Apfelbaum

By Závada Pál

Závada Pál új hősét Apfelbaum Ádámnak hívják, aki 1937-ben vesz búcsút családjától, szerelmeitől, addigi élete nagyváradi helyszíneitől, hogy a fenséges művészetek és eszmék csábítására zavaros vizekre evezzen a harmincas évek végének Berlinjében. Fölbukkan a század további időmetszeteiben – 1940-ben visszacsatolt városába látogat haza, ’44-ben a váradi gettóba jut, hogy rettentő korok múltán magasra kapaszkodjék majd a berlini Fal romjain. Ha eközben mindannyiszor Évát képzelnénk Ádám mellé, az nem volna rossz tipp. A válasz ennél mégis talányosabb – pedig még szóba se hoztuk Lilit figuráját. Rendre föllép viszont Lucifer „árnyvezérként” – s persze intrikus szerepeiben. A sorstörténetek strófái közt megszólal olykor az Úr – a kelleténél állítólag ritkábban –, és belekotnyeleskednek az angyalok, Orsi, Lenke és Charlie. A maga tradícióira is reflektáló regényt keresztszálakként szövik át a vonatkozó időkhöz és helyekhez kötődő emlékezetes események, eszmék és alakok – élükön például a legendás szerkesztővel, Réz Pállal.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: May 17, 2022
• ISBN: 9789631441994

Book preview

Borító

Závada Pál

Apfelbaum

Nagyvárad, Berlin

Magveto_Logo2018

© Závada Pál, 2022

1

1

Ma megtudtam, hogy nagyapámnak már csak

a végstádium elfekvője jut.

S bár nem mondták, ez négy hónap vagy két hét,

nekem egy kínos búcsúvizit, bocs,

de mostanában nem annyira lesz jó,

idegileg sem, időmbe se fér.

Meg – őszintén – mit kezdjek én egy ronccsal,

ki már csak sír és hány és davenol?

Szerettem őt, de sajnos ez nem ő már,

s neki sem én lennék. Azt hihetné,

műtősfiú vagyok, aki eltévedt.

A lényeg az, hogy én tűkön ülök.

Tanulmányútra indulnék, de máris.

És egy helyben kell toporognom itt?!

2

Ez hősöm antréja – meg helyzetének

a summája. Ádám a neve, de

ab ovo – másnak aligha hívhatnám.

Ha most is Évát képzelnénk mellé,

nem tippelnénk rosszul – ám ez itt bővebb

s talányosabb választ igényel majd.

És lépjen föl Lucifer árnyvezérként!

Ezt tán ki is találtad, olvasóm,

vagy hogyha Bereményi Copperfieldjét

bújnád ma még, holnap megfejtheted…

Most, kétezer-húsz őszén hadd tudassam

a helyszínt s az időt: Nagyváradon

vagyunk ezerkilencszázharminchétben.

Ádám még nem sejti, hogy figyelik.

3

Habár pontosabb úgy mondani: Még nem

volt képes ráébredni, hogy örök

időktől fogva ő az, kit az égből

a mindenható figyelem kísér.

Hogy kísérletként, figyelmeztetésül,

avagy csak sanda példázat gyanánt?,

titok. Vagy tényleg az csupán az indok,

hogy Édenben az elsőt hívták így?

Az úttörő műkedvelőt, ki rögtön,

az almafánál, bűvös befolyás

alatt szegett törvényt – lenyűgözően?

Ezért kell folyton bemutatnia,

hogy üldözi egymást végzet, szabadság

– összhangzó értelmet óhajtva csak?

4

Színváltozás. Most Jákob lajtorjáján

üggyel-bajjal lemászik valaki:

Az Úr az, hátán fúvóshangszertokkal.

Kinyitja, előhúz egy szaxofont,

de nem fújhatja meg, mert megzavarják.

Hát Lucifer! Egy évszázada vár,

hogy megszólítsa, s itt az alkalom – most:

– Egy szóra csak! Ha kérdezni szabad…

A nagy művel mi van…? Na és szerinted

be van fejezve? És forog? Igen?

S eljárogat azóta tengelyén még

a gép, míg te, az alkotó, pihensz?

– Dicsőség a magasban Istenünknek,

dicsérje őt a föld és a nagy ég!

5

Ezt angyalok fújják, csipetnyi gúnnyal

(és Orsi, Lenke, Charlie a nevük),

mégpedig három szólamban, mert hátha

így fojthatják Luciferbe a szót.

– És mondd, kérdésem szakmai, kellett már

újítni valamely kerékfogát –

kajánkodik pofátlanul az ördög –,

vagy úgy jó, ahogy van, tökéletes? –

Nem meglepő, hogy mennydörög a szózat:

– Mondottam, sátán! Nem pimaszkodhatsz!

Urad vagyok! Kritika ma sem érhet,

csupán a hódolat, ami kijár! –

Orcátlanul mély pukedli a válasz:

– Hát én meg, tudod, csak mi lényegem.

6

– Emlékszel? Gúnyt űztem tévképzetedből

a teremtést játszó és kontármód

kotyvasztó emberről, ki Jóistennek

képzeli már magát… – Nem emlékszem. –

S az Úr megsemmisítően tekint rá.

– Ha dicséretemre szót nem találsz,

ne cukkolj, és ne bírálj, elhallgassál! –

De Lucifer most már nem fogja be:

– Figyelj! Hiába uraltál te engem

a tagadás ősi szellemeként,

fölöslegesen hajszoltál a küzdés,

a bízva bízás rabigájába.

Bár színről színre győztél, s így lettem rossz

alattvalód – a főnix én vagyok.

7

– A mísz ellenkezés pökhendisége!

Behódolást színlelve csörteted

az öntelt bírálat kardját. De tudd meg:

Ha jussod igényelnéd, megkaptad. –

Baljósan hangzik… Örül-e az ördög?

– Jól sejtem?, a legförtelmesebbet…?

– Úgy van, a huszadik század tiéd volt

már eddig is. Nos, mire jutsz vele…?

– Biztos, Uram, hogy erre vagy kíváncsi?

Mellesleg fölmerül egy rettentő

kérdés. Veled mi lesz, ha majd kínjában

hozzád fohászkodna az ember, hogy

hol vagy, Isten, hogy ezt hagyod? Hogy akkor

vajon leszel-e még egyáltalán?

8

És itt kell szót adnom az angyaloknak,

akik nemcsak hogy nem bólogatnak,

de iszonyúan ki vannak akadva

azon a fölvetésen, hogy akkor

egyáltalán létezhet-e az Úr majd.

Így hát riasztásul visítanak.

– Istentagadás, istentagadás! Jaj!

Istentagadás, istentagadás! –

szirénázza Orsi, Lenke meg Charlie.

Bár Lencsi elbizonytalanodik,

hatásköri szabályzatukba pillant,

hogy vajon nem reagálták-e túl.

Majd vállat von, mert ez így értelmetlen,

az ördög pedig közben témát vált.

9

De tényleg, biztosan akarom én ezt?

Higgyek, győzzem a harcot haraggal?

Szegény muszáj Lucifer… S ha elszöknék…?

Magam utálnám végre már, sírnék,

gyáván kihúnynék… De hogy ez a csürhe

nevessen? Inkább hódolás és csönd!

– Ha ki volna terítve itt egy térkép… –

kezdem, de Lenke máris beleszól:

– Akkor azon te mire is böknél rá? –

Mi mást felelnék, mint hogy hol legyen

a talpalatnyi föld, hol tagadásom

lábát majd megveti: – Ha dönthetnék,

hát Berlint és Nagyváradot szeretném.

– Berlint? Jó! – így az Úr. – De Váradot?!

10

– Egy becsvágyó magyar város volt hajdan.

A Pece-parti Párizs, Ady így

nevezte. – Ki az az Ady? – Hogy mondjam…?

Egy földi konkurensed. Viccelek! –

kuncog magában Lucifer, s úgy érzi,

a teremtőnek azt mutathatja

föl teremtett világából meg önnön

teremtményeiből, amit s akit

éppen akar. S pont úgy, ahogy akarja.

Akár urának nézőszögéből,

ha kedve arra támad, odafentről.

– Fölküldhetnénk, mondjuk, egy drónt – mondja –,

hogy lássa meg Nagyváradot az Úr, sőt,

lássák az angyalok, az emberek…

11

Ereszkedjen spirálmozgásban, lassan

az északnyugati szennyvíztelep

s a Fácános felől, majd kanyarodjon

a Dorongos, az Aranyhegy fölé,

lássuk, hol van a tüdőgyógyintézet!

Most lefelé, a Görögoldalon,

a Sebes-Körös dupla kunkorán át.

A Pece pataknál majd vissza, hogy

elérjük dél felől Váradvelencét

s mellette Csillagvárost. Fölöttük

a Vár, a Váralja és két belváros:

Lentebb az új a Szent László térrel,

s a Körös-híd kettős acélívén túl

a Bémer tér, az ősi Olaszi.

12

Mert Isten nem figyel, magyar az ördög,

amint neked meséli, olvasóm:

– Trianonban viszont leamputálták

hazánk kétharmadát, s Nagyvárad is

a román oldalra került. Hatványos

határhelyzet az államhatáron:

Vallások, népek, közigazgatások

egyszerre ütköznek és békülnek.

Van polgárság, értelmiség, ez nagyrészt

választott népedből… – S itt újra csak

a kotnyeles kisangyal, Lenke csap le:

– Lucifer, ne zsidózz! – De ő mutat

egy ortodox zsinagógát s egy roppant

pompájú, neológ gömbtetejűt.

13

E Sion nevű templom közelében

most feltűnik Ádám, s végigsétál

a Körös-parton a Garasos hídig.

Megáll, elindul, izgatottan néz

körül, leül, belelapoz egy könyvbe,

valakit vár. A hídon átkel, és

járkál az Emléktéren föl-alá. Ezt

megunja, korlátnak támaszkodik.

És ekkor föltűnik Ádám családja.

A szülei maguk előtt tolják

kerekesszékben a húgát, Juliskát.

Ádám nem őket várta. Mit tehet?,

elszökni már késő, bosszús, megpróbál

hozzájuk jó képet vágni azért.

14

De ők, mint akik féltek, nem is fogják

Ádámot látni már, hogy szó nélkül

akart elszökni tán, ezzel vetik rá

most magukat, valami tapadós

és viszolyogtató túlaggódással

zsarolva ki a lelkifurdalást.

Ő meg hiába esküszik, hogy tényleg

el akart még köszönni rendesen,

találkájukból már búcsúzkodás lesz,

ölelkeznek, könnyeket ejtenek.

Ám ekkor az angyalraj főnöknője,

Orsi furakszik közelebb, torkot

köszörül, és így szól: – Hadd mutassam be,

Uram, hősünket: Apfelbaum Ádám.

15

– Nos, ő egy hitéből kitért rokonság

tudós művésznek készülő fia.

– De melyik az a hit? – firtatja Charlie,

Lenke meg azt, hogy: – Melyik művészet?

– Melyik! Hát mindegyik! – Orsi pikírten

felel. – És persze minden tudomány!

Az apja arra büszke csak… – De Ádám

magához ragadja a szót: – Apám

csak arra büszke, hogy ifjúkorában

barátja volt a legnagyobb költő.

– Csak nem az a bizonyos Ady? – kérdi

az Úr, most pont odafigyel. – De ő

volt, el tetszett találni: Ady Endre! –

szól Ádám apja, Apfelbaum Ábel.

16

– Mind végigjártuk a redakciókat,

kocsmáinkat és kifőzdéinket,

a Müllerájt, a kuplébárt, a színkört.

Kezdődik, nézd, a huszadik század,

szólt Bandi, és egy pálinkakioszknál,

a Pece partján virradt ránk a nap. –

Ábel Adyval közös ifjúsága

legfényesebb napjaira tekint,

erős óhajjal kívánkozva vissza.

Napról napra mind tágasabb lelkük

és szellemük mámoros légkörébe,

elemésztő, föltámasztó vágyak,

versengő szerelmek szívfájdalmába,

diadalittas élvezetébe.

17

Örvénybe zuhanva vívta érzelmi

küzdelmeit vetélytársaival,

egy hegedűművésszel és a Holnap

költőivel. De szülőházának

szokásait még nem támadta Ábel

haszonleső érvekkel, mint később.

Csak mikor egy csapásra lett bohémből

nagybani kapitalista vigéc,

jussáért apja elé akkor járult,

egy percig sem zsenírozva magát,

hogy busás haszonért befektethessen.

S bár fájlalta az Adyval elszállt

időket s társakat, vigasztalásul

a kassza szünet nélkül csilingelt.

18

Míg Apfelbaum Ábel magában így jár

fölemelkedésének útjain

– az Úr már régóta nem figyel persze –,

a sétaúton törtet a család.

Ám ekkor épp a negyvennyolcas mártír,

Szacsvay Imre emlékművénél

járnak, s megdöbbennek, mert elkezdték már

a szobrot bontani. Hogy megvédjék

a romboló román bosszú dühétől,

Ádám szerint most el kell tüntetni.

Ahogy a szívükbe kell hogy elrejtsék

– mint régi ószövetségi hitük

igéit – most a nemzeti önérzet

rebellis, lelkesítő tónusát.

19

S bejelenti az Úrnak Orsi angyal:

– Ádám családja nem zárkózik be… –

de Ábel átveszi a szót, hogy: – Szűkebb

családom nem zárkózik be semmi-

nemű vallási dogmák gettójába,

de nem zárják be oda mások sem.

Tizenkilencben tértünk ki, s a rabbi

ruháit szaggatva és égre tárt

karokkal ajvékolt. De közben téged,

Uram, a felekezetcserével

egyetlenegy percre sem tagadtunk meg.

Tudás, polgárerény, hit, szorgalom

vezérel, és a legfontosabb mindig,

te nem fogsz meglepődni: a család.

20

– Nem óhajtom önmagamat a falra

fölfesteni – szól Lucifer flegmán –,

de hitbuzgalomból ennyi nem biztos,

hogy adott esetben majd elég lesz,

hogy életbiztosítást garantáljon…

– Miket beszél…? – Csak Charlie képed el.

Orsi és Lenke most kitárgyalják, hogy

Ádám elutazni készülne épp.

– Hová? – Hát tanulmányútra, külföldre…

– Na de hová? – Hová, hát Berlinbe!

– Ne már! – De bizony! – Ne! Ahol most Hitler…?

Eszem megáll! – Na, hát még az enyém! –

helyesel Ádám apja sóhajtozva,

anyja meg sír: – És olyan messzire…!

21

Hősöm feszeng, megcsókolja az anyját.

– Majd írok, Anya! – Hiányozni fogsz,

fiam, és Juliskának is… – A húga

kezét nyújtogatja, és rádöbben,

hogy most fogja elveszíteni bátyját,

amikor visszatalált épp hozzá,

s ez máris véget ér… Elkezd zokogni.

Ádám sután megérinti, s közben

bénázva meglöki a kocsiját és

apjukat is. – Nagyapád haldoklik.

– Tudom, apa, már mondtátok, sajnálom.

– Nincs jól a cégünk sem. – Hát pluszba még

ez is, minden bajnak a tetejébe?

Apa, most tényleg, mit tehetek én?!

22

Akárha egyszerre zúdulna rá most

minden. A legnyomasztóbban saját

elviselhetetlen családja – ott nincs

is már keresni- s tennivalója,

belőlük fakad bűntudata mégis.

Az anyja könnyben áztatja arcát,

de úgy, mintha a fia dolga volna

fölszárítani. De miért is sír?

A tolószékéhez kötött Juliska

pedig netán csak az ő figyelme

s gyengéd érintése után sóvárog?

Fölé magasodó, sértődékeny

apját Ádám eleve provokálja,

hát jobb, ha magában beszél hozzá.

23

Legelőször azt kérdezném apámtól,

ugyan