A mi utcánk

By Tar Sándor

Több mint húsz éve robbant be a köztudatba Tar Sándor kötete. A mi utcánkat, a szegényeket, alkoholistákat, a fájdalmat azóta is megtaláljuk bárhol az országban. „Tar Sándor - írta róla Bodor Ádám - 'ott' maradt, ahonnan a pályatársak lassanként kivonultak. Ő még tudja, mitől lesz hirtelen csend a kocsmában.”

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Sep 14, 2017
• ISBN: 9789631436297

Book preview

Vida bácsi

Az utcában a postást várják. Egy vörös képű, bajszos embert, kék egyenruhában, zöld köpenyben, rajta kis piros szalag. Errefelé a harapós lónak is ilyen szalagot kötnek a szíjazatára, hogy lássa mindenki, és ne simogassa. A postás segédmotorral jár, nem is kell kínálni, mint valamikor. Régen még biciklivel közlekedett, a legtöbb háznál bort, pálinkát illett tölteni, amit rövid szabódás után elfogadott. És a borravalót is, húsz, harminc forintot, errefelé nem magasak a nyugdíjak. Déltájban már nem ült a biciklire, tolta. Néném, bátyám, kiabálta, ha szólították, kinek hogy, majd holnap hozom! Jó, lelkem, jó, de reggel hozzad, mikor még nincs ennyi meleg! Ha elesett, bevitték valamelyik házhoz, pihent egy kicsit, és ment dolgára. Délután napszámba jár, egy lóval szánt, fuvart vállal, szőlőt metsz. Becsülik, dolgos ember, soha nem lopta meg senki.

Az utca harminc-negyven ház a falu szélén, az elején kocsma és buszmegálló, lakóinak fele nyugdíjas vagy munkanélküli-segélyből él, azt se tudják, hogyan. Kisebb-nagyobb családi házak, van hozzá mindenkinek egy kis kertje, néhánynak földje is, de nem mennek semmire. Nem kell semmi, mondja Vida bácsi, akármit termel az ember, nem kell. A tehenet levágatta az állam, aki meghagyta, fejhet, etethet, trágyázhat, a tej se kell. Disznót hizlalni sem érdemes, drága a takarmány, aztán a vágóhíd vagy átveszi, vagy nem. Aprópénzért. És akkor az állat nem olyan, mint a tévé, hogy ki lehet kapcsolni, és megyek szabadságra, moziba, összevissza. Az enni akar. És vasárnap is, ünnepkor, mindig. Többször is. Ezt nem akarja megérteni senki.

Vida bácsi olvasott, értelmes ember, épp hetvenéves, van öt hold földje, szőlő, ló, szekér, kukoricát vet, krumplit, napraforgót, káposztát, vinné a piacra az almát is, de az emberek máma csak banánt esznek meg narancsot. A káposztapalántot tavasszal két-három forintért veszi, szálját, ősszel egy fej ugyanennyit ér a piacon, ha kell egyáltalán valakinek. Pedig azt egész évben kapálni, öntözni, permetezni kell, és akkor is vagy sikerül, vagy nem. Mint a többi. Azt mondja, nem ehetek meg mindent magam. Mert ami nem terem, azt venni kell. Kenyeret, cipőt. Fizetni kell az áramot, vizet, az adót, mindent. Mindenért pénz kell, de honnan? Nyugdíjam nincsen, eladnék ezt-azt, de nem veszi senki. Nincs pénzük ma az embereknek. Azt se tudom, mi lesz ebből.

Ez a Görbe utca, meséli, az volt a neve mindig, hiába adtak neki más nevet, volt már Ságvári utca is, most Radnóti, de senki nem úgy mondja, a postás se, kéményseprő se, senki. Ha valaki így kérdez utána, akkor először is jól megnézik, aztán megkérdik, kit keres. A házszámot nem nagyon tudják errefelé, van, aki még a sajátját se, Kiss néni azt mondta a múltkor az orvosnak, hogy drága doktor úr, hazatalálok én magamtól is, nem kell nekem tudni, hogy hány szám alatt lakok. Minek az? Ez egy domboldal, lement a patakhoz, de ott már nincs semmi, csak bozót, kiszáradt, pedig apámék még halásztak is benne, más világ volt. Az utca meg úgy lett, ahogy a többi, ment a szekér, aztán ment a nyomában a másik, harmadik, tizedik, ezredik a kerékvágásban. Aztán vertek mellé kunyhót, házat, volt sár vályognak. Most már emeletes is van. És járda is, betonból, de csak a felső oldalon. Esőben ömlik a víz át a másik sorra, az lentebb van, azoknak rossz, sok veszekedés van belőle, mert a fentiek még folyást is csinálnak a víznek, eresztik amazokra, ott meg már hasig áll a disznó a vízben, a szőnyeg meg úszik ki az udvarra, de hát olyan eső itt már régen volt.

Apánk meg nagyapánk még mindenkinek tudott adni egy kis darab földet, házat. Az volt a dolgunk, hogy szerezzünk hozzá, törekedjünk, hogy majd mi is tudjunk adni a mi gyerekeinknek. Na, ez nem úgy lett. Jött a téesz, a fiatalja meg elment, semmi nélkül, bányába, építkezésre, kohásznak, a legtöbb ott is maradt. Aztán mentek megint, akik azután születtek, iskolára, gyárba, Debrecenbe, Pestre, ki hova, most meg jönnek vissza éhesen, üres kézzel. Isznak, tekeregnek. Kártyáznak. Élnek az öregek nyakán, és várják a postást. A segélyt. A nyugdíjat. Mindegyik azt várja. Akkor aztán adjad neki. Fizetnek. Ki mennyivel tartozik. Ennek is, annak is. A kocsmában, a boltban, Sarkadinál, Pintérnél, itt három háznál is mérnek bort, pálinkát, hitelbe, másként nem tudja eladni. Gyenge, rossz borok, csinálnak csigert a törkölyből, és hozzákeverik, húsvétra tiszta penész, akkor lefejtik, kénezik, cukrozzák és mérik. Drágán, mert ha nincs pénz, az is jó. Fiatal, szép, erős emberek itt henyélnek az ablak alatt, néznek kifelé, vagy az utcán ténferegnek, nem lelnek semmi dolgot. Kapálni már nem akar senki. Tehenet fejni, disznót etetni se. Szekérre nem ül, inkább megy mellette gyalog vagy biciklivel. Veszekednek otthon az asszonnyal, szülővel, válnak. Ott vannak a szép, új házak, van, amelyik hatszobás, emeletes, rajta a rengeteg adósság, az ember munka nélkül, akkor a gyerekek, csinálták, szerződtek, hogy majd így, majd úgy, most meg sehol semmi, csak a szar füstöl. Akkor a menyecske egyszer csak megunja, fogja magát, és elválnak. Ez megy máma. A ház meg eladó. De kinek?

Vida bácsinak meghalt a felesége négy éve, karácsonykor. Azt mondja, a családban minden halál vagy baleset karácsonykor lett, ő azt se bánná, ha sose lenne karácsony. Azelőtt a bátyja halt meg, borotválkozás közben egyszer csak leült, és azt mondta, jaj istenem. De már tiszta kék volt a feje, utána lassan fekete lett. Nem telt bele semmi idő, halott volt. Úgy ülve. Az ő lába is karácsonykor tört el, odanyomta a disznó a korláthoz, és az istennek se akart arrébb menni. Vida bácsi a fiával él, de tudja mindenki, hogy őt a betegsége hozta vissza. Diósgyőrben dolgozott, aztán megtámadta a tüdejét a gáz meg a füst, de az apja szerint az a nagyobb baj, hogy a felesége magára hagyta, mikor beteg lett. Az agya is beteg, mondja, az idege, a bánatba, attól nem akar javulni. Pedig kocsijuk volt, lakás, minden. Most meg itt ül vagy fekszik betegen, és nem szól hozzá senki, nem fog vele kezet senki, nem mehet sehová, senkihez, mert tüdőbajos. Nem fertőz pedig, megmondták, akkor ki se engedték volna onnan, de akkor se. Mindenhová vittük, akkor még az asszony is megvolt, fizettünk mindenhol, mindenkinek, még a liftben is. Se aludni nem tud, se ébren lenni. Éjszaka fullad, köhög rettenetesen, akkor felkelek, odaülök mellé, felemelem, és úgy, félig az ölemben alszik valahogy, mint egy gyermek. Elvittem ide, Szabó doktorhoz, aki már nyugdíjas, öreg ember, hogy mondja meg, mi van. Azt mondtam neki, tízezer forintot adok, ha javít rajta, húszat, ha megmondja az igazat. Ha pedig meggyógyítja, azt kér, amit akar. Azt mondta, Vida úr, ne adjon maga nekem egy fillért se, a maga fia már sose lesz ember. Adjon meg neki mindent, amit kíván, nem sok van neki hátra. Így. Na, szóval mindenkinek megvan a maga baja. Nekem ez. Mert a dologgal bírok én még mindig, úgy öregesen, de ezzel nem tudok bánni. De mindig mondtam az asszonynak is, hogy te, kellene még egy-két gyerek, úgy az igazi, de nem. Neki is igaza volt, azt mondta, lehet, hogy ezt se tudjuk felnevelni. Háború volt, én a fronton, az se volt biztos, hogy hazajövök. Hát tessék. Az ember nem tudhat semmit előre.

Nem viszek be senkit a lakásba, az udvarra se, nekem ne mondja senki, hogy beteggé tettem. Én mosok, főzök, takarítok. Van az én házam is olyan, mint a másé, kívül is, belül is. Már velem se nagyon fognak kezet, azt mondja a múltkor a Harap fiú, hogy ne haragudjon, Vida bátyám, nekem gyerekem van. Jól van, mondom neki, neveld fel tisztességgel. De azt te se tudhatod, hogy teelőtted ki ivott abból az üvegből, pohárból a kocsmában. Lehet, hogy éppen én. Vagy a Dorogi fiú lova. Mert az azzal szórakozik. Viszek a fiamnak mindennap két liter piros bort Sarkadinétól, az jó bort ad. Nekem legalábbis. Kérdem a fiamat: mit ennél, mit innál? Nem kell annak semmi. Még ezt megissza valahogy, ezen van. Hoznék többet is, nem bánnám, de nem kell neki több, sokszor ez is kijön belőle. Az én borom se kell neki, csak ez. Szabó doktor is mondta, hogy inkább pirosat. Csendben vagyunk. Még valameddig. Ha lenne ember, aki az ő betegségét rám adná, az én életemet meg neki, annak az embernek a kezét is megcsókolnám. De hát ilyen ember nincs.

Vida bácsi itt vert házat, mikor nősült, sárból, vesszőből, gerendából. Akkor az ő háza lett az ötödik. Jó száraz falak, fél méter vastag, a közfal vékonyabb, télen meleg, nyáron hűvös. Kemence is volt, de elbontották, jött a kenyér a boltba, nem kellett sütni. Nem is volt miből. Az oszlopos tornácról lehet a padlásra mászni, de ott már nincs semmi. Góré, tele kukoricával, istálló, ólak, a ház előtt kiskert. Nyáron kardvirág díszlik benne, meg ez-az, évelők, még az asszony ültetgette, úgy kél minden évben magától. Kint, a kerítés előtt van egy kis pad, ott lehet üldögélni, cigarettázni, nézegetni. Rendben van minden.

Hesz Jancsi

A Csapágyból jöttem el, Antall-bérenc vagyok, szokta mondani Hesz Jancsi, ha jókedve van, a Misi presszóban összesepri a pénzt az asztalról, és oszt, ha rákerül a sor. A presszónak van rendes neve is, de mindenki Misinek mondja, a tulajról, aki rendesen valamelyik asztalnál ül, és mindenki a barátja. A felesége a pultnál néha kijön a sodrából, és rászól: Misi! Misikém, drága! Az isten bassza rád a temetőajtót, hozzál már öt láda sört. Mi vagy te itt, díszvendég? A presszóban nincsenek sokan, de általában ugyanazok. Fent, az emeleten bömböl a magnó, a fiú-Misi próbálgatja a hangerőt, a földszinten van a presszó, garázs, raktár. Az épület előtt parányi, füves kert, nagyra nőtt fűzfa, alatta asztalok, de oda nyáron sem ül ki senki, mert meglátják. Hesz Jancsi gyakran beugrik egy felesre, aztán marad, mert vagy van valaki ismerős, vagy majd jön. Addig kortyolgat, esetleg kér még egyet, vagy egy sört rá, beszélget Misi feleségével, Misi ilyenkor reggel a kazánt salakolja, vagy ládákat pakol a raktárban, dúl-fúl, kortyol az eldugott üvegekből, utálja, hogy már megint reggel van, és a munkanélkülieket irigyli, például Hesz Jancsit, akinek nem kell csinálni semmit, csak a postást várja.

Hesz Jancsi mindig siet, és marad. Na, még ezt a partit megnyerem, és aztán tűzök, mert már biztosan várnak. Siet a boltban is, ahol a zsebébe dug egy kétdecist, siet Sarkadinénál, ahol külön pohara van, mert nem iszik akárki után, tüdőbajos van az utcában, nem mondja, hogy ki, mindegy, de sose lehet tudni. Pintérnél is siet, csak megissza azt a féldecit, pedig rossz, mint a csukamájolaj, na, még egyet, hátha az jobb lesz, de akkor már le is ül egy cseppet, mert meleg van. Azért még visszamegy Sarkadinéhoz, Piroska nénivel jól lehet beszélgetni, el lehet mondani mindent, ami az embert nyomja. De csak ha nincs ott senki. Ha vannak, megáll az ajtóban, issza a bort, és vár, hátha elmennek, és akkor esetleg kér kölcsön kétszáz forintot. Vagy ezret. Hesz Jancsi nem iszik hitelbe, őt ne írja fel senki semmiféle füzetbe, inkább betör valahová. Mikor az ajtóban áll, és nem szól senkihez, csak issza a borát, és dohányzik, Piroska néni már sejti, hogy baj van. És ha a többiek nem akarnak elmenni, akkor elmegy ő, aztán majd visszajön, és mondja. Nem akartam itt, mindenki előtt, mentegetőzik, és olyan piros az arca, mint a láng. Egyszer azt mondta Piroska néninek, hogy jobban szereti, mint az anyját.

Hesz Jancsinak nős fia, férjes lánya van, két kis unokája, felesége és egy anyósa, aki egy telken lakik velük egy szoba-konyhás külön épületben, de ha teheti, állandóan ott van náluk, és mindenbe belepofázik. Még abba is, hogy Hesz Jancsi hányszor alszik a feleségével, mert az néha aludhatna a kicsi fiúval is, annak is kell egy kis anyai melegség. A felesége a téeszirodán dolgozik, de hogy mit csinál, azt ő sem tudja pontosan. Hogy lopnak, az biztos. Ezeket meséli Piroska néninek, de csak ha más nincs ott, és nem hallja. Ne tessék mondani senkinek, de szégyellem. Ami itt folyik. Most, hogy bomlik a téesz, eladnak mindent. A fél határból homokbányát csináltak, kivágatták a fasorokat, az erdőt, eladták bontásra az istállókat, mindent. Nekem meg mondják itt a faluban, hogy a gépállomáson is kiválogatták a gépek javát, azt olcsón megvette Kásás, az agronómus, meg még vagy hárman, akkor kinéztek maguknak kétszáz hektár földet is, káefté lesz, dinnyét fognak termelni. Az nem kerül bele a kárpótlásba, annak már gazdája van. Hesz Jancsi azt hiszi, hogy a feleségét Kásás meg a többi is dugja. Mit csinál, kérdezi ilyenkor Piroska néni, aki nemigen járatos az ilyen szavak között. Hát lefekszenek, tetszik érteni, mondja Hesz Jancsi, és olyan piros az arca, mint a vér. Ugyan már, Jancsi, hogy mondhat ilyet, nem olyan asszony a maga felesége, nyugtatja Piroska néni, de azt nem teszi hozzá, amit mindenki tud, hogy Évike olyan csúnya és kövér, hogy nem kell az Kásásnak. Ott a lánya, szebb is, fiatalabb is, és a fóliában dolgozik, hogy kéznél legyen. És hogy férjhez adták egy zetoroshoz gyorsan, mikor kitudódott, a gyerek meg koraszülött lett. Az esküvőhöz képest.

A Csapágyműben betanított munkásként kezdte, de ügyes keze volt, kipróbálták itt is, ott is, bevált. Lakatos lett, aztán a karbantartókhoz került, kitanulta a motorszerelést, úr lett. Mikor elküldték, megígérték neki, hogy amint lehet, visszaveszik. Ne is nagyon keressen munkát, biztos, hogy visszahívják. Addig kibírja. Hesz Jancsi azóta a munkaruhát se vette le magáról, abban jár ma is, mint aki csak kiszaladt egy kicsit valamiért. Még most is nekem szólnak, ha valami olyan baj van, magyarázza Piroska néninek, mert az elhiszi. Nem is nagyon keveredik itt senkivel, ő más. Ha kártyáznak, akkor is majdnem mindig ő nyer. Ahhoz is ész kell. Valakinek a kocsiját tömény fagyállóval töltötte fel, tavaszra szétmarta a folyadék a hűtőt, úgy beszélik. Más baj volt ott, mondja ő, de többet nem szól, ezeknek hiába is mondaná. Néha bemegy busszal Debrecenbe, menni kell, mondja Piroska néninek, üzentek, hogy menjek, mert elakadtak. Dízel, teszi hozzá, Piroska néni bólogat, persze. És tölt még egy pohárral. Csak el ne késsen, Jancsi, mondja, igya meg, és menjen. Majd jövök, mondja ő, ne tessék felírni, hozom a pénzt. Jó, jó, mondja Piroska néni, és becsukja utána az ajtót. Aztán előveszi a kis könyvet, és beírja, Hesz J. 2-szer 3. Van már vagy kétezer forint a kölcsönökkel, gondolja, és sóhajt.

A Misiben lelök egy felest, mert siet, már jön is a busz, hívják vissza, baj van. Jövetben benézek, mondja az ajtóban, majd együtt fizetem. Esztike fanyalog a pultnál, és csak annyit mond, remélem, János. Nagyon remélem. Még a tegnapi is fenn van. Biztos, hogy jövök, mondja a férfi, és már megy is, mert siet. Arra gondol, hogy ki a fene találhatta ki, hogy ő meg Eszti. Segített neki felszállni a buszra, mert van az az elválasztó vas a feljáratnál, és Esztike beszorult farral, ő meg nyomta lentről, hogy haladjon. Valamelyik hülye meglátta, és elmondta mindenkinek, hogy ő fogdosta Esztinek a seggét a buszon. Ilyenek ezek. Az asszony kiverte a palávert, és beköltözött a munkahelyére mindenestül. Hesz Jancsi két hónapig tojásrántottát evett, mást nem tudott főzni, és Béres szomszéd látta a kerítésen át, hogy egy este átmegy az anyóshoz. Az meg visított kegyetlenül, mikor meglátta az embert, gatyaszárban. Még ő is át akart menni, hogy segít neki, ha nem boldogul az öregasszonnyal, de nem tudott lépni, mert éppen a disznóólban állt, és a csizmája beleragadt a trágyába. Jó történet volt, sokat röhögtek rajta Misinél, Piroska néninél, a boltban, csak éppen nem hitte el senki. Álmodta ezt maga, mondta neki Sarkadiné Piroska néni, maga olyankor már részeg szokott lenni, mint a segg. És ez igaz is volt.

Hesz Jancsinak meg szokott állni a busz