Ady Endre összes novellái II. kötet

By Ady Endre

Az olvasó talán hajlamos kategóriákban gondolkodni: a költő az költő; az író az író. Álljon előttük cáfolatul ez a kötet, a más területeken is kiválót alkotó Ady Endre összes novelláinak gyűjteménye. Számos, vagy mondhatni inkább: számtalan 20. száz

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633441589

Book preview

ADY ENDRE

ÖSSZES NOVELLÁI

II.

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Szabadi Bálint

978-963-344-158-9

összkiadás: ISBN 978-963-329-641-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

1905

EGY NAP A VÁLASZTÓK KÖZT

Hajnali négy óra. A gyorsvonat gőzfelhőzve megáll. Fagyaszt már a hideg levegő. Nagy, farkasbőrös bundájában kiugrik a vonatból Balajthy Kamill. Belesüpped a méteres, fagyos hóba. A lámpás bakter mellől hozzákiált egy durva, rekedt hang.

– Erre, erre Balajthy nagyságos úr.

Egy parasztbundás, nagy orrú férfiú ez itt a bakter mellett. Ez a verendi zsidó.

Szánba ülnek. Rohadt szénába dugják a lábukat. Nincs semmi hold. Út sem látszik a nagy fehérségben. Kölyökember zaklatja a két nagy csontú, de girhes lovat. Balajthy Kamill majd meghal a hidegtől. Beszélgetni is veszedelem.

– Hogy állunk, kedves Vájsz úr? Valami nagy baj van? Nagyon megijesztett a sürgönye. Most már vissza sem megyek szombatig.

Vájsz úr nagy, szőrkesztyűs kezével a térdeit csapdosta.

– El tetszett hozni?

Sóhajtott egyet Balajthy Kamill:

– Elhoztam…

A lovak fölporozták a havat. Valami tanya mellett suhantak el. Egy ablak idevilágított… Verend ide még egy jó óra, s aztán tovább Németvárra. Ott kell lenni reggelre. Addig pedig filozofáljunk, hogy meg ne fagyjunk. Csupa könny volt a szeme Balajthynak. Nyugtalankodott, döngött a szíve. A hátában iszonyú neuralgikus kínt érzett. A budapesti éber éjszakát kérte tőle újra számon elcsigázott idegrendszere. Egyszerre valami düh szállta meg. Szerette volna torkon ragadni, halálra fojtani azt az embert, aki a balján ült. Mindjárt meg is röstellte magát. Szegény Vájsz! Hiszen ez még talán az ő legjobb embere. De ez az egész haramiabanda mit akar még? Kipusztította értük már magát egészen. Tegnap már eladta a részletfizetéses két szobabútort. A kiadót még egyszer, utoljára zsarolta meg. És az a gyalázat tegnap este bükki Reichenbergnél. Most is látja még szemtelen arcát a vörös szeszfőzőnek:

– Nézze, Balajthy úr, ne áruljunk zsákbamacskát. Ne beszéljen itt maga nekem liberalizmusról. Maga adja a zsidóbarátot, mert a zsidókból él. A sajtóról ne beszéljünk. Maga okos ember. Én sem tartom magam szamárnak. Maga nem ír. Nem akar vagy nem tud. Minek is? Arra valók a talentumos éhenkórászok. De maga okos ember. Nagy svihák. Ezt én mondom magának. Ne vegye hízelgésnek. Azért maga mégiscsak tekintélyes újságíró. Én segítem magát még hatszáz koronával. Mindegy. A maga apja mégiscsak főispán volt. Maga rendezett vallási viszonyok között született. Ügyes betyár. Fiatal még. Lesz magából valami. Jó pénz ez. Én oda merem adni. Hát csak csapja be a németvári polgárokat is.

És neki mosolyogni kellett. Hálásan szorítni kezet bükki Reichenberg úrral. Elrakni gyorsan a pénzt, s gondolatban beismerni, hogy ez a vörös gazember józanul és helyesen beszélt. – Pfuj!

Hangosan ordított fel. Az idegbajos emberek néhai megfeledkezésével. Vájsz úr szinte megijedt, s hamarjában, szaporázva beszélni kezdett:

– Bizony, nagyságos úr, sok baj van. Na de tán segítünk valahogy. Az ötvösi plébános elhitette a híveivel, hogy a nagyságos úr – bocsánat – izraelita volt… Bocsánat: Makón lett volna zsidó kántor – az öreg nagyságos úr…

Balajthy káromkodott:

– Bolond! Majd végigverek a reverendáján, ha szemtelenkedik… Hát még? Beszéljen…

– A tamási bírót levette a lábáról a kormánypárt. Most a bíró a Nagy Attila kortese. Bizony. És jár a szája. Azt mondja, hogy a nagyságos úr sem hitből negyvennyolcas. Próbált már a másik részen, de ott nem kellett…

– Gazember!… Hát még?

– Aztán van itt egy ifjú lapíró úr Pestről. Ezt Nagy Attila hozta. Ez beszél még cifra dolgokat. Istentelen asszonyhistóriákat, egyszóval csúnya dolgokat…

– Hogy hívják?

– Nem tudom. Tán már vissza is utazott… Egyébként ne tessék megijedni. Növekszünk. Csak az a kis pénz kell!… Az ötvösi bírót is vissza kell vásárolni. A rinyeci oláhok is felsrófolták a dolgot. Fenemódon szórja a pénzt ez a Nagy Attila…

Faluba értek. A verendi zsidó háza elé. Egy kis szilvórium, libatöpörtyű, lábegyenesítés, és tovább. Be Németvárra, a főtanyára; közbeejtették Tamásit. A bíró nehezen hajolt. De hajolt végre ötszáz koronáért. Aztán Ötvösre hajtottak. Itt sem ment könnyen a dolog. Balajthy előszedte a keresztlevelét, a családfát. Ő ugyan csak lutheránus, de az édesanyja katolikus volt, s egy nagybátyja kanonok. Németváron a rinyeci oláhok vezérét is megnyugtatták. Dupla fuvar lesz. Alázatos, mosolygó látogatások történtek. A Zsilip utcai Kohn pékhez is el kellett látogatni, mert az egyszer mulatni hallotta Balajthyt egy nem nagyon zsidóbarát nóta mellett… Négy óra volt délután. Köd, hófelleg. Aztán sűrű bolyhokban hullni kezdett a hó. Balajthynak szinte dühöngő rohamai támadtak. Nem is evett hajnal óta. A vonat hat órakor indul vissza. Vissza kell utaznia. Nem maradt nála egy krajcár sem. Kiszívták az egész vérét. Aztán meg itt megbolondulna a szombati választásig. Vájsz úr s még néhány kortes állott mellette.

– Nékem vissza kell mennem Pestre. Pénteken hajnalban jövök vissza, Vájsz úr. Vigyázzanak, az Istenre kérem. A kótai kálvinisták és a zsidók közt titokban hirdetni kell, hogy Nagy Attila az érsek pénzét költi. Mindenütt ügyesen… Én most búcsúzom. Gyalog megyek ki a vonathoz. De be kell szólanom a polgármesterhez. De erről senki se tudjon. Az öreg titokban az én pártomon van. Negyvennyolcas…

És nekivágott egyedül a beláthatatlan havas világnak a lámpátlan utcán. Sötét volt. Hullott, szakadt a hó. A vasút mellett volt a népkert. Ott egy boltosviskóra emlékezett Balajthy. Afféle téli kofahajlékra, öreg árusítgató, szegény ördögre, ki őt nem ismerheti. Néhányszor a fal mellé kellett húzódnia. Szembe vele ágáló, ricsajozó legények jöttek. Az első csapat Nagy Attiláról nótázott. A másik alighanem a Balajthy pénzén borozott. Lelkesen fújta:

Balajthy az igaz ember,

Éljen a haza!…

Elmentek. Balajthy a zsebébe nyúlt. Aztán a másikba. Az izzadságos, keserves bankók sehol. No de aprópénz… Huszonhárom krajcár. Eggyel sem több. Hogy történt? Nem érti. Lázban volt egész nap. Nincs…

Itt a népkert. Behúzza a fejét a bundába. Az arcát is eltakarta. Éhes. Reszketve megy a boltocskához:

– Húszért szalámit, háromért kenyeret…

Szalad egy padra. Lesöpri a havat. Vigyázni kell a kölcsönbundára… Falja a fagyos, ízetlen kenyeret, a csömörletes húsmézgát. Közben kiszedi az óráját. Még egy óra a vonatindulásig. A vasúti szabadjegy nála van…

Valahol az utcán, a sötétségben, a hóözönben ismét dalos csapat törtet:

Balajthy az igaz ember,

Éljen a haza!…

Szinte zokogva hahotázik föl a szalámifaló. A lelkéből undorodva fordul ki egész kalandor, csaló életének a tudata… A szíve újra dong, a háta rémesen fáj… Ejh!… Ha sikerül, minden jó lesz!… Eldobja a kenyérdarabot s a szalámihajat. Legyünk erősek… Mindenki gazember… És nekivág a vasúti háznak…

BALAJTHY KAMILL ASSZONYA

A nap lovagjai, az akarat apró megnyergelői, a siker józan bolondjai egy asszonyt tartanak rendesen maguknak.

Balajthy Kamillnak is volt egy asszonya. Olyan, mint az ilyen szerepű asszony rendesen. Kicsiny asszonyhiúságokkal az ilyenek beleszeretnek a Balajthy Kamillokba, rendesen nem azokba, akiket aztán bennük kapnak. De beletörődnek. Mindegy már. Messziről hősnek látszott. Róla beszélt mindenki. Fásult, szívós, bűntársas, csakazértis-viszony lesz rendesen ebből.

A Balajthy Kamill asszonya is valamikor az előrerobogó eszme­hősnek dobta a zsebkendőjét. Ma makacsul karolja azt, aki olyan más. Büszke, hogy ő tudja, milyen egyéb ez az ember. Hogy ő látta a meztelen, a silány, a nyomorék lelkét. Hogy ez minden­kinek hazudhat, csak neki nem.

Fent, Budapesten, majd megőrült Balajthy Kamill. Ezek a hősök igen gyáva emberek. Könnyen raknak fel egy kockára mindent. De míg a kocka eldől, addig siralmasabbak, gyávábbak akárkinél.

Jöttek a Vájsz úr táviratai. Pénteken este jöjjön okvetlenül. A pénz már elfogyott. A Nagy Attila emberei szórják a bankókat. Tüzet kellene gyújtani a lelkükbe. Az oláhok megint elpártoltak. A polgármester nyíltan a kormánypárt mellé szegődött. Jöjjön.

A Balajthy Kamill idegei odáig voltak már. A szerkesztőségben lázasan parancsolgatott. Rőfös híradások újságolták mindennap a Balajthy Kamill növekedő, nagy reménységeit a kerületben. Az újságokat ezerszámra röpítette le mindennap a vonat Németvárra. Közben kerülte az embereket. Hiába. Jöttek azok maguktól. Jöttek, akik a jövő reményében pénzzel segítették az ifjú szélhámost. A nyomtatott betű őket, a vén rókákat is becsapta. Kezdték nem jól érezni magukat. Olyanforma érzéseik támadtak, hogy bár inkább veszne a pénz, de az mégsem járja, hogy ez az ember csakugyan diadalhoz jusson. Jöttek az újságíró-kollégák, a jó bajtársak gratulálni, s kilesni, hátha újra csak egy svihákságról van szó, s mégsem olyan biztos a Balajthy Kamill mandátuma. Aztán a színházak emberei, asszonyai, kik hízelegve lármáztak a fülébe:

– Maga a jövendő kormánybuktatója.

Aztán mindaz a sok ember-bojtorján, ami az újságíróra rá szokott ragadni. Gratuláltak, mosolyogtak, és áradt felőlük, belőlük mindaz a budapesti rosszaság, mely ezeknél az alakoknál rendszerint csak passzív, hogy háttere legyen a Balajthy Kamillok aktivitásának.

Nehéz, gyáva óráiban Balajthy Kamill csukló lélekkel mindig az anyjára gondolt. Ezek az emberek a magukba szállás pillanataiban úgy vélik, hogy egy kis ötletszerű anyakultusszal mindent expiálnak. Mikor undorodnak maguktól, az ellágyulás megtisztító, megnyugtató könnyeit avval sajtolják ki önszemeikből, hogy ők mégsem egészen hitvány emberek, mert szeretik az anyjukat.

Hanem Balajthy Kamillnak pár hónap óta nem volt anyja sem. Az öreg méltóságos asszony meghalt, mielőtt híres újságíró fiának legnagyobb kockahúzásáért remeghetett volna.

De megmaradt az asszony. Az asszony, akit nem szeretett, de aki kellett neki. Úgy képzelte, hogy ő nemes és önzetlen, ha ezt az asszonyt nem hagyja el. És úgy képzelte, hogy ez az asszony őbenne még mindig szereti s egy kicsit hiszi is azt, akit s amit nem kapott meg. És most már az anyja miatt is kellett neki ez az asszony, akinek ura volt, gyermekei voltak, s aki mégis minden percével neki, az ő számára élt, s az urának, a gyermekeinek, a világnak őérte hazudott.

Mióta hazajött a kerületből, nem tudott vele találkozni. És holnap reggel utazni kell. Holnapután lesz a választás. És hitványak az emberek. Most mindenki őellene tör. Ott lent, a kerületben. Itt fent. Mindenütt.

Űzte a rossz emberek nagy szentimentalizmusa az asszonyhoz. Űzte, kergette. Hadd erősítse, hadd biztassa ez az egyetlen lény, aki megmaradt, s kényelmes, isteni biztossággal megmarad örökre neki. Még ha elverné is magától.

Várta az asszony. Türelmetlen dühben, szinte mindent eldobó fölháborodásban. Milyen hitvány! Ezt gondolta el, százszor s mindig ezt. Én tudom, hogy milyen hitvány. Egyedül én tudom.

Elszédít, megfélemlít mindenkit. És eldob mindenkit, akit nem használhat. Így fog ez az ember vele is tenni. Biztosan. Lám, nem jött már régóta. Még csak előtte van a sikernek, mely felé ő segítette, ő lovalta, ő hajtotta mindig, s már nem jön.

Mi lesz akkor, ha ez az ember majd a diadaltól őrülten s vérszemet kapva kerül föl Budapestre három nap múlva, négy nap múlva… Itthagyja. De ez nem történik meg. Ezeket az embereket az az egyetlen lény, akinek magukat lelkük meztelenségében meg merik mutatni, meg tudja semmisíteni egy szóval. Csak önmagukra kell emlékeztetni őket, csak a hitüket kell elvenni. Csak egyetlen szóval.

A férfinak a szemeiből azok a jól ismert tervek sugároztak, amiket annyiszor váltott valóra tudatos médiumként az asszony. Egy kis biztatást akart a régi recepttel.

– Lezuhanok… Fogjon meg, én édes mindenem. Látja, mindenki ellenségem. Holnapután lesz a választás. Olyan vagyok, mint a kivert kutya. Melegítsen fel. Beszéljen.

Még a hang is a régi, leszorított, fogak közt nyögött hang volt.

Az asszony nézett sokáig a szemébe. Aztán összerázkódott egy kicsit. A maga hisztériás, nyugtalanító hangjának a megduplázásával kiáltott rá:

– Kivert kutya? Csakugyan az. Az is lesz mindig. Nem is érdemel mást. Csúfosan fog bukni, csúfosan! Érti? A maga minden hazugsága holnapután fog megbosszulódni…

Balajthy Kamill megdermedve nézte az asszonyt. Beteg, babonás lelkét rémképes iszonyat fogta el, maga sem tudta, miként támolygott haza.

Otthon Vájsz úrnak újabb távirata várta. Már a hajnali vonattal utazzék. Minden foszlik.

Forró lázban hentergett az ágyán a vonatidőig Balajthy Kamill. Az asszony átkozódó, tépő, marcangoló, vad hangja muzsikált a fülébe mindig… És ment le a kerületbe, Németvárra…

BALAJTHY KAMILL NAPLÓJÁBÓL

Vasárnap. Kit üssek agyon? Vájsz urat talán? Ő, szegény, hívem volt az utolsókig. Ha van becsületes kortes, ez a Vájsz az volt. Úgy járt, mint Talleyrand. Azt hitte, hogy úgy is születnek események, ha előre hirdetjük őket. Pénteken este, ahelyett hogy gyertyákat gyújtott volna, bekóborolta hóban, fagyban az oláh falukat. Még tán verést is kapott. Mégis hogy lelkendezett szombaton hajnalban!… Hogy vigasztalt engem!…

– Nem kell félni! Ha az ég leszakad, akkor is Balajthy nagyságos úr győz. Nagy Attila egy antiszemita. Egy sekrestyés. Annak a papok adtak pénzt. Az nem is kormánypárti, még annál is rosszabb. Ezer többségünk lesz. Ez a kerület mindig negyvennyolcas volt, ha arra való ember akadt…

Reggel tíz órakor már csúffá tettek bennünket. Mindenki rászedett. Én pedig otthagytam az egész pereputtyot, mint Szent Pál az oláhokat. Mit csináltam volna? Délután két óráig vártam választ öt táviratra. Az utolsó csavarok voltak, s nem működtek. Az egyik címzett ezt válaszolta:

– Maga szorul? Hiszen most minden csirkefogó mandátumot csíp. Ha ügyetlen, feküdjék le.

Éjjel érkeztem Budapestre. A lapokban már benn volt a Nagy Attila egyhangú választása. A szemem csípte a hideg. Akárhogy akartam, könnyes volt a szemem, s rohantam haza elbújni.

Senkim sincs. Nem is kell most már soha senki. Kivándorlók ebből az országból. Ki én!

A kis inasom szepegve áll elébem:

– Kérem… nagyságos úr… hogy tetszett, tetszett.

Szegény kölyök. Kidobtam. Megmondtam, hogy ide be ne eresszen senkit, mert megölöm különben. Milyen rémülten nézett rám! Milyen búsan. Alighanem ez a gyerek az egyetlen élőlény, aki örült volna a győzelmemnek.

Hétfő. A szerkesztőségben nagy némasággal fogadtak. Az egyik alak előállott, pofonütnivaló keserves arcot csinált, és szónokolni kezdett.

– Kedves szerkesztő úr, szeretett vezérünk! Az ármány győzött a te patyolatlelked derékségén. Megrendülve fogadtuk a hírt, de nincs okod csüggedni. Az igazak szeretete veled van, s mi, leghűségesebb katonáid…

(Tudom, gazember! Oda vagy az örömtől. Reszkettél, hogy nagyon is mindenható leszek a kiadónál, s az intrikáidért meglakoltatlak!) Mindezt csak gondoltam. Csendesen intettem:

– Hagyjátok el, fiúk, nincs semmi baj. Ne csináljatok ceremóniát. Ki írja a vezércikket?

– Korb Arnold.

– Kicsoda?

– Korb Arnold, a romföldi képviselő. Megválasztották! (Az a svihák! Rettenetes. Kacagtam, amikor Romföldre leszaladt. Tíznapi szabadságot kért tőlem. Adtam volna neki húszat is. Most vezércikket ír.)

Rettenetes. Jönnek a hírek. Fölfordult az ország. Akinek csak lába és szája volt, mindenki Beérkezett. Csak én nem, aki bizonyos voltam. Ez volt az én időm. Elmúlott. Az az asszony, Irma! Ő volt talán az egésznek az oka. Szeretném megfojtani. Istentelen volt ez az asszony. Hogy elűzött, mikor én biztatásért mentem hozzá. Hogy kiabált, hogy fenyegetett. Hát kellett nekem egy hisztériás szerelmes asszony? Az anyám megjósolta, hogy nekem egy rossz asszony lesz a vesztem. Itt van. Szegény édesanyám, szegény anyám. Nincsen senkim… És az a nyomorult asszony még csak nem is ír egy sort. Nem ír, nem jön. A kávéházi asztalomnak sem merem magam megmutatni. Szép sorsra jutottál, Balajthy Kamill.

Kedd. Belőlem lesz filozófus! Énbelőlem! És én írok, pláne naplót írok, mint egy gimnazista gyerek, én, aki egész életemben csak komédiáztam az írással. Mindenki azzal bűnhődik, amivel vétkezik… Már látom. Sőt továbbmegyek. Az embert voltaképpen csak nagy bűnei kötik az élethez. Ma kora délután belopózott hozzám az asszony, Irma. Levetette magát a földre, sírt, alig tudtam elcsitítani. Mit csináljak vele. Ez szeret, nagyon is szeret. Veszedelmesen szeret, s én már megszoktam. Ha első dühömben megütöm, még jobban szeretne. Ezt nem akarom.

Szerda. Nagyszerű egy ország ez. Itt, Budapesten elhitetjük magunkkal, hogy ebben az országban csak sviháknak szabad lenni. Hát: gyürkőzünk, tolakodunk, neveletlenkedünk, hazudunk, s nem dolgozunk. Én például megcsinálom az utam szépen a célig. Egy szegény úri fiú, aki szeret kényelmesen élni és semmit sem csinálni, mi lehetne más, mint képviselő? Kiudvaroltam a pártelnöki kegyet, a pénzt, mindent: elhasalok. Mit jelent ez? Hogy megváltozott a világ? Hogy most már vége a svihákuralomnak? De hiszen egy sereg tehetségesebb svihákkollégám hozsánnázik. Veszett egy ország. Itt nincs egy biztos, pozitív erkölcsi alap. Még a kimívelt svihákságra sem lehet építeni itt. Kezdenek szorongatni a hitelezők. No még csak ez kellett. A kiadóm rám üzent, hogy többet is írhatnék a lapba. Írni. Ezt kellett megérnem!…

Csütörtök. Ma levelet kaptam Vájsz úrtól, a kortesemtől. Azt írja, hogy peticionálni kell. Azt írja, hogy nemcsak a híveim sajnálnak, de sokan siratják a dolgot a Nagy Attila emberei közül is. Az új választáson egyhangúlag meglennék. Lehet, hogy ez a jó Vájsz megint Talleyrand-t játszik, de miért ne volna igaza. Ó, nép, de felséges és de bűzös vagy. Kezdek magamhoz jönni. Forduljanak föl szeretett választóim és buktatóim. Én velök nem trafikálok. Nagyszerű kis nővel ismerkedtem meg. Remélem, Irma nem jön rá erre is. Iszonyú féltékeny az asszony az urára is és rám is. A szerkesztőségben sincs semmi baj. Korb Arnoldot letörtem, addig hangoztattam, hogy ma már minden foglalkozás nélküli egyén lehet képviselő. A kiadóval pedig elhitettem, hogy tekintélye csak egy olyan szerkesztőnek van, aki a fejük fölött áll és suhintgat apró képviselőcskéknek. Ma egy kis pénzmag is került. Vidám vacsora vár színház után… Azt beszélik, hogy könnyen lehet új választás. Rávetem magam a jóvágási kerületre. Nagyszerű hely, mondják… Mégiscsak kell a pártban egy odaillő embernek is lenni…

HÁROM SZERELMI ESET

(Mégiscsak furcsa a világ. Lilla nélkül tud-e valaki Csokonairól beszélni? Armande Béjart nélkül sok embert nem is érdekelne Molière. Negroni hercegnőt mindenki odaképzeli Hugo Victor mellé. Mulatságos és kedves emberi csacsiság ez. Egy újságíró a napokban fölfedezte Murger Mimijét. Az egyik Mimit a sok közül. Ez kell a népnek. Sőt a franciáknál nincs is irodalmi ünnep szerelmi alapú irodalmi botrány nélkül. George Sand és Musset, Hugo Victor felesége és Sainte-Beuve néhány héttel ezelőtt olyan elevenen szerepelgettek a francia szalonokban és hírlapokban, mint a Gil Blas hősnői és hősei, mikoriban még nem volt igen komoly lap a Gil Blas. Milyen kevés igaz e híres mesékből, csak ők maguk tudnák megmondani, kikről a mesék szólnak. A Lillák, Lucille-ok, Armande-ok, Mimik és többiek egészen mások voltak, s másként szerettek, mint az irodalmi tündérmesékben. De ez nem baj. Véletlenül van három kis esetünk. Ezt még ideírjuk, s aztán békét hagyunk a legendáknak. Miért a legendákat bántani? Íme a három eset.)

1

Musset és a makaróni

Néhány héttel ezelőtt temették el Párizsban Madame Mar­tellet-t, leánynevén Adèle Colint. Érdekes asszony volt ez az öreg nő. Valamikor régen, gouvernante-ja volt a Musset családnak. Én is megismertem e nagy életek mellé rendelt asszonyt, aki keservesen bajlódva élegetett utolsó éveiben. A Musset révén ballagott föl néha a legmagasabb emeletre, a kis cselédszobába, túl a Szajnán egy-egy Musset-rajongó a vénasszonyhoz, aki mindig csak Róla beszélgetett, Alfrédról. Valamikor főzött is ez az asszony a már nagyon bús poétának. Ő tudta, hogy mi a kedvenc étele, s ő tudta azt is, hogy nem csupán George Sand miatt bús.

– Makarónit csináljon, Adèle.

Ez volt a leggyakoribb utasítás. És ha sikerült a fejedelmi, vajas, olasz eledel – beszéli Adèle Coline –, vidám volt Musset, s nemegyszer mondta nevetve, vígan:

– Lássa, Adèle, már csak ezért is érdemes volt Velencébe utazni. Most nem tudnám, hogy mi az ételek étele…

A híres velencei regény és a makaróni… Az ilyen dolgokat mindig kihagyják az irodalmi tündérmesékből.

2

Az idegen költők Mimije

Fiatal magyarok egyszer elhatározták Párizsban, hogy ők megkeresnek egy szép párizsi leányt, aki néhány vagy sok esztendővel ezelőtt a Szajna-parton a Tisza-partot feledtette el hónapokig egy poétával.

A lányt Miminek hívták. Őt is Miminek. Hiszen poéta volt a barátja. De megtalálni bajos volt. Nehezen sikerült.

Bizony egy kicsit megvénült Mimi. És talpig gyászban volt. Egy ifjú dán poétát gyászolt. Kérdezgették, emlékszik-e egy magyar fiúra. Neves poéta lett odahaza belőle.

Mimi keresgetett az emlékei között. Egy nevet mondott, de az a név nem volt magyar. Határozottan oláh volt. Elszomorodtak a fiatal magyarok. Mimi még egy nevet mondott. Erre pláne emlékeztek a – Jugend-ből. De a magyar költő csak nagy nehezen jutott a Mimi eszébe.

Vajon hogy fognak Mimin osztozkodni az irodalmi regegyártók öt-hat országban?

Mert Mimi – úgy látszik – minden Párizst járó idegen poétával összetalálkozott. Vajon micsoda híres, nagyszerű nő lesz még ebből a Mimiből valamikor? Ezen töprengtek elmenőben az ifjú magyarok.

3

Az új Matildok

A régi Matild a Heinéé volt. Egyszerű teremtés, aki csak feleségeskedni tudott. Nem értette meg az ő Henrikét, s Heine így akarta.

Az új Matildok mások.

Nemrégiben olvashattak egy fiatal, modern, hirtelen-híres német íróról, akit szomorú helyre kellett vinni, az élőhalottak közé.

Ám meggyógyult a beteg. És ez a felesége érdeme. A feleség fölkutatta a költő ideálját, aki kegyetlen volt, s nem akarta meghallgatni a költőt. Addig kérlelte, míg az vele ment a szegény beteghez.

– Nem bánom, szeressétek egymást. Csak én is maradhassak veletek.

Ez a poéta a világ leggyámoltalanabb embere. Még talán poéta sem élt olyan gyámoltalan, mint ő. A felesége dirigálta, s dirigálja. A kiadókkal ő tárgyal. A darabjait ő helyezi el a színházaknál. És ő gyűjtött össze már egy nagyon csinos kis summát. A poéta még fiatal. Még sok ezer márkát lehet általa keresni, s ez lelkesítette úgy fel a jó feleséget. Bánja is ő a férfit. De az íróra szüksége van…

…És a jövendő irodalmi meseírók az isteni önfeláldozásnak micsoda zengő mítoszát fogják talán költeni e nagyszerű feleségről!…

RUDI A TELEFONNÁL

A nagy tükör előtt a fátylát még egyszer megigazította, és ment útjára Tilda asszony. Elfogódottan, révedezve, csöndesen lépegetett le a lépcsőn, és az utcán balra akart fordulni. Meg­reszketett ettől a kis tévedéstől. Haj, balra tért mindig. Amott a sikátor. Azon suhant be. Haj, hányszor suhant be. És most jobbra megy. Amarra, jobbra új sikátor van. Új ablakok, új óvatosság, új félelem. Aztán új ház. Más emelet, s egy új hang sóhajtja a Tilda nevet, mikor halkan kilincsre behajlik a legényszobaajtó.

A fátylához kap ijedten Tilda asszony. Még nem érte el a sikátort. Az utca siető idegenjei között egy kicsike, sárga arcú ember jön vele szembe fáradt, bús és komikus nyugalommal. Egyméternyi sincs tán a furcsa kicsike legény. Két kezét belegyömöszölte bársony, kurta nadrágocskája mély zsebeibe. Füttyre csucsorítja vértelen kis ajkait. De az arca merő gond. A fáradt, vén gyerekszemek keresnek valakit a szembejövők közt. Tilda asszony rémülten szalad elébe:

– Rudi! Hát maga hol jár itt? Hol a nevelő úr? Maguk a Népkertbe mentek. Mi történt? Mondja meg rögtön!…

A kis bús, kilencéves öregnek nincs az arcán egy vonalnyi meglepetés. Alázatosan és formásán kezet csókol. Fáradtan csókol kezet, és szól:

– Elszöktem a nevelő úrtól, mama. Bolyongani akartam. Hát te hova indultál?

Úgy kérdi ezt, mintha már el is engedte volna a választ. Mint puffadt szemhéjú, ritka hajú, frakkos urak kérdezősködnek, ha embertársaikkal az este során emitt-amott a társaságban találkozni és beszélgetni kell. Haj, kell.

Tilda asszony megreszketett újra. A kis öregnek pedig mintha hirtelen élénkülni kezdenének a szemei:

– Te nem szoktál erre járni, mama. Te mindig arra mentél, ha sétálni mentél.

– Rudi. Azonnal menjen haza! Ezért a szökésért számolni fog. Olvasni pedig ne merjen. Se írni! Érti. Vagy megmondom a papának. Kérje a szobaleánytól a faalabárdokat, és csináljon gyakorlatokat a szobájában. Tudja, mit mondott a doktor bácsi. A papa elutazott vidékre tárgyalni. De holnap hazajön, és ha nem fogad szót, majd elmondom, milyen szép dolgokat művel.

A kicsike, bús legénynek ismét zsebben van már a keze. De kihúzza a jobbat, hogy legyintsen vele. Fáradtan és fensőségesen.

– Tudom, mama. De ne haragudjál. Én nem bírom ki ezt a mostani nevelő urat. Ha képzelnéd, milyen ostoba dolgokat mesél. Hát én inkább vagyok egyedül. Inkább megfogadom a szavadat, és tornázom. Tudom én, hogy nekem tornászni kell, mert gyenge vagyok. De hidd el, hogy nem ér semmit. Inkább írok én. Ha százszor eltéped a naplómat, nekem mindig lesz naplóm. Kell, hogy az ember lejegyezze, amit mindennap gondol. A papa elutazott? Mikor? Én azt hiszem, mama, hogy nem mindig utazik el a papa, mikor azt mondja.

