Mestereim, barátaim, szerelmeim II. kötet

By Illés Endre

A magyar és a világirodalom költői, írói, festők, szobrászok,
zeneszerzők, színészek elevenednek meg e gyűjteményes kötet finom
esszéiben.„Az árnyakat hiába kérleljük mézzel, borral, fehér
liszttel – némák maradnak. Csak a vértől szólalnak meg. Vérrel kell
kínálni minden árnyat, hogy életre keljen, lüktessen a szíve, és
kimondja a magáét” – vallja Odüsszeusz tapasztalatát idézve a szerző.
Ezeket a portrékat a szeretet és indulat, a személyes viszonyt teremtő
érzékeny és gondolkodó jelenlét teszi élővé: Illés Endre emlékeiből,
élményeiből, benyomásaiból és töprengéseiből sajátos hitelű kép alakul
ki mestereiről, barátairól, szerelmeiről, újszerű kapcsolatot létesítve
köztük és az olvasók között.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633744284

Book preview

ILLÉS ENDRE

MESTEREIM

BARÁTAIM

SZERELMEIM

II.

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető Könyvkiadó, 1983

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-428-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Illés Endre

A SEBEZHETETLEN

BARTÓK BÉLA

HÉT AJTÓ

1

Vidékről kerültem Pestre, egy nagyon messzi kisvárosból, hegyek közül, lobogó mohósággal. Rögtön tegeződve akartam ismerni mindent, amit addig csak könyvek, hírek sodortak hozzám. A nyugtalanító, amorf valóságra vágytam, türelmetlen érzékszerveim gyors kielégítésére: színházra, zenére, a hidakról a Duna látványára, a Gellérthegyre, sok-sok emberre, a körutakra, a kirakatokra – és a város bőkezűen fogadott, Pest és Buda már kiheverte az első világháborút.

Az orvosi kar dékánja kezet fogott velem, s ez a kézfogás az egyetem polgárává avatott: két hét múlva már boncolhattam is az Anatómiai Intézetben. Egy kart boncoltam először. Amikor késemmel belevágtam, megrendültem: ez a kar nem is olyan régen még egy ember karja volt, élt, s ugyanúgy megszoríthatta volna a kezemet, mint a dékán az Üllői úton, magas, sötét fogadószobájában.

Megrendültem az új élményektől, de nem féltem. Nagyon fiatal voltam, a halál nem ijesztett, az életet kívántam mohón.

Nem akármilyen életet.

Író akartam lenni. És hogy megismerjem az embert, a testét és a megtámadott lélek árulkodó vallomásait: orvosnak kellett lennem. Néhány hónap múlva egy kirakatban felfedeztem Einstein könyvét, nyolcvan oldalon mondta el a relativitás elméletét, s én elszédültem a helyéről kimozdított, kitágult világtól. Korányi Sándor volt a legkedvesebb tanárom. A fizika, a kolloidkémia bevonulása az orvosi diagnosztikába a tankönyvélményem. A Nemzeti Színházban látnom kellett a Shakespeare-ciklust, Hevesi Sándor remeklő rendezéseit – a Vihar tetszett legjobban, de csalódtam is, mert a színpadról nem Babits Mihály fordítása szólt, csak Szász Károlyé. Medikus voltam, de beültem Riedl Frigyes néhány órájára, éppen arról a költőről beszélt, akit akkoriban nagyon szerettem – Vajda Jánosról. Közben megjelentek az első novelláim is. Barátokat szereztem, a fiatal Szabó Lőrincet, Kodolányi Jánost, később a Párizsból hazatért Illyés Gyulát. Megismertem Tóth Aladárt is, az ifjú zenekritikust, aki ugyanabba a napilapba, a Pesti Napló-ba írta hangverseny-beszámolóit, melyben az én novelláim is megjelentek. Sokszor beszélgettünk, sok koncerten találkoztunk.

És most jutottam el a forró maghoz.

A Zeneakadémia nagytermében láttam először Bartók Bélát, azon a szorongató, forró estén, amikor Waldbauer Imrével I. hegedű-zongora szonátá-ját játszotta. Néhány nappal karácsony előtt voltunk: váratlan ajándékként kaptam a lenyűgöző, elkábító estét, a hegedű és a zongora tobzódó, pattogó hangjait, majd a zárótételben Ady Endre felforrt tengerének ellenpárját: az elszabadult tengert.

Ez a merész, viharzó, keményen hangzó, kérlelhetetlen sodrású zárótétel és előtte a ködbe borult, panaszos adagio és még előbb a szonáta drámai indítása, az első allegro, a hegedű és a zongora egymástól elkülönülő, komor monológjai – ez a szédítő, lenyűgöző szonáta volt az első ajtó, melyen beléptem Bartók világába.

Később, jóval később, többször is hitetlenül faggattam magamat: hogyan történt, hogy nem botlottam meg a magas küszöbön? Vajon értettem-e, amit hallok? Vagy a rám törő hangokban, abban a váratlan felzaklatottságban csak elhitettem magammal, hogy értem? Tárgyilagosan akarok tanúskodni magam mellett, s ugyanakkor magam ellen is.

Hogy láttam-e a szonáta alaprajzát, hogy kibontakoztak-e előttem az első allegro kontrasztjai, hogy meghallottam-e a harmadik tételbe beáramló új dallamokat, felismertem-e az átalakuló régieket, követni tudtam-e a zongorát, amikor a gyászzenét megszólaltató adagióban visszafogja a hegedű sikolyait – nem, nyilván nem így hallottam azon az estén a hegedű-zongora szonátát. Még Bartók sötét fényű, elhitető zongorajátéka, még Waldbauer Imre fénylő, felejthetetlen hegedülése sem adhatta át számomra a teljességet – a teljességnek legfeljebb a töredékét.

De a szorongásom igaz volt. A hangok lassúdó-gyorsuló körforgásaiban a szédülésem igaz volt. Hogy megértettem a vallomás szenvedélyes kétségbeesését és végül diadalmas, feltörő örömét – az én örömem is igaz volt. Hogy ritmusváltásaiban megéreztem a szonáta költőjének világokat teremtő erejét – a hitem igaz volt.

Ez a túláradó szenvedély, hangnemeket kitágító kétségbeesés, elkeseredéssel erősített életszeretet, a kétségek robbanó, rohanó lezárása – ez a dionüszoszi zene rögtön hatalmába kerített, s már akkor este, a legelső felzaklatottságban besodort a kitárt ajtón Bartók világába.

Persze még sok ajtón kellett belépnem.

2

Ilyen korai ajtó volt a zongorára írt Suite is.

Egy zeneakadémiai hangversenyen a szvitet is a nagy többlettel, magának Bartóknak játékával, hiteles, leghitelesebb zongorahangjaiban ismertem meg. Tiszta, erős hangsúlyokkal játszotta, kérlelhetetlen ritmikai fegyelemmel, váratlan fortékkal, az el-elakadó lélegzet előkészítetlen szüneteivel.

Forró lávatalaj ez a szvit: az Allegro barbaro szilajsága tér vissza a harmadik tételben, de ezúttal talán még több indulattal, mert a régi hangokat elborítják az arab gyűjtőúton hallott-feljegyzett, doboló ritmusok. És itt jelentkezik – zárótételként – az a tűnődő, fátyolozott, egyre borúsabb magány is, mely az elkövetkező Bartók-művekben, kivált a vonósnégyesek lassú részeiben, egyre nagyobb szerephez jut majd.

3

Gyergyai Albert írja – régi évekbe visszatekintve – szép, megilletődött Bartók-portréjában: „Hogy szerettük őt! Hogy szerettük őt! Hogy rajongtunk érte akkor, a húszas évek hangversenyein! Benne láttuk Ady folytatóját, magát a magyar Géniuszt! És amikor szikár, törékeny alakja megjelent a dobogón, puritánul, szerényen, csodálatosan formált koponyáján lazán ezüstös, ritka hajával – tombolva, önfeledten ünnepeltük, főképpen a karzaton."

Magam is tanúsíthatom – így volt.

És hangversenyről hangversenyre én is ott tapsoltam a fiatal Bartók-hívők táborában. Nem írhattam a hangversenyeiről beszámolót, mint a fiatal Tóth Aladár, nem voltam olyan szerencsés, mint a fiatal Gyergyai Albert, aki Bartók leveleit és cikkeit fordíthatta franciára, mert ugyanabban a Gyopár utcai villában lakott, mely két évig Bartók otthona is volt – én csak fiatal voltam, mohón, szomjasan fiatal, s hangversenyről hangversenyre, régi és új műveivel ismerkedve, egyre beljebb kerültem Bartók világába.

Kigyulladt, izgalmas estéken hallgattam zongoradarabjait, Waldbau­erék–Kerpelyék előadásában vonósnégyeseit, majd a lenyűgöző Első zongoraverseny-t, megint máskor a zongorára és zenekarra írt Rapszódiá-t, de még ezek előtt egy nagy remeklést, a sokfényű Tánc-Suite-et. Azon az elfeledhetetlen estén hallottam, amikor a prágai filharmonikusok szólaltatták meg minálunk, s Bartók zenéje úgy szökött a magasba, mint a kigyulladó, robbanó tűzijáték. Akik ott voltunk, nem tudtunk betelni vele, tapsoltunk, ujjongtunk, s ráadásként az egész táncszvitet meg kellett ismételni.

A prágai muzsikusok játéka egyre nehezebben felidézhető emlékké vált, de amit megszólaltattak, ma is a régi szépséggel él, s ha a népi dallamokat gyűjtő, fiatal Bartók Bélával akarok találkozni, csak ezt a szvitet kell újra meghallgatnom, az egymásnak rontó ritmusokat, az új formákba öntött magyar, arab, román, szlovák táncmotívumokat. Ebben a szvitben szólal meg klasszikus tisztasággal Bartók oly fontos vallomása, amit a népzene és a műzene viszonyát elemezve, szavakban is megfogalmazott: „Meg kell jegyeznünk – írja Debussyről, Sztravinszkijról és szemérmesen saját magáról is –, hogy itt nem népi dallamok puszta felhasználásával vagy egyes fordulataik átültetésével van dolgunk, ezekben a művekben a népi zene szóban aligha kifejezhető szellemének mély és belső átélése nyilatkozik meg."

Az ő megvilágító, fontos szavai ezek.

Engem akkor, 1928-ban, a Tánc-Suite fináléja bűvölt el legjobban – számomra itt szólalt meg teljes fényében Bartók nagyzenekara.

4

Ha magyar költőkre gondolok: Bartók Béla ellenpontjának talán Berzsenyi Dánielt mondanám. Majdnem mindenben különböznek. De mindkettejük életében van olyan elem, amely mégis kísértetiesen azonos, s a két sors a polifon zenei szerkesztés szabályai szerint összeér.

Berzsenyi életének alakulásában engem mindig megütött, hogy férfiévei várakozásban telnek el. Bartók életének is egyik fontos szólama a várakozás.

Mennyi erő kellett ahhoz, hogy szorongató, hosszú várakozások közben ne vérezzenek el a tervei – és sokszor a már megírt vagy a félig megírt munkák is. Operájával, A kékszakállú herceg vára-val, már 1911-ben elkészült, és csak 1918-ban mutatják be. Balettjét, A fából faragott királyfi-t is jó ideig félre kell tennie. A csodálatos mandarin bemutatójára még tovább várakozik. Csak hét év múlva játsszák el külföldön, és csak 1945-ben a mi Operaházunkban. De ezt az előadást Bartók már nem látta, idehaza sohasem láthatta a Mandarin-t.

Amikor A kékszakállú herceg várá-val végre megismerkedhettem, éppen negyedszázad telt el azóta, hogy Bartók a kottapapírra leírta az opera utolsó hangjegyeit.

Hét ajtó nyílik ki a Kékszakállú sötét várában a szerelmes Judit előtt: a kínzókamra, a fegyveres ház, a kincseskamra, a virágoskert, a kilátás a fényes birodalomra, a könnyek tava, s az utolsó ajtó mögül előlépnek a régi asszonyok. Közéjük temetkezik végül Judit is, koronásán, palástosan, kilépve a semmibe, a parttalan csendbe.

Akkor, 1936-ban, az Operaház felújítását hallgatva, önhitten azt gondoltam: már teljesen bejártam Bartók világát. Bejártam – hiszen ismertem kitáguló dallamainak szenvedélyességét, nemegyszer megborzongtam a mélyből feltörő, sötét ösztönök ömlésétől, hallottam szikrázni a zenekarát, és láttam elborulni mind sötétebb színekben, tudtam, hogy ez a zenekar váratlanul sikoltani is tud, mindent tud, mindent átad, a perzselés, a bizsergés, az irtózás pillanatait, a szétfeszülő-összehúzódó kínt, a száraz dobhangokban az ostorcsapást, egy-egy feltörő glisszandóban a szilaj örömet – és az önhitt fiatalember mégis megszégyenült ezen az estén, a Kékszakállú felújításának estéjén.

Megszégyenültem, mert csak ekkor ismertem meg Bartók varázslatai közül a fényt, a sok fényt, a magasból alázuhogó roppant fénytömegeket, s az örvénylő fényözönben rögtön az elborulást, a félelmet. A Fény varázslata volt az egyik nagy újdonság. És a másik az Éjszaka. A néma éjszaka nyitott, végtelen égboltja.

A fény az ötödik ajtó mögött ragyog, a csúcsra érés pillanataiban. „Szép és nagy a te országod" – mondja a szerelmes asszony először szinte megsemmisülten a férfinak. De ebben a fénylő pillanatban mégis a szédülés élménye a legszorongatóbb. Az ostromló, nyugtalan boldogság nem ismeri a nyugvópontot, és Judit konok kíváncsisága rögtön szétzilálja a herceg tömör szólamait, a már-már kibomló, szárnyaló melódiát, a beteljesülő szerelmet.

5

„Fogjad, itt a hetedik kulcs" – mondja Kékszakállú az asszonynak, és feltárul a hetedik ajtó. A múlt. Az előrelépő három asszony. Egy-egy napszak, a reggel, a dél, az este jelképei ők – és Judit, az utolsó kaland, már az éjszaka. Félelmetes zenekari változással bizonyosodunk meg erről. Mintha nagy lépcsőkön haladnánk lefelé, és túlfeszített, megolvadó hangok kísérnének. Egy-egy pillanatra még kitágul a teljes láthatár, de a záróhangok már kitisztítanak, elsimítanak minden egykor volt nyugtalanságot. Judit s vele mi is kilépünk a sötétbe.

Nem tudom elhallgatni: kissé szenvelgő szövegkönyv ez. És Bartók nem is ezt a szecessziós ízlésben fogant drámaváltozatot írta meg a zenéjében, nem azt a közhelyet, hogy nő és férfi nem találhatja meg egymást, s a férfi végül mindig magára marad. Bartók zenéje más drámát mond el. Hozzám később is, mindig úgy szólt a Kékszakállú, hogy Bartók itt az élet mohó szeretetét írta meg, az élet retteneteitől elfordulást, az életet ostromló vágyakat, az életben a kielégíthetetlenséget s végül a megrendülést, hogy az életből – bármennyire ostromoltuk – ki kell lépnünk az éjszakába, a semmibe.

6

Utazni sokféleképpen lehet. Kényelmesen – vonatablakból ismerkedve a tájjal. Idegen ízekért – óvatosan kortyolva a mást, a különbözőt. Kíváncsian – és kíváncsiságunkkal megakadni a rikító színeknél, az egzotikumnál. Utazni lehet elfogultságokkal, eleve-tudással – és igazában ezt a kicsi igényt nem szabad lebecsülni.

De aki Bartókkal tart, hosszú, nagy utazásokra készüljön el. Ha ő kisgyerekekkel akarja megismertetni a zongorahangokat és a hangszer lehetőségeit, a pedagógiai feladat hamarosan túllép az alapozáson, áttöri a falakra boruló kupolát is, s tíz év munkáját joggal nevezheti végül Mikrokozmosz-nak. Mert ez a lényeg. Ő kivágások és részletek helyett mindig egy-egy teljes világba viszi, aki vele tart, mikrokozmoszokba és makrokozmoszokba. Így lesz a népdalgyűjtésből is egyre izgalmasabb felderítő munka, mert Bartók nemcsak egyetlen forrást akar megismerni, a többit is, mennél többet, és eljut a román kolindákhoz, a szlovák dallamvilághoz, a bolgár ritmushoz, az arab zenéhez, Törökországban az anatóliai nomád törzsek ősi hangsoraihoz – így tár fel Bartók elsüllyedt rétegeket. Feltárja őket, és elemeikből, szellemükből új világokat épít.

Számomra – nagyon sokáig – a legnyugtalanítóbb bartóki út a Két zongorára és ütőhangszerekre írt szonáta volt. Különösen az első tétele. Azelőtt még az ő zenéjében sem hallottam annyi kísérteties, vad és mezítelen hangzást, álombeli szorongásokkal átitatott részletet, ismeretlen veszedelmek közeledését, a megütött dob és gong szavában a feltörő félelmet, majd ugyanettől a riadozástól elválaszthatatlanul a kísértést és a vágyakozást is. Mintha keskeny hidakon vezetne át egy irracionális világba, ősi mélyvilágba – és ezt a fenyegető, démoni zenét mégis a megújulás, a tisztaság vágya járja át.

Igazi ünnepi zene a Két zongorára és ütőhangszerekre írt szonáta – elfulladva hallgattam sok-sok évvel ezelőtt. Nem az ősbemutatóját, nem Bázelban, mert ezt a nagyméretű zenét idegen kívánságra, bázeli rendelésre írta Bartók, de még ugyanebben az évben idehaza, az operaházi bemutatón. Az egyik zongoránál ő maga ült, míg a másiknál felesége, Pásztory Ditta, aki ekkor szerepelt először a közönség előtt. Nagyon sötét európai égbolt alatt, a közeledő világháború árnyékában, már-már a búcsúzás szorításában az ünnepi zene igazi ünnepe volt ez az este. Idehaza Bartókot talán csak két év múlva, utolsó hangversenyén tapsolták forróbban, az ujjongás csillapíthatatlan szeretetével.

7

Kodály Zoltán néha csípősen, kajánul tudott tréfálni. Nemcsak idegenekkel, félidegenekkel – még Bartókkal is. Egyik emlékező cikkében, 1950-ben, Kodály azzal magyarázza a folklorista Bartók egyre szélesebben gyűrűző, szomszéd országokba, majd még távolabbra vezető érdeklődését, hogy… – különben helyesebb, ha szóról szóra idézem őt: „Egyelőre az időpazarló keresés, a sok rábeszélés untatta, fárasztotta Bartókot gyűjtőútjain, s a költségeit is növelte. Egy ízben Pécs környékéről kedvetlenül érkezett meg: keveset talált, az egy dalra eső költség meghaladta a három koronát (akkor kb. három svájci frankot). Így jutott hovatovább arra a meggyőződésre, hogy magyart már nem érdemes gyűjtenie."

Így írja Kodály, de természetesen maga sem gondolhatta komolyan, hogy Bartókot anyagi meggondolások szorították az idegen népi zene tanulmányozására és gyűjtésére. Hiszen még haldoklása éveiben is, Amerikában, a híres jugoszláv népzenei gyűjtemény rendezésével foglalkozott, és egy lemezekre felvett indián anyag érdekelte. De Kodály tréfája mégis leleplez valamit Bartók szorongásaiból.

Mindig szorongva félt az anyagi ínségtől, s különösen utolsó amerikai éveiben félt, mert akkor már nagyon fáradt és nagyon beteg volt. Csak meghatódva tudom olvasni amerikai leveleit: még fél évre, még egy évre való pénzük van, azután nem tudja, mi lesz velük. Meghosszabbítja-e a Columbia-egyetem a szerződését, szerez-e magántanítványokat, lesz-e elég pénze arra, hogy zongorát béreljen.

Ahányszor összegyűjtött leveleit olvasom, a fáradhatatlan Demény János gyűjtését, meghatódásomba minden alkalommal érezhető, menthető keserűség is vegyül: ugyanezekben az években Thomas Mann, de még a bestsellereket gyártó Lion Feuchtwanger is fejedelmi módon él ugyanabban a vendéglátó országban, s amíg Bartók tartózkodási engedélye további érvényességéért küzdött, Thomas Mann amerikai állampolgárságáról maga az elnökhelyettes és az igazságügy-miniszter gondoskodott.

De Bartóknak voltak látogatói. Látogatók, akiknek ő talán jobban örült, mintha maga az elnök kereste volna fel. Az egyik látogató Serge Koussevitzky volt, a híres karmester, aki egy zenekari concertót rendelt nála, s Bartók ezer dollárt kapott az elkészült műért. Másik látogatója a világhírű fiatal hegedűművész, Yehudi Menuhin, aki egy hegedűszóló szonáta komponálására kérte Bartókot, s nem kevesebbet, tízezer dollárt fizetett azért, hogy egy évig kizárólag ő játszhassa.

Ekkor talán a végső ínségtől sem félt már Bartók, s már-már az amerikai siker is felkereste – Menuhin felejthetetlenül játszotta és játssza ma is a Hegedű szólószonátá-t.

De Bartók világával ismerkedve hadd legyen az utolsó szó egy magyar költőé, egy versé – Kassák Lajos írta róla: „Ő az a furcsa ember, akit az angyal tüzes karddal kiűzött a paradicsomból."

Így történt. Többször is kiűzték, de végül is be kellett fogadni. A jelenbe, a jövőbe. Az eszméletünkbe, az életünkbe. Teljesen be kellett fogadni.

LEVELEI

A posztumusz Brácsaverseny után, melyet Serly Tibor tisztázott le Bartók félbemaradt, utolsó jegyzeteiből, egy másik posztumusz Bartók-mű születik és formálódik szemünk láttára: A Cantata profana, a Zene, a Concerto költőjének egyre hatalmasabb, egyre szorongatóbb erejű levelezése.

Demény János, a Bartók-levelek fáradhatatlan gyűjtője, már ezer­nyolcvannyolc levelet jelentetett meg eddig, több testes kötetben.

Ezernyolcvannyolc magánlevél!

Mert mind az. Bartók sohasem írta leveleit a nyilvános közlés vágyával, s nem az utókornak címezte őket. Talán csak egyetlen kivétel van: a Greguss-díj levélformájú, tüntető, sértő visszautasítása.

Az első pillanat – hadd valljam be – az aggodalomé. Nem a szám riaszt meg. De a kényes, nagyon kényes műfaj.

Már egyetlenegy magánlevél is disszonánsan, makacsul belefú­ródhatik az emlékezetbe; mint a mérgezett tüske hegye, beletörhet még az életműbe is.

Csak viszolyogva tudok gondolni arra a tizenegy Ady-levélre, melyet Révész Béla nyomtatott ki az Ady-Léda viszony első heteiből: a Budapesti Continental szálló titkairól, Ady és egy nagyváradi üzletember, bizonyos R., szerelmi vetélkedéséről, Ady győzelméről, majd rögtön támadó féltékenységéről. Ezeknek az intimitásoknak silánysága még az első Léda-verseket is kissé lejjebb rántja (természetesen igazságtalanul).

Az utóbbi években csak József Attila Londonba küldött, tréfálkozva is nagyon szomorú, szerelmes vallomásait és Móricz Zsigmond mesélő és összegező kedvű, gazdag novellisztikus anyagú, mindig közvetlen és mindig őszintén nyújtózó leveleit tudtam úgy olvasni, hogy rögtön az életműhöz tartozó, önkéntelen alkotásnak éreztem őket.

De a magánlevél mégiscsak kulcslyuk. Idegen életeket kémlelünk; s ha éppen ismerősünk, akit így meglesünk, talán még kínosabb a leleplezés. Félig öltözötten csípjük el azt, aki másként kíván megjelenni előttünk.

Bartók Béla levelei azonban rögtön megnyugtatnak: ezen a kulcslyukon csak a dolgozószobájába, a dolgozóasztalára pillanthatunk be. És a második, a megrendítőbb felfedezés: Bartók egész élete csupa dolgozószobából állt. Talán nincs életmű, mely ennyire felszívta volna alkotója teljes életét.

Dolgozószoba volt már a zongorabérletes diákszoba is. Kitágult dolgozószoba később egy-egy nyara: a gyűjtőutak, Erdély s a felvidéki megyék, Nyitra és Gömör. Ha idehaza volt, lehetőleg városon kívül élt, Rákoshegyen, a Pasaréten, s ezzel a hangfogó, hangfeltartó távolsággal is munkáját, íróasztalát védte. Mindig a nagy utakat, a nagy lélegzeteket kívánta, ez hajtotta fiatalon Észak-Afrikába, majd évtizedek múlva Törökországba. A távolság volt az oxigénnél serkentőbb elem, melytől azonnal fellobbant. De Rimbaud csillapíthatatlan nyugtalansága benne gyűjtő-és alkotószenvedéllyé nemesül: Dél-Anatóliában, a Taurusz és a tenger között, megint csak úgy ül a nomád yürüköknél, agyaggal tapasztott, füstös sövénykalibáikban, akár itthoni dolgozószobájában, maga elé rakva fonográfját és jegyzettömbjeit.

Koncertekre készülve, óriási dallamrendező munkái között, korrektúrahasábokkal vesződve, s munkaprogramjába szinte csak belopva a saját kompozícióira szánt időt – Bartóknak nincs pihenőórája, nincs társasága, egy-két barátját még fiatal korában szerezte, később már csak társai és tanítványai akadnak a közös munkához. A többi emberhez, itthon és külföldön, elsősorban, de másod- és harmadsorban is törékeny a teste, a betegségnek sem tud helyet szorítani életében, míg csak az utolsó két év meg nem kötözi. De még akkor is diadalmaskodik: már nem hangversenyezhet, már nem taníthat, de legfontosabb munkáját még mindig végezheti. És megkötözve, az egyre bizonyosabb gyógyíthatatlanságnak hátat fordítva komponálja a Concertó-t, a Szólóhegedűszonátá-t, a III. Zongoraverseny-t.

