A sötét világ

By Tolnai Lajos

Tolnai – eredeti nevén Hagymássy – Lajos író, publicista, 1837-ben született. A modern magyar irodalom egyik előhírnöke. Elemi iskoláit Gyönkön, a középiskolát Nagykőrösön végezte, ahol négy évig Arany János tanítványa volt. Tanulmányai befeje

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633767542

Book preview

TOLNAI LAJOS

A SÖTÉT VILÁG

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-754-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

A VÁRALJAI NÓTÁRUSÉK

Sokáig tusakodtam, hogy mi módon tegyek eleget a lapok tisztelt kiadója és főszerkesztője azon óhajának, hogy életem főbb eseményeit legalább rövid rajzokban írnám le olvasóközönsége számára. Kritikusaim annyiszor kutatták, hogy mi az oka nagyon is sötét világnézetemnek; véralkatom-e, mely a hiúság, önzés, bűn észrevevésére utal, vagy életem folyama lett volna oly zordon, oly sötét, oly szomorú, hogy mindent a pesszimizmus szemüvegén lássak.

– Írd le, ha senkinek – mint mondod –, senkiért; nekem, régi barátodnak – az én kérésemért.

– De hogy? Mikor az ember bizalmas, benső, őszinte nyilatkozataival senkinek sem árt annyit, mint önmagának. Az írók rendesen akkor szokták megírni visszaemlékezéseiket, mikor azt hiszik, hogy nem halnak meg többé. Ha azt hiszik, mire való akkor e kacér, nevetséges játék? Mert éppen a haláltól, a feledéstől félnek! A siralomházban – a halál előtt, miért kér tollat, téntát, papírt a nyomorult?

Akármekkora író legyen valaki, ha visszaemlékezéseit írja: előttem a siralomház dicsőültje, vértanúja, szerencsétlene jelenik meg.

A közönség mindig megbocsátja néki e gyermekes együgyűséget, és szánó vagy résztvevő mosollyal kíséri.

Hitelt ad szavának, és e hitel talán sok-sok sebre a leggyógyítóbb vigasz.

Midőn egy harmincéves írói pálya képeit vázolom, e gondolatokkal indulok meg. Talán egy vigasztaló szó, egy meleg kézszorítás, egy akaratlanul kihullott könny nekem is jut osztályrészül.

Minden ember életében van egy pont, mellyel öntudatra jutása, visszaemlékezése kezdődik. Szerencsés, aki már a keresztelésére vissza bír emlékezni.

Hosszú büröksípokkal megrakodva tértünk haza a temető aljából. Rendkívül boldognak éreztem magamat, mert az én sípjaim voltak a legszebbek és leghosszabbak.

Csináltam is akkora lármát, hogy anyám arcából kikelve futott ki a szobából.

– Nem tudod, mi történt, jobb volna, ha sírnál.

Ő félrefordult, és sírt keservesen.

Anyám magas, száraz, barna asszony volt, nem szép, de apámnál, akit igen szép embernek tartottak, vagy húsz évvel fiatalabb.

Szerette, forrón szerette a haragos, mogorva, kevés szavú embert.

Én a sípjaimat letettem, és nem gondoltam többé rájuk. Néztem anyámra, és vártam, hogy miért sír oly zokogva.

– Eddig nótárus gyereke voltál, ezentúl isten viselje gondodat.

– Apám beteg?

– Ej! Megpofozta a főbíráját.

Ez a főbíró a híres Perczel család egyik tagja volt, a későbbi rettegett Bach-huszár, a gyűlöletes kecskeméti főnök, Bonyhády Gyula.

– Miért, édesanyám?

– Te is olyan vagy, mint az apád, azt gondolod, csak te vagy a becsületes, csak neked van eszed – és nem tudsz megférni a bőrödben. A mészáros is, a pap is itt volt panasszal, hogy nem bírnak veled. Minden gyereken keresztül mégysz. Jó, jó, úgy veszed hasznát. Amilyen most vagy, olyan leszel ember korodban is. Énrám nem ütöttél, nekem senkivel sincs bajom, én mindenki elől kitérek. Apám is ilyen volt, mikor megütötte a mennykő és meghalt, ott volt udvarunkon az egész falu. Kolosváry Györgyöt szerette mindenki. Apád? Ott van. Búsul, búsul! Késő. Bizonyos, hogy ezért elcsapják a hivatalából. Mért nem hallgatott? Egy-két rossz szót inkább nyeljen el az ember, mint igazságoskodjék. Láthatta már apád, hogy a fele falu ellensége, amért se a Tölöncsér fiát, se a Varga Gáborét, se a német Kirschét nem engedte a katonaságból megszabadítani. Most támaszkodjék a szegény emberekre. Mindig mondtam: a gazdagokkal bujkál, akinek esze van. Most megszabadulhatna! Így?! Jaj, jaj!

Nekem ez a keserű pont az első emlékem, mikor ott állottunk, hogy apámat, aki váraljai nótárus volt, elcsapják a hivