Ady Endre összes novellái III. kötet

By Ady Endre

Az olvasó talán hajlamos kategóriákban gondolkodni: a költő az költő; az író az író. Álljon előttük cáfolatul ez a kötet, a más területeken is kiválót alkotó Ady Endre összes novelláinak gyűjteménye. Számos, vagy mondhatni inkább: számtalan 20. száz

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633441725

Book preview

ADY ENDRE

ÖSSZES NOVELLÁI

III.

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Szabadi Bálint

978-963-344-172-5

összkiadás: ISBN 978-963-329-641-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

1907

SZADA-JÚLIA

Gondolatomban megcsókoltam Szada-Júlia barna nyakát, amikor Nápolyból elindultunk. Nagy volt a vidámság a hajó padján, s én szemben ültem éppen Szada-Júliával. Minden utasok hamar összebarátkoztunk, s egy Antonius-arcú pap ordított kedveskedve:

– Hölgyeim és uraim, teljes két napig a nyílt tengeren leszünk.

S az Antonius-arcú pap majdnem olyan éhesen nézett Szada-Júliára, mint én.

Tíz perc múlva Szada-Júlia mellé szemtelenkedtem a hintaszékemmel. Az Antonius-arcú pap leosont éppen a kabinjába, s én megkérdeztem Szada-Júliát:

– Kisasszony, azt akarnám tudni, hogy mije magának ez a pap?

Szada-Júlia megmutatta nekem a Földközi-tenger mellékének legszebb asszony-fogait. Barna, szaracénos arca majdnem világított a kék-barna estében. S a szemei, azok a gyalázatosan szép afrikai szemek hogy ragyogtak.

– Hogy mim nekem, kedves uram, ez a pap, ez a szép pap? Hát bizony ez a pap vizet hozott az én keresztelőmre. Éppen egy éve lesz annak, hogy engem megkeresztelt a karthágói érsek.

– Hát maga keresztény nő, Szada-Júlia? – ez majdnem fáj nekem.

– Nekem is, de látja, muszáj: Máltában, ha akarja, megismerheti a vőlegényem. Szép legény, ennél a papnál is szebb talán, s jó katolikus. Én még két évvel ezelőtt nem is álmodtam ilyen bolondságról. Az apám afféle tuniszi, modern mohamedán, s az anyám olasz nő. Én semmi se voltam, de két évvel ezelőtt jött a vőlegényem. Most katolikus vagyok, s ha maga nem pogány, csókolja meg ezt.

Kacagott, egy Szűz Mária-amulettet tartott az ajkam elé, s én persze megcsókoltam. De ezután már majdnem szigorúan beszéltem Szada-Júliához:

– Szada-Júlia, ezennel felszólítom magát, hogy ne kacérkodjék ezzel a pappal. Be fogom árulni magát különben a vőlegényének, ha Máltába érkezünk. Sőt írni is fogok a karthágói érseknek, hogy maga nem jó keresztény.

Szada-Júlia pajkosan, de egy kicsi haraggal megcsókolta az amulettet, s mondta: – Kedves barátom, éppen két és fél órája ismerjük egymást. Tenger, tenger, de ez a bizalmaskodás mégiscsak sok. Ha éppen nagyon unatkozik, nézze, vannak itt osztrák asszonyok. Az ön földijei, akik esetleg szokva vannak ehhez a kedveskedő módhoz.

Nagyon elkedvetlenedtem, s gondolatomban megharaptam a Szada-Júlia barna nyakát. Gyönyörű éjszaka jött, de fütyölő, csalárd széllel.

Ketten bírtuk ki csak majdnem éjfélig a hajópadon, Szada-Júlia és én, de nem beszéltünk egymáshoz. Az Antonius-arcú pap fölbotorkált vagy háromszor: mind a ketten nevettünk. Sápadt volt a szép pap, ingott, mint a hajónk, s beszélni sem mert.

Reggel Kalábria és Szicília szeszélyes közelébe értünk. Gyönyörű nap volt, de szomorú a hajó népére. Én Verlaine-verseket olvastam az aranyos reggelben, fönn. A hajóinas olaszul, szaporán újságolta, hogy az éjjel mindenki beteg volt. Az asszony utasok a szép papot kérték, hogy meggyónjanak. A pap azonban rosszabbul volt, mint akárki. Siránkozott, imádkozott, káromkodott a szép pap. Csak a kapitány meg én meg Szada-Júlia és ő, ő, a hajóinas, aludtunk szépen. Holott, újságolta tovább a hajóinas, még csak most jön a java. A kormányos elkészült minden rosszra: ma nagy vihar lesz.

Ebédre feltápászkodott, aki csak tehette. Ebéd után pedig csak azért is föl a hajópadra. Az asszonyok nyavalyásán, fehér-sápadtan összebújtak. A férfiak erős pálinkákat hörpintgettek. Mosolygósak, nyugodtak csak mi voltunk az utasok között: Szada-Júlia és én.

Oldalba kapta a hajót a szél. Úgy imbolygott, mintha minden percben lebújni akarna a fehér, fodros hullámokba. Én Verlaine-t olvastam, Szada-Júlia pedig talán Pierre Lotit. Egyszerre szédelegve az asszonyok csoportjához közeledik a szép pap: – Hölgyeim, ma vasárnap van, s a tenger nyugtalan: imádkozzunk.

Hetven Pater Nostert s Ave Mariát mondtak az asszonyok. Néhány férfiú is közéjük állott vagy ült. De végre is kidűltek az imádkozók. Talán legelőször a papot kellett levinni, aki verejtékes volt és piszkos szájú. Azután sorra vitték le a hajóba a habzó szájú imádkozókat. Asszonyokat, férfiakat vegyesen. Mi ott maradtunk ketten, vidáman, késő éjszakáig: Szada-Júlia és én.

Már nem olvastunk, de gyönyörű némaságban ültünk. Szólott pedig hozzám pajkosan Szada-Júlia:

– Mivel a pap beteg, talán maga imádkozhatna.

– Én nem imádkozom, Szada-Júlia. De, de. Minket összehozott a buta sors, hogy sose lássuk többé egymást. Milyen szép a tenger. Szada-Júlia. Sötét, vak, lármás, haragos. Sose látjuk mi egymást, Szada-Júlia: csókolj meg.

Szada-Júlia megcsókolt, s a tenger még dühösebben ordított. Ez a csók, egy csók, csak egy csók. Benne volt minden panasza a tengernek, Szada-Júliának. S benne volt minden panaszom, átkom, talán a Verlaine-é is. S benne volt Afrika minden forrósága. Rögtön le is szaladt kabinjába Szada-Júlia. Sose beszéltünk többé együtt. Másnap fölséges, csöndes nap volt. De ő nem jött föl a hajópadra. Csak akkor láttam meg újra, amikor Máltában beszállott várakozó vőlegénye bárkájába. Nagyon és sokszor csókolta a vőlegényét. Hátam mögött az Antonius-arcú pap állott, s én dühömben rátapostam a pap lábára, a pap szisszent, én pardont kértem, s ez volt az epilógus ahhoz a két naphoz, amelyet Szada-Júliával éltem egykoron a tengeren.

BORZ BÁRÓ ESETE

Ez akkor történt, amikor Magyarország lóvá tette Európát, amikor Heine s az ifjú Ibsen lángoló verseket írtak a magyar szabadságról, amikor Európa elhitte néhány lármás magyar mágnásnak, hogy népszabadság kell a Tisza táján. Ez akkor történt, Széchenyi, Kossuth, Wesselényi korában. A hős: Borz báró, Széchenyi, Kossuth, Wesselényi barátja. S ez a történet, ugye, majdnem úgy kezdődik, mintha a komolyabbik Sipulusz írná? Mágnás-történet, kuruc-történet, hazafias történet. Ez a Borz báró valaki volt: talán szobra is van már neki.

Már akkor nagy ember volt Magyarországon Borz báró. Mint ahogy kevesebb okból nagy emberek és hazafiak az utódai. Bécs ellen a vármegyeházakban kevesen tudtak szebben dörögni, mint ő. És ha Vörösmarty, Kölcsey vagy más valaki nem írt volna róla ódát, nagyon csalódnék. Hatalmas temperamentum, remek szó-ember volt ez a Borz báró. Hazafi és lázadó is jóformán csak a temperamentuma révén. És mert ez olcsóbb volt már akkor is mindenféle sportnál.

Mert Borz báró, akinek őse honfoglaló volt, szerette a vagyont. Azt tartotta, hogy az ember legyen mindig honfoglaló. Lám, mihelyt megértette, hogy mi is az a jobbágyszabadítás, ő mindjárt jobbágyszabadító lett. Izgató beszédeket mondott a jobbágyság gyalázatos intézménye ellen. Ceruzát vett, s már a hasznot is kiszámította. Ő nagyon észrevette, hogy itt voltaképpen földesúr-szabadításról van szó. Ez időtől fogva pláne eljegyezte magát a legliberálisabb eszmékkel.

De igazságtalan ne legyek: Borz báró nem volt közönséges ember. A vagyon mellett zabolátlan vérének szeszélyeit is követte. Hiszen rasszbeli úr volt, aki megkívánta az új izgalmakat. Meg büszke úr is volt, akinek nagy dicsőség még nagyobb urakba belekötni. Szinte mondhatnám: ez a Borz báró szimbólum. Annyira személyesítője a magyar úri szabadságharcosnak, hogy csoda. Azt mondanám, hogy nem is élő alak ez a Borz báró, ha nem tudnám, hogy csakugyan élt.

Jó Ferdinánd királyunknak alaposan odamondogatott egyszer a vármegyeházán Borz báró. Még fülében volt a kurta nemesek üvöltő ovációja. Víg lakoma volt este a híres Borz-kastélyban. Véletlenül ott időzött Borznak egy osztrák grófi barátja két bécsi táncosnővel. Éjfélkor katonák rontottak be a kastélyba. Hajnalban pedig vitték a katonák Borz bárót mint rabot.

Másnap elterjedt a hír a környéken. Azután lassan elterjedt egész Magyarországon, hogy Borz bárót, a kitűnő hazafit, láncra verte a bécsi önkény. Arra persze nem gondolt senki, hogy Borz báró egész életében nem akart olyasmit, amiből neki haszna ne lett volna. Hogy jó Ferdinánd királyunkat is csupán úri dölyfből szidta. Hadd lássa az ország, hogy egy Borz még a királyba is beleköt. De mindegy: a megyék föliratoztak, az ország háborgott.

Borz báró meglehetősen jól érezte magát a börtönben. Igaz, hogy csak három szobája volt, s vadászni nem lehetett. De naponként írt a tiszttartójának. Majdnem jobban intézte uradalmának sorsát, mint amikor szabad volt. Pincemestere a legjobb borokat küldte a börtönbe, föl Pestre. Olykor pedig egy porkolábbal sikerült kalandokba bocsátkozott Pest mulatóhelyein Borz báró. Reggelre azonban már ágyában horkolt a nemes vértanú. Az ország pedig háborgott, egyre háborgott miatta. Legföljebb jobbágyai és cselédei jártak nyugodtabb arccal egy kicsit. Egy szemernyivel talán emberségesebb dolguk volt a tiszttartó keze alatt, mint máskor.

Bécsben végre is megijedtek az országos lármától. Éppen karácsony előtt, rabságának második évében, tudtára adták Borz bárónak, hogy mehet. Borz bárót váratlanul érte a hír. Nem lehetett kitenni a szűrét a börtönből. Végre nagy nehezen meg tudott egyezni vele a főporkoláb. Borz báró hajlandó távozni, ha az egyik kezére bilincset tesznek.

E bilinccsel érkezett meg újév előtt vármegyéje székhelyére Borz báró. Nem írok az ünnepségekről. Írt már erről sok hivatalos történettudós. Talán az elemi iskolai olvasókönyvekben is benne van. Megrázó és fölséges nap volt az, amikor Borz báró béklyós kezével megérkezett. Ruháját csókolták a szent vértanúnak. Alig tudott végre kastélyába jutni Borz báró. A kastély udvarán ökröt sütöttek. Egy gyógyíthatatlanul beteg ökör került a nyársra. Egyben a csigeres hordókból is csapra ütöttek néhányat. Hadd örüljön a nép azon a napon, amikor hazaérkezett a rab. A népszabadító, a dicső Borz báró.

A kastélyban úri lakoma volt, szemenszedett vendégekkel. A báró felesége, egy kikapós, szeplős, csúnya asszony, ez estére levetette a gyászruhát, melyet férje rabsága alatt hordott. A fiatal tisztek, akik a bárónőt szalmaözvegysége alatt vigasztalták, pénzjutalmakat kaptak.

Borz báró csak újév estéjén érhetett reá, hogy tiszttartójával leszámoljon. Minden rendben volt, a vagyon csak nőtt. De most jöttek a részletek a személyváltozásokról, jobbágyügyekről, cselédekről. A tiszttartó jelentette:

– Czégény-mezőn tíz jobbágycsaládot kicseréltem. Csak egy Lukács-Vén János nevezetű marad még itt pár napig a régi­ekből.

– Itt marad? Miért marad itt?

– Vajúdik a felesége már két nap óta.

– És? Miért vajúdik az én birtokomon? Menjen vajúdni máshová. Hányadik gyermek?

– Hatodik.

– Büdös paraszt. Persze, hat gyermekig meg sem áll. Azonnal ki kell őket lakoltatni.

Másnap hóviharban hordták ki Czégény-mezőről Lukács-Vén Jánost öt gyermekével és vajúdó feleségével Borz báró falujából.

A SZÁRCSA ÉS FERI

Hajnalban szánnal indult a Remete-erdőnek Kiske János, a szegény. Havazással, csúnya összevissza széllel pirkadt a hajnal, s a Szárcsa köhögött. Olajmécsest tartott a gazdának az asszony topogva, míg a lovakat befogta Kiske. A Szárcsa köhögött, sovány bordái ropogtak, meleg, beteg párája torzonborzzá tette a fejét. Olyan volt a Szárcsa, mint egy hektikás öreg paraszt, akinek elvadult már a fehér szempillája is. Sopánkodott, sírt Sára asszony, s reszketve, majdnem lopva simogatta a Szárcsát. Kiske János, a szegény, pedig ragasztotta az istrángot, bele-belefújt fagyos két markába. Szidta az asszonyt, az Istent, a világot, a Remete-erdőt. Ímhol a saját házában egy kis füstöt napraforgókóróval csinál az ember. Ki kell zavarni, az ólból kizavarni, a nyavalyás, kehes állatot, hogy fát fuvarozzunk másnak. És ha a Szárcsa fölfordul az úton, akkor mi lesz? Fél lóval rosszabb élni, mint fél kézzel, s pénz nincs másik lóra. Akkor a kétpengős fuvarnak is vége, s tavaszig beszorul a kunyhóba az ember. És rakásra hull a kölykeivel együtt, és a megmaradt lónak szalmát se tud adni…

Káromkodott Kiske János, de istenáldjon nélkül közibük vágott a gebéknek. Sikongott egy kicsit a szán, s elkezdett futni, mintha paripák húznák. A Szárcsa felütötte szomorú fejét, s úgy szaladt, mintha a fiatalságára emlékezett volna. Kell is szaladni: jó négy óra járás a Remete-erdő fuvarosembernek. Kiske János, a szegény, csak egy óra múlva kezdett riadni keserű, téli hajnalos némaságából. Hogy ni, mondta hangosan, hogy az asszonynak egy jó szót se mondott. Meg a Feri kölyökről sem kérdezte meg: az is addig sikankázott a jégen, hogy most szuszogni sem tud. Kétszer fricskázta meg az éjjel is a fejét, mert olyan nyögést csinált, hogy aludni se lehetett. Nem elegen vannak a kölykök, s nem elég bajos az élet így is. Dühösen húzott végig az ostorával a rudas lovon Kiske János, a szegény. A Szárcsát kímélte, s a Szárcsa, a szerencsétlen kehes, mintha csak ki akart volna futni a világból.

A Remete-erdőn felrakták a fát a Kiske János szánjára. Dél elmúlt, mikor Kiske János, a szegény, visszaindult. El is maradt a többi fuvarosoktól, akik szintén a zsidó gőzmalomnak hozták a tüzelnivalót. A Farkas-völgyben pedig átkozott hóvihar várta Kiskét, a Szárcsát és a másik lovat. A Szárcsa már úgy kocogott lomhán, gépiesen, mint egy dög. Az emelkedőnél pedig egyszerre sírni kezdett a Szárcsa, mint egy ember. Göthösen, búsan, kétségbeesetten sírt a Szárcsa, s a két első lábával letérdelt a hófúvásban. Itt fog bennünket megenni a toportyánféreg, ordította Kiske János. A Szárcsa, mintha megértette volna, kiköhögte magát izzadásig, s rettenetes erőfeszítéssel megindult. Megható volt a Szárcsa iparkodása, s csak éppen hogy nem beszélt a Szárcsa. Igaz, szegény gazdám, Kiske János, én ezt most a becsületért teszem. Kihúzom, kibírom a gőzmalom udvaráig, s akkor legyen, ami lesz.

Esett a hó szakadásig, s csak az Isten és a Szárcsa tették, hogy el nem tévedt Kiske János, a szegény. Úgyis esti nyolc óra volt, mikor Kiskéék megérkeztek. A fát lehányták a gőzmalom udvarán. Kiske János, a szegény, megkapta a két pengőt. Most már megütötte ostornyéllel a Szárcsát: siessünk. A Szárcsa fájdalmasan elnyihogta magát, és futott a szán. Messziről már azonban észreveszi Kiske, hogy nagyon világos az ő háza. A fene egye meg őket, mondja, miért nem döglenek. Hiszen kilenc órakor istentelenség mécsest égetni. S befordult a nyitva hagyott kapun, káromkodva, amiként hajnalban távozott, Kiske János, a szegény. A kapu fatalpában pedig egy retteneteset botlik a Szárcsa, és felfordult.

Kiske János, a szegény, ijedt kiáltással leugrik a szánról. Leragadja jajgatva a Szárcsa istrángját. A jajgatásra egész sereg ember tódul ki a házból. Kiske istenkedik, s észre se veszi, hogy tíz mécsessel jöttek ki a házból. Hogy itt az egész rokonság, az övé, a feleségéé. Hogy az emberek ünnepélyesek, kenetesek. Elmúlt ez úgyis hamar, az ünnepélyesség, a kenetesség. A Szárcsa nem tréfált, rossz tüdővel egy retteneteset trombitált, és elnyúlt. Sára asszony s az összes asszonyrokonság rívásba fogott. Jajgattak és káromkodtak a férfiak. A Szárcsa egyszerűen megdöglött. Becsületesen, komolyan, erőszakkal tartogatta a páráját a kapuig. Nem bírta tovább. A másik lovat kifogták, a szánt a színbe tolták. A döglött Szárcsát pedig a fehér havon behúzták a kisudvar közepére. Majd holnap lehúzzák róla a bőrt. Közben érkeztek szomszédok és messze lakók. Sajnálkoztak, és tanácsokat adtak. A hideget senki se érezte, s volt éjfél, amikor kiürült a Kiske-udvar. Mind elmentek, a rokonok is. Kiske János, a szegény, tett-vett gyászosan a fehér éjszakában. Néha kijött hozzá az asszony. Szóval éjfél után tért be a házba Kiske. Elbámult: az asztalon feküdt fehérben, sárga arccal Feri, a fia. Sára asszony pedig zokogva mondta:

– Meghalt, még délben meghalt.

Kiske János toporzékolt a kemence mellett, melyben napraforgókóró lángolt. Rázta magáról a havat, melegedett, s csak egy fertályóra múlva sóhajtotta el magát:

– Ez is.

AZ EZÜST KRISZTUS

Szerénát, Pollák Szerénát, esténként leckéztette a nagyapja, Ábrahám.

– Félek, hogy álnokoskodsz, Szeréna, de vigyázz. Egyszer csak égni fog a kezed, a szemed a hazugságtól. Nagyon fogsz sírni, de én kidoblak az utcára, most megmondom.

Reggelenként pedig frissen, szépen, csak egy kicsit lomposan ment be a városba Szeréna. Egyenesen a nagy, keresztes tornyok irányába. Ahogy a Szűkvárost, a régi gettót elhagyta, megszépült. Egy kis hercegnő lett, nemes arcú, diszkrét és finom mozdulatú. Mert