El sem mosolyodott? Soha nem játszott? Ha ilyen pillanatait valaki kitörölné életéből, a szoborrá fagyott, egészen magányos férfi romantikus portréját rajzolná róla – pedig a romantikát túllépte, idegenkedett tőle, soha nem szerette.

Játékos kedvű is volt, játszott is. Amerikában, Saranac Lakeben, a kertjében utánanéz egy elsurranó kolibrinek, és megállapítja a hang magasságát, majd ebből kiszámítja, hogy másodpercenként hányat rezeg a kolibri szárnya. Eredménye: 90-100 p. s. Ilyen játékai voltak. Játszott egy továbbrepülő kolibrivel, s játszott Einstein relativitáselméletével vagy Eddington hiperszférás világegyetem elképzelésével. És olyan barátokat kívánt, akik ezekben a játékaiban részt vesznek, számításait ellenőrizni tudják. (Kecskeméti Pálnak és Láng Erzsébetnek írt levele, 1945.)

Igazi jó játéka persze mégis más volt. Mosolyogni, csúfolódni, ironizálni kéziratai fölé hajolva, groteszkjeiben és burleszkjeiben szokott. És fékezhetetlen, szikrázó jókedve megint csak művekből röppent fel, és szökött elénk; olyan művekből, mint a Zene második tételéből vagy a kétzongorás ütőhangszeres szonáta befejezéséből.

De mindezzel már távolodom is leveleitől, mielőtt még legalább egyetlen jellemző tulajdonságukat elmondtam volna.

„Javíthatatlanul rossz levélíró vagyok" – írta ő maga. S ezt minduntalan be kellett ismernie, ezzel állandóan szembe kellett néznie. Leveleinek legalább a fele két hónapot, hármat, négyet s néha még többet is késik. Mindig a munka vonja el. Hol a zongorája, a koncertjei, a külföldi útjai, majd a készülő könyvei, a végtelenül gondos korrektúrák. Egy-egy kompozíciójára – szemérmesen – soha nem hárít semmit.

Késik; mégsem ismeri a sakkozók fullasztó „időzavarát". Kevésbé fontos tennivalóit ő is elszántan és elhatározottan mindig félretolja, hogy a fontosabbakat jól megoldhassa. És egy-egy levél mindig a kevésbé fontos ügyek közé tartozik. Erről azután kurtán, meggyőzően s igen híven ő maga ad számot mindazoknak, akik válaszát várják.

Leveleiben ritka az „ária. A felívelő érzelem, a dallam. Legfontosabb közölnivalóit is a legszikárabban fogalmazza. Mint egy-egy téli, meztelen koronájú fa: a Bartók-levél is csupa pontos, tiszta vonal. Sudár karcsúsága szép. Tisztasága és pontossága megejtő. Bevallom, őszintén meghatott az elrejtett, visszafojtott érzelem, a puritán hangvétel, amikor egyszer, egyetlenegyszer felajánlja valakinek barátságát – a ritka szóval régi hívét, Szigeti Józsefet, a hegedűst tünteti ki, aki Bartók hegedűkompozícióit ekkor már évek óta játssza több világrész hangversenytermeiben. Az előző levelek „kedves kolléga úr-a és magázása után Bartók, 1928-ban, váratlanul, többé el nem halaszthatóan ezt írja Szigetinek: „Kedves barátom! Engedd meg, hogy így szólítsalak. Már Amerikában is gondoltam arra, hogy ezt proponáljam, de abban a bolond, hajszás országban még arra sem ér rá az ember, hogy nyugodtan beszélgethessen!" – A Kosztolányi-versre emlékeztet ez a levél, a Szeretet-re: milyen nehéz az igazi szeretetről szólni, s talán meg kell halnunk előbb, hogy külön-külön csillagra kerülve, s egyetlen pillanatra találkozva, végre átkiabáljuk egymásnak az űrben: „Lásd, téged is szerettelek!" – Mintha csak ezt a szorongató véget akarná elkerülni a rég halasztott, hirtelen tegezés.

De Bartók legtöbb levele nem ilyen. Amit ő levélre bíz, az egyszerű s még egyszerűbb közlés. És mindig igen határozott közlés. Gyors, kemény, mint a dobütés. A négy kötetben végig kedves hangszere szól.

Mégis – mikor emelkednek ezek a levelek önmaguk fölé? Hol fonódik össze a Bartók-zene s ez a dobütésként hangzó próza? A felelet meglepő. Ahol látszólag különválnak egymástól.

Aki hallotta a Concerto félelmetesen száguldó fináléját, aki megborzongott a Táncszvit felszabadított, sötét erőitől, aki szédült már a kétzongorás, ütőhangszeres Szonáta démoni témáinak táguló és szűkülő körforgásától, vagy aki járt azon a keskeny ösvényen, az álom és a szorongó ébrenlét határán, az Éjszaka zenéje különös, távoli, néha alig mozduló, majd finoman suhanó hangjai között – az Bartókot József Attila szavaiban tudja igazán maga elé idézni:

Vert-e már téged valaki, vihar?

Ostorral kergetett-e?

Sötét erődbe bujtál-e, vihar?

ugy mint a szégyenedbe?

És ezzel a másik strófával:

mert álmaiban megjelent

emberi formában a csend

s szivében néha elidőz

a tigris és a szelid őz.

És aki így látta Bartókot, a vadezüst förgeteg megfenyítőjét, gyakrabban a tigrissel, mint a szelíd őzzel, ez a Bartók-hívő egy ideig kissé csodálkozva s néha talán el is mosolyodva ismerkedik a hétköznapok aggályos, pontos, óvatos Bartókjával.

Mert a levelek világából elénk lépő költő valóban igen aggályos és igen pontos. Milyen kedvesen és határozottan különbözteti meg például: munkái közül mit ad tiszteletpéldányként, s mi szerezhető meg bolti áron. A kitűnő bolgár folkloristával, Kacarova asszonnyal nagyon szeretett volna találkozni, de végül is csak levélváltásnál maradtak. Neki írja: „Ami a kért dalokat illeti, küldhetek magának (ajándékba) egy füzetet: 20 magyar népdalt, könnyű és egyszerű zongorakísérettel. Ha óhajt egy másik gyűjteményt, öt szlovák népdalt, az körülbelül három vagy négy birodalmi márkába kerül; de ezeket igen nehéz énekelni és kísérni is."

Ugyanerre az aggályos pontosságra még néhány villámgyors példa:

1. – Egészen különleges gonddal tisztázza hazai és külföldi hangversenyeinek minden részletét. 1939 őszén Firenzében és Rómában hangversenyezik. Egyik feltétele, melyet még Pesten fogalmaz: a szabályozható zongoraszék nem lehet kerek, csavaros.

2. – Féltő gonddal őrizte fényképeit. Takarékoskodott velük. Előző évben ugyancsak Rómában játszott. Ekkor a negyedik feltétel így hangzott: „Fényképet (egyet), ha kívánnak, küldök. De ezt még a hangverseny megkezdése előtt vissza kell adniuk."

3. – Busitia Jánost, aki a román anyag gyűjtésében segítette, Pestről levélben arra kéri, vásároljon számára két torontáli szőnyeget: „Az egyik öt és fél méter hosszú, a másik két és fél méter hosszú. Vajon lehetséges lesz-e ezt megkapnom? (A szélessége jó volna 86 cm körül.)" Csodálatos pontosságú szám: 86 cm.

4. – Bizalmatlansága néha már megindító. Amikor távirati választ kér valakitől, levélben előre megfogalmazza a választáviratot is. Nem teljesen bízik benne, hogy a címzett maga is meg tudja írni; legalábbis nem olyan pontosan, ahogyan ő kívánja. Rezik Károly karmesternek, erdélyi hangversenyei baráti szervezőjének írja: „Jövő hét végéig (jan. 28-ig) okvetlenül tudnom kellene az első és utolsó koncert dátumát, ezért kérem, hogy levelem vétele után azonnal táviratozzon nekem. Távirati címnek elég: Bartók, Budapest, Gyopár utca 2. A távirat szövege kb. ilyenféle lehet: Első koncert (Kolozsvárt vagy másutt) ennyedikén, utolsó annyadikán. Ha csak egy koncert van, akkor így táviratozhatna: Egyetlen koncert Kolozsvárt ennyedikén."

5. – És hogy az emberek csakugyan megbízhatatlanok, könnyelműek, feledékenyek, arról akár naponta meggyőződhetik. Tanítványa, Hernádi-Heimlich Lajos zongoraművész, angliai hang-versenykörútra készül, ajánlólevelet kér Bartóktól. A válaszlevél: „Kedves Heimlich! Nem tudom, jó lesz-e ez a bizonyítványszerű nyilatkozat. Azonkívül nem tudom, mint Lajos akar-e külföldön szerepelni, vagy mint Ludwig? Ezért küldök két példányt." És valóban, németül és angolul kétszer írja meg ajánlóleveleit, először Lajossal, másodszor Ludwiggal.

Ezek a sűrűn meg-megvillanó kis groteszkek friss, ragyogó színfoltjai a nagy levélgyűjteménynek. Első pillanatra mintha más tartalmuk sem volna, csak az „árulkodás": íme, a démoni erőkkel viaskodó nagy költő mögött ilyen az aggályoskodó ember.

De ezek a jelek más rokon jelekkel szövődnek össze, széttéphetetlenül. Ha elolvassuk, milyen csodálatos, pontos, szemléltető tipográfiai utasításokat adott a szlovák népdalgyűjtemény próbaszedéséhez, ha figyelmesen követjük könyv- és kottakorrektúráit, ha belemélyedünk azokba a kérdésekbe, felvilágosításokba, megbeszélésekbe, változtatásokba, ahogyan Yehudi Menuhinnal, Szigeti Józseffel, Székely Zoltánnal tisztázza műveinek egy-egy taktusát: („A kádenciában kifogásolt as-des kvintet ujjlökéssel – »e« húrról »a« húrra átlökni – kitűnően játszható; maradjunk emellett. Vagy: „A III. tételt végig szordinóval lehet játszani. És milyen volna egészében szordinó nélkül? Az I. tétel 99-100. taktusai nem túl magasak-e? Úgy értem, jól hangzanak-e ilyen magas fekvésben? Ha nem, akkor tudnék valamilyen más megoldást találni. Vagy: „IV. tétel, 347. taktus. Az utolsó előtti hangnak bébé-nek kell lennie. Mea culpa!) – ha pontosságát kis és nagy ügyekben, magánéletben és kompozíciókban, napi problémákban és életre szóló ítéletekben elválaszthatatlan egységben szemléljük, ha megérezzük a részletek összefüggését és az „egésznek törvényeit, egyszerre megértjük: itt is a leghatalmasabb szenvedély munkál. Minden zavarral, ösztönnel, káosszal szembeforduló, óriási erőfeszítés keresi a megoldást, a felszabadulást, a harmóniát.

Bartókot, a költőt, még mindig inkább úgy ismerjük, mint a súlyos, hosszú szívdobbanások, a tobzódó ritmusok, a robajló, félelmetes áradások varázslóját. Mint aki jéggé fagyaszt bolygórendszereket, és azután csillogó szilánkokra zúzza szét őket. Aki feltépi sötét, alvilági birodalmak zárt, rejtelmes kapuit.

És ebben a démoni szellemidézésben sokszor észre sem vesszük, hogy az ijedelmes szellemek soha nem ragadják el Bartókot – irányítani, fokozni vagy halkítani tudja akár világok összekoccanásának hangjait is.

„Légy fegyelmezett!" – kezdi titokzatosan és keményen talán legnagyobb látomását, a Téli éjszaká-t József Attila. Amit a Nagyon fáj költője annyira kívánt, Bartóknak sikerült megvalósítania. Életében és életművében a Rend démona mindvégig hatalmasabb a rombolás, az önmagát feladás szellemeinél.

Ezt a démonikus rendkívánást mutatják be Bartók levelei a legtágasabb skálán: a hegedűszonáta taktusaiban vagy a legbanálisabb hétköznapi utasításokban. Végleg meggyőznek: aki az Allegro barbaró-t vagy a Zené-t kottapapírra vetette, nem tudott másként élni, lélegzeni, dolgozni, csak ezzel a szenvedélyes, ijesztő nyíltsággal és pontossággal – ugyanúgy meghatározta, milyen méretű szőnyege legyen, megkérdezte: Lajost-e, vagy Ludwigot írjon az ajánlólevélbe, mint ahogyan a kétzongorás szonáta befejező ütemeiben a felszabaduló, ellibegő, könnyű hangokhoz hozzákeverte a megfricskázott cintányért és karcsú fapálcikák hangjait, s határozottan előírta, hogy a cintányért körömmel kell megszólaltatni, a fapálcikák pedig: „nagyon vékony ütők a kisdob peremén".

És Bartók akkor a legpontosabb, amikor a legvadabb körforgást, a szerteröppenő forrongást idézi elénk. Az örvényekben és az ijesztő „légnyomásváltozásokban csak ő nem szédülhet meg: a megfelelő pillanatban és megváltozhatatlan helyen kell „bevetnie üstdobglisszandóit, fenyegető hangköztágulásait, tőrként villanó xilofonütéseit, a mozgósított hangtömegek nagy felszakadását. Mindez nem harmónia, de rend. Rend a kicsi és az egészen nagy dolgokban. A dolgozószobájában, a munkájában, az életében. Az emberekhez fűződő kapcsolataiban.

És erről a fegyelmezett, szép rendről s különösen erről az utolsó fejezetről, az emberekhez fűződő kapcsolatairól vallanak a levelei.

AMERIKÁBAN, EMIGRÁCIÓBAN

Még nem hallgattam úgy Bartók-zenét, hogy ne jutott volna eszembe Stendhal Napló-jának egyik mondata: „Csak a valódi az, amiért e világon fáradni érdemes."

Ha élne, hamarosan túljutna a százon. De tudta, hogy hamarább kell meghalnia. El kell mennie, mielőtt végigmondhatta volna, ami felgyűlt benne: a fájdalom szorításában születtek az utolsó, a mindent megrázó művek, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára s nyomában, néhány év alatt, a fogyó lélegzettől, súlyosodó betegségtől hajszoltan: a Hegedűverseny, a Divertimento, a Hatodik vonósnégyes, az egyre lejjebb ereszkedő égbolt alatt: a Concerto nagyzenekarra, a Szonáta szólóhegedűre s végül a búcsúzó mű, mely még-egyszer átöleli az ifjúságot, a férfikort, és széttekint a korálok fenségével, a himnuszok szépségével – a Harmadik zongoraverseny.

Bartók amerikai, utolsó évei megrendítőek. A megpattanó hangszer sikolt fel ilyen tiszta csillogással, ennyi tragikus, hirtelen fájdalommal. Ez a túlfeszítettség szól amerikai leveleiből, a feloldhatatlan görcs fullasztja el a barátok emlékeit is.

Emlékek, szorongató pillanatképek szövik át Agatha Fassett Bartók-könyvét is. Ez a nagyon érdekes, kínzóan őszinte, megindult könyv sok mindent megmagyaráz az utolsó évekből.

Első amerikai nyarát Bartók Vermontban tölti, távol a csattogó, fárasztó New Yorktól, fenn a hegyekben, bükkök, nyírek, nagyon magas fenyők között, néhány mérföldnyire a kanadai határtól. Súlyos, nyomott nyár. Betegen érkezik ide, már az izgalmas, szép táj sem rázza fel, nehéz függönyöket aggat szobája ablakaira, ágyába húzódva, kábultan, sápadtan dolgozik. Felesége és vendéglátója egyszer elújságolja: az erdőbe vezető mélyúton, egy csűr mellett, erős visszhangra bukkantak. Érdeklődve felül, s ebédje után, a hanyatló délutánban elindul a visszhanghoz. Útközben elégedetlenül ütögeti botjával a földet: „hideg, köves, üres, terméketlen! A mélyútnál arra kéri kísérőit, ne menjenek vele tovább. Felesége és vendéglátója csak távolról hallja, hogy Bartók óvatosan, gyanakodva megszólaltatja a visszhangot. Először lágyan mondja, mint aki alvót ébreszt: „Ékhó. A mélyút engedelmesen felel. Bartók most hangosabban kiáltja: „Ékhóó!" És a visszhang visszakiáltja az é-t, a két óó-t. Erre váratlanul magyarul mondja: „Visszhang." És pillanatnyi csend után visszaszáll hozzá a magyar szó: visszhang. Most már forrón, izgatottan kiabál: „Visszhang! Visszhang! Tihanyi visszhang!" És a sok szótagos visszhang diadalmasan felesel vele.

Azután egyszerre megszakad a viaskodás. Bartók visszatér feleségéhez: „Visszhangnak meglehetősen jó." Csak ennyit mond.

A honvágy és a súlyos magány bartóki szavát nemcsak a Concerto nagyzenekarából ismerjük, a fájdalom talán éppen ezekben a kis történetekben választja a legrövidebb utat.

Amikor New Yorkban az első rossz, zajos lakás után („Azt kérded – írja fiának –, miért kell elköltöznünk? Mert a nagy bérházban jobbról-balról belénk zongoráztak és rádióztak, az utcáról éjjel-nappal jött a nagy zaj, a földalatti ötpercenként összedübörögte és megreszkettette a lakást) – amikor végre sikerült innen a Cambridge Avenue-n kertes, nyugalmas kis házat találni, öt szép szobával, nagy csendbe ágyazva – feleségét egyetlen gond nyomasztja: az öt szobát be kellene bútorozni. Sebtében, árveréseken megszerzi, ami kell. S már minden a helyén áll, amikor Bartók az új lakásban nyomottan körülnéz. „Ilyen rövid idő alatt, s ilyen olcsón? Ez a könnyedség valahogy erkölcstelen. Az öreg bútorok kopottak, elhasználtak, fáradtak, a lakás szép is, szomorú is. De Bartók másként látja. „Régi gyűjtőútjaimon mindig megütött, hogy a parasztok milyen nagy küszködéssel tudják csak előteremteni a legszükségesebbet, egy asztalt, egy ágyat, néhány széket. Maguk faragták darabonként, s néha egy évük is rámegy, míg szabad idejükben eggyel-eggyel elkészülnek. De milyen nagy emberi értéke van egy ilyen parasztbútornak ezzel a berendezéssel összehasonlítva, mely egyik napról a másikra itt termett. Még egyszer körülnéz. „Remélem, hogy amit itt látok, az mind gyári készítmény. Máskülönben nem tudnám nyugodt lélekkel használni.

Ezekről az évekről írja Yehudi Menuhin: „Csendes megjelenése eltitkolta jellemének felmérhetetlen tüzét és erejét. Életének utolsó két évében beszéde és modora gyémántkemény és gyémánttüzű volt. Szavaiban, mozgásában a lehető legkevesebb gesztus és fizikai erőkifejtés a lehető legtöbb belső tartalommal és akaraterővel párosult. Lénye szinte semmivel sem árulta el énjének őserejű nagyságát."

És megint csak utolsó éveinek krónikájából, Agatha Fassett könyvéből idézem az elfutott román cigánylány történetét. Egyik régi gyűjtőútján falusi kocsmában ebédelt, az erdőszélen. Az udvar teljesen néptelen volt. Bartók egymagában üldögél a kecskelábú asztalnál, csak egy fiatal macska barátkozott vele, lábához dörgölődzött, hangosan dorombolt. Bartók megkínálta a macskát a tányérján maradt csirkecsontokkal, de az nem volt éhes, udvariasan megszagolta a tányért, majd továbbsétált. Amíg Bartók a fiatal állattal foglalkozott, az erdőből kióvakodott egy cigánylány. Odasuhant az asztalhoz, gyors kezével felkapta a csontokat, s már repült is vissza az erdőbe. „Felugrottam, rohantam utána – emlékszik vissza a jelenetre New Yorkban Bartók. – Megvigasztalni szerettem volna. Adni neki valamit. Vagy legalább mondani egy-két szót. De futás közben hirtelen rájöttem: ez a lány fél tőlem, csakis azt hiheti, hogy meg akarom büntetni, mert ellopta a csontokat. S már tudtam, akármilyen gyorsan futok, soha nem foghatom el. S ha mégis elfognám: nem tudnám megnyugtatni, nem simíthatnám le arcáról az üldözött állatra emlékeztető rémületet."

A történet vége: Bartók szomorúan elhallgat. New Yorkban már tudja: azt a lányt csak hatalmas cédularengetegében érheti utol, abban a harmadfél ezer dallamban, melynek rendezésén fiatal éveitől haláláig dolgozott, a Román népzene máig is kiadatlan, három nagy kötetében.

Az elhatározás, az alkat, a tűz ugyanaz. De milyen messzire jutott az Amerikában élő, még egyszer s utoljára mindent felidéző, a visszhanggal magyarul feleselő, honvágytól sebzett, Magyarországért aggódó Bartók a saját ifjúságától, Kossuth-szimfóniá-ja, kihívó hangjaitól, attól a fiatal rajongótól, aki évekig csak magyar zsinórzatú ruhában lépett be a csontosan német szellemű Zeneakadémiára, s aki levélpapírjára maga rajzolta a magyar címert s a címer fölé a köriratot: „Le a Habsburgokkal!"

Kritikusai feljegyzik, hogy a Kossuth-szimfónia egyik tételében a Gotterhalte egyes hangjait valósággal kiöklözi a maguk helyéből, az ájtatos és önelégült dallamot visszaszorítja, majd eufóniáját megzavarva, csúffá teszi, és mindezt olyan karikírozó erővel, amilyenre csak a zene képes. Bartóknak itt a Gotterhalte nem Haydn műve, nem édes zsoltár, de a zsarnokság jelképe.

Amíg a kortárs Strauss vagy Mahler a vakon rohanó disszonanciák közé egyszerre csak becsúsztat egy édeske dallamot, hogy a hallgatót felüdítse, Bartóktól ez a bölcs cinizmus teljesen idegen. Molnár Géza, a zeneelmélet tanára, szépen és pontosan jellemzi A Hét-ben Bartókot: „Még az álmodozása, a szomorúsága is kemény, amilyen Berzsenyi-szerűen izmos a magyarsága."

Mindössze huszonhárom éves ekkor. „Pokoli mód fiatal. Irigykedve írják róla: „Az asszonybolondító életkor kezdetén, amikor más fiatal csak flótázni és hárfázni tud, ő egy irtózatos haragú, hatalmas orkeszterrel jön. És hozza a súlyos elhatározást, a megfogalmazott programot: a zenéből is valami „sajátosan magyart" kell itt teremteni. Két év sem múlik el, s Bartók eljut a magyar zene mélyben húzódó gránitrétegéhez, vagy ahogyan ő haláláig tartó következetességgel írja: a parasztzenéhez.

Megrendítők az utolsó évei, a zsúfolt és szorongatott amerikai évek. De még megrendítőbb Bartók magyarságának útja: az állandó nemesedés.

A zeneszerzőt és tudóst – mint önéletrajzában ő maga írja: „kezdetben pusztán zenei szempontok vezetik. Ismeretlen évszázadokat tár fel, erőteljes zenei kultúrát. („Ez a parasztzene formailag a legtökéletesebb és legváltozatosabb. Kifejező ereje bámulatosan nagy, emellett teljesen mentes minden érzelgősségtől, minden felesleges cikornyától.) De nemcsak dallamok, hangnemek, ritmusok, új harmóniai lehetőségek csillannak meg előtte, a nagy zenei áttöréssel egyenrangú felfedezés: a nép.

Émelyegve fokozza le Ady megvetett úri Hunniáját „félurakból álló züllött társaság-gá. Majd 1938-ban még nyíltabban megtagadja tőlük, hogy magyarnak nevezhessék magukat: „Az a közvetlen veszély forog fenn, hogy Magyarország is megadja magát a rabló és gyilkos náci rendszernek… Itt sajnos az állítólag művelt keresztény emberek majdnem kizárólag ennek a rendszernek hódolnak: igazán szégyellem, hogy ebből az osztályból származom.

Az ellenpont: híressé vált vallomása, amit amerikai felolvasó körútján tett, még 1928-ban. „Gyűjtőmunkánk során a legnyomorúságosabb falvakban, a legprimitívebb viszonyok közt kellett élnünk, azon kellett igyekeznünk, hogy megnyerjük a parasztok barátságát és bizalmát. Különösen az utóbbi ment nehezen; régebbi időkben a nemesség annyira kihasználta a parasztot, hogy az bizalmatlanná vált mindenkivel szemben, aki az úri osztályhoz tartozónak látszott. Mégis elmondhatom: fáradságos munkánk nagyobb örömet szerzett minden másnál. Életem legboldogabb napjai azok voltak, melyeket falvakban, parasztok között töltöttem."

És élete hosszú példájával bizonyítja: a népi dallamokat nem lehet néprajzi múzeumokban, könyvből, kottából megismerni. Aki a század első negyedében meg akarja újítani zenéjét, annak át is kell élnie a népzene valóságát. Látni kellett az éneklő parasztok arcjátékát, részt kellett vennie mulatságaikban, lakodalmi, karácsonyi ünnepeiken, ott kellett lennie temetéseiken. Mert egy-egy melódiát elorozni és azután részleteiben vagy egészében beilleszteni valamilyen kompozícióba – könnyű mesterembermunka. Soha nem vezethet új, igazi alkotásokhoz.

De Bartók megvetette azt a „magyarságot" is, melynek jelképe: cserépbe ültetett egy szál rozmaring.

Magyarságának legszebb próbája a testvériségről tett vallomása. 1931-ben írja Octavian Beunek, az ismert román folkloristának, Bukarestbe: „Az én igazi vezéreszmém, melynek – mióta csak mint zeneszerző magamra találtam – tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válás minden háborúság és viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben. Ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból." (Sajnálja, hogy ezt a levelet Hitler népének nyelvén, németül kellett megírnia.)

Mert Hitler Németországát gyűlölte, ezt a gyűlöletet végrendeletébe is belefoglalta, de távol állt a korlátolt, minden értéket megtagadó németellenességtől. Pontosan tíz év múlva az Octavian Beunek írt levél után, 1941-ben, Amerikában német zenészekkel összekerülve, azt tolmácsoltatta nekik feleségével: nagyon sajnálja, de nem tud németül. Majd hozzátette, mivel az angol vagy a francia fogalmazás fárasztja, nincs más választása, mint a hallgatás. Az egyik német zenész mégis megkockáztatta a kérdést: hogyan lehet az, hogy aki oly sokszor járt Németországban, művei német kiadóknál jelentek meg, mégsem beszél németül? Bartók gondolkodott, majd nagyon komolyan felelt: „Ha lenne egy olyan német nyelv, melynek semmi köze sincs a maihoz, a szörnyű tettek cinkosához, egy régi német nyelv, lehetőleg még Bismarck előttről való, akkor örömmel emlékeznék rá vissza, s újból használnám szavait. És ebben az esetben sohasem jutott volna eszembe, hogy műveim minden kiadásából töröljem a német szövegeket."

Halálának tizedik évfordulóján, 1955-ben, Szentirmaytól Bartókig című tanulmányában Kodály Zoltán kissé bosszúsan írja: „Egyre több külföldi levél és újságcikk visszhangzott újabb műveire. Ezért vágyott külföldre, 1920 óta folyton kivándorlási tervekkel foglalkozott. Már nem hitt abban, hogy itthon is lehet olyan állapotot teremteni, melyben megértésre talál. Ez volt az igazi oka távozásának. Közelebb akart lenni azokhoz, akik megértették és méltányolták."

Nem így volt. Kodály téved.

Bartók végigjárta a magyarság legnehezebb útját. Egy-egy súlyos támadás után vagy válságos politikai fordulókon leveleiben valóban többször leírta mély elkeseredéssel: talán el kellene mennie Magyarországról. De a távozás – gondolatainak mindig csak az első fele. A gyötrődő zárórész pedig arról szól, ami ideköti. Amikor Hitler megszállja Ausztriát, Bartók tisztán látja: előbb-utóbb Magyarország is sorra kerül. „Hogy azután egy ilyen országban hogyan tudok tovább élni, vagy tovább dolgozni – írja 1938-ban, Svájcban –, el sem lehet képzelni. Tulajdonképpen az lenne a kötelességem, hogy kivándoroljak, ameddig még lehet. De a legkedvezőbb esetben is óriási nehézséget és lelki gyötrődést jelentene számomra idegen országban a mindennapi kenyér megszerzése – annyira, hogy erre gondolni sem lehet. Mert ezzel nem érnék el semmit, hiszen ilyen körülmények között máshol sem tudnám tulajdonképpeni és legfontosabb munkámat elvégezni."

Ami legerősebben ideköti: a cédularengeteg, a múzeumban őrzött fonográfhengerei, a magyar, a szlovák, a román dallamok.

Néhány hónap múlva még elkeseredettebb. Ha lehetséges, még visszavonultabban él. Senkivel sem kíván találkozni. Aki él, náci-gyanús. Naponta tíz órát dolgozik a népzenei anyag rendezésén, ez idő tájt különösen a háromezer-ötszáz román dallam foglalkoztatja; de húsz órát kellene dolgoznia, hogy valamennyire előbbre jusson. Ezt a munkát még a levegőben lógó világkatasztrófa előtt szeretné befejezni.

Végül teljes nyíltsággal elmondja a megoldhatatlan dilemmát: „Ha valaki itt marad, holott elmehetne, ezzel hallgatólag beleegyezik mindabba, ami itt történik… Viszont azt is lehetne mondani, bármilyen kátyúba is kerül az ország szekere, mindenkinek otthon kell maradnia, és segítenie a dolgokon tőle telhetőleg."

A sötétségben és a reménytelenségben hirtelen mégis azt választja: elmegy.

Öt évet élt Amerikában. Ebből három év a délszláv népzenei anyag, a Parry-gyűjtés feldolgozásával telik el a Columbia-egyetemen. Az indián folklór tanulmányozására is gondol, de hamarosan lemond róla. Az indiánok sorsa azonban utolsó nyarán is foglalkoztatja. Kórházba vonulása előtt beszélget amerikai éveinek „Eckermannjával":

– A romlás, a vérontás a spanyolok első hajórakományával kezdődik. De Kolumbusz külön bűne az az első indián, akit elevenen megfogtak, s elvittek Spanyolországba, mint egy egzotikus állatot, hogy megmutassák a királynak, majd az udvarnak, s végül, ami megmaradt belőle, kitegyék közszemlére, a csőcseléknek… A golyóval leterített áldozat sorsa is tragikus, az ő halála azonban legalább gyors. De akit kitépnek talajából, a rebarbarával, a tengerivel, a dohánnyal együtt, s mint ritkaságot elcipelik és végighurcolják a fél világon, az ismeri meg a keserűbb sorsot. Mert nincs keserűbb sors, mint reménytelenül messzire kerülni attól a helytől, ahová minden erejével vissza akar kerülni az ember, s bizonyosan tudja, hogy többé sohasem jut oda vissza.

Vajon Bartók amerikai emigrációjával egyszerűen közelebb akar-e kerülni azokhoz, akik jobban megértik őt? Az elismerést hajszolta-e a tengeren túl? Vagy mégis más sorsot választott magának? Erről talán a Concerto és a Harmadik zongoraverseny vallanak leghívebben.

A KESERŰ IDILL

Bartók Béla táncjátékához, A fából faragott királyfi-hoz, bemutatója óta sok finomító tévhit társult.

A kecses finomítást már a szövegíró Balázs Béla elindította. Már a színpad megjelenítésével. A háttérben három kicsi dombocska – írja Balázs. A két szélsőn egy-egy váracska. A bal oldalinak hiányzik az egyik fala, be is pillanthatunk egy szobácskába. A középső dombot patakocska öleli körül, mellette egy fenyves erdőcske álldogál. Közepében a játszadozó kis királykisasszony.

És ahogy elnézem Bánffy Miklós, Oláh Gusztáv, Fülöp Zoltán egykori színpadterveit: mindegyik felújításban ott találom a patakocskát, erdőcskét, a dombocskákat, a váracskákat, csecsemő-ártatlanságuk lebegteti őket.

A történetet ismerjük.

A szomszéd váracskából kilépő koronás, palástos királyfi megpillantja a táncolgató, kacér kisasszonykát, s menten belészeret, érzelmeit azonban nem viszonozzák. Erre a királyfi nagy vándorbotjára akasztja palástját, koronáját, még aranyhaját is rásimítja a botból formált bábura – s milyen alattomosak a szerelem csapdái: a szeszélyes királykisasszonykának megtetszik a bábu. Nem a királyfi. A bábu. A háttérből most előlép egy titokzatos, kék fátylas lény, az Erdő Tündére, s életre kelti a feldíszített nagy botot. A kisasszonyka máris táncol a bottal, s kitáncol vele a színpadról. A királyfi pedig ott áll egyedül, palást nélkül, koronátlan, kopaszon, s csak nézi, hogyan táncol el a százszorszép királykisasszony egy fabábbal.

A folytatás megsejthető.

Az Erdő Tündére gyengéden vigasztalja a magára hagyott királyfit, szerelmesen birodalmába, tündérvilágába csábítaná, meg is koronázza – de amikor a csapodár kisasszonyka visszatér az erdőből a kimerült, roskadozó, recsegő-ropogó fabábuval, a Tündér varázsa megtörik. A csalódott, kielégületlen kisasszonyka belerúg a bábuba, s nyomban megleli új párját, az élő királyfit, aki ismét királyfi, hiszen a reménykedő Tündér megkoronázta, visszaadta palástját, aranyhaját is.

Ez a játék így, csupaszon, Bartók zenéje nélkül – még ironikus világításban is – idill.

És a táncjáték kritikusai a bemutató után, majd évtizedekig, idillnek is látták-hallották A fából faragott királyfi-t. Különböző változatokban leírták műfaji minősítését: mese, népmese, romantikus álomköltészet, groteszk allegória. Úgy elemezték, hogy Bartók előző színpadi munkája, A kékszakállú herceg vára az éjszaka zenéje volt, s most, operája után a balett: hajnali derengés, harmónia. A két színpadi játékot még Kodály is összekötötte: „A táncjáték az opera vigasztalan adagió-ját egy játékos, mozgalmas allegro ellentétével hangsúlyozza." Tehát allegro, ami a királyfival és szerelmével történik.

De mi is történik voltaképpen?

Annyi-e a történet, csak annyi, hogy a királykisasszony kacér ugyan, de még idejekorán szakít kacérságával, a királyfi pedig rövid időre csalódik, s földi nász helyett már-már álmokba menekül, végül azonban – legyűrve csalódását – mégis a kínálkozó földi nászt választja. S közbül? Közbül nem történt semmi?

A táncjáték nézőit, hallgatóit, elemzőit, híveit – egykor s még tegnap is – igazában nem érdekelte ez a „közbül. Őket jobban foglalkoztatta a Tündér. Ki ő? „Talán a Halál, az Elmúlás, a Végzet, a Jóság, a Művészet, a Földöntúli? – kérdezte a bemutató egyik jóhiszemű, lelkes kritikusa. Mások – s később – a királylány őrzőjének nevezték ki. De megtették a Szenvedők Jó Tündérének is. És lett „erkölcsi próbatevő, aki „megtisztítva egyesíti a fiatal párt. A táncjáték egyik francia elemzője – a zenét is félreértve – úgy vélte: jó tündérek nélkül mindannyiunk élete elbukna – s csupán arról feledkezett meg, hogy éppen a Tündér akadályozta meg kezdetben a patak s az erdő életre keltésével a két fiatal találkozását, majd ő keltette életre – a királyfi ellenében – a Botot.

A zenére, Bartók zenéjére kell figyelnünk, s csak a zenére, hogy megtudjuk: mi történik „közbül"?

Mert az allegro-játéknak forró, megolvadt, tüzelő ólommagja ez a „közbül: a felöltöztetett Bot s a királykisasszony tánca. Egyre félelmetesebb tánc. Bakugrásszerű tánc. Már-már démoni tánc. Rikító, nyers hangokban felszökő tánc. Már régen nem az, aminek indult: már nem könnyed szerelmi játék. Drasztikus harsona-tremolók robbannak. Már lihegő, vad futás ez az összefogódzás. A zene szétfeszül és összehúzódik. Csúcspontra ér az orgiasztikus hangzás: már orgia. Kisdob, xilofon, cintányér csörömpölése ömlik bele a rettentő diadalba, a rézfúvók félelmetes harsogásába. „Négy trombita, harsonák, tuba – írja izgalmas zenei elemzésében Kroó György. S ugyanígy érzékelteti ezt a felfutó táncot és csúcspontot Lendvai Ernő is, Bartók színpadi játékát és dramaturgiáját szinte megszólaló kottapéldákkal elénk tárva.

S most talán kimondhatom-leírhatom már, hogy mire is emlékeztet engem A fából faragott királyfi-ban – a zenében – a forró, megolvadt ólommag: Titánia és a Szamár nászára a Szentivánéji álom-ban, erre a sokáig elhantolt jelenetre a bot-fallosszal Shakespeare sokáig félreértett tündérjátékában.

Mert honnan is tér vissza a kis királykisasszonyka a félrelökött királyfihoz?

Az erdőből.

A fából faragott királyfi befejezése paradox kényszer: a királyfinak el kell fogadnia az erdőt, s ugyanakkor el is kell felednie.

Több feljegyzés és emlékezés őrzi Bartók Béla szavait: Balázs Béla könnyed idilljével kívánt utat törni operájának, a Kékszakállú-nak. Balázs táncjátéka valóban idill. De Bartók zenéje nem játék – ez a zene keserű idill.

A MAGÁNY FOGLYA

KÉT VONÁS KAFFKA MARGIT PORTRÉJÁHOZ

„Vidékből, családból, előítéletekből, kapcsolatokból, robotos munkából, anyagi nyűgökből, önmagammal való súlyos konfliktusokból – egy állandó és folytonos kimenés az életem; s ezen a kivándorló úton tán csak fényképfelvételek az írásaim" – írja 1917-ben, egy gonddal fogalmazott önéletrajzában.

Százéves lenne, ha az ember, s kivált egy magyar író megérhetné, hogy száz évet éljen. Kaffka Margit a feléig sem jutott el, s ezt akár egy törvény rendelkezésének érzékelhetjük. Élete kényszerűségeinek törvénye ez. Egy sokféleképpen szorongatott, nehéz élettel teljesítette be, ami számára rendeltetett. Kortársak, emlékezések az első világháborút követő spanyoljárványnak tulajdonítják halálát. Legyen költőibb a kép. Szent Lajos király hídjára lépett. Aki így élt, annak le kellett zuhannia.

Mintha csak a „fényképfelvételek szóra ügyelt volna a fiatal Radnóti Miklós: 1934-ben másodszor is eltemette. „írói értelemben is: halott – ítélkezett Kaffka Margitról írt könyvében, egy hosszú bizonyítást összegezve. – „Mindenestől és csak korának írója, s így harca is a korral eltűnő. Élete és élete műve dokumentum, nem pedig forrás. Majd enyhítésként és főhajtásként hozzátette: „De egy emberpéldát mutatott fel magával a világnak, s ez a példa él.

Radnóti a fiatalság szigorával ítélkezett, tévesen.

A könyveit, vallomásait, leveleit olvasom: mitől parázslik ez az életmű ma is?

Akár egyetlen szóba sűríthetem: a magánytól. Ezt érzékelem legelőször. Regényeiből, verseiből, életéből hidegen, majd forrón süvít a magány.

A fiatal író magánya vidéken, szegénységben, a világ félig tudott dolgaival, szomjasan.

Magány az útkeresésben, a századfordulón a női sors még kibogozatlan szövedékeiben.

Magány Pesten, az elgyötrő küzdelmekben, még az íróvá emelkedésben is – mennyi erőfeszítéssel próbálgatja magára aggatni a szecesszió súlyos nehezékeit, hogy lépést tarthasson – mivel is? Kaffka Margit nem veszi észre: csak az irodalmi áramlások egyik vonulatával.

Megírja három nagy regényét. És a magányt görgeti hősnői sorsában, mind a háromban. Szerencsésen olyasmit sikerül megragadnia, amihez kortárs magyar író addig nem nyúlt – a női sorsot a századforduló Magyarországán. A kiszakadást a régiből. A beilleszkedés fájdalmas, sebző nehézségeit, s még csak nem is az Újba, mert az még nincs teljesen jelen – a beilleszkedést csupán a Változóba.

A magány súlyosodik rá asszonyi létezésében is. (Adynak írt híres leveléből: „Férfiúnak fogalma sem lehet róla, milyen semminek érezheti magát egy asszony, ha egyszer ráébred. – Nincs vonatkozásom az Istennel, a világgal, a fajtámmal sem tágabb, sem szűkebb értelemben; és semmiféle törvényével, sem rendjével a világnak, amit nélkülem csináltatok meg. Engem nem hívtak az úriszékbe, amikor kiszabták az erkölcs formáit; született ellensége és támadója kell hogy legyek minden emberi és isteni jognak, morálnak. Vagy nemem prófétája legyek és lelkiösmerete, és példázzam és írjam a fojtott, örök lázadást a férfi-isten világa ellen? Csakhogy asszony-istent magam sem képzelek és nem vállalok.")

S amíg sorra újraolvasom a Színek és évek-et, a Mária évei-t, az Állomások-at, arra kell gondolnom: egy másik asszony-írónak, majdnem kortársnak, az angol Katherine Mansfieldnek édes, hűsítő, szanatóriumi otthona a magány – Kaffka Margit és hősnői fulladoznak a kevés oxigénben, az alacsony égboltok alatt.

Milyen jellemző epizódot örökít meg róla jó barátja, Schöpflin Aladár. Nyári napfényben, délben, a Váci utca nyüzsgésében találkoznak. És Kaffka Margit estélyi ruhát visel, mélyen kivágottat, földet söprőt, selyemből. Néhány lépés után Kaffka megkérdi: „Mondja, mit néznek rajtam az emberek? – „A ruháját. Nem éppen délelőttre való. Schöpflin jobban ismeri a női öltözködés törvényeit, mint Kaffka. Olyan szétverhetetlen, sűrű magányban élt ez az asszony, hogy még a legfontosabb kellékeit sem ismerte igazán. A szerepüket. Pedig milyen igyekvő „jótanuló" volt különben. A Színek és évek-ben a felbomló dzsentri-világot jelenítette meg, azt a tudást, ami szinte biológiai öröksége volt. Az Állomások-ban már tanulta és megtanulta a forrongó század első évtizedét, Budapest lenyűgöző, nagy intellektuális panorámáját.

Fenyő Miksa emléke is figyelemre méltó. Emlék „pontosságáról, megbízhatóságáról, önérzetéről, arról a kedves igyekezetről benne, hogy mindenért megdolgozzon, de viszont, hogy amiért megdolgozott, azért komoly ellenértéket kapjon, ne pedig holmi tiszteletdíjat. Ingyen semmit sem fogadott el; örökké apró elszámolásai voltak barátaival, melyeket makacs pontossággal levél útján bélyegekkel egyenlített ki." Megint csak a riadozó, finnyás magányt érhetjük tetten. Hogy semmi ne maradjon körülötte tisztázatlanul. Hogy ne tartozzék senkinek semmivel, fillérekkel sem. A kávéházi fekete árával sem. S postabélyegekkel béleli leveleit.

Egyik novellájában, a Májusi zápor-ban írja: