Milota

By Závada Pál

Závada Pál második regénye egy 67 éves férfi és egy 34 éves nő egymást faggató, egymásban tükröződő testamentuma. Milota György utoljára meséli el életének, családjának, szerelmeinek, falujának történeteit és legendáit, a méhészet és máktermesztés fortélyait - miközben Roszkos Erka megpróbál a maga zsákutcába jutott életében eligazodni.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Nov 28, 2013
• ISBN: 9789631427721

Book preview

Závada Pál

Milota

---

Magvető

Budapest

KIADJA A MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

www.magveto.hu

Kiadványszám 8409

ISBN 978-963-14-2772-1

Készítette: eKönyv Magyarország Kft.

Első fejezet

Kaptár és áfium

1

Elkezdem és törlöm, írok és kihúzom, aztán elölről megint. Nem állok föl megnézni, hogy hányadika van.

Azt remélem, hogy ha tényleg útra kelt is, nem érkezett még meg. Hanem azóta is nyeregben van, ahogy el szoktam képzelni Magát. De nem hanyatt fekve, és nem holmi szentek lován. Saját biciklije nyergében inkább, mint a retinámon őrzött legutolsó képén, a fejébe csapott, gyűrött kalapjában. Miután félszegen megölelt, intett, és elköszönt.

Nem az álom száll a szememre, hanem a bódulat. Ennek mákonyától tágul a pupillám. És ma hiába ismétlem a ringató sorokat, most elkerül, aki azt a „mákvirágból gyűjtött álommézet" csókolná ajkamra. Mert az anyag hiába boldogít, nyálamat elapasztja, és keserűen mar, le a gyomorig. Szétáramlik bennem, de hiába tesz könnyűvé, nincs hova röpüljek. Forró vagyok és szomjas. Jó lenne aludni, eljutni az ágyig, de messze van az még. Hát marad a billentyűmatatás ólomujjakkal. Pedig elpittyegte az éjfélt.

Eddig még csak egyszer hagytam, hogy ez a repítőszer ennyire fölkapjon: A távozásomkor az autóban. Két perc múlva érkezett Maga szemből és utoljára. Először azt hittem, hogy ez már a látomás – hátterében a szirmok tengerével.

Ritka sorokba vetve inognak ezek az óriásvirágok az út szélétől az erdősávig, lebegtetve lilás selyemtenyerüket. Ezen a mozgó képmezőn látom Magát utoljára. Véletlen jutalmul, ráadásképpen. És szemből érkezik, amerrefelé dicstelenül távozom én, a helynévtáblánál hagyva el éppen a terepet.

Imbolygó foltocska tekerte a kerékpárt, s ahogy közeledett, fölismertem Magát, és azt mondtam sofőrömnek: Fékezz! Mintha álomban szálltam volna ki, hogy még egyszer megöleljem Magát. De már nem volt mit mondanunk.

Ezen a helyen, ahonnan menekültem éppen, csak Maga szólított engem úgy, hogy Erka moja.

Kicsit toporgott még, majd föltette a kalapját, és nyeregbe szállt újra. Én pedig bámultam Maga után, vén Milota, és megint csak a háttér maradt a nyakigláb növénykamaszokkal. Ott feküdt a mező – telehintve ezzel a délceg derekú, tépázott levelű és fakólila szirmú pipacsféleséggel.

S egyszer csak lomhán felkunkorodott a horizont fölé. Mert rámeredve azt sugalmaztam neki, hogy emelkedjen följebb és följebb, függönyözze el a napot, fedje le az eget. Ahogy leereszkedtem az akácbokor mögé, és az árokba kuporodva szuggeráltam, szót fogadott ez a sziromabrosz a tekintetemnek. És ívelt, szépen görbült vissza fölém, hogy betakarjon, bódító, virágos paplan. Aztán megemeltem, hogy kikeljek alóla, és beléptem a magukból kivetkőzve, tombolva nyíló pálcavirágok közé. Ahogy a mellemnél ringott, lenéztem, és az orrommal megérintettem a nadrágocska-selymek ölében a méregzöld gubót. Csak ekkor ismertem föl és mondtam ki: Mákvirág!

I

Drága feleségem, Mariskám, János fiam és ti más legközelebbiek énnekem!

Ezen az alkonyati órán százszor és ezer alakban látott és szétfoszlott képzeteket próbálok nektek… próbálok összefogni és elmondani sokadszorra már. De kikalapálni valamit a ködből…?!

Hogy is akartam? Átkozott ember…?

Igen! Átokvert ember az, akit az álom, mint ölelő asszony a dunyhája alá nem húz… vagyis… akit az álom nem húz a dunyhája alá, mint egy ölelő asszony, hogy szeretgesse és elnyugtassa minden áldott éjjel. Hanem fetrengésben hagyja, kínjaiba hempergeti, rémmel riogatja. És démonaival viaskodtatja, árnyait uszítja rá! Rettenetes, ha… igen, ha óhajtott álmod kapkodó csókokkal gerjeszt csak magára, és máris eltaszít! Ha azt ígéri, hogy végre oltalmába vonja elcsigázott szellemed és tested, s mikor már-már beleborulhatnál, akkor! Akkor lök a gyötrelmes képzetek karjába! De mifélékébe! Amik nemcsak aludni nem engednek, de… se szendergésben, se ébrenlétben nem hagynak nyugton! Hogy csikorgó foggal, könnyezve fohászkodsz, unnák el már a kínzásodat.

Én… hogy is mondjam? Én tudom… A fenébe…! Pedig már majdhogynem kívülről kéne fújnom!

Igen, én tudom: Mintha penge villanna, vagy istennyila csapna belém, úgy szenvedek ki majd egy szempillanat alatt. És tudom, hogy a pusztulások között kegyelem a rögtönítélő s nyomban-elemésztő halál. Nem mintha nem érdemelnék magam is hosszú, förtelmes kínokat végül, keserves nyavalyákra jutván, melyek fokról-fokra, rettentő gyötrelmek közt falnának csak föl.

Ám e hirtelen végzetben meg az a fenyegetés, hogy talán nem hagyja kitöltenem, amit testem erőnléte, lelkem bizakodása, szellemem élénksége amúgy még engedne, s amit… amit dologbírásom és élnivágyásom is igényelne még, hanem orvul, idő előtt leöl. És hogyha nem lesz kimérve idő a lassú roskadáshoz és út a vánszorgáshoz a sír felé, akkor nem marad alkalma sem a végakaratmondásnak és búcsúnak, sem a bűnvallásnak és bocsánatnyerésnek. Hát ezért kell énnekem, mint készültségen a strázsának, álomtalanul, felszökkenésre készen várni folyton a riadót, s jó előre kikészíteni magamnak is az útravalót, tinektek is a hátrahagyandót.

Mert nekem nem fog elmeszesedni az elmém, amikor mind elhatalmasodó hülyülésben már az ember maga is rimánkodik, csakúgy, mint az övéi, hogy a test iparkodjék követni a szellem sorvadását. Sem gutaütés által nem önti el majd agyam valamelyik fertályát a vér, hogy ne bírjak mozdulni, felejtsek el beszélni, s fejemben a gondolatnak szikrája se csiholódjék már, csak heverjek tehetetlenül, mint egy etetnivaló – s csakis ezért élő – halott. Sem pedig az iszonyú rák nem mászkálja, rágja és förtelmesíti össze belül… bévül! a testem, kiirthatatlan tumorok csiganyálát húzva maga után fel-alá, hogy az emberrel elevenen is az történjék, mint mikor már a föld alatt esnek nekünk a dögfaló nyüvek.

Nem, Mariskám, mert nekem… Khhh…! Várj, köhögnöm khrrkrr… bassz… kkhrrrk…! Na majd khrrr… majd folytatom…

2

Tudja, mit kéne?, megrángatni a haját! Meg kéne tépnem a Maga… hogy mondta?, azt a napról napra kevesebb hajszálat számláló üstökét, érti? Csak úgy fogta magát, és…? De hogy lehet ez? Én mindig azt gondoltam, hogy Maga erős! Hát miért hagyta?

Egyáltalán biztos ez? Vagy csúfot űz velem?

Nem tudok még írni, majd…

Most próbálom újra, hátha.

Látja, ez a technika előnye. Szétmázolhatom a könnyeim, összemaszatolhatom a klaviatúrát, a papírnak nem árt, amire kinyomtatom majd. Nem úgy, mint ha tollal, taknyos kézzel írnék összepacázódó levelet.

Döbbenetes volt, hogy annyi órán át hallgathattam Magát a magnóról, de hogy már hiába kérdeznék…? Nem fog többet hátba verni, hogy Erka moja, ne félj, míg engem látsz? Holott még… És meg se kérdeztem, amit akartam, pedig annyi minden volna! Tényleg azt mondja, hogy most már nem…? De hát mi történt?

Átvirrasztottam az éjszakát, aztán alig bírtam dolgozni. Pedig új gyerek is várt, az éjjel hozták be, vizsgálatokra kellett kísérnem. Róla is a Miloták jutottak eszembe: Maga, a fia és a kisunokája.

Végül rászántam magam, hogy telefonáljak a fiának. Kétszer is hagytam neki üzenetet a lapnál, de Milota persze nem hívott vissza. Én viszont nem a feleségével akarok beszélni, úgyhogy otthon nem fogom keresni, ezt már rég megfogadtam. Ha egyáltalán együtt vannak még. Habár azt a pletykát az új nőjéről, ha nem haragszik, én nem hiszem el, úgyhogy tudomásul se veszem.

De hát azok után, ami Magával megesett, ő most… nyilván hazautazott rögtön, hogy Mariska nénivel legyen.

De mikor rögtön? Hiszen honnan tudnám, hogy mikor történt. Ha megtörtént…

Talán nem is kéne próbálkoznom többé. Nyilván jobb így. Majd ezt is… Mindent én magam.

Tényleg odaát volna már, Gyurka bácsi, drágám?

Milotával pontosan nyolc hónapja nem beszélünk – ma 1997. május huszadika van. Mivel pedig azt nem tehettem meg, hogy én keressem őt, semmit se tudunk egymásról. És ha még most sem telefonált, ebből aztán végképp értenem kell, ha eddig nem lett volna világos.

Hát megbeszélem egyedül.

II

Mit akartam mondani. Mariskám, te szoktad általában tudni, legalábbis régebben úgy volt, hogy megmondtad.

Mert hiába hencegek a memóriámmal, arra nem mindig emlékszem ám, hogy mit hagytam abba, és hol is folytassam. Vagy hol is kezdjem el. Csak azt nem felejtem el, hogy addig jó, míg benneteket szóval akarlak és tudlak is tartani, de hogy éppen mely szavakkal kéne, azt sokszor magam se tudom.

Pedig hát beszéltem már nektek eddig is eleget, többet is a soknál. És tudtam én, hogy sokszor nagyon nem hiányzik találkozni velem, főleg ha siet a delikvens, mondjuk, az utcán. Mert néha még akkor is, ha búcsúkezet adva hátrálnának, én megyek utánuk, és csak mondom, mondom. Vagy már előre integetnek a bicikliről, hogy: „Bocsássál meg, nem tudok leszállni, Gyurikám, így is késésben vagyok!" Nem szólva, hogy magamban is beszélek, most éppen két verébnek, itt csipegetnek a meggyfák elhullajtott szirmai és levert zöldmeggyecskéi közt, a földön. Jó, hát átokverés nektek a Milota Gyurka az ő dumájával, belátom. De azért talán mégis jutott belém is valami kedves a saját nevemből, hiszen tudjátok, hogy a milota, ugye, azt jelenti, kedvesség.

Mert azt is mondjátok, hogy fityfenét sem ér az a társaság, ahonnan én hiányzom! Hogy hümmögnek csak, nagyokat hallgatnak, vagy éppen egymás szavába vágnak, és mindegyik elbeszél a másika mellett! De miket! Hogy elment reggel palackot cserélni, utána meg árpát daráltatni, egészen, hogy este friss töpörtyűt evett! Hát minek sorolja föl?! Mondom, de apukám, te nem hugyozással kezded a napot? Azt meg mért hagytad ki? Habár nem akarok, bocsánat, senkit se bántani.

Közben kikapcsoltam, mert kétszer is töröltem. Meg a homlokomról is a verítéket, mert hál’ Istennek van ereje már a napnak, ahogy idetűz az asztalomra. Május tizenhatodika van, egy-két nap, és kipattan a mézelő akácvirágzás.

Most ittam is pár kortyot, hátha jobban fog menni. Mert van, amit háromszor is fölveszek, így csiszolgatom, csinosítom fejben és szóban azt, amit kigondoltam, amíg meg nem tetszik.

Mert ha nekem tollat kéne a kezembe venni, hát az volna velem, mint abban a Mikszáth-regényben az alispánnal beszédíráskor, hogy: „Szeretve tisztelt főispánunk! Minekutána…" – de innen tovább már egy tapodtat se. És úgy járnék én is, akárcsak Kopereczky báró, aki ha hivatalos okmányt olvas, rögtön elalszik, mint a kakas, ha meglóbálják. Na, én – ha körmölök, akkor vagyok így! Abban a szúrásban ráejtem a fejem a papírra, és máris horkolok, golyóstollal a fülemben. Mit tegyek, ha nekem a pofámat szerkesztette meg legjobban a Jóisten?, és nem a jobb csuklómat, amelyik, esküszöm, hogy effektív be is görcsöl, mihelyt nekifognék ír… a tollal szántani.

De hogy miért is kezdtem el beszélni. Miért határoztam el, hogy ezekre a kazettákra összegyűjtöm a mondókámat és sorba rendezem azt, amit hátra kell hagyni.

Először is azért, mert ahogy már elprédikáltam, nekem tényleg nem ártana készen állni valami számadásra. De főleg, mert a napokban elolvastam egy bizonyos irományt, amelyben… tépelődve kutakodom azóta is. Noha még az sem biztos, tényleg nekem szánták-e minden lapját, nap mint nap úgy olvasgatom mégis, mint ami az enyém. Elmondom majd, ha rákerül a sor, melyik passzus miért nem hagy engem nyugton, hogy mi mindennek nem tudok magamban a végére járni, holott nagyon is közöm van hozzá. Mint ahogy a mi tavalyi színjátékunkhoz is, amiről szintén szó esik az itt hagyott paksamétában.

Úgy éreztem, mindezekre felelnem kéne majd egyszer. De hogy ezt nem is igen halogathatom. Hanem bele kell vágni, és legalább azt mondani el, amit tényleg tudok. Mégpedig a ti számotokra, Mariskám, János fiam és a többiek, akik a legközelebbiek vagytok nekem, mert mégiscsak rátok tartozik leginkább.

Meg Roszkos Erkára persze, aki ezt a vastag borítékot teleírta és eljuttatta nekem.

3

Tegnap éjjel le se hunytam a szemem, mert reggelig hallgattam a kazettákat, aztán pedig egyre jobban féltem. Talán ezért nem tudok aludni most sem. Munka után, késődélutánra szinte ájultan zuhantam ugyan az ágyba, pár óra múlva mégis fölriadtam.

Sem olvasni, sem írni nem volt türelmem. Tévé is van a szobámban, de most se találtam benne semmi nézhetőt. Mégis elütöttem vagy két órát azzal, hogy nyomogattam a távirányítót. Megittam egy fél üveg martinit. Időpocsékolás, hangulatsüllyedés, bele a mocsárba megint, plusz a szégyenérzet. Félbehagyott önsimogatás, egy ótvaros régi sláger végének akarattalan megkönnyezése a negyedik deci után.

Aztán a képernyőn valami hegedűversenyt játszott egy frakkos férfi, meredten néztem az ujjbegyeit, a reszkető kezét. Az utolsó kortyokra és akkordokra sikerült leutánoznom a mozdulatait, s mintha torokhangra váltó sóhajom rántott volna magával, élveztem végre. Utána sírtam, és könnyebb lett.

Újraolvasom az eddigit, elnézem szövegem alanyát, aki most szórendek közt botorkál, és szinonimákat fontolgat jobb híján, míg a szerepemet játssza. Itt, a hullámok összecsapását követő, utolsó felvonásban. S a szín egy szolgálati bujdosószoba, asztal, szék, fehér vaságy, zsinórra aggatott ruhák, száradó bugyik, kórházparkra nyíló ablak. Hogy legyen mit néha kitárni, ha már a karját vagy a combját nincs miért. Egy harmincnégyéves nő – borulékony kedéllyel.

Aki a rábízott kicsikre mint szerető ápolónénijük – afféle kemencéjük vagy netán kotlósuk – biztonságot, meleget és derűt kéne hogy sugározzon folyvást. De mit csináljon, ha épp ez fogy ki belőle? Úgy, hogy még ha akarná se tudná, miből szaporítsa! Szebbnél szebb meséket olvas az ölébe telepedő gyerekeknek, gyengéd velük, és őszerinte simogató, őszinte a hangja. Ám ekkor megérzi, hogy a háta mögött megint ott settenkedik a hazugság. A kifogástalanul sminkelt álság, a törleszkedő romlás, vagy minek nevezze. Hogy folyton hátra kell néznie, mint akit üldöznek. Miközben elborzad a csábítástól, és kecsegteti a rémület, merthogy roppant összetett lélek.

Most kimentem hozzájuk. Odabent a Kettesben előbb csak a sötétben settenkedtem és ácsorogtam az ágyak közt. Szimatoltam, és a szuszogások kis szellőihez hajtottam a fülem. Majd visszamentem az ajtóhoz, és rányitottam kicsit a folyosó fényére, hogy lássak. Hogy legalább a pillantásommal megtapogassam őket, legalább a tekintetemet jóllakassam velük.

Főleg erre a szélső ágyon alvó kisfiúra ácsingózom. Még egyiket se tanítottam meg rá, hogy Erkának szólítson, csak őt. Tegnap rögtön kiszúrtam magamnak. Kilencéves és visszaeső fülgyulladásos. Sok egyébhez képest nem súlyos betegség, de makacs, hosszadalmas, és baromira fáj. Amíg a vizsgálatra vártunk, összebarátkoztunk, és ő megkérdezte a nevem. De nem, ne mondd, hogy Erzsi néni!, mondom, csak hogy Erka, jó? Én pedig Fülesnek hívom, habár csak magamban. Lehet, hogy éppen így ragasztom rá, noha sajnálom, hogy szegénynek nagyon fájt ma is.

Persze megmondhatom, hogy miért választottam magamnak éppen egy fülfájós kisfiút. Mert Maga azt is rámondta a kazettákra, hogy az unokáját, Pacust is bevitték valamelyik kórházba ezzel a nyavalyával.

Hát mi az, Füles, amit olyan nagyon nem akartál te meghallani otthon? De persze nem kérdezek ilyet. Ma többször is az ölembe ültettem, pedig nem olyan kicsi már, és ringattam, ne fájjon, ne fájjon.

III

Úgyhogy arra kérlek titeket, Jánoskám vagy Mariskám, hogy ezeket a magnókazettákat lemásolva juttassátok el annak a drága Roszkos Erkának is, habár a címét nem tudom, de ti csak rábukkantok! Mert én azt egyszerűen nem hiszem el, hogy… Nem mész onnan?! Hő, az anyád, te! Kóbor macskáknak kívül tágasabb!

Na. Különben én ezt az Erkát – ugye, most már akár tapintatlanul őszinte is lehetek? – olyan szívesen elfogadtam volna második menyemnek! De hát nem az én dolgom, ami a fiataloké – habár minek tagadjam, hogy énszerintem nagy mafla voltál, fiam. Jól van, Mariska, bocsánat, befogom a számat!

De mivel így eszembe jutott, legjobb lesz, ha folytatom az Erkának tett fogadalmam beteljesítését, vagyis amiként a régiek mondták és tették, iparkodom tudományaimat el nem rejteni, sőt napfényre, a közjónak boldogulására közönségessé tenni. Azért is kötöm a lelketekre, hogy mondókáimat küldjétek el neki, mert én még akkor megígértem, amikor próbáltuk a darabot, és most meg is írta, hogy kéri, feltétlenül meséljem el, amit a méhészeti témáról tudok.

Holott ide, a vinyicabéli méhesembe sose jött ki velem, hiába csalogattam és nevettem ki kajánkodva, hogy netán ama csuporba is csak elméletben mártotta még az ujjacskáját, s mindeddig mézet is csupán teoretikusan szopott le róla. Hiszen hát miért kéne beérnie azzal, hogy valamiről pusztán beszédet akarjon gyűjteni, ha eleven tapasztalatokat is tudna?!

Erka milá!, most is csak azt üzenhetem neked, amit már olyan sokszor mondtam: Nem kell a méhektől félni, kislányom! Na de te tudod.

Pár napja ugye fölvázoltam már a régi görögök–rómaiak és tótok apikultúráját, de hát a kezdetekről sem szabad elfeledkezni. Akkor most ezt mondom el – Május havának tizenhatodikán, csak a lényeget tömören:

No, mit kell tudni. Hogy például amit ma méhészkedésnek hívunk, az csak egy-kétszáz éve létezik, amióta föltalálták a keretes kaptárt. Mindaz pedig, amit előtte műveltek, majdhogynem végig azonos formában nyúlik vissza, hogy mondjam?, egészen addig a ragadós kezűig, aki lehet, hogy még mindig ősember volt, de aki legelőször fundálta ki, hogy ne csak a viaszlépeket tördelje ki a méhek üregeiből, vagyis ne csupán a mézet csórja el, hanem magukat a méhcsaládokat is magával vigye. Így aztán eléggé úgy néz ki, hogy a méhészet történelmében három korszak van csak. Most tessék figyelni, mert nem mondom többször.

Az elsőnek a hőse még az a kis őskori sziklamászó manusz, aki valami növényindákba kapaszkodik, és üszkös, füstölgő gallyat dug be egy hasadékba, a méhraj odújába, míg bal kezében egy ilyen hogyhívjákot, edényfélét lógat, s mindeközben van olyan szerencséje, hogy megörökíti őt egy rajzoló. Vagy ki tudja, tán ő sajátmagát, emlékezetből, nem igaz? Mégpedig a spanyolországi Valenciától nem messze, bizonyos Bicorp nevű kisközségben, a „Pókok barlangjának" falán, amit csak 1919-ben találtak meg, pedig azt mondják, a kép tizenöt-húszezer éves. A szakkönyvek ezt a kis ábrát szokták közölni mint hiteles forrást, pedig ott csak némi gomolygó maszatolás utal arra, hogy a fickó valóban kifüstölné és megdézsmálná a méhcsaládot éppen. Szóval Bicorp, tizenkilenc, megvan?

Na most az irodalom, Erka moja, kitér arra is, hogy ez az ősi méhvadász miként jut el a lelőhelyhöz. Hát igen fondorlatosan. Onnan tudom, hogy le is van rajzolva.

Fogj egy marhát, vágd le a szarvát, az üreges szarutölcséren fúrjál egy lyukat, és végy magadhoz egy deszkalapátkát is. Settenkedj oda a virághoz, ahol a méhecske éppen besöprögeti a nektárt, told alá a kislapátot, és hopp!, nyomd rá a kupakot! Elcsípted a túszt, aki majd nyomra fog vezetni téged. Igaz, hogy amúgy is hazatért volna, de mégiscsak más, ha te engeded szabadon. Mégpedig ujjadat fölemelve a lyukról biztasd a foglyot, hogy azon át távozzon! Eszedbe ne jusson elemelni a lapátkát a tölcsér szájáról!, az túl egyszerű volna. A képregény legszebb rajzocskája azt mutatja, hogyan loholjál eztán hanyatt-homlok a te méhecskéd után. Ha nem téveszted szem elől, az ügynök odavezet a sejthez, te pedig lecsaphatsz, lebuktathatod a bandát, és elkobozhatod a készletet. Pont úgy, mint a begyűjtési végrehajtók Medovárszky bácsi kaptárjait, amelyeket ponyváskocsin vándoroltatott és dugdosott az 1951-es akácfővirágzáskor. Na de most még csak a… mit tudom én, vaskorszakban vagyunk.

Mikor is ha viszont ezen a ponton – mondjuk mert valami kidőlt, elkorhadt fatörzsben bukkannál rá a méhrajra, vagy éppen fűrész volna nálad – az jutna eszedbe, hogy hazavigyed az egész miskulanciát, akkor te vagy az, aki feltaláltad a spanyolviaszkot. (Mely mondás énszerintem, ha az ilyenekért rám is legyint a fiam, nyilván innen ered: Hogy fölfedezted a háztáji lépesmézet, és csak ebből jön aztán a pecsétviasz mint melléktermék.) Valamint egy füst alatt máris megnyitottad a méhecske-história második korszakát.

Melyet mi jellemez. Meg leszünk lepve: az, hogy betelepítik a befogott rajokat kivájt fatönkökbe, később nádból, sásból, gyékényből vagy fűzvesszőből font kasokba. És óvják, gondozzák, majd pedig – ami az őrző gondoskodásnak egyébként is kívánatos magasabb foka mindig – szaporítják őket.

Na, slágvortokban így válik a méhvadász az ókor évezredeire méhésszé, aki portékájából már igen magas rangú édesszájúaknak is szállít. Valamelyik jeles szakember úgy írja, hogy beszáradva, megsötétedve egy fáraó-sír mélyéről került elő a mi legrégebbi miafenénk… mézmaradványunk, azt mondja. És a lapszélre oda is másolja a vonatkozó hieroglifa-jeleket az egyiptomi királysír faláról, Krisztus előtt hétezerből: Méhecske két kis félkörrel és kuporgó emberkével; méhecske, hullámvonal, kampósbotocska; méhecske, madárka, csuprocska.

4

Ez a második éjszaka azóta, hogy hétfőn éjjel végighallgattam Magát. Most megint bekapcsoltam a gépet, hogy írjak. Pont úgy vagyok megint, mint pár éve a szeretetotthonban, amikor ez volt a módszerem idegbajok esetén. Akkor még segített is – akár magamnak írtam, akár a fiának, amíg vártam rá. Miközben Maga volt a gondnokom, drága Gondnokom. De ma 97 május huszonegyedike van. Úgyhogy itt most hiába várnék bármelyikükre is. A fia pedig, ha van újabban csajszikája, ha nincs, nem érdekel – de jobban tenné, ha… szóval ha nem bitorolná a szívemet még mindig, hanem inkább kitakarítaná most már a saját emlékét is belőle!

Különben meg: Tudja azt, Maga huncut szélhámos, Maga kókler mákvirág? Az a csirkefogó svindler, szemfényvesztő pernahajder és lókötő zsivány, aki Maga!, hát tudja, mennyire kibabrált velem?! Már csak a kazetták is!, hogy először ezt a piszlicsáré gondot mondjam. Mert nekem, ugye, magnetofonom sincsen. Kérdezősködöm itt, a belosztályon, de az ápolólányok: Hát, hogy csak walkman. A főnővér egy rohadt dög, azzal nem állok szóba, a váltótársnőmnek pedig van ugyan otthon kazettása, és nem is lakik messze, de sajnos az elég gyakran begyűri a szalagot, őszintén szólva. Végül egy sebészorvos szánt meg, aki épp csak átjött valamiért, de most visszafordult az ajtóból: Neki kettő is van. Csodálkozva vonta föl szemöldökét, amikor kértem, hogy most rögtön szóljon haza a feleségének, mert én máris futok érte.

S ahogy bekapcsoltam, és Maga szólalt meg, mekkorát kacagtam! Hogy hát Maga ez a kópé, Gyurka bácsi! Mert addig persze miért is sejtettem volna, hogy mi ez, és kitől jöhetett. Hiszen se feladó, sem egy sor írás a dobozban, csak a kazetták.

Elcseréltem az ügyeletemet, és nekifogtam, hogy meghallgassam Magát. Úgyszólván egyhuzamban ezt a tenger sok szöveget, amit összeprédikált, de nem is tudom, hány órára rúghatnak összes beszédei, mert sok mindent vissza is pörgettem és újrahallgattam. Pirkadt már, mire elhallgatott. De aludni aztán ezek után!

Mert engem persze biztatni nem kell, amúgy is ugrásra készen várok a betevő szoronganivalómra. Na de mit lehet abban a rémületben tenni, ahová Maga eljuttatott végül? Előad itt nekem egy rakás szószéki áriát és kedélyes adomát, néha nem értem, néha fölkuncogok, és hegyezem a fülem, mert nem mindig tudom ám, hogy mikor akar átverni a hantájával szokása szerint. És aztán egyszer csak váratlanul belefog a sajátmaga búcsúztatásába? Hogy „fölnyergelte Szent Mihály a lovát, mire ezt halljátok, már a hátán ügetek"?! De hát mi történt?

Nagyon ajánlom, hogy ez a testamentumi beszéd valami kegyetlen tréfa legyen! Vagy lenne legalább úgy, hogy ezek a búcsúszónoklatok idő előtt kerültek hozzám! Hogy előlegbe is jajveszékelhessen az Erka!, hát miért ne?

De a remény, hogy ez így van, napról napra soványodik. Igaz, néha meg hízik. Persze, hát tudom, utána kéne járni, Gondnokom, hogy él-e, hal-e, vagy mi a helyzet. Csak a bátorság!, tudja, csak az ne szállna inamba folyton! És hogy sem a fiával, sem Mariska nénivel nem vagyok beszélőviszonyban, erre hivatkozom. Holott úgy érzem, sarokba lettem szorítva, és majd összecsinálom magam, ez az igazság.

Várok még, és írni próbálok addig. Vagy inkább csak összegyűjtögetni ebből a gépi memóriából, mit mutatnék meg Magának, ha valamit még megmutathatnék.

IV

Kedveseim! Nem vitás, hogy a méhészet jelentősége időben és térben egyaránt egyetemes. Amit énszerintem egy ókori kínai orvosi tanácsadás fejez ki a legtömörebben, Erka moja, föl is írhatod: Hogy ugyanis a hosszú és boldog élet titkának a birtokába jut, aki rendszeresen fogyasztja a mézet. (Őszerintük dukál bele némi porított ginzenggyökér is, mondjuk ehhez személy szerint nem ragaszkodom.)

Ugyanezt a titkot tudta egy Vikramáditja nevű hindu király is, aki 301 évig uralkodott abból kifolyólag, hogy birodalmában egész évben virágzott a mézelő jázmin, a mangó meg a lótusz. Volt ezeknek az indiaiaknak egy Laksmi nevű szerencse- és dúskálásügyi istennőjük, aki hivatalát pedig épp azáltal nyerte el, hogy amúgy ő uralkodott a méhecskék királynőjeként is. És aki arról is gondoskodott, hogy a méhek döngicsélése a szép, hosszú evilágin kívül még a túlvilági életet is megszépítse.

Na, ez nekem is tetszene. Értitek, miért. Hisz tegnap, amikor fölmondtam az egész családfámat, elmeséltem Milota Mátyás öregapám halálát is. Úgyhogy sejthettétek: Én voltaképpen, minek is tagadnám, arra spekulálok, hogy ugyanúgy intsek majd búcsút a siralom völgyének, mint ő. Hogy miután egy napsütötte késődélutánon szépen felsöpörtem és föllocsoltam a méhes döngölt padlatát, elnyúlok majd a zsúpszalmafonatú kanapej rongyszőttes pokrócán, ahonnan a méhecskék távol tartják a pimasz legyeket, s míg szememet a kéklő méhvirágokon, gondolataimat pedig legszebb emlékeimen legeltetem, egy fáradt sóhajjal lefittyed a szám, és távozó lelkemet ugyanaz a zümmögő méhraj veszi szárnyára s repíti át a túloldalra, amelynek zsongása végleg elaltatott.

De hát minekünk ebben a zsidó-kereszténynek mondott kultúrkörben inkább mint a tejjel-mézzel folyó Kánaánt szokták ígérgetni az üdvösséget. Amit én persze csak az örökre boldogító, túlvilági hozsannára vagyok képes érteni, noha tudom, hogy Urunk csipkebokor képében nem egészen evvel kecsegtette Mózest és az ő népét. Amint erről, még mint gyermeknek, ugyancsak Milota Maco nagyapám mesélt nekem. Majd az Ószövetségből fel is olvasta a méhekkel való bánásmódról, a… mit tudom én, a füstölőedények és pipák használatáról, vagy a méz kicsurgatásának fortélyairól szóló passzusokat, most hadd ne keressem ki. Meg hogy kóbor rajok tulajdonjoga kérdésében még a nők és a gyerekek tanúvallomását is el lehet fogadni. Ami az egyenjogúságot tekintve szép gondolat ugyan, de mint praktikus iránymutatás szerintem elhamarkodott.

De ti csak vegyetek a föld válogatott gyümölcseiből a ti edényeitekbe egy kevés balzsamot, egy kevés mézet, fűszerszámokat, mirhát, diót, mandulát! Én pedig szedem az én mirhámat a balzsamommal, eszem az én lépesmézemet a mézemmel, és iszom az én boromat a tejemmel. Egyetek, barátim, igyatok, és részegedjetek meg, szerelmesim!, fordította Károli Gáspár, előadta, már ahogy emlékezetből tudta, Milota György.

Ámbár én azt mondom, ide figyeljetek, idézzen bárki akármilyen pontosan is bármit, hivatkozását úgyis elferdíti az az értelmezés, amibe ezt az idézetet önkényesen belefoglalja, hogy ezzel alátámassza igazát. Így aztán minek legyek én szó szerinti visszakereső és lábjegyzetelő filológus, amit Jánoskám szerint különben is csak írásban lehet művelni, én viszont szóbeli vagyok. Olvastam és dumáltam egész életemben, de most az idő már fogytán, úgyhogy csak dumálok.

Erről meg az jut eszembe, hogy másutt viszont roppant morbid esetekről esik szó, mégpedig mézben konzervált tetemekről. Vallási, mondai mítosz és történelmi faktum persze itt is keveredik. Első: A legenda szerint Ozirisz isten holttestét a felesége, Ízisz – vagy húga volt?, tudja fene – 14 részre szabdaltatta, és fűszeres viaszba hempergetve tartósíttatta. Aztán volt egy bizonyos… hogy is hívták?, Arisztobolosz, igen, akit egyiptomi harcaiból megtérőben megmérgeztek, és mézbe merítve szállítottak haza Júdeába. Különben szó szerint ugyanígy tettek jóval később – évszámokat hadd ne mondjak – a csatában elesett Agripolitosz spártai királlyal. Ja, meg még Heródes!, ő pedig mézzel teli teknőbe fektette fiatalon elhunyt feleségét, Mariannát, és ott tartotta hét éven át, hogy szépsége épen maradjon. Nem tudom, sikerült-e szegénynek. Nagy Sándor holttestét is, na, ez pont itt van nyitva, akkor már idézem, „mézzel átitatott gyolcsba csavarva próbálták megóvni az enyészettől". Szép, nem?

Hát nem tudom, a mézről nekem elég sok személyes élményem és megfigyelésem van, de hogy hullákat mennyire konzervál – jól van, Mariskám, máris abbahagyom –, erről közvetlen tapasztalatom nincsen. Akkor most ebből legyen ennyi elég.

5

Szemérmetlenül, sőt pofátlanul szép májusi reggel, Júlia-napi ragyogás. És úgy zúdul be a parkból a virágillat az ablakon, hogy semmi nem állhatja útját. Csak hogy írjak már ilyet is: Talán jobb lesz ma valamivel. És hál’ Istennek szabadnapos vagyok, az ablakból fogom ezt bámulni.

Ki se teszem a lábam!, fogadkoztam egész nap, kiütést kapok már a kórusban nyivákolt Erzsi-nénizéstől. Takarodókor mégis beszaladtam Füleshez, és sietve megölelgettem még egyszer. Teletömték gyógyszerrel, mert ma délelőtt föl kellett szúrni a fülét. Hát elég keserves lett neki ez a csütörtök, hiába volt ragyogó idő. Ezt már este írom.

Kedves édesapja Milotámnak!, ha mondhatom így. A helyzet az, hogy legelőször is azt se tudom, hová képzeljem Magát. Hogy elhiggyem-e azt, amit búcsúbeszédei jelentenek, vagy pedig sem.

Az jutott éjjel az eszembe, öreg szélhámosom, Magára szabadítom a Mamát, hogy nézzen körül odaát. Ugyan szaglásszál már egy kicsit körbe, Anyukám, mit beszélnek a népek. Nem érkezett-e frissen, a napokban egy ilyen és ilyen fickó, hatvanas évei derekán, de tízet akár le is tagadhat, és így tovább. Amúgy az a fajta, tudod, aki ha leugrik a lóról, még ha Szent Mihályé is az a paripa, mire lenyergelné, bekötné, híre futna máris, hogy végre megjött. Nem hinném, hogy senki ne tudna útbaigazítani hozzá, ha tényleg nálatok kötött ki. Ott vár az ítéletére mondjuk, és az övé nyilván nem az a kimondottan tizenkettő-egytucat-eset, amiről ne pusmognának. Így akár bele is botolhatsz, Mama.

Ez esetben add át, kérlek, jókívánságaimat, tudod te, mit kell… Meg hogy köszönöm, azt feltétlenül. És hogy hálás vagyok a folytatásos előadásért is, igyekszem majd hasznát venni. De azt ne kotyogd ki, ha lehet, hogy nekem furdalná valami a lelkiismeretemet! Miért, miért! Azért, mert nyilván azt hitettem el vele, mintha csak a kultúrhistóriai érdeklődés hajtana. Pedig az én kíváncsiságom, hogy úgy mondjam, sokkal inkább nevezhető… Nem érted. Na, hogy inkább lélektani és mágikus indíttatású bennem a méhek iránti kíváncsiság, semmint… Pontosabban afféle ráolvasó védekezésnek lehetne hívni a szorongás és bizonyos végső pánik ellen. Pedig ha valakinek, akkor neked ezt érteni kell, Anyukám! Mit! Hogy rettegek a méhcsípéstől. Igen, azóta is ugyanattól, ugyanúgy. Főleg hogy már nem is vagy itt, hogy megmentsél.

Na, mindegy, beszélgess vele, amiről akarsz, jól meglesztek énszerintem. Mondjuk, tisztázhatnátok, jól sejtem-e, hogy találkoztatok már. Szépen számoljátok csak ki, és egyeztessétek, hogy mi történt, ha igen. Feltéve, hogy megtalálod, Mama, hogy oda jutott tényleg, ahová bejelentette magát. Nem pedig a dikóján kuncog most is, ahogy emlegetni szereti: a „zsongó-lengő méhecskefüggönyök" mögött. Kedves papája Milotámnak, hogy rogyna rá ez esetben a Maga kárörvendő ábrázatára az a fullánkos firhang!

V

No de nincs olyan késő, mondok nektek máma még egy kis családéletrajzot is. Mert énszerintem még a legközelebbieknek se fölösleges, hiszen így összerakni mindent tán csak egyedül te tudnál, édes Mariskám, de már teneked is, fiam, biztos, hogy hasznodra válik a családfa-fölmondás, mert magadtól nem tudod. Arról nem beszélve, ha a kevésbé tájékozott távolabbiak hallgatnák ezt, vagy az Erka, mert őneki is szól ez. Akinek a neve már csak azért is kedves nekem, mert úgy hívják, mint édesanyámat. Mellesleg még a papnak is jól jöhet az ilyen rokonlista, tudod, Jánoskám!, hogy majd a céduláról föl tudja sorolni, kik gyászolják „elhunyt testvérünket" – de azt már ti döntsétek el, hogy ez a pap a Huszonharmadik Baran legyen-e vagy ne ő legyen, hiszen tudjátok, miért nem mondom tisztelendőnek.

Be kellett közben megint hurcolkodnom, mert ahogy tegnap is, ma is eleredt az eső. Vinyicai tanyám kitárt ajtaján át nézem és szagolom most ezt a Zsófia-napi záport, amely, mint tudjuk, aranyat ér.

Jöjjön akkor a Milota-család múltja!, magnóra mondom 97 május tizenötödikén:

Felmenőim közül a legkorábbi, akiről többet tudok, mint csupán a nevét, az Racskó György dédapám, aki annak a kapcsos-rézveretes, ma már hullámosra penészedett családi zsoltároskönyvünknek a bejegyzése szerint 1829 és 1898 között élt. A falu legtehetősebb gazdája volt, legalább 100 holddal, amihez később egy gőzmalmot is szerzett. A legendák szerint magas, erős, szálfaegyenes férfit kell elképzelnünk, megáldva bővérű természettel, aki semmit az életben meg nem vetett, ami jó, viszont… vagyis: Mindazonáltal képes volt megtartóztatni magát az ártalmas kilengésektől, kivált, ha azok tékozlással jártak volna. Acélfejű, faragott nyelű fokossal járt, hetyke bajuszt viselt, vállig érő, egyenes szálú szőke haját középen elválasztva fésülte a füle mögé, és tót létére magyaros zsinórzatú, rézgombos ujjast hordott – ez utóbbiakat mind arról a régi, összerepedezett fotográfiáról veszem, amelyiken olyan szúrósan bír nézni, hogy még ma is összerezzen, aki rápillant. Remélem, hogy nem tévedés, és tényleg ő van rajta.

Fiát, Racskó János nagyapámat Jankó Apovkának hívtuk, gyerekkoromból én jól emlékszem rá, így hát ő már nem annyira legenda nekem, és tán ezért se tudok róla olyan… hogy mondjam?, olyan leányszív-sajdítókat mondani, mint a sose-látott apjáról. Jankó nagyapa jó természetű, jámbor ember volt, és lassú, talán még az észjárása is, ámbár nem akarok távoli gyermek-emlékeimre hagyatkozva igazságtalan lenni. Szóval ő 1865-ben született, és egy húga volt, Racskó Zsófia, aki 1867-es születésű. Racskó János 1894-ben elvette feleségül Karlovszky Erzsébetet, azt a karcsú, széparcú virágszálat, akit az esküvői kép mutat, s házasságukból több vetélés meg életképtelen gyermek után csak egy kislány maradt, az 1900-ban született Racskó Erzsébet, az én édesanyám, aki meghalt szegény már 1961-ben.

Na de ne fussunk még előre! Racskó Jankó Apovka húga, Zsófia 1886-ban ment férjhez. Első kislányuk pár napot élt csupán, de a másik, Zsófika is fiatalon, legszebb lánykorában halt meg 1913-ban, már mint eljegyzett menyasszony. Egy fiuk született 1892-ben, András, aki édesanyám egyetlen unokatestvére maradt. Ő 1915-ben nősült, s ebben a házasságban két fiút neveltek.

Racskó Jankó nagyapám tehát a falu gazdaifjai közül a legalaposabban kistafírozva indult, mert komoly örökségen osztozhatott a húgával – részben már a házasságkötésekor, részben apja halála után. Az viszont igaz, hogy ő nem gyarapított már a családi vagyonon. Nem úgy a sógora, Osztatní György, aki valóságos parasztüzletemberré vált, noha pályája sajnos félbetört akkor, amikor Zsófika leányát négy hónappal később, 49 évesen követte ő is a halálba.

Racskó Apovkát viszont, aki birtokát és malmát mindaddig óvatosan igazgatta, főleg a gazdasági válság rázta meg aztán alaposan, amire már 29-ben ráment a malom meg a Karlovszky Erzsébettel kapott majdnem összes föld is. Persze még így is maradt vagy 50 holdjuk, házuk és két tanyájuk, ezt hagyták a lányukra. Ránk fért volna, mi?, egy ilyen stafírung, Mariskám, na de hol volt ez már 52-ben, amikor mi kezdtük!

Na, elég az hozzá, hogy az én gyönyörű édesanyám, Erka Racskova, aki pedig igazán nem szorult rá, hogy megszépítse a csinos hozomány, sokáig válogatott, s 27 évesen majdhogynem kifutott az időből. Ám akkor egy voltaképpen helybeli, javarészt mégis inkább Csabán lakó szemrevaló legény, Milota Mihály (már a maga ura, akire ugyan csekély földörökség várt, de mint érettségizett mezőgazdász ügyesen, eszesen mozgott, és biztató jövő előtt állt) 1927-ben egy megyei birtokosbálon szemet vetett rá. Rögtön egybekeltek, és anyukámék birtokán telepedtek le. (Apám egyébként három évvel fiatalabb volt anyámnál, mert 1903-ban született.) Sajnos édesanyám a Karlovszky Mamovka testi alkatát örökölte – meg a kedélybaját is persze –, és életrevaló gyermeket csak a harmadik évben fogant. Így jöttem meg én 1930-ban (anyám 30 éves volt, apám 27), és ezért maradtam egyke.

Itt kell visszalépnem apám családjához, illetve, minthogy a régebbiekről keveset tudok, most elég, ha Milota Mátyás nagyapámig, gyerekkorom legfontosabb alakjáig. Mesélek még majd róla többször, most legyen ide elég egy vázlat. 1868-ban gazdálkodócsaládba született ő is, de voltaképpen nem akart paraszt maradni. Nem nézte le a mezei munkát, és becsülettel meg is csinálta, ha muszáj volt, s részben ő is végiggazdálkodta az életét azon a húsz holdon, amit örökölt, ám ez nem elégítette ki az érdeklődését. Mondhatnám, hogy felvásárló, kereskedő szeretett volna lenni, de az ilyesminek se a szakmája, hanem az életformája érdekelte inkább. Nem beszélve arról, hogy bizony híján volt a kufári vénának, sőt, majd mindenfajta gyakorlati érzéknek is.

Álmodozónak született, szép, derűs életet akart, gyorsan gyümölcsöző sefteket, jómódot, elegáns ruhát, csavargást és sok érdekességet. De mindenhez félszegen fogott hozzá, ügyletei rendre rosszul sültek el vagy épp csak hogy bejöttek, s az egészbe csak azért nem bukott bele csúfosan, mert aggályoskodó volt, és gátoltságában persze tíz nekibuzdulásából kilencszer otthon maradt mégis. Az ilyet lustának szokta a környezete tartani, és ha balszerencsés, még a felesége is szekálja. Nem akartam célozgatni, Mariskám, nem kell mindjárt megsértődni! Maco Apovkára viszont ennyire azért nem járt rá a rúd, mert Mara Mamicska, a nagyanyám maga mellett szerette őt inkább tartani, s ennek fejében azt se bánta, ha a kecsegtető üzleti elgondolások egyre-másra dugába dőlnek. Ahogy öregedett, Maco nagyapám mindinkább csupán otthon és képzeletben kovácsolt szép életterveket, amiket a sok régi históriával egyetemben már egyedül csak énnekem mesélt el. Eközben úgy-ahogy eltartotta őket a főként részesekkel műveltetett föld, nagyanyám veteményese, no meg a méz.

Mert a méhészkedés volt az egyetlen, amit Maco Apovkám igazán szeretett, s amiért praktikus erőfeszítéseket is képes volt tenni. Kicsi koromban én a legjobban őkörülötte szerettem lenni, akinek a beszélgetéseinken kívül leginkább épp ezért tartozom hálával, mert megszerettette velem a méhészkedést, hajlott korának egyedüli örömét, melyhez foghatóan – ahogy mondogatta – csak énnekem örvendett. S amiként gyakran emlegetni szoktam, ott is aludt el örökre a méhesbeli dikóján egy augusztusi estén, mikor én tizenkét éves voltam, ő pedig hetvennégy.

Unokatestvérem csak kettő volt (apám nővére után Csabán, de jóval idősebbek nálam, és nem is találkoztunk sokat), másodunokatestvérem pedig szintén csak kettő (akik anyám unokabátyjának, Ondrisnak voltak a fiai), a nálamnál 14 évvel idősebb Márton és öccse, Mihály. Apjukat, akire kisgyerekkoromból még emlékszem, alig 45 évesen érte a halál 1937-ben, Marci pedig tífuszban pusztult el 1945-ben, egy gyermek maradt utána, Jancsi. A fiatalabb másodunokabátyám, Miso az édesanyjával élt, míg 1954-ben végül magára nem maradt. Ő 34 évvel később, 1988-ban halt meg az anyja ágyában, még szerencse, hogy harmadnapra megtalálták.

Rajtuk, az elhunytakon kívül rokonaink tehát csak ezek vannak: Apai nagynéném, Litovszky Józsefné Milota Anna fiának, Litovszky József unokatestvéremnek a három gyereke egyfelől (József – született 1939 – a családjával, Aranka – született 1941 –, vénlány, ezek Csabán laknak, és János – született 1943 –, disszidált Kanadába), másfelől pedig Anka keresztanyám lányának, Barabás Ferencné Litovszky Mária unokanővéremnek az egy fia, Feri, aki 1937-es születésű, családos, és Kunszentmártonban lakik. Valamint Marci fia, Jancsi.

És vagytok ti, Mariskám, már te is testvér nélkül, és egyszem fiam, János. Felesége Irén, kisunokám Pál.

Címe mindnek föl van írva a noteszomban, megtaláljátok. És adjátok is föl máris a táviratokat, ahogy ezt meghallgattátok! Erkának is.

6

Tudja, mikor mesélés közben a nevemet említi, vagy éppen engem szólít meg, elszorul a torkom, és bőgnöm kell. Puszta feltételes reflex, ideggyengeségi alapon, érti, mint másnál a virágpor-allergia. Vagy legszívesebben ordítanék ilyenkor, ha nem kéne félnem, hogy fölverem a kórházat. Hogy mit akar velem. Minek szólongat ebből a süket hangszórójából, ha engem némaságra ítél, hogy ne tudjak felelni?! Beharapom a szám, és kukán kell ülnöm…! Abban tetszeleg, hogy diskurál! Adja itt a jópofa társalkodót, de én meg se mukkanhatok! Akárcsak a fiával, Magával sem lehet egy szót se váltani! Na, ilyesmiket ordítozok némán.

Persze, mert közben másnapos vagyok, tudom, hogy ezt mondaná. Pedig az, hogy tényleg hasogat a fejem, nem azt jelenti, hogy tegnap sokat ittam. Mért lenne az sok? És nem is mindennap szoktam, vagy hát van úgy, hogy csak egy keveset.

Az előbb találomra hallgattam bele valamelyik kazettájába. Mondjuk, azt végképp nem értem, tudja, mikor költői kérdésekkel mórikálja nekem magát!

Például, hogy ugyan vajon városi lány létemre miként és miért kerültem a falujukba, amely azóta már szintén város. Minő rejtély. Megjegyzem, az, hogy „városi lány", hát sokat nem jelent. Hiszen tudja, hogy falusias házban nőttem föl én is, sőt, szerintem fürdőszobánk is később lett, mint Maguknak.

De hát mi nem tiszta? Talán indokoljam meg a döntést? Hogy mibe csömörlöttem bele mint szociális aktagyártó a megyei tanácson? Hogyan lett elegem abból, hogy a tömérdek baj láttán csak széttárni tudom a karom? Holott én cselekvő, emberi munkára vágytam? Meg otthon se volt maradásom egyébként, az anyám öccse miatt. Akit még a szegény Mama fogadott be, és aki anyám halála után egyre lejjebb züllött, szerencsétlen. De jut eszembe, valamit már beszéltem is erről Magának. Igen, emlékszem!, a bűntudatról, ha gyáván hátat fordítunk, és mondjuk azért szegődünk el máshová, nehogy az otthoni gondot kelljen megoldani, mint nekem a Laci nagybátyámét.

Vén Milotám!, ne próbálja elhitetni velem, hogy fogalma sincs róla, mi volt az én választásom oka, végül is a kiváltója! Hogy ugyanis megtudtam, Maga lesz a gondnokom a nyugdíjasházban. Nem, ez nem hízelgés – nem azt akarom mondani, hogy már akkor is szerettem Magát, amikor még nem is ismertem. Hiszen addig csak egyetlenegyszer találkoztunk, emlékszik, évekkel korábban, s noha Maga már akkor megtetszett nekem, másról van itt szó mégis.

Mit akar? Részletezzem talán, hogy már amikor hírét vettem, melyik faluba is hirdetik ezt a házvezetői állást, kalapálni kezdett a szívem? Csak közbevetem, hogy mondjuk az a tény, miszerint itt javarészt szlovák származásúak laknak, az én elmagyarosodott szívemet, már bocsánat, de önmagában nem melengette volna meg. Mégis fölültem az első buszra 93 július ötödikén. Bementem a községházára, s minthogy az első, akihez küldtek, Maga volt, tovább már nem is kellett spekulálnom. Hiszen már arra a buszra is azért szálltam föl (ezt akarta hallani?), mert odavalósi az az ember, aki egyszer már el is vitt Magukhoz engem: A fia, Milota János.

De fogadni mernék, hogy Magának ez sem újdonság. Mert én úgy tartom, hogy Maga mindig többet tud annál, mint amiről értesülve van. Csak énvelem van ez fordítva. Hogy sokszor arra se döbbenek rá, aminek voltaképpen nagyon is a tudatában vagyok.

Ilyesmiket motyogok, miközben, mondjuk, a tükörbe bambulok. Nézem, hogyan kezd hervadni az arcom, és megrémülök, hogy ez nem ugyanígy van-e az emlékezettel is. Hogy talán így felejtek és tompulok máris. Kutatok a memóriámban, mi hogyan is történt, mikor merre fordult… és miért.

És vajon miket írtam én ebbe a gépbe – 93-tól vagy 94-től kezdve…? Legközelebb nekiülök, hogy visszakeresgéljem és összegyűjtsem azt, ami valaha megvolt, és így jussak el legalább a kérdésekig megint.

Még csak egy kérdést: És azt érti-e, öreg Milotám, hogy amikor otthagytam a szeretetotthont, miért takarodtam el aztán még a Maguk tájékáról is?

VI

Ezt most neked mondom, drága feleségem, ezen az esős estén – május tizennegyedikén – itt kinn, a vinyicai tanyán. Hogy így folytassam házasságunk történetét, amit az ötvenes évektől, a seprűcsinálástól kezdve meséltem egész nap. No meg hogy visszatérjek a tegnapi kiskonyhabéli szóváltásunkra is – rögtön ott, ahol feleletem sajnos félbeszakadt Kuhajda Samu miatt. Akinek a legrosszabbkor kellett betérnie hozzám, hogy menjünk, nézzük meg odakint, nem csináltak-e a fagyosszentek kárt. Nem is fagyott!, mondom, igaz, hogy hajnalra jól lehűlt, fagyni viszont nem fagyott. De azért kijöttünk, úgyhogy én aludni is kinn maradtam már megint.

Szóval én arról meg vagyok győződve, édes Mariskám, hogy Erka soha olyat nem tett, amivel okot adott volna neked a haragra, de viselkedését se hinném, hogy bármikor is bántónak szánta. Elmondhatom ezt jómagamról is, noha tudom, hogy az én magaviseletem a te szemedben már soha nem lehet makulátlanul ártatlan, hisz oly sokszor keserítettelek el téged akaratlanul is. Ám annak a féltékenységnek, ami Erka miatt – nagyon is jól ismert formákban – mégiscsak kiütközött rajtad, semmi köze nem lehet azokhoz a gyötrő nyugtalanságaidhoz, amelyekben annak idején, hát igen, a sajnálatos nőügyek miatt bizony eléggé ludas voltam, s amikért most is bocsánatot kérek.

Na de hát most már…?! Hogy én, egy öregember, és ő, a fiatal nő, aki mikor megjött, alig múlt harmincéves?, ezt azért, Mariskám, nem gondolhattad komolyan! Hanem a fiadhoz!, őhozzá viszont igen illett volna ez az Erka, na de hát erre te, mint nős ember édesanyja, még csak gondolni se mertél!

Ami minket illet, téged és engem, most úgy látom, arról volt csupán szó, hogy amikor végleg levettem a kezem erről a téeszről, kicsit azt remélted, hogy véget vetek az évtizedekig tartó lótás-futásnak, és tán most megnyugszom végre. Hogy odaülök, Mariskám, a tűzhely és az asztal közt billegő szoknyád mellé a konyhadíványra, s a disznóetetésen kívül majd csak a kaptárjaimhoz járok ki a méhesbe, a vinyicai tanyámra.

Ehelyett én – na tessék!, rögtön belevetettem magamat a nyugdíjasház-ügybe, s amikor végre megszereztük, akkor sem adtam át avval, hogy „mi kiküzdöttük, de most már ti működtessétek", hanem odacsatlakoztam Erkához mint új vezetőnőhöz, és beálltam mellé gondnoknak. És már megint nem a te kedvedet kerestem reggeltől estig, ahogy addig sem, hanem most is a mások kacifántos gondja-baja hozott folyton lázba, az, ha olyat kellett tető alá hoznom, amit nehéz.

Hiszen ismertél elég jól, Mariskám, tán csak nem akarod azt mondani, hogy olyan nagyon elcsudálkoztál?, még ha tudom is, hogy mindez már megint fájt neked, mert szép öregségre, derűs nyugalomra vágytál énvelem, ha már a fiatalságunkban ugyanez nem jutott ki neked! De hát mindig ilyen voltam, alkatomból kifordulni vénkoromra még bajosabban tudtam volna, mint addig, hacsak az erő vészes megfogyatkozása nem szegezett volna ágyhoz, amit eddig sikerült megúsznom. És mert jobban eligazodtál rajtam, mint én sajátmagamon, hamarébb is tudtad mindig, hogy mire mi következik, hát meglepetés nem ért, noha ez sovány vigasz, tudom.

Na de mondd meg, hát kicsoda állt volna oda az általam Harmadiknak csúfolt Cesznak párttitkár elé, ha nem én, akit a helybeli népség valahogy mégiscsak a szószólójának tartott mindig?, még ha nem is volt erről pecsétes papírom, hogy bármire is megválasztottak vagy kineveztek volna. Ki mondta volna a képébe (csak zárójelbe, a gyengébbek kedvéért, hogy a Cesznak neve magyarul fokhagymát jelent, amit méhek közelében tilos fogyasztani), hogy na, barátom, ezennel vége, a pártotok feloszlott, hát ürítsétek ki szépen az Adamec-villát!? Amit az elődeiddel együtt elzabráltatok, mondom neki, pedig nem volt rá jogotok, csak ízlésetek, az volt, azt meg kell hagyni, mert hogy ez a legszebb ház a piactéren, a falu közepén, ezért most már legfőbb ideje, hogy valami értelmes dologra használjuk. Hát csak tátogott, hogy öröm volt nézni!

Hogy hát én kinek a nevében…?, hogy melyik pártot képviselem?

Pártot?, rossebet pártot, mit érdekel engem!, csak pakolja ki innét sürgősen a cuccát! Majd az önkormányzat is meghozza a határozatot, ha megalakul, ne aggódjon, de hát az még legalább fél év, mondom, és addig is minek vesztegetnénk az időt, nem igaz?

Hát hogy evvel a sok mindennel ő most hova hurcolkodjon.

Mondom, szerintem nem akkora nagy gond, bútorok maradnak, személyes holmikat viheti haza, az aktáknak további intézkedésig a községháza irattárát javaslom, majd onnét elviszi a levéltár, amit akar, mi itt a probléma? Saját magadról pedig, mondom, dönthetsz szabadon te is, énszerintem legjobb volna otthon, a kiskonyhát megcélozni, de ha te még mindig érzel valami ambíciót mocorogni magadban, Sanyikám, álljál csak be bátran valamelyik zászló alá, aztán próbáljad magadat megválasztatni Negyediknek is, hátha.

Milyen negyediknek?

Felejtsd el, mindegy!

Hát hogy ő most már inkább nem…

Nem csudálkozok, mondom, odaadó híveid maroknyi csapata, úgy néz ki, alaposan megfogyatkozott, úgyhogy bölcs a döntés, a viszontlátásra!

Kész, ennyi volt, persze teneked, Mariskám, elégszer elmeséltem már, de talán van, akinek új még. És csak annyit hozzá, őszintén mondom, hogy nem hogyhívjákolt, nem kísértett meg a bosszú, nem éreztem úgy, hogy megfizettem volna neki. Sőt, onnantól a Cesznakot aztán kevésbé utáltam, mint addig, pedig azt szokták mondani, hogy akinek ártottunk, azt utána még jobban gyűlöljük, hogy evvel visszafelé mindinkább indokoljuk a tettünket. De mondom, bosszú, az nem volt, és különben se magamnak vettem elégtételt, hanem a falunak.

Pedig a magam sérelmére is gondolhattam volna, de hát addigra már a csaknem húsz év alatt kipárolgott belőlem. Hiszen megmondtam én a Cesznaknak mindjárt 71-ben, amikor a másfél év fölfüggesztettet megkaptam, és kirúgtak az állásomból, hogy: Jól van, ne fáradj, nem kell hogy megagitáljál engemet, Sanyikám, spórold meg, hogy kiszáradjon a szád a magyarázkodásban, hát hiszen tudom, hogy ebben az ügyben téged csak zsinóron rángattak, mert a feletteseidnek voltam én szálka a szemében, a járásnál! Hogy te olyan magasra telefonáljál, a megyei pártbizottságra meg rendőrkapitányságra, ahová addig még gondolni se mertél, ilyesmit te saját magadtól soha nem tettél volna. Teveled ezt megcsináltatták! Hogy jelentsél föl engem, mert hogy ugye a téesz csirketelepéhez bontásból, fillérekért szereztem olyan acélszerkezeteket, amilyeneket különben egyáltalán sehol nem lehetett kapni. Te, mondom, ilyet nemcsak