– Rudi! Most azonnal siessen. Egy-kettő, de haza menjen. Mindjárt jövök én is. Még ma számolok magával, de a kedves nevelő urával is.

– Mama, olyan helyre mégy, ahol telefon is van? Hátha valaki jön. Megmondtad a szobaleánynak? Bocsáss meg, mama, te olyan kis gondatlan mama vagy…

És nevet. És olyan aggos pajkossággal húzogatja a vállait. És már trappra rezegnek vékony kis lábszáracskái. Öregesen, idétlenül szaladásba fog. Tíz lépésről csókot dobál vissza.

Tilda asszony megvonogatja a fátylát. Visszanéz egyszer. Megint visszanéz. És újra és újra visszanéz. Az utca tarka folyása rohan mellette, s elnyeli a kicsike öregember bús alakját… Most megint jobbra. Aztán balra, aztán egy még kisebb sikátorba. Most hirtelen előterjeszkedik egy széles, nagy, nyüzsgő utca. Tilda asszony már fent van egy nagy sarokház második emeletén. Két ajtó van. Tilda asszony elsápad, majdhogy lerogyik egy erős szédülettől, majdhogy össze nem rogyik. Haj, rossz nap. Egy véletlen, és ő az ügyvédi irodába csönget be, hol éhes szemű kamaszok körmölnek, a puha legényszállás helyett. De itt csak kopogni kell.

És fél perc múlva kilincsbe hajlik az ajtó, s hallik a kulcszakatolás, melybe ilyenkor valóságos izgató muzsikát önt az ideges, várakozástól remegő kéz.

És mikor már kalapját leszedi, halkan dúdolgat Tilda asszony. Aztán egyszerre elkomolyodik.

– Én bolond vagyok. Bizonyisten bolond vagyok, hogy idejövök.

A férfi dacosan és durván válaszol:

– Persze, Kátayhoz szeretett volna menni. Maga azt az embert most is halálosan szereti.

Tilda asszony hangja méltóság és színpadi emelkedettség:

– Virágh! Én már megtiltottam, hogy maga így beszéljen velem. Igazán bolond vagyok. Rudival találkoztam, mikor idejöttem. Egy fél percig hogy nézett reám az a gyerek. Megijedtem… Tudja, valamikor, mikor még élt a lelkemben az a hitvány, s mikor egyszer egy fél percen múlt, hogy az uram nála nem talált, azelőtt, akkor is Rudival találkoztam. Későbben mondta egy régi cselédem, hogy Rudi bukkant elébe ott, a Kátay kapuja előtt. Tudja, néha azt hiszem, hogy ettől a gyerektől jobban kell tartanom, mint az apjától.

– Rudi?… No, maga is, az ura is szépen tudnak gyereket nevelni. Egy barátom kisfiától hallom, hogy a maguk Rudiját tegnap az iskolában francia regényen kapták. Ráadásul kivallotta, hogy ő maga is tud regényt írni. Kilencéves. Mire viszi ez a gyerek – tizenhárom éves korában?… Melyikük vére ez?…

– Virágh!… Lássa: megint. Maga olyan rossz. Mindig csak bántani tud. Lássa, olyan borzasztó ez. Ezen nem volna szabad mulatni. Én sohasem voltam olyan. Az apja sem. Olyan komoly, hogy néha, mikor legkacagóbb kedvembe vagyok, félni kezdek hirtelen tőle. Haj, arra gondolok, nem is lesz élő… Meghal… És kicsodám van még nekem? Csak ő… Én kis mindenem… Rudi…

Haj, és már zokog Tilda asszony.

– Tilda, Tilda!… Hát csak nem azért jön?… No, kis bohóm! Kis, édes gyerek! Tréfáltam. Ne féltse a Rudit! Én is szeretem. Olyan pompás gyerek…

És Tilda asszony könnyek közt fölkacag:

– Ugye?…

Haj, szaladtak a percek. És a szomszéd szobából egy hosszú, áradó berregés süvít be. Megáll, megnémul egy pillanatra. Aztán hajrá, újra. A telefon…

Itt bent, az asztalon nyöszörgő házi telefon kezd kontrázni. Az irodából beszélnek. Ott is hallják falakon, három szobán keresztül, ezt az éles, rívó csöngést. Mintha a berregésben nagy veszedelmek kiáltásai csomósodnának meg. A férfi mormolt káromkodással ront be az ajtón a másik szobába. Utánaszalad fél eszeveszettséggel az asszony az egyik kagylóhoz.

Egy fáradt, rémült hang kiáltoz a dróton:

– Virágh ügyvéd úr!