni biztosan látta, mert mindent lát, illetve azt hitte a férfi, hogy mindent, de ezen az estén kiderült, hogy mégsem.

A rét alján álltak meg. Az öreg behúzta a kéziféket, a szebb napokat is látott bowden reccsent egy keserveset. Mintha az öreg reccsent volna. A férfi nem bontotta ki a hozott bort, csak mutogatta, hogy milyen jó bor lehet, az ország déli, naposabb részéből kapta, egy kis családi borászat termeszti. Az öreg meg nem szerette, ha fakszniznak vele meg a szavakkal. Okos ember volt, olyan hibás részleteket is ismert a világból, amit még a legrafináltabb autóvizsgáztató állomásokon sem fedeztek volna fel.

Az öreg szerette a bort, a nőket, a kajákat, szeretett vadásztörténeteket olvasni naphosszat, és itt ülni, amennyit csak lehet. Nappal itt, éjszaka meg a tévé előtt, mert úgy fájt a lába, hogy nem tudott elaludni, bőven éjfél utánig csak a képernyőt bámulta. A férfi munkából hazajövet gyakran nézett be az öreg ablakán. Nem múlt el olyan éjszaka, hogy a tévé fényei ne villogtak volna. Lehet, hogy az öreg olyankor már aludt, távirányítóval a kezében. Hajnalban aztán fájt mindene, s indult vissza a terepjáróba, vissza az erdőbe. Ott közelebb van Istenhez, akiben nem hitt, de érezte, hogy ott valamihez közelebb van biztosan, mint otthon, a tévé előtt.

Finom, művelt úrilány volt a régi szomszédom felesége. Úgy hívták, Szálka, sovány volt rettenetesen. A Szálka szerette az italt, korán meg is halt. Uhrin vagy Ulrin volt a családneve, egyszer elmentünk velük a közeli városba, a folyó mellé. Bevásároltunk, s mikor visszaérkeztünk, betettük az egész hétvégére szánt piát a házba. A Szálka már hajnalban matarészeg volt. Ahogy pirkadt, beült a kamrába, és glugy-glugy, öntötte magába. De ez most mellékes, csak mondom. Ült tovább az öreg, a kezében nem volt se bor, se távcső.

A bort még mindig nem bontotta ki. Csendben nézték a terepjáróból az erdőt. Vártak. Vártak, hogy igazán belekezdjenek, ne siessenek, ne kapkodják el, mindenre úgysem lesz idő. Akartak beszélni a lovakról, meg