Összegyűjtött prózai írások

By Radnóti Miklós

Az Összegyűjtött prózai írások Radnóti Miklós elbeszéléseit, újságcikkeit, bírálatait, tanulmányait, doktori értekezését és rádió-előadásait tartalmazza. A kötetben helyet kap Radnóti néhány korábban kiadatlan írása. A könyv végén rövid utószó ismerteti Radnóti prózai műveinek kiadástörténetét. A jegyzetek megadják az első megjelenés adatait, illetve a kézirat lelőhelyét, és ha szükséges, utalnak a szöveggel kapcsolatos problémákra. A kötet Radnóti prózai műveinek teljességre törekvő és gondozott kiadása. A sajtó alá rendezés, az utószó és a jegyzetek Ferencz Győző munkája.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Dec 9, 2022
• ISBN: 9789631438161

Book preview

Borítódekor

Radnóti Miklós

Összegyűjtött

prózai írások

Magvető Kiadó

Szöveggondozás, utószó, jegyzetek

Ferencz Győző

Radnóti portréjának készítője ismeretlen.

MTA KIK Kézirattár Ms 2660/35.

Szöveggondozás, utószó, jegyzetek © Ferencz Győző, 2022

MAGVETŐ

KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

[e-mail]

Felelős kiadó Dávid Anna

Felelős szerkesztő Schmal Alexandra

Korrektor Balogh Emerencia

A kötetet Pintér József tervezte

Műszaki vezető Takács Klári

ISBN 978 963 14 3816 1

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

Elbeszélések

Kis ember kis tragédiája

Bacsó Péter afféle ipari munkás volt. Kora reggel ő is kiözönlött a tömeggel a Nyugati pályaudvar csarnokából, kis, feketére mázolt ládájával a kezében. Olyan átlagember, nem tűnt ki a többiek közül. Falujából minden reggel beutazott erre a fene nagy Pestre, de ez nem hozta őt közelebb a városi élethez. Végigbaktatott a körúton, és pontosan beállított a munkahelyére. Nem állt volna meg egy kirakat előtt egy fél világért sem.

Nos, hát Péter, aki világéletében becsületes, jámbor ember volt, egy este hazatérve másnak a karjai között találta a feleségét. Nemhiába suttogott erről az egész falu.

Péter halvérű ember, akit az indulatosságról régen leszoktatott a gyárak kemény fegyelme. Tehát nem ragadott baltát, se konyhakést, hanem leült pipázni… Ez volt egyetlen szórakozása ebben a kutya világban. Tíz percig pipált, mint a mozdony, amivel reggelenként a munkába ment… De aztán határozott.

Felesége felé mordult, aki az asztalnál zokogott, karjaira borulva. A csábító már nem volt sehol.

– Julis…! Te mán nem köllesz nekem. Kimegyek Ámerikába a bátyám után… Bódogulj, ahogy tucc…!

Az asszony Péterre borult. Nem akarta ugyan visszatartani, hanem inkább megköszönni neki azt, hogy elmegy. Az ember visszalökte. Rántott egyet lomhán a vállán, és kiment. Hallani lehetett, amint a tornácon végighaladva cifrákat morgott a fogai között. A községházán feleségére testálta vagyonát, azután jó atyafiaitól búcsúzott el.

– Ámerikába menek… – mondogatta.

A falu fiatalsága inkább azt szerette volna, ha Péter kést döf a csábító hasába, de az öregek helyeselték a félreállását. Nem lesz abból rendes asszony soha! – gondolták az öregebbek.

Bacsó Péter tehát nekiindult pipájával és ládikájával az országútnak, mely a vasúthoz vitt.

Az út a temetőkert mellett vezetett el.

*

Sánta Balog János, a féllábú temetőőr, reggel kibújva viskójából, egy testet látott himbálódzni a reggeli csípős szélben az útszéli fán. Közelebb bicegett, és szemét megdörzsölve bütykös öklével, felkiáltott:

– De hájszen ez a Bacsó Péter!

Majd hozzátette fejcsóválva:

– Pedig aszonta, hogy Ámerikába megy… Ajnye, azt a kutyafáját ennek az öngyilkosságos csúnya világnak…

És sánta lábával ugrálva futott a falu felé…

[1925/1926]1

1Bár a kötet végén a jegyzetekben szerepelnek az egyes írások datálására vonatkozó adatok, az életműben való jobb tájékozódás érdekében minden írás után szögletes zárójelben megadom keletkezésének évszámát. Ez szinte minden esetben azonos az első nyomtatott megjelenéssel. Ahol nem, ott a keletkezés évszáma után / jellel elválasztva közlöm az első megjelenését.

Mese a világ pusztulásáról

Én Xexenoxe angyal vagyok, könyvtárosa az Úrnak, aki följegyzem a Föld nevű bolygó pusztulását a későbbi angyalnemzedék számára.

A Föld bolygó lakói – kik magukat embereknek nevezték – műveltségükben, hatalmuk tudatában megsértették az Urat, megtagadták és kigúnyolták. Íme:

*

Vörös párákba burkolódzott a Nap. Tüzes volt az ég alja. Az Emberek elhatározták, hogy eloltják a Nap tüzét. Felverték a tűzoltókat, kivonultak, egük felé bökték fene hosszú létráikat, és a Napra irányították gőzfecskendőiket.

De megnyílt mennybéli kapunk, s teljes pompájában megjelent az Úr. Mennydörgő hangon szólt a munkálkodókhoz, kik fölényes vigyorgással bámultak a haragvó Fenségre. „Ostobák, tüzet akartok oltani, égi tüzet. Ezért megbüntetlek benneteket. Majd felénk fordulva: „De időt hagyok nékik megbánásra. Az Úr elnéző. Csak megrémítem őket. Az Emberek nevettek. Kérték az Urat, hogy adjon nekik egy nap haladékot, és csak aztán kezdje a büntetést. Az Úr ráhagyta. Az Emberek hatalmas, nedves ponyvákkal takarták le még hatalmasabb felhőkarcolóikat. Készenlétbe helyezkedtek.

Egy nap múltán elsötétült az ég, zápor nélküli villámok cikáztak, csapdostak, melyek ha átütötték a ponyvákat, az Ember modern fecskendőinek estek áldozatul. Háromnapi meddő harc után az Úr abbahagyta a küzdelmet. Az első csapásnál az Ember győzött. Az Úr pedig így szólt a körülötte összegyülekvő, megbotránkozott angyalsereghez. „Hadd nőjön gőgje, büszkesége; harmadik csapásomnál pusztulni fog."

Kevés pihenő után újra megnyílt az égi kapu, és a vén Nap besétált rajta. Sötétség keletkezett, és az Emberek hiába várták a napfelkeltét. Hideg lett. A mindenható Ember a második csapástól sem hökkent meg. Hatalmas sugárzó gépekkel pótolta Isten melegét, és – nevetett. A báltermekben a néger jazz hangjai mellett vigadott a csapásokkal sújtott Embersereg.

„Nincs már Úr felettünk… Legyőztük az Istent… Éljen az emberi önállóság…!"

Az Úr még egyszer letekintett az égi résen, egyik kezével a kibújni akaró Napot tartja vissza, másikkal bosszúálló angyalseregünket küldte a Földre. Bosszuló hadunk az Embert legérzékenyebb pontján, technikai kultúrájában támadta meg. Elvágtuk villanysodronyait, felrobbantottuk gyárait, napsugárpótló gépeit. Munkánkat végezvén visszatértünk a Mennybe, hol az Úr komoran fogadott. Néki is fájt remekművének pusztulása.

*

Hat nap múltán – melyet szüntelen jajveszékelés, hörgés töltött be – hullaszag áradt szét a Földgolyó körül. Az Ember nem nevetett többé, és a világ sorsa beteljesedett…

Az Úr hat nap alatt teremtette, hat nap alatt pusztította el.

[1926]

A poéta és a nő

Mia és a poéta egy zsúron kerültek össze. A zsúr unalmas volt, mint mindig, és az örök zsúrok szent hivatását teljesítette, vagyis párokat hozott össze. A poétát csak a neve kedvéért hívták meg – a társaság clou-ja volt –, és természetesen unatkozott. Az egészből csak a társaság szépe, Mia érdekelte, mert Mia olyan nő volt, aki érdekli a poétákat. Szépsége nem volt hétköznapi, gyönyörű teste, csodás zöld szeme sok nagy eljövendő hódításra predesztinálta. Amellett intelligens, szellemes leány volt. Tehát ritkaság. Ezen tulajdonainál fogva lenézte a társaságot, és szintén unatkozott.

A poéta talált egy félreeső, letompított világítású kerek asztalkát; nagy pozőr volt, és értett az ilyen érdekessé tevő helyek kiválasztásához. Mellé ülve erősen kívánta, hogy a lány odajöjjön. Mia is sokszor pillantott vágyón a zsúr egyetlen szellemi lénye, a poéta felé, miközben az üresfejű zsúrfiúkat ugratta és mulattatta olcsó szellemességekkel, vagy túlfinomakkal, amiket azok nem tudtak értékelni – de nem akart tolakodó lenni. A poéta pedig, látva, hogy Mia odanéz, feltűnően ásított, fészkelődött, szóval a legteljesebben kimutatta, hogy unatkozik, egyedül van, és nem bánná, ha valaki odajönne. Mia egy elmondott élc hatalmas tetszészajában otthagyta gavallérjait, és az asztalhoz jött.

– Megengedi? – kérdezte szerényen és melegen.

– Hogyne – felelte a férfi –, vártam, tudtam, hogy idejön.

A lány harcra készen, ingerülten vonta fel szép ívű szemöldökeit a szokatlan fogadtatásra, de a következő percek már barátságos vitatkozásba elmerülve találták őket.

Mia baráti kegyeibe fogadta a poétát, míg a poéta ezen az estén beleszeretett a szikrázó eszű, gyönyörű lányba.

Azóta együtt mentek mindenhová: színházba, matinékra, országgyűlési ülésekre és ligeti sétákra. A költő árnyékává lett a nőnek.

Sokat vitatkoztak nagy problémákról. Életről, halálról, szerelemről, de Mia olyan nyíltan fejtette ki előtte elveit, hogy a poéta nem mert a maga érzéseivel előhozakodni.

Egy fülledt nyári este, a poros ligeti fák alatti megszokott padjukon ülve, éppen egy versen vitatkoztak, mikor a poéta hirtelen, átmenet nélkül kitört:

– Szeretem, kívánom magát! Vérem legutolsó cseppjével is – lihegte a lány fülébe. – Ne higgye, nem is a testét akarom, csak a lelkét. Maga ért engem… A lelkét akarom azon a gyönyörű száján keresztül megcsókolni, azon a gyönyörű testén keresztül átmelegíteni. Szeretem a lelkét, értsen meg… Szeretem!

Mia először meghökkent ettől a rázúduló részegítő mámortól. Nem tudta, mit csináljon. Lélekjelenléte cserben hagyta. De csak egy pillanatig. Aztán pajzánul csillant fel a szeme. Lényének egész dévaj szellemessége benne volt tekintetében, ahogy a poétára nézett. Óvatosan átcsúszott a pad másik oldalára. Előkotorászott kis lakkozott kézitáskájából egy közönséges papírzacskót. Hogy hogyan került ez ebbe a misztikus női lomtárba… ki tudja? Ahogyan sohasem tudjuk elképzelni, hogy bizonyos furcsa dolgok hogy kerülnek a női táskák rekeszeibe. Szájához vette, és csinált pátosszal, hatalmas színpadi sóhajjal felfújta azt, és összeszorítva a zacskó száját a férfi felé nyújtotta:

– Látja, ebbe belesóhajtottam, belepréseltem a lelkemet. Csókolja meg – parancsolta.

A poéta szinte gyermekes megdöbbenéssel vette át, oly áhítatos óvatossággal, hogy egy szemernyi se csússzon ki belőle, majd észrevéve a helyzet komikus voltát, dühösen csapta a padhoz. A zacskó nagyot durranva szakadt szét.

Mia kétségbeesett arccal ugrott fel – de amely alatt csak nehezen tudta visszatartani ki-kibuggyanó kacagását.

– Kegyetlen ember. Széttörte a lelkemet. Szélnek eresztette az én gyönyörű lelkemet!

És érzékizgató, gyors, apró léptekkel tűnt el nyúlánk alakja a sétány fái alatt, az Aréna út irányában.

A poéta magához térve sután bámult utána, szája szögletében érezve egy el nem csókolt csók kesernyés ízét.

Először azt állapította meg önmagában, hogy a kudarc után nem mehet el a holnapi találkozóra.

Azután a papírzacskó ötlött eszébe, és furcsán, maró öngúnnyal gondolta el:

– Érdekesek vagyunk mi, nőben a lelket szerető férfiak. Véletlenül mindig szép nők lelkét szeretjük… Érdekes.

És mint egy gyermek, kinek hirtelen és kegyetlenül felnyitották a szemét, igen csalódottnak és keserűnek érezte a szívét.

[1926]

Halál

I.

A földszagú, alacsony parasztszobában csak a legyek zümmögése hallatszott. A sarokból, az ágy felől vegyes orvosságok patikaszaga áradt.

Az ágyon, a szétzilált párnákon egy sápadt férfi feküdt. Családjával pihenni jött ide a faluba, és itt érte el az Agyonhajszoltak nagyléptű réme, a Végkimerülés.

Fáradt, fehér homlokára láztól nedvesen hullottak a korral dacoló dús, aranyszőke fürtök. Nehezen lélegzett, melle nagyokat emelt a régóta használt csíkos paplanon. Ezt a nagy erejű élni vágyást csak ritkán szakította félbe egy-egy borzongató, nyögésszerű sóhaj. A férfi egyik hosszú ujjú áttetsző keze az ágyon pihent. Olyan hideg, halottszerű volt ez a kéz, hogy a – most oly bő – karikagyűrű szinte élni látszott rajta.

A szobában a beteg ágya mellett egy kis tízéves fiú buzgólkodott. A beteg férfi fia. Odaparancsolták az ágy mellé, hogy a legyeket kergesse el a halódó emberről. Egy hatalmas, zöld lombú faággal legyezgette az alvót a kis fonnyadt legény erős akarással, vézna kis karjai utolsó feszülésével mozgatta ütemben az ágat. Az előbb majd ráejtette a beteg fejére, annyira kimerült. De az ijedség, hogy azt felzavarná, új erőt heveskedett belé.

Az alvó halkan felébredt, és felnyitotta a szemét. Egy ideig nézte a gyerek arcát, anélkül hogy észrevette volna, aztán fáradtan újra elhanyatlott.

De pár perc múlva egy légy kezdte bántani, és nem érezte a fia legyezését. Felnézett. Kívülről falusi gyerekek játéka hangzott be. A kisfiú ezt figyelte. Kezei megálltak, elfeledkezett a legyezésről, és kis fehér arcán megmerevült a játékos érdeklődés. A szája félig kinyílt, és észrevehetően lihegett, ahogy követte a kinti játék hangjait. Azok ott kinn alighanem rabló-pandúrt játszottak, ahogy a fiú a hangokból kivehette.

– Fogd meg – szuszogta magában, mintha szaladt volna, és mintha maga is üldözné a gyerekrablót. A férfi ott a gyűrött ágyban idegesen összeráncolta a homlokát, és csöndes hangon felszólt a gyereknek:

– Menj ki, fiam, játszani. Nem kell a legyeket kergetned.

A kisfiú döbbenetesen felijedt.

– Dehogy – felelte, és újrakezdte a legyezést. Az apa újra rászólt, de a gyerek burkolt szemrehányást olvasott ki az apja arcából, és indulatosan toppantott vézna lábával. – Maradok!

A beteget elbátortalanította ez az ellenkezés. Gyönge volt. Egyet-kettőt pillantott még, aztán bágyadtan, agyoncsapottan elaludt.

A kisfiú megsiketítette minden játékra és minden vidámságra tárt füleit a külső zajjal szemben, és buzgón csapdosta beteg apja felett a legyeket.

II.

A gyereket még aznap este Pestre küldték orvosért. A sápadt férfi ott az ágyon nagyon-nagyon rosszul lett.

Az állomás egy óra járásra volt a kis falutól. A gyerek nekiindult az útnak, és a fogai vacogtak a félelemtől. Félt mindentől, a sötéttől, a betyároktól és vadállatoktól. De azért hősiesen lépkedett, és az apjára gondolt a fekete országúton. Elérte az állomást. Egyedül volt, megváltotta jegyét, és mikor megjött a vonat, felkapaszkodott.

A harmadosztályú kocsi egészen tele volt pipafüstben úszó alakokkal. A kisfiú köhögött, és egy üres helyre húzódott be, két termetes kofa közé. Szinte eltűnt közöttük. Azok próbálták kérdezgetni, de mikor látták, hogy a gyerek nemigen válaszol, és maga elé gondolkozik, folytatták a trécselést. A szavak betakarták a fiút, és egész kicsinyre összezsugorodva elaludt. Mikor először állt meg a vonat, felriadt. Síró hangon fordult a vele szemben ülő paraszthoz.

– Pesten vagyunk már?

– Nyavalyát – röffent rá az gorombán.

A gyerek ijedten lapult vissza a két kövér asszony mögé. A kalauz, aki végigment lámpájával a kocsin, csak most vette észre. Elvette a jegyét, és hatalmas bajusza alól barátságosan dörmögte a gyerek felé:

– Úgyse megyünk onnantul tovább. Ott mindenki kiszáll!

Kiment, és becsukta az ajtót. A kocsiban folytatták az abbamaradt beszélgetést. A gyerek megnyugodott egy kissé, de most meg azért ijedt fel minduntalan, hogy jaj, nem száll-e ki mindenki. De később elnyomta a fáradtság és az ijedtség. Arra riadt fel, hogy a két mellette ülő kofa és a többiek nagy recsegéssel készülődtek a kiszállásra. A mogorva paraszt is odaszólt neki:

– Na, helben vagy mán!

A gyerek rábólintott egy álmos igent, felállt, és hagyta magát lökdösni a pályaudvar kijáratáig. Ott eléje tárult nagy fényességével Budapest. Esett az eső, és a víztől tükrözővé vált aszfalton fénycsíkok szaladgáltak.

– Akarsz keresni? Vidd a kofferom!

Ő könnyes szemmel nézett az emberre, mire az szótlanul továbbállt.

Elkódorgott a sötét kapualjak felé, és orvost keresett. Nézegette a táblákat. A betűk összefutottak a szeme előtt, és csak véletlenül ugrott a szeme elé egy tábla, fehéren a sötét kapubolt alól.

Dr. Bálint Dezső

II. emelet.

Utolsó erejével felvánszorgott az ajtóhoz. Becsöngetett.

Az orvos kinyitotta az ajtót, és egy gyerek esett a karjába.

– Apám nagyon beteg – nyögte.

És elaludt.

III.

Közben ott a földszagú parasztszobában meghalt a sápadt, szőke férfi. Végső sóhajában, utolsó szavaiban is a fia kifelé, a játékra figyelő arca lebegett. Vibrált előtte a kép. Alig hallhatóan, suttogva küldte:

– Menj, fiam, játszani, hagyd a legyeket.

[1928]

Bandi

Egy nagy, barnás színű svábbogár dugta ki a fejét a lukból, mely a szennyes víz levezetésére szolgált a fürdőszoba közepén. A luk állandóan szortyogott s bűzlött, és ez szolgáltatta a keretet Bandi álmaihoz, aki a fürdőszobát bérelte éjszakára, holmi pengőkért egy-egy hónapra.

A svábbogár kimászott, orrát föltolva, szaglászva körülsétálta a lukat. Bandi ült a matracokon a földön, és a bogarat nézte ébredve, oly döbbent, zavaros szemmel, hülyén, ahogyan csak az álom és az ébrenlét partján szemléli az ember a világi dolgokat. Még undorodni is elfelejtett.

Mélán fölemelte egyik cipőjét maga mellől a földről, és odacsapta. A svábbogarat ugyan nem találta el, az rémülten bújt vissza a lukba, de a cipő bukfencezve ugrált tovább, és odaröppent a bádogkád oldalához. Bandi erre egészen fölébredt. Csuklott is egy kicsit ijedtében, s a szemét egészen kinyitotta. Ült. Ásított, és kisujja körme hegyével piszkálta ki szeme sarkából az álom maradékát.

Aztán körülnézett.

Megfogta a nadrágja végét, ami a toilette húzógombjára volt felakasztva, és lerántotta. Erre a kabátja esett a fejére, és mögötte zubogva kezdett ömleni a víz.

Megrémült, és egészen belegabalyodva igyekezett kibújni a kabát alól. Sokáig tartott.

Szuszogott.

Megfogta a nadrágot, és szinte könyökig nyúlt bele az egyik zsebébe. Semmi. Belenyúlt a másikba is.

Elmosolyodott.

Óvatosan, a két ujja közé fogva, mint egy elrepülni szándékozó valamit – egy tízfillérest húzott ki.

Fürkészve nézte előbb az egyik, aztán a másik oldalát.

– Magyar királyság, 1927… – Bp., tíz fillér… – olvasta mormolva. – Hm. Ezért annyi félbarna kenyeret kapok, hogy megfekszi a kis hasamat – nevetett.

Földobta a pénzt pörgetve, elkapta. Aztán magasabbra dobta. Újra elkapta, és határozottan jól érezte magát. Még magasabbra dobta, és el akarta fogni, de a pénz a plafonba ütődve irányt változtatott, a földre esett, és onnan szép lassan, folyton kisebb körökben gurulva, a lukba.

Bandi csak nézett.

Egyre búsabban nézett.

Nem akart hinni a szemeinek.

Odamászott. Fekete volt a luk, és szortyogott.

Mászkált körülötte.

Mászkált körülötte egyre rémültebben. Látta, amikor begurult, de azért hitetlenül és reménykedve fölemelte az egyik matracot. Alánézett. Hiába.

Még kódorgott egy ideig a luk körül ott négykézláb, aztán leült.

Ült.

– Püff – mondta sokára.

És eltátotta a száját.

[1928–1929]

Miniatűr

Mint egy ütés a csönd testére, szakadt föl a csöngetés a sötét szobában, és finom, elhaló rezgései még sokáig csúsztak a falak mentén.

Nyújtózás alatt ropogott az ágy. Az apró, rossz köhögések és a kapualjban felgyúlt lámpa beszűrődött az üveges, elfüggönyözött ajtón.

A házmester fölkelt, belépett a papucsába, magára vette a nagykabátot, és ment kaput nyitni.

Sokáig maradt kint.

Azután visszajött, a kapott húszfillérest odadobta az asztalra a többi kapupénz közé.

– Fél kettőkor csak húsz fillért ad a disznó! – morogta, és nyögve ejtette magát az ágyra. A nagykabátot magán hagyta.

– Ki jött? – ült föl az ágyban az asszony, és a szoba másik sarkából hallani lehetett, ahogyan fölkönyökölt a lány is.

– Az albérlő jött a másodikról. A hekus!

– Mi a rossebet voltál olyan sokáig? – dörgölte az álmot a szeméből az asszony. – Olts el már kinn!

– Áá, hagyjatok békén…

– Mi! Mi az! – kérdezte egyszerre a lány és az asszony. – Mi történt?!

Az ember felnyögött, aztán lassan, nyomatékkal beszélni kezdett.

– A Lojást lekapták szajré közben… benn volt a kihallgatásánál… azt mondja… sokáig… ne várjuk haza…

A két nő egyszerre sikított a mondat közepén.

Az asszony a fiára gondolt, a lány pedig tegnap éjjelre, amikor ő nyitott kaput a detektívnek. Ingben volt, a férfi magához kapta, és csókolta, ahol érte. Hívta. – Gyere föl, Giza, hozzám. – És ő felment.

Az apjához fordult.

– Nem segít rajta?

– Nem. Azt mondja, hogy csirkefogó. Aludjatok!

A házmester ledobta a kabátot, leoltotta a kapu alatti villanyt, és befeküdt az asszony mellé.

Csönd volt.

Csak a lány ült az ágyban.

Leszállt később, és kihúzott egy fiókot.

– Mi az!? – ijedt föl az ember.

– Semmi. A Lojás mondta, ha egyszer nem jön haza, a fiókjában találok valamit.

– Majd reggel! Ne mocorogj, mert úgy rúglak…!

A lány dermedten guggolt a földön a fiók előtt. Aztán, hogy horkolást hallott, tovább kutatott.

Megtalálta a revolvert. Úgy, ahogy volt, halkan kinyitotta az ajtót, és kilépett. Szaladt föl a második emeletre, és megzörgette az udvari szoba ablakát.

Lámpa gyúlt. A lány lihegett a szaladástól. Két kar nyúlt ki, beemelte, közben megcsókolta az átlátszó inget meleg szájjal a melle között.

A revolver a lány hátralógó kezéből a párkányon maradt.

Kora reggel volt már, mikor Giza agyonölelten, csöndesen kinyitotta az ajtót, elkapta a párkányról a revolvert, és lefelé szaladt mezítláb a hideg lépcsőkön dideregve.

[1928–1929]

Miniatűr I.

Az író idegesen, kezeit zsebre vágva járkált fel és alá a sötétedő, rendetlen szobában.

A mennyezeten az utcán futó villamosok fényreflexei szaladgáltak.

A függönyt néha felfújta a szél, és úgy csapkodta a falhoz, mint mikor a vihar előtt nyugtalan fecske csapja meg szárnyával röptében az ereszt.

A nőre ránehezedett ez a nyomottság, és nagyokat lélegzett. Az alacsony pamlagon ült, összekuporodva, szinte eltűnve a párnák között. Közel a síráshoz, szipogva követte szemeivel a férfit.

Már így ment hetek óta.

A régi, édes, mámoros szavak helyett marcangoló, véres, rossz szavak jöttek. Újra veszekedtek.

A férfi abbahagyta a járkálást, megállt a nő előtt, és a szájából akart rosszasággal ömlött a szó:

– Unlak, érted? Menj a fenébe. Unlak, unlak és unlak. Tudod, fiacskám, sokszor teleírok a betűimmel nagy fehér papirosokat… és tudod, mit csinálok? Összetépem őket! He! Pedig azokat a véremmel írtam, a művészetemmel! És mi vagy te? Egy jelentéktelen kis ringyó, he, hiába vinnyogsz, csak ringyó! Aki szintén tele van írva. Igen. A csókjaimmal és mások csókjaival. Hogy csak az enyémekkel? Igaz, mert hiszen én nyaltam le rólad a mások csókjait. Csókok sorai futnak a testeden végig, és már hiába keresek, nem találok egy kis tiszta helyet rajta, ahová az ajkam érinthetem. Mindenütt csókok helye! Rossz szagú vagy. Utálatos már a parfőmöd is! Tele vagy. Mindenütt! Tele vagy és összetéplek! Unlak, unlak és…

Itt ránézett a nőre, aki ugyanott ült a pamlag sarkán, és csodálkozón, féloldalt ejtett fejjel, furcsa madárnézéssel bámult a pátosztól csorgó művészre.

Az hirtelen elhallgatott, és tágra nyitotta a szemét:

Ni, a szeme sarkában van valami ennek a dögnek, hogy csillog. És én ezt csak most látom!

Csodálkozott. Őszintén és áhítattal, ahogyan csak művészek és gyerekek tudnak csodálkozni.

És megbolondította a fény ott a kis nő szemszögletében, amely lehetett egy könnycsepp is.

Odalépett és ráborult.

És újra szerelmes szavak és csókok játékos zenéje. Játékos, őrült zenéje.

És a kis nő jóllakottan, kacagva ment el.

*

Másnap a férfi újra szótlanul járkált a szobában, és a nő újra ott ült a pamlag sarkán, de nem összeroskadtan, hanem frissen, biztosan a szétszórt párnák között. Várt. Tudta, támadás jön újra. És azt már régen megtanulta, hogy a szerelem harc. Véres, nagy küzdelem. Melynek díja a csók, és ezért sokszor verekedni kell. Ésszel és körömmel. És nem szabad a véletlenre várni. Tegnap új férfit ismert meg, a férfit, aki művész. És sokat tanult.

Figyelte a férfit, és az csakugyan rákezdte:

– Unlak, halálosan…

De a nő most gúnyosan, nyugodt mozdulattal vetette keresztbe a lábát, és élesen csattant fel a hangja:

– Hallgass! Unod a fenét! Ismerem már a fajtádat. Írjad meg novellának, hogy meguntál. De ne itt és ne most! Csönd! Én nem vagyok hálás közönség. Ugyan kérlek… hiszen te most stilizálsz!

Itt megsajnálta az írót, akiről nagy darabokban hasadt le kegyetlen beszédje alatt a pátosz, és most megfogyottan, döbbenten állott.

Hívta:

– Na, gyere ide, papírszagú bolondom, nem haragszom. Csókolj meg! – És lehúzta magához a férfit, aki szédülten és gyűlölettel esett neki az ajkainak, és gyűrte maga alá.

A nő lihegve tolta le és rúgta el a cipőt selyemharisnyás lábairól, közben megvetően játszott az ujjaival a férfi feje körül, mutatva a falaknak és a képeknek, hogy ennek vagy kevesebb, vagy több van egy kerékkel.

De inkább több…

És a képek és falak pirulva bújtak el a sötétben, és csak a nő és a pamlag nyögött jólesően.

[1928–1929]

Matrózok a hadgyakorlaton

A vezérhajó felől apró dörrenések jöttek ritkásan a kékségen át.

Mihály Péterhez hajolt. Parancsot várva guggoltak, a Jobbhármas ágyú alatt.

– A Bundásról most indulnak a repcsik!

– Aha.

A hajó fordult, és ahogy oldalra dűlt, mindketten a földre estek.

A hajó sipítva eresztette maga körül a ködöt.

A két férfi visszaguggolt, ahogy a parancsban rendeltetett.

Mihály egészen Péterhez hajolt, és belekiabált.

– Te ösmered a Mártát! Szép lány, mi? Ha vége ennek a mókának, elveszem!

A levegő olajszagú volt. Nem felelt.

Mihály is lenyelte a boldogságot, és figyelt.

Három gép szállt föl a vezéranyahajóról, és fölöttük játszani kezdett. Péter kinyújtotta a karját.

– Nézd!

– A zannya! – lelkesedett Mihály. – A Háanyolc meg a Békilenc el akarja nyomni a Nagykát! Füj, de jól csinálják!

Szél jött, és hozta a hajók zaját.

– És nem csal meg? – kiabált Péter.

– Ki?

– A Márta!

– Affenét!

Újra fordult a hajó, és ők újra leültek a földre.

– Azt mondják, háború lesz!

– Nem lesz!

– Miért nem?

– Mert házasodni készülök!

A zaj erősebb lett, s Péter csak Mihály villogó fogain látta, hogy nevet.

[1928–1929]

A néger Tyl szemeiről szól

Velencét járta újra.

Csapzottan, az álmatlanság sűrű gyűrűivel a szeme alatt.

Borzongó nyugtalansággal simogatta szép fehér tenyerével a nedves paloták falát, és előreejtett szemekkel nézte a hintásfényű vizet a hidak alatt.

Megállt, hogyha a kőpart fölött remegve kibukkant egy gondola rézzel kalapált orra, és ámulva nézte a görbe vonalat, ahogy fölrajzolódott a parton, a lámpafénynél.

Sejtelmes volt ez az árnyékokkal játék, félig lecsukott pillák alatt.

Dalolni szeretett volna ilyenkor, s azt hitte, hogy övé most minden fény és sötét.

Állt ott egy helyben soká.

A gondola is elringott már rég, és a lámpása is csak ott lengett messze valahol. Nézett utána, és csodálkozott, hogy már oly messze van, pedig nem is búcsúzott még.

Nappal órákig ült törötten a pamlagon az Ismeretlen Mester Ecce Homója előtt, s ilyenkor este előtte járt a kép, és kísérte.

Rémületében fütyörészett, csak a San Marcón harapta el a nótát.

Mert a San Marcón nesztelenül járt.

Hold csobogott ott hang nélkül, fénnyel, és a nagy fehérségben galambok aludtak a cirádák alatt. Nem akarta riasztani őket. Csak a fogai vacogtak csörögve léptei fölött. De erről nem tehetett.

A templom előtt mindig meghajtotta a térdét, és minden éjjel újra bámulta a festett boltozatot a kapu fölött, s a színekért megirigyelte az ó-piktorokat.

A Doge-palota összerabolt oszlopait is meglátogatta minden este. Az egyikre, tizenharmadikra talán a tengertől, valamikor fiatal időkben az életet faragta rá a művész. Az életet, ami után könnyesen nyújtotta a karját évek óta már.

A születéstől a meghalásig rajta volt az oszlopon minden.

A nász is.

Egy összetapadt emberpár, becsavarva valami takaróba.

Ezt a faragást nagyon szerette.

Nézte, s boldogan nyelt a rémülettől és a gyönyörűségtől.

Nem sokáig bírt pedig maradni. A fényt és az oszlopoknak rémes, elnyúló árnyait nem szerette. Éles volt és bántó itt minden.

Nyugtalan lett.

Megnézte a Campanile csúcsán megülő holdat, és menekült a sötét piazzetták felé, ahol csak a kutak aprószentjeit csillantja a hold, és ahol nagy, vészes fekete macskák s borzas lányok lapulnak a falak tövén csókraszökötten.

A macskáktól félt.

A víz mellett ment babonásan, hogy ne szaladjon balra előtte egy se.

Ha pedig lány hívta, azt hitte, meghal.

Most is lány kergette idáig. Jött utána s csábította. A fiú menekült nagy, borzolt rémülettel a fekete lány elől. Nem szerette a lányokat, de a feketéktől egyszerűen félt.

Egyszer, nagyon régen, szőke lány csókolta meg napfényben egy bérkaszárnya kockás udvarán kora reggel, és azóta azt szerette.

Dzsesszt hallott messziről haloványan, és szaladt a hang után. A küszöbön lihegve állt meg.

A lány, kikerülve az ajtón kiömlő világosságot, szomorúan indult vissza a sötétbe egy macskával a sarka mögött.

Körülnézett a sokszínű lámpák alatt. Táncoló férfiak válla mögül nedvesen csillogó asszonyszemek nézték.

Tudta, hogy szép most. Haja az arcába hullt, és szomorú szemei égtek. Nem dobta hátra a haját.

Érezte már az ijedtségtől megdagadt torkán a bort és a benne lebegő jégdarabokat. Inni szeretett. És szerette a bortól szeme elé lebbenő puhaszínű fátylakat.

Nagyot nyelt.

Egy kar emelkedett hívón a fejek fölött.

Odanézett. Egy néger intett.

Állt tovább. A kar szégyenkezve lehullt, és két kérő fekete szem sütötte. Újra odanézett. A nagy, idegen szemek hívták.

Elindult felé az asztalok között.

– Tylhez megy – suttogták csudálkozva, tánctól fölajzott mellekkel az éjszakai asszonyok.

Azok, akik mellett elment, megsimogatták halkan a ruháját. És utána mintha szentséget érintettek volna, megcsókolták csúcsos szájjal az ujjuk hegyét.

Nem vette észre.

Leült. Bort kapott, s kettőnek töltött. Jégdarabok csobbantak csengve a metszett poharak falához.

Ittak.

A néger a kezére tette a lila körmű kezét.

Hagyta.

Nem beszéltek, csak néha a zene ütemére megingatták a fejüket.

Nézte Tyl szemeit, és utazott bennük nagy összeboruló fák alatt, meleg vizeknek partján, ahol szelíd krokodilusok süttetik magukat a trópusi nappal. És ahol néger lányok táncolnak fura mellekkel, zörgő szoknyában egy oltár körül.

Ahol melegen morog nagy, fehér tajtékkal a tenger, és nappal van most talán a föld másik oldalán, ahol fejjel lefelé járnak a néger emberek. Ahol nyár ömlik mindig, és eső hull csak, ha tél van. Sűrű, függönyös eső.

Itt nincsenek fák, csak paloták vannak a vizek fölött; nézett ki az ablakon, de csak magát látta ott, mert éjjel tükör az ablak.

Aztán visszafordult.

Nem bántanak most, szelíd fehér fiú – olvasta a néger mozdulatlan szemeiből, de ahogy visszalapozott, nagy amerikai rémületek ütötték meg a szívét. Bemeszelt lábakkal látott állni egy síró gyereket, akinek zsírosan fénylett a bőre, és a könnyei folytak. Aztán ijedt szemekkel látta később szalmakalapos emberek gyűrűjében, ahol lincselő férfiak öklei dirigáltak a levegőben.

Sokáig ültek, és sokáig vándorolt a fiú a mesés szemekben.

Ültek a kiürült teremben, ahol már zene sem szólt, amíg tartott lassan a bor, és szerették egymást.

Az utolsó két pohárba már jég se jutott. Összekoccantották, mielőtt kiitták volna ünnepélyesen.

Elindultak a hajnali úton, egymás mellett, egyszerre lépve.

Lassan jártak.

Fázott a reggeli hidegben, és a halpiac felől is furcsa üzeneteket hozott a szél.

De nem tudott sietni.

A néger lassú lépteiből ámult rá a sietés értelmetlensége.

Bolond, aki siet.

Csak ülni kell évezredekig, és feküdni összehúzott lábakkal bölcsen egy kókuszfa alatt, és nézni, hogy érik lassan körül a világ.

Száját nyalva egy elkésett macska futott előttük véresen.

Tyl fölemelte a lábát, karja hátralendült, és a macska sikítva röpült a vízbe.

Hálásan nézett a négerre, aki most mosolygott felhúzott szájjal.

Egy szűk utcában megállt egy ház előtt, megfogta lila körmű kezével a fiú kezét, és bement.

Az állva maradt.

Az égre nézett, és arra gondolt, hogy a San Marcón már ébrednek talán a galambok.

Az emeleten kinyílt egy ablak, és reggeli hangon lelkesen csattogott egy árva kanári.

[1930]

Búcsú

Némajáték egy felvonásban

Szereplők

PARASZTLEGÉNY

PARASZTLÁNY

I. VARÁZSLÓ

II. VARÁZSLÓ

CSENDŐRÖK

LÁNYOK, LEGÉNYEK

(Dél a vásártéren. Látványos mutatványosbódék állnak üresen, elhagyottan. Színes, kiabáló feliratok. Parasztlegény várja a Parasztlányt.)

Parasztlegény táncos léptekkel fel és alá jár. Néha megáll. Nyújtózik, testét ropogtatja, és vágyakozó, ölelő mozdulatokat csinál. Megunja a várást. Megnézi az óráját. Korán van még. Nézni kezdi, és kíváncsi mozdulatokkal körüljárja a bódékat. Az egyik mellett a földre rakva meglátja a rezesbanda hangszereit, melyeket délelőttről hagytak ott. Az arca felvidul az emlékezéstől. Csárdást kezd táncolni egyedül, száját fütyölésre csucsorítva, karjait előretartva mereven, mintha fogná a lány derekát. Sokáig táncol így, szája mozog, mintha beszélne. Az egyik bódé mellett megáll ijedten, és hallgatózni kezd. Arcán ijedtség látszik. Az oldalfal mellől lopakodva előrejön, hirtelen mozdulattal berúgja a bódé ajtaját, és beugrik. Mellette egy macska surran ki rémülten. Parasztlegény is visszajön, kezében magasan egy macskát lógatva. Maga elé tartja, és hosszan a szemébe néz. Azután utánadobja a másiknak. Beáll a deszkafal árnyékába. Vár. Kis idő múlva benépesül a tér. Lányok és legények jönnek. Megérkezik a banda is. Leülnek, felszedik a hangszereket, és játszani kezdenek. Az egész tér vad táncba kezd. Parasztlegény szomorúan, ugráló mozdulatokkal jár a táncosok között egyedül. A lányok ránevetnek, a legények néha a vállára csapnak. Új lány jön, és táncolni hívja Parasztlegényt, de az nem megy. A lány elvegyül a táncolók közé egy most érkező legénnyel. Végre jön Parasztlány. Nyakába ugrik, sokáig csókolják egymást, majd táncolni kezdenek. A többiek, lányok, legények, helyet engednek nekik, és lassan összefogózva köröttük forognak. Hirtelen megáll a zene. A táncot abbahagyják. Megérkezik az első Varázsló. Körülállják. Keszkenőt kér, nagy hókuszpókusszal eltünteti, majd újra elővarázsolja. Aztán bevonul az egyik bódéba. A nézők egy része utána. II. Varázsló jön. Körülállják. Fölajánlja a legényeknek, hogy eltünteti akármelyikük kedvesét. Parasztlegény féltőn átfogja a Parasztlányt, de az magát kelletőn előugrik, és táncolni kezd. A Varázsló eltünteti. Parasztlegény előrántja kését, és a Varázslóra rohan, le akarja szúrni. Lefogják, a Varázsló pedig ijedten visszavarázsolja a Parasztlányt. Parasztlegény, meglátva a Parasztlányt, hozzáugrik, és kéjes táncba kezd vele. Tánc közben mindjobban hátrahajlítja, majd lefekteti a földre, és meg akarja ölelni a lányt. Küzdenek. Parasztlány szégyenkezve védekezik. Két csendőr rohan elő, és fölrángatja a Parasztlegényt. Az dühös lesz, előrántja a kését, villámgyorsan beledöfi előbb az egyik csendőrbe, majd a másikba. Benne hagyja a kést a második mellében, és újra átöleli a lányt. Sok csendőr rohan elő, elcipelik a legényt. Beesteledik, a vásártér riadtan ürülni kezd. Viszik szét a hírt. Csak a Parasztlány marad a színen, és a két halott csendőr. A lány a földön ül és sír. Hosszú ideig mozdulatlan minden. Majd az egyik halott csendőr megmozdul, kihúzza melléből a kést, eldobja. Fölkel. Vállára üt a másiknak. Az is fölkel. Megsimogatják a rémült lányt, és elmennek. Parasztlány magához tér, és őrjöngő örömtáncba kezd. Elrohan, és a Parasztlegénnyel jön vissza. Csókolódznak, és egymást átölelve eltűnnek az egyik üres bódéban. Két macska szalad át a színen.

Függöny

[1930–1931?]

Akik alatt elfújt a szél

Boldog József jött lefelé az úton rázós lábbal, és száján hosszan, cifrára eresztett káromlás zengett.

Mellé szegődött Boldogtalan Mihály, és átvette a hangot. Most már ketten imádkozták a jó hazait. Boldog József négy, Boldogtalan Mihály hat hete hordta nyakán a gallért mosatlan.

Melléjük szegődött Bolond Feri, és fütyölt.

Szigorlat után voltak, és nem tudtak mit kezdeni magukkal.

A szemük és a hajuk fájt.

Boldog, Boldogtalan és Bolond, három szép medáliák a jóisten mellén, nem találták helyüket e földön.

Gazdag Pál jött fölfelé Pióca Katával a könyöke ormán, és megbökte a kalapját. Két házzal odább bement a patikába. Kata laposan édeset pislantott a három ártatlan felé, és egyik lábával a másik elé lépett keresztbe. Nézték. Boldog József dünnyögve énekelte:

Piros az ustorom nyele, nem sárga,

a nagypé’zü legínyeknek nincs párja,

kétfelűrű’ csurog-csepeg a nyála,

ző’d a foga, fülig pál’ott a szája.

Kontrázott neki Boldogtalan és Bolond. Kicsit táncosan, egyszerre léptek, mint polgári lovak temetéskor vagy rendőrlovak tüntetés idején.

A Royal előtt a sarkon Szegény Gábris állt, és omlós kabátujját ápolta ráncosan gyöngyház bicskájával. Mikor meglátta őket, kinyújtotta remegve a kezét és a hangját:

– Szabad kérném szegény világtalannak…

Azok hárman körülállták. Boldog József ráförmedt:

– Megbolondultál? Koldulsz?

– Szabad kérném…

– Rád lépek!

– Lépsz a nyanyádra! – majd újra, szívrepesztő hangon: – Isten visszaadja majd erőben, egészségben, áldja meg a – – – fizessen egy nőt nekem, jóember…

Elröhögték magukat.

És hozzájuk szegődött Szegény Gábris is negyediknek.

Jöttek lefelé négyen az úton.

Bolond Feri el-elmaradt tőlük. Ha postaládát talált, odament, fölhúzta az orrát, és a nyíláson át beleköpött. Nagy gyakorlata lehetett, mert mindig trafált, csak egyszer csúszott félre a köpés, és csorgott le lassan a láda falán. Minden alkalommal morgott, hogy hű, de el vagyok keseredve! Előttük vénember kacsázott. Elfeküdt a földön, nagyot zuttyant. – Vonaglott, habzott a szája.

Víz habzik így zuhanás után.

Fölemelték, és bevitték a kapu alá. Szegény Gábris fejéhez tette kispárnának a Királyhűség vasárnapi számát, Bolond Feri megcsípte a vénember arcát:

– Ne félj, fiúka, nemsokára téged is boncolunk!

És mentek lefelé, Boldog Józsefék felé, Boldog, Boldogtalan, Bolond és Szegény.

A lelkes sötét gangon kotorászta Boldog a kulcsot, és dúdolt:

– Az eltaposott svábbogarak lelke

fütyöl a küszöbön, küszöbön…

Nevettek. Bolond fölsikított, és rázta a nyakát:

– Nem belemászik az emberbe a büdös dög!

Boldogtalan lába alatt is reccsent valami, és megcsúszott egy kicsit:

– Mji, a zanyád, ráléptem! Te, mi lesz már azzal az ajtóval!

Szegény Gábris mosolya világított a sötétben:

– Hogy félnek az istennek állatkáitól.

Az ajtó visszarúgott egyet-kettőt, aztán megfontoltan mégis kinyílt. Szűkölve bújtak befelé.

Áldozat Coco, a francia, karosszékben ült a büdös szobában, ágy mellett, melyből alul betegszínű szalma integetett.

– Bonjour, Coco – köszöntek azok négyen. A mellre süppedt halott arc megmozdult egy pillanatra, és mosolyogni próbált.

Kezet fogtak vele sorra.

A másik lukból az ajtón át két összeakadt test gurult be.

Szélmalom Jancsi ütögette Bölcs Dezső fejét a padlóba.

Lehúzták róla. Fölállt, letépte a gombot nadrágja nyílásán, ami egy szálon lógott már csak, és morgott:

– Egy ilyen piszkot! A tájanatómiámon tölti a tollát!

Coco nagyon megijedt, s franciául panaszkodott és sírt. Elővette széke alól a whiskysüveget, és nagyot húzott. Mostanában ezzel nyugtatta használhatatlanságát. Ivott és köhögött. Kínálta. Azok egymásra néztek.

Bölcs Dezső undorodva húzta félre a száját, és csuklott.

De Bolond elfogadta, és fogai közé fogva az üveg nyakát, vicsorítva ivott.

Továbbadta, és sorra ittak. Vigyázzban álltak mind. Tisztelegtek az ital előtt.

Coco vinnyogott boldogan, szeretett adni nagyon, és örült, hogyha elfogadták.

Kártya feküdt az asztalon, Boldog széles mozdulattal osztani kezdett. Lassan, unottan játszottak, penészbe. Pénze egyiknek sem volt. Bölcs Dezső zsebében bújt meg két egykoronás, de erről feketén hallgatott. Ha összecsörrent véletlenül, és hangzott, sápadtan harapta be a száját.

Csöndben ütögették a lapokat.

És bejött a szobába Beteg Péter, Ügyetlen Andris és Fertőző István.

Esti kezelésről jöttek együtt, de együtt voltak mindig mostanság, három nemibajosok. A díványra ültek, és karjukat átfonva egymás nyakán, ide-oda dülöngéltek s vonyították, hogy:

– Maros vizee foólyik csendesen…

– Abbahagyjátok, vagy röpültök! – ordított Boldog. Nagy csönd ült újra a szobára. Szegény Gábris kaparta csak az asztalt egy kártya élivel, és Coco hangosan ropogtatta az ujjait.

És Hírnök György lódult be rémülten a lukba. Köpött egyet, ráült, és kifulladozta:

– Bátor Károly meghalt! Délután

a szülészeten hasba lőtte magát! a

fürdőkádban. És

a Koszos Hilda levitriolozta

Igaz Lacit!

Fél szemre megvakult!

Nyögtek. Coco röhögött.

– Ksss! – kurrant rá valaki, és a lámpa barnán kacsintott egyet. Félig elszívott cigaretták elfojtatlanul, undorral estek a nagy tányérba az asztal közepén. Füst játszott csigásan. Egy használatlan gyufa a tányéron robbanva gyúlt meg. Valaki vizet öntött az egészre. Büdös lett és sistergett.

Feri rágyújtott. Bölcs kikapta szájából a bagót, és mérgesen nyomta a vízbe.

– Na!

– Ne cigarettázz most!

Úgyis mind megdöglünk!

Már fogyunk.

Fogyunk, mint a hold!

Feri fölállt, ráöltötte a nyelvét Bölcsre, és kiment. Bevágta az ajtót.

Dörrent.

Ültek az asztal körül, és a lámpa rosszul égett. Sokáig csönd volt.

Aztán Boldogtalan Mihály hamisan kezdte:

– Egyszer utaztam Bulgáriában, Balkán hegyek közt jöttünk a kupéban összezárva, egy görög pap, egy török fezben, és egy német lány, tanárnő volt, enyém is lett éjjel a toalettben…

– Az semmi! – vágta el a mesét Szélmalom János –, én beleszerettem sarlachos koromban a járványkórház madámjába, tízéves voltam és…

– Kussoljatok már! – csapott le az asztalra Boldog. A kártya és a víz szétfröccsent. Fölrúgta a széket, és az ablakhoz állt.

A levegő nehézre gyűlt az ablak előtt.

És mellé állt Szegény Gábris, Ügyetlen Andris és Beteg Péter és Hírnök György.

Kinéztek az ablakon.

Mögéjük állt Fertőző István, Bölcs Dezső és Szélmalom János és Boldogtalan Mihály.

És kinéztek ők is az ablakon.

Coco a székre állt.

És besomfordált Bolond Feri vigyorogva:

– Gyerekek, kinn a papírzacskóra rá van hímezve, hogy gyógyszertár a megkönnyebbüléshez!

Senki sem szólt.

– Hihi, hihi – kezdett el sokára nevetni Boldog fagyottan.

– Hihi, hihi – vette át Bölcs a mulatást.

– Hihi, hihi – nevetett Szegény és Bolond és Beteg és Hírnök is.

– Hihi, hihi – nevetett Fertőző és Szélmalom és Boldogtalan és Coco is.

És zengett a szoba, és zengett az ablak karimája.

– Hihi, hihi, hihihi!

Az aranycsinálók uccája fölött hajnalodott.

Lázadva mászott fölfelé Boldog József, és porozott.

Sokára volt, és újra hajnalodott a banyák hónapjának közepén. Messze keserű parasztok szüretelték kapkodva a rózsafák gyümölcseit, mert borult volt és vészes az ég.

Szél hajkurászott felhők után.

Sietve rángatta magát. A vállán nagy uccakövet cipelt. Egy hete már, hogy látta a városon kívül, s ma érte ment.

Nagy kő volt, olyan, amilyennel fordul az uccasarok. És nehéz.

Mire a városba ért, már reggeledett.

Egy kapu fölött gótikus szent tartotta kezében a fejét, és eltűnt lassan a párkányról, levérzett az ucca kövére.

Piszkos fülű inasok nyálasan rajzoltak poros padlókra locsolóval.

Ajtókban, a félig fölhúzott rolók előtt kövér és sovány üzleti emberek simogattak sárga, dohányos ujjakkal izgatott szöveteket. Pénzről beszéltek hangosan.

– Kőtörő lettél?

Kanos Pista állta el előtte szétterpesztett lábakkal az utat. A nadrágja nyitva volt. Nőhöz szökött ki a klinikáról, ahol szolgálatos volt az éjjel. Most tartott visszafelé.

– Segíteni akarsz? – nyögte rá Boldog a kő alól.

– Frászt.

– Akkor menj a fenébe.

Kikerülte, és ment tovább, Kanos Pista már állt egy kanális előtt.

Mire elkönnyezte magát az idő, majdnem hazaért. Nagy csöppekkel esett.

A másik oldalról Lajhár Mátyás Andor, a költő kiabált felé.

– Boldog!

– Na?

– Karthágó oszlopai leszakadtak az éjjel a hold súlya alatt! Nem hallottad?

Boldog József letette a követ. Tölcsért csinált a tenyerével a szája elé, és goromba ajánlatot ordított át a testével kapcsolatban.

Nyögve mászott a lépcsőkön, s fönn a szoba sarkába húzta a követ.

Tust vett elő, ráöntött egy kicsit, s lecsorgatta a kő oldalán. Úgy nézett ki, mint amit levizeltek.

Aztán nekiült rajzolni. Haja tövén gyöngyök csillantak a nagy vigyázattól. Táblát rajzolt: azt, hogy W. C.

És fölszögezte a kő fölé a falra.

Összekapott szemmel nézte.

Boldog volt most József egy pillanatra, s érezte, hogy a mindenség futkos hidegen a nyaka tövén.

Megmosta az arcát, és porral a fogát, amit ritkán szokott.

Dél volt már.

Lefeküdt az ágyra, nézte a plafont, és frissen mosott fogait nyalogatta ebédre.

Párzó legyek estek zümmögve a homlokára. Lerázta őket, és rájuk csapkodott.

Ájultan feküdtek a takarón.

Elővette a mikroszkópot, és alátette óvatosan, szárnyuknál fogva az összeragadt legyeket.

Nem látott semmit.

– A zanyátok – morogta. Unatkozva ablakhoz vitte a mikroszkópot, és kiejtette. A legyeket akarta kidobni.

A nagy csattanásra kinézett.

Szédült, leült az ágy szélére, s a térdeire csapta a tenyerét.

Ült.

Aztán éleset sikított.

– No lám, a mikroszkóp – mondta később csöndesedve.

Újra az ablakhoz ment.

Emberek álltak körbe lenn, és ostobán néztek fölfelé.

Húzott az orrán egyet, és leköpött. Becsukta az ablakot.

Elgondolkodva kaparta a fejét, és nézte az összegyűlt korpát a körme alatt.

Finoman kopogtattak.

És bejött a szobába Csöndes Máté illedelmesen.

Köszönt is.

– Tessék – ült föl Boldog József.

– Költözködök. Nem akarsz együtt lakni velem?

– Nem. Nőm van most. Miért? Mi van Büdös Marcival?

– Kibírhatatlan már. Tudod, én jó fiú vagyok. De ha ledobja, kérlek, este a zoknijait, koppannak és haptákba állnak. És füstölögnek.

Boldognak szétállt a füle a nevetéstől: Hihi!

– Hát tárgytalan. Szervusz, kérlek.

Álomszerűen vonult ki a szobából.

Boldog visszafeküdt.

Feküdt egy sort.

És bejött a szobába Koszos Hilda, és észrevette a követ s a táblát, és nevetett.

És nevettek.

Nevetett Koszos Hilda, és Boldog örült, hogy nevet.

Nevetett Koszos Hilda és lehúzta a rolót és vetkőzni kezdett.

És lefeküdt és föltakarta magát és hívta.

És Boldog József is vetkőzni kezdett.

Zengették estig az ágyat.

Akkor zörögtek. Fölhúzta a nadrágját, és kiment.

Veszejtő Győző állt ott.

– Mi baj?

– Hilda itt van?

– Niincs.

Egymásra furulyáztak a szemeikkel. Boldog bután mosolygott.

– No, engedj bee.

– Mi dolgod vele?

– Nézd, pénz kéne nekem.

– És?

– Hát nem nyugszol? Hilda tegnap Gazdag Pálnál aludt, ma pénze van biztos. Kérni akarok. Úgy állsz itt, mint balsors a himnuszban!

És félretolta Veszejtő egy orvosos mozdulattal, és bebújt.

Boldog szemei kikerekedtek. Látta, ahogy cipeli reggel a követ, hogy Hilda nevessen. És látta Hildát a Gazdaggal!

– Hogy száradjon le a tülke! – lehelte fájdalmasan, és nekiengedte magát a falnak. Állt.

Később kijött Veszejtő. Halkan köszönt, hogy szervusz, és elfarolt.

Boldog József bement, és fölvette a harisnyáját és a cipőjét. És a tükör elé állt a gallérjával.

– Gyere idee – hangzott rövid szünetekkel, éneklősen, sokszor egymás után.

Motoszkálást hallott,