A zöld kaftán

By Gyula Krudy

„A kaftán pedig napról napra szebb lett. Valahányszor egy-egyvén koldust továbbvitt útjában Apafi, mindig eltűnt egy folt akaftánról. Szépült napról napra. Mikor pedig hazaért Erdélyországba,olyan gyönyörű volt már a kaftán, hogy ahhoz foghatótán a vi

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633770313

Book preview

KRÚDY GYULA

A ZÖLD KAFTÁN

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-031-3 (epub)

ISBN 978-963-377-032-0 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó 2014

A MESÉK MEGMARADNAK

A KIRÁLY KERESZTLEÁNYA

I.

Abban az időben, amikor Mátyás, az igazságos, volt Magyarország királya, a budai Várban víg, fejedelmi élet folyt. Daliás lovagok, dúsgazdag, pompázó főurak vették körül a királyt, és a külföldi királyok követei állandóan szállást találtak a budai Várban. A nagyszerű ünnepélyek, mulatságok egymást érték, és megtörtént, hogy a budai Várban néha egy hétig sem hallgatott el a muzsikaszó.

A királynak a legelső zászlósura Komoróczy Mihály volt. A felsővidéki hadak parancsnoka és a fekete sereg kapitánya volt e jeles, vitéz férfiú. A király annyira kedvelte, hogy még lakóhelyet is a budai Várban jelölt ki neki. Komoróczy uramnak éjjel-nappal a király mellett kellett lennie. Ha nagy, deres szakálla nem volt ott valahol a Mátyás közelében, a király nyomban tudakozódott utána:

– Ugyan, nem tudjátok, merre van Komoróczy?

Ha vadászni ment a király, Komoróczy uram akkor is mellette volt. Legbizalmasabb dolgainak tudója, első tanácsadója, meghitt barátja és kedves komája volt Komoróczy Mihály a királynak. Néha még éjjel is fölkereste, ha aludni nem tudott. Egy titkos lépcső vezetett a király hálószobájából a Komoróczy uram palotájába. Álmatlan éjszakákon sokszor megjárta a király ezt a rejtett lépcsőt. Leült öreg barátja mellé, és virradatig elbeszélgettek.

Egyszer azt kérdezte a király Komoróczy uramtól:

– Régen nem láttam Beátát, az én kedves keresztlányomat. Ugyan, mit csinál a leányod, Komoróczy? Maholnap férjhez adjuk.

Komoróczy uram legyintett.

– Férjhez bizony… a fekete vitézhez. Mert még bábukkal játszik Beátám.

A király érdeklődve emelte fel a fejét, mert éppen nagyon elgondolkozott.

– Aztán van-e elég bábuja az én keresztleánykámnak?

Komoróczy uram zavarodottan sodorta meg nagy bajuszát.

– Nemigen tudom, felséges uram. Annyit azonban tudok, hogy a fekete seregnek, amelynek kapitánya vagyok, éppen a héten rendeltem új mundért az udvari szabónál. Nyestprémes dolmányt, rámás csizmát és sastollas föveget kap minden vitéz.

– Derék ember vagy, Komoróczy. De hát azért a kis leányodról se kellene megfeledkezni.

– Özvegyember vagyok, felség. Ott van nálam a néném. Annak való a gyermeknevelés.

A király mosolygott.

– No, megállj, Komoróczy. Majd gondoskodom én az én kis keresztleányomról. Adok neki olyan bábukat játékszerül, amilyeneket csak egy király, mégpedig a magyar király adhat ajándékba.

Így szólt a király, és gondterhes arcát derűs mosolygás sugározta be. Eszébe jutott, hogy a minapjában, amikor ebéd után sétálgatott a Duna-parton, egy fényes szemű, szöghajú{1} süldő leányka jött vele szembe. A király ügyet sem vetett a leánykára, amíg az rá nem köszönt:

– Te vagy-e Mátyás király? – kérdezte tőle, és elébe állott.

Mátyás meglepetten nézett a leánykára.

– Én vagyok a király – felelte. De hát te kinek a gyereke vagy?

– Én a Komoróczy Mihály leánya vagyok. Azt mondják, hogy te volnál az én keresztapám, király uram. Igaz volna ez?

Mátyás elnevette magát, és jól megnézte az előtte álló gyermeket. Amolyan süldő, vékony leányka volt, akinek térdig érő szoknyácskája, rövid mellénykéje cseppet sem különbözött a parasztleánykák ruházatától. Távolabb egy öreg néni ijedten, összekulcsolt kézzel állott, és néha halkan kiáltozott:

– Beáta, jöszte ide!

A király megsimogatta a leányka arcát.

– Jól mondták néked. Én vagyok a keresztapád, lelkecském.

Beáta felbiggyesztette az ajkát.

– No hiszen szép keresztapa vagy, király. Eddig még csak bábut se küldtél nekem, pedig nagyon szeretek ám a bábukkal játszani.

A király hangosan nevetett. Tetszett neki a leányka bátorsága. Előtte a legnagyobb urak is térdet hajtva, fejet hajtva szoktak megállni, ez a kis tücsök pedig olyan keményen nézett a szemébe, hogy szinte zavarba jött. Valami kibúvót keresett arra nézvést, hogy eddig megfeledkezett az ő kedves keresztleányáról. Mosolyogva mondta:

– Hát tudod, Beátám, eddig azért nem jutottál eszembe, mert a te szegény keresztapádnak sok mindenféle dolga akad. Harmadéve a törökkel verekedtem… bizony belefáradtam. Aztán a cseh rablókkal volt egy kis vesződségem. Az apád a megmondhatója, hogy mennyit kellett háborúzni, amíg megtanítottuk a cseheket arra, hogy Mátyás királyt tiszteljék…

– A macskát! – pörgött Komoróczy Beáta. – A királynak mindenkire van gondja, csak éppen az ő kis keresztleányára nincs gondja.

Mátyás nevetett.

– Bezzeg lesz ezután! Majd küldök én neked nemsokára olyan bábukat, amilyen bábui még a királykisasszonynak se volnának, ha lenne a királynak kisasszony leánya.

– Majd meglássuk, megtartod-e a szavad, keresztapa – felelt Beáta, és ezzel sarkon fordulva elfutott a Duna-part mentén.

Az öreg néni sietve tipegett utána, hasztalanul kiáltozva:

– Megállj, Beáta, majd hátrakötöm a sarkadat, csak egyszer hazaérjünk!

A király vidáman nézett a keresztleánya után.

– Persze – mormogta elgondolkozva –, nincs időm ahhoz, hogy megtudjam, hol az igazi boldogság. Hogy egy gyermekarc derűs mosolygása többet ér egy tucat levágott töröknél. De ne félj, kis Beáta. A király megtartja szavát. Elküldöm a bábukat.

És a király ettől a naptól fogva azon törte a fejét, hogy ugyan miféle bábukat küldjön az ő kedves kis keresztleányának. Még Bükli uramat, az udvari bolondját is megkérdezte.

A bolond összeráncolta a homlokát.

– Én azt vélem, hogy legjobb volna összefogdosni az ország legostobább embereit, és elküldeni Komoróczy Beátának.

A király nevetett.

– Hát eredj, fogdosd össze a legostobább embereket.

A bolond megvakarta a füle tövét.

– Nehéz lesz, király. Mert olyan ostoba ember nincs, akinél még ostobább ne akadna.

Hát ezzel sem mentek semmire.

Megkérdezte Mátyás a horvát bánt, majd az ország nádorát, akihez országos dolgokban tanácsért szokott fordulni:

– Milyen bábukat küldjek Komoróczy Beátának, az én kis keresztleányomnak?

A horvát bán csak nagyot hallgatott erre; Vitéz, a nádor, megcsóválta bozontos üstökét.

– Nem értek én ahhoz, felséges király. Csak annyit tudok, hogy leányszív előtt a legszebb bábu egy daliás vőlegény.

– Nem jól beszélsz, nádor. A leány még sokkal kisebb, semhogy férjhez lehetne adni.

– Akkor nem tudok tanácsot adni – felelt a nádor. Gondolkozott, gondolkozott a király. Különben se nagyon tudott aludni, de most kétszeresen oka volt rá. Ugyan micsoda bábukat küldjön az ő kis keresztleányának?

De nem jutott eszébe semmi.

Nagy szorultságában eszébe jutott a bölcs és ravasz cinkotai kántor, aki agyafúrt tanácsaival már sokszor meglepte a királyt.

– Ugyan hívjátok el a cinkotai kántort! – parancsolta egyszer.

És a cinkotai kántor eljött. Meghallgatta a királyt, meghányta-vetette magában a dolgot, végül köszörülte a torkát.

– Levélben felelek e fontos kérdésre – mondta, és elkocogott.

Harmadnapra ott volt a cinkotai kántor levele. Szólt pedig ekképpen:

Milyen legyen Komoróczy Beáta bábuja?

Szép legyen, jó legyen, táncos és takaros,

királynak, leánynak célarányos:

Üzeni ezt Deák, Cinkotán kántoros.

II.

A cinkotai kántor rejtélyes hangú levele megoldotta a nagy kérdést, amely a királynak abban az időben nagy gondja volt. Egy hét se múlott el, Komoróczy Beáta megkapta az ő királyi keresztapjától az óhajtva várt bábukat.

Olyan bábui se voltak még leánynak, mint amilyeneket Komoróczy Beáta kapott Mátyástól. Eleven babák voltak azok. Tizenkét bábut küldött a király, tizenkét aranyba, selyembe, bársonyba öltözött gyönyörű leánykát. A legszebb leánykákat válogatták össze az országban, és a király külön palotaházat jelölt ki nekik. Ügyes olasz mesteremberekkel gyönyörű kocsikákat faragtatott, és apró fehér lovacskákat rendelt a kocsik mellé. Sorban álltak a bábuk Beáta előtt, és a király embere, ki őket idáig vezette, így szólt:

– Itt küldi Mátyás, Magyarország királya, ajándékát az ő kis keresztleányának.

Beáta összecsapta két kis tenyerét.

– Éljen Mátyás király! – kiáltotta.

És a bábuk, mind a tizenketten utánamondták:

– Éljen Mátyás király!

Ekkor volt csak boldog igazán a király keresztleánya.

– Hisz ezek a babák beszélni tudnak! – kiáltott fel.

Megtapogatta a kezüket, arcukat. Meghúzogatta a hajukat és szoknyájukat.

– Nemcsak beszélni tudnak, de engedelmeskednek is parancsaidnak – szólt a király embere, és erre elment.

Beáta ott maradt a bábuival. Megparancsolta nekik, hogy üljenek le – nyomban leült valamennyi. Majd az jutott eszébe, hogy felállítja a babákat.

– Álljatok föl! – kiáltotta.

A babák nyomban talpra ugrottak.

– Üljetek le! – parancsolta most.

S nyomban leültek.

Alighogy leültek, nyomban felállást parancsolt nekik. S a babák engedelmeskedtek. Így mulatott Komoróczy Beáta a babáival.

– Nagyszerű! – mondta, amikor a babákat elküldte ebédelni. – Ilyen babái még senkinek se voltak.

Délután sorba vette a babákat. Kikérdezte őket. Mi a nevük? Valamennyinek egyugyanazon neve volt: Beátának hívták valamennyit.

– Hát énekelni tudtok-e?

– Tudunk – felelték a babák.

Beáta leült a szoba közepére, az aranyos ruhájú babák körébe telepedtek.

– Most ide figyeljetek, babák. Aki eltéveszti az éneket, az nem kap uzsonnát.

Így szólt, és csendesen énekelni kezdte:

– „Fürdik a kacsa fekete tóban…"

A babák csendesen utána énekeltek.

Nemsokára megunta ezt is Beáta. Eszébe jutott, hogy nagymosást kellene tartani. Elővette azt a kis teknőcskét, amit az édesapja hozott neki a Felsővidékről. Az egyik baba leszaladt a Dunára egy kanna vízért. Aztán elkezdtek mosni.

Mostak, mostak sebesen, és Beáta észre se vette magát, már mindenféle ruhanemű ki volt mosva.

– Hát most uzsonnázunk – szólt, és jó tejecskét ittak a babák.

Mikor ezzel is elkészültek, Beáta kedvetlenül nézett tizenkét babájára.

– Hát most már mit csináljak veletek?

A babák hallgattak és mosolyogtak, mert megparancsoltatott nekik, hogy mindig mosolyogjanak.

– Mit csináljak veletek? – kérdezte ismét Beáta, de most már egy kicsit mérges is volt.

A babák erre sem tudtak mit felelni. Csak ültek és mosolyogtak.

– Eh, unlak benneteket! Menjetek a pokolba! – kiáltotta Beáta.

Kituszkolta a tizenkét babát, és leheveredett a medvebőrre. Öklöcskéjére támasztotta a fejét, és folyton azon gondolkozott, hogy ugyan mit is csináljon ő tizenkét eleven babájával. De semmi sem jutott eszébe.

Igen szomorú lett, és titkon a konyhába szökött. Egy darabig hallgatta ott a szolgálók beszélgetését, majd egy kukoricacsövet kerítve, visszament szobájába. Szép, piros szemű kukoricacső volt az, akkora, mint egy bábu. Beáta piros szalagocskát kötött a kukoricacsőre, karjában ringatta, szerelmesen megcsókolta, és így szólt hozzá:

– Csicsij, baba, aludj, baba…

És halkan, csendesen énekelni kezdett a piros szemű kukoricacsőnek. Lágyan csókolgatta, és karjába szorította.

– Aludj, kis babám, aludj – dalolta halkan…

Halk sarkantyúpengést hallott maga mögött.

Megfordult. A király lépett titkon a szobába.

– Isten hozta, keresztapa – szólt Beáta, mélyen meghajolva.

– Hol vannak a babák, amelyeket küldtem neked? – kérdezte a király.

Beáta megcsóválta szöghajú fejét.

– A te babáid nagyon unalmasak, keresztapa. Ez a baba sokkal mulatságosabb.

A karjába szorított piros szalagos kukoricacsövet a király felé fordította. A bölcs Mátyás elnevette magát, és megsimogatta a kisleány arcát.

– Igazad van, Beáta.

Kilépett az ajtón, és még sokáig hallgatta, ahogyan Komoróczy Beáta énekel a kukoricacsőnek:

– Aludj, kis babám, aludj!

A király továbbment, és csendesen mosolygott magában.

„Ha tudtam volna, hát egy szekér kukoricacsövet{2} küldtem volna az én kis keresztleányomnak" – gondolta magában.

A FEJEDELEM SZOLGÁJA

A régi világban, amikor még nem volt se posta, se vasút, az emberek éppenséggel úgy szerettek levelezni, mint manapság. Nagyon egyszerűen. Voltak gyors lábú fickók, akik olyan gyorsan jártak, mint a madár. Ezek a fiatal fickók voltak a kengyelfutók.

Ennek a dolognak pedig az a veleje, hogy élt egyszer egy furcsa kengyelfutó Báthori Zsigmond{3} udvarában.

Olyan fekete volt ez a legény, mint valami cigány. Pedig nem is volt cigány, hanem tatár. Hívták pedig Tekének.

Teke már fiatalkorában került az erdélyi fejedelem udvarába. Fogolynak hozták valami háborúból, vagy úgy találták az országúton, elég az hozzá, hogy Teke ott nőtt fel a fejedelem udvarán.

Felnőtt, de semmire sem lehetett használni; olyan lusta legény nem volt egész Erdélyben, mint a mi tatárunk. Még lóra ülni sem szeretett, de még a száját sem nyitotta ki, ha nem volt muszáj. Elfeküdt volna hétszám a kenyérsütő kemencében, éppen csak az éhség kergette ki onnan. De még éhezni is inkább éhezett, csak ne kellessen neki megmozdulni.

A fejedelem sokszor bosszúsan csóválta a fejét, ha Tekét az udvaron látta őgyelegni.

– Mit csináljak veled, te hétlusta? – kérdezte mérgesen. – Az én házamnál mindenkinek megvan a maga dolga. Egyik a lovakra vigyáz, a másik a konyhára hordja a vizet. Te még a disznóölésnél sem igyekezel, pedig akkor olyan fürge mindenki, mint a gyík.

Teke ilyenkor letérdepelt a fejedelem előtt.

– Bocsáss meg, nagyságos uram, de én nem bírok semmit sem dolgozni!

Már éppen azon gondolkozott a fejedelem, hogy Tekét elkergeti az udvarból, midőn egyszer nagyon megharagudott rá.

Úgy történt, hogy éppen neve napja volt a fejedelemnek, és nagy ebédre készültek a palotában. Tizenhat szakácsné sütött-főzött a konyhán, harminckét szolgáló segített nekik. Már éppen meg akarták húzni az ebédre hívó harangot, mikor a főszakácsnő észrevette, hogy hiányzik a törökbors a töltött káposztából. Mégpedig azért hiányzott, mert nem volt egy morzsa törökbors sem a háznál.

Nosza szaladt ki a főszakácsnő az udvarra.

– Hol van egy gyors lábú legény, aki hamar törökborsot hozna? – kiáltott.

Éppen Tekébe botlott bele az udvaron, amint az ott a derekát nyújtóztatta.

– Fuss, te legény, hamar Kolozsvárra, és hozz az örménytől törökborsot! Délig itt légy, mert addig nem lehet kezdeni az ebédet.

– No, akkor nem is ebédelnek máma, mert az én lábam nem arra való, hogy fusson – felelte Teke.

Hej, mérges lett erre a főszakácsnő! A főzőkanállal nagyot koppantott a Teke fejére.

– Fuss íziben, mert mindjárt kitépem a füled! Szedtevette!

Mit tehetett egyebet a lusta Teke? Elindult nagy búsan, bánatosan Kolozsvár felé.

Kolozsvár csak egy macskaugrásra volt a fejedelem kastélyától, más legény elő is került volna délig a törökborssal; de nem úgy Teke. Mindjárt az út elején leült nagy sóhajtozva egy árnyas fa alá, és amilyen lusta volt, csakhamar el is aludt.

Aludt, aludt…

De egyszer mégiscsak felébredt, s akkor eszébe jutott neki az, hogy mi járatban is van ő. Nagy mérgesen elindult tehát Kolozsvárra. Megvette az örménynél a törökborsot, aztán még keservesebb sóhajtások között elindult vissza hazafelé… A törökborsot úgy cipelte, mintha legalább egy mázsa lett volna. Pedig bizony az nem volt több egy fontnál, még az örmény mértéke szerint se.

Amint hazaérne Teke, csak azon veszi magát észre, hogy jobbról-balról megfogja két hajdú, aztán se szó, se beszéd: lekapják a tíz körméről, és olyan becsületes huszonötöt hegedültek rá, hogy beillett volna ötvennek is.

Teke, mikor magához tért az ijedtségtől sírva, jajgatva kérdezte a hajdúkat:

– Vajon miért bántottak engem kendtek?

– A nagyságos fejedelem parancsából, mert tegnap óta járt kend a törökborsért.

– Tegnap óta – sóhajtott Teke. Akkor jutott eszébe, hogy ő bizony elaludt útközben a fa alatt.

De még egyéb büntetés is érte ezen kívül Tekét. Mégpedig az a büntetés, hogy a fejedelem parancsolatára az elhalt kengyelfutó helyét Tekével töltsék be. Ezüstpatkót vertek a Teke meztelen sarkára, kis sapkát húztak a fejére: ezzel Teke lett a fejedelem kengyelfutója.

Persze az egész udvar Tekén nevetett.

– No, Teke, most kaptad meg a neked való hivatalt! – mondogatták a cselédek.

– Igaz, hogy a te apád nyúl volt, az anyád pedig őz? – kérdezték mások.

Teke pedig az ijedtségtől még szólni se bírt. Csak sóhajtott, búsult naphosszat.

– Jaj, édes istenkém, mi lesz most velem? Hiszen én nem tudok futni! Még járni sem szeretek, mindig csak fekhetném.

Elbújt a kenyérsütő kemencébe, és ott aludt, aludt… ki tudja meddig aludt volna, ha a hajdúk egyszer talpra nem ráncigálják.

– Föl, kengyelfutó! Levelet kell vinned Maros-Tordára!

– Hova? – riadt fel Teke. – Hisz azt se tudom, hogy Maros-Torda a világon van-e?

– De bizony ott van, még pedig Erdélyországban. Rajta, kengyelfutó, ne kíméld a patkód! Ha elkopott, vesz újat a fejedelem.

Teke csak álmélkodva meresztette a szemét jobbra-balra, mialatt a sapkájába dugták a levelet, kezébe pedig egy vékony hajlós pálcát adtak.

– Ha elfáradtál, kengyelfutó, hát ezzel serkentsd magad. Csak húzz jó nagyokat a lábadra, meglátod: sohasem fáradsz el.

Teke elvette a pálcát, és megsuhogatta a levegőben.

De még akkor sem tudta valami nagyon, hogy tulajdonképpen mit is akarnak vele.

Csak akkor riadt meg, mikor a hajdúk kapitánya rákiáltott:

– Most pedig indulj rohanvást Maros-Tordára! A fejedelem levelét átadod Példi László uramnak. A válaszát pedig futva hozod vissza. Sehol meg ne pihenj, sehol lépésben ne menj! Fuss mindig, meg se állj! Ha szekér megy előtted, ha szekér jön veled szembe, csak annyit kiálts: „Félre az útból, én vagyok a fejedelem kengyelfutója!" Erre a szóra minden szekér félreáll az utadból, hogy te szabadon szaladhass.

Alighogy befejezte szavait a hajdúk kapitánya, hirtelen nagyot pattant egy ostor a Teke háta mögött.

De nemcsak pattant, hanem meg is csípte Teke mezítelen lábszárát. Nagyot ugrott erre Teke.

– Jaj, a lábam! – kiáltotta.

– Jaj, a hátam! – kiáltotta.

– Jaj, jaj, jaj! – ordította.

De akkor már futott, mint a nyúl.

– Így haladj, szaladj mindig! – kiáltott utána a hajdúk kapitánya.

Teke pedig futva, rohanva kanyarodott ki az országútra. Vissza se mert nézni. Az ezüstpatkó csak úgy pattogott a sarkán, a pálca meg suhogott kezében. Szekér jött az úton, arra rákiáltott:

– Félre, paraszt! A fejedelem kengyelfutója jön!…

A szekeres gazda alázatosan megemelte a süvegét, és gyorsan félreállt az útból szekerével.

…Három nap múlva pedig ugyanazon az országúton lihegve, porosan, fáradtan futott hazafelé Teke. A kastély kapujánál csaknem elalélt már a fáradtságtól, de bizony azért még sem állt meg… Az ezüstpatkó mind levásott a lábáról, a két meztelen lába csupa seb volt az ütésektől. Még a pálca is összetört a kezében.

– Itt a felelet! – nyögte rekedten, s átadta a sapkájába rejtett levelet.

Még a fejedelem is csodálkozva jött le az udvarra.

– Ejnye, ejnye – mondogatta. – Eddig a leggyorsabb kengyelfutó is négy nap alatt járta meg ezt az utat. Ez meg három nap alatt itt van. Kérdezzétek meg tőle, hogy mit akar, aztán adjátok meg neki.

A hajdúk kapitánya odament a kenyérsütő kemence szájához (már akkor belé is mászott Teke), és bekiáltott:

– Hé, kengyelfutó! A fejedelem azt üzeni, hogy derék fickó vagy. Mit akarsz enni? Van itt egy hordó töltött káposzta a számodra. Tudom, azt szereted legjobban.

– Tegyétek el a káposztát – felelt a kemencéből Teke. – Most nem bírok meg se mozdulni. Azért hát csak tegyétek el a káposztát!…

Hát persze teljesítették a kívánságát.

Így lett Tekéből, a hétlustából, az ország leggyorsabb kengyelfutója. Vele ugyan senki sem vehette fel a versenyt. Még a nyulat is elfogta futtában, ha éppen akarta. Igaz, hogy minden héten elkoptatott egy pár ezüstpatkót, de ha nem volt elvinni való levél, ki se mozdult a kenyérsütő kemencéből, ott aludt napokig. Csak a sarka látszott ki a kemence száján. Arról tudták meg, hogy odabenn van, mert különben sokszor tán be is gyújtottak volna a kemencébe.

A ZÖLD KAFTÁN

Az erdélyországi Apafi család birtokában volt egy híres kaftán.

Már az is csupa mese, hogy jutott a kaftán az Apafiak birtokába. Történt – persze sok évszázaddal ezelőtt –, hogy az Apafiak valamelyik ősének dolga akadt Törökországban, mégpedig Isztambulban. Ne keressük most már azt, hogy mi dolga volt a jó öreg Apafi Györgynek Isztambulban. Az erdélyországi urak abban az időben sűrűn jártak Törökországba. Néha vissza se eresztette őket a török császár. Nem éppen szeretetből, hanem mert bezáratta őket az isztambuli nagy börtön fenekére.

Jó Apafi György is nagy aggódások között kelt át az erdélyi végeken. Apró, mokány lovacskája azonban vígan ügetett a hegyi úton.

Apafi György visszanézett Erdély felé. A zöld hegyek barátságosan intettek búcsút.

– Vajon látlak-e még, édes hazám? – sóhajtotta.

Ebben a pillanatban egy vén török koldust vett észre az árok szélén. Az öreg koldus egy útmutató kőkockán ült, és a fejét lehajtotta. Apafi, hogy emberi hangot halljon magános utazásában, rákiáltott:

– Hahó, jámbor öreg! Jó irányba megyek-e Isztambulba?

Az öreg koldus nagy nehezen felnyitotta a szemét:

– Száz esztendeje ülök ezen a helyen, és még mindenki ugyanezt kérdezte tőlem, mikor meglátott. Én pedig ezt feleltem: az út iránya helyes, de vajon helyes-e az út célja? S erre mindenki itt hagyott. Pedig úgy szeretném már, ha elvinne innen valaki.

Apafi elgondolkozott. Száz esztendő alatt nem akadt senki, aki lovára vagy szekerére vette volna a vén koldust.

– No gyere, jámbor öreg – szólt Apafi, és nyújtotta már a kezét –, kapaszkodj ide hátra a nyeregbe.

Hálálkodott az öreg koldus.

Talán egy fél napig nyargaltak a kanyargó országúton. A lovacska már alig emelte a lábát, mikor az út mellett egy mély völgybe irányította a koldus a lovat. Csodaszép völgy volt. A bokrok éppen ekkor nyitották virágaikat. A völgy közepén állott egy fehér virágú almafa. Mint megannyi rózsaszínű lepke tapadtak a virágok a fára. Az öreg itt leszállott a lóról.

– Idáig akartam jönni. Száz esztendeig nem jutottam ide, most végre itt vagyok. Mert itt akarok meghalni, az almafa alatt.

Az öreg koldus lefeküdt a fűbe, simogatta a szakállát, majd így folytatta:

– Ígérd meg nekem, öcsém, hogy minden vén koldust, akit utadban találsz, elviszel egy darabig lovadon. Adok neked olyan ajándékot, amilyent még a szultán sem adhat legkedvesebb hívének sem. Adok neked egy csodatévő kaftánt.

Apafi elgondolkozott.

– No, megígérem, öreg. Hol a kaftán?

– Itt van rajtam – felelt a koldus.

Apafi elnevette magát. Egy rongyos, foltos, zöld köpönyegféle borította a koldus testét.

– Ez volna az a híres kaftán? – kérdi fitymálva.

Az öreg ember mosolygott.

– Ez bizony. Ennek a kaftánnak sok mindenféle tulajdonsága van, amit nem látsz meg a foltjai, rongyai között. Aki ezt a kaftánt magára veszi, az meg van őrizve minden bajtól, betegségtől. Ellenség kardja nem fogja, még az ágyúgolyó is visszapattan róla… Nekem már nincs szükségem rája, hát neked adom.

Így szólt az öreg, és levette a kaftánt. Apafi gondolt egyet, és a nyakába kerítette. Aztán elbúcsúzott az öregtől, és folytatta az útját Isztambul felé.

Útközben mindenütt, ahol vén koldust talált, ígérete szerint fölvette a lovára, és vitte őket addig, ameddig akarták.

Így aztán nem csoda, hogy sokáig tartott az útja. Mikor az isztambuli kapukhoz ért, már ott várta három török kapitány.

– Gyere csak, Apafi! – kiáltották a kapitányok, és megragadták. – Alig vár már a szultán.

– Mért vár olyan nagyon a szultán?

A kapitányok nevettek.

– Semmi másért, jó Apafi, csak hogy leüttesse a fejedet!

A kapitányok összeláncolták, és vitték a szultán elébe.

A nagy úr, rettentő haraggal kiáltott rá Apafira:

– Hol jártál annyi ideig, te, te, te…!

De alighogy ezt mondta a szultán, egyszerre elpárolgott a haragja. Megszelídülve folytatta:

– Hát ezt a kaftánt hol szerezted? Ejnye, be szép kaftán! Még nekem sincs ilyen. Pedig én szultán vagyok.

Apafi erre elmondta a kaftán történetét. A szultán simogatta a szakállát, és hümmögött magában.

– No, látom jóravaló ember vagy, hát nem bántalak. Hanem inkább megajándékozlak. Válassz kincstáramból annyi kincset, amennyit elbírsz.

Apafi se hagyta ezt kétszer mondatni magának. Megrakott egy zsákot arannyal, aztán hamarosan hazafelé indult. Mikor elmaradtak mögötte a város tornyai, megsimogatta a rongyos kaftánt.

– Nem is tudtam, hogy olyan szép vagy, drága jószágom!

A kaftán pedig napról napra szebb lett. Valahányszor egy-egy vén koldust továbbvitt útjában Apafi, mindig eltűnt egy folt a kaftánról. Szépült napról napra. Mikor pedig hazaért Erdélyországba, olyan gyönyörű volt már a kaftán, hogy ahhoz fogható tán a világon se volt. Ragyogott a selyme, csillogott az aranyos széle. Hideg tél volt, még a hegyek is megfagytak. Apafi György azonban csak nevette a hideget. Csodájára járt az egész ország a híres kaftánnak. Nézték, tapogatták jobbról-balról.

– Testvérek közt is megér száz aranyat – mondogatták.

De ha csak száz aranyat ért volna, nem is lett volna talán büszke Apafi a kaftánjára. Szépségénél volt még annak többet érő tulajdonsága is. Az erdélyi fejedelem nagyon megbetegedett. Nem tudott már rajta segíteni senki.

– Meghalok már én is! – sóhajtotta szomorúan a fejedelem.

Akkoriban érkezett haza Apafi Törökországból. Mikor hírét vette a fejedelem betegségének, sietett hozzá.

– Meggyógyítlak, fejedelem – mondta, és ráadta a csodatévő kaftánt.

És a fejedelem egészsége elkezdett javulni. Elmúlt a betegsége, mint egy rossz álom.

Ez növelte aztán még igazán a kaftán hírét.

Sok esztendő múlt el. Apafi se volt már az a jó ember, aki annak előtte volt. Elbizakodottá tette a kaftán: gőgös, rossz ember lett.

– Én velem nem bír senki, mert kaftánom van! – mondogatta.

A vén koldusokat se szerette már, mint azelőtt, kiverte őket a házából.

S akkor történt, hogy a csodatévő kaftán egyszerre elveszett. Eltűnt nyomtalanul.

– Elszökött Apafitól a kaftán! – mondogatták. S többé senki sem találta meg, hiába keresték, kutatták.

De a híre fennmaradt.

JÉZUSKA CSIZMÁJA

A „Jámbor utazó-hoz címzett fogadóból egy téli reggelen két lerongyolt, félig meztelen vendéget dobott ki Hircs kocsmáros szolgái segítségével. Az útszéli fogadó ama nagy országút mellett állott Eperjes és Bártfa között, amely országút a középkorban Európa mindenféle nemzetének fiait látta elvonulni. Kereskedők és koldusok, katonák és barátok, haramiák és zarándokok, akik északról délnek tartottak, ezt az országutat taposták, és a „Jámbor utazó várszerű falaival és kapujával biztonságot nyújtott az országút vándorainak. Harminc szekér is elfért a fogadó udvarán és a merénylő haramiák, akik vakmerőségükben olykor megtámadták éjnek idején a fogadót, amidőn gazdag kalmárok ütötték föl odabenn tanyájukat, bevert fejjel menekültek el a „Jámbor utazó környékéről. Hircs, a tagbaszakadt fogadós nagy kutyáival és zömök, széles vállú legényeivel talán még rendes katonaság ostromát is visszaverte volna. Krakkótól Kölnig jó hírneve volt a „Jámbor utazó-nak, és a kereskedők gyakran kerülőt tettek rendes útvonalukról, hogy biztonságban legyenek a pihenés napjaiban.

Az a két vendég, akit az említett havas, téli reggelen a „Jámbor utazó"-ból a testi erők fensőbbségénél fogva a továbbutazásra fölszólítottak, nem tartozott sem a békés kalmárok, sem a jámbor zarándokok fajtájához. Zsoldos katonák voltak, akik a cseh háborút végigverekedték, és Milánóba készültek, mert azt hallották, hogy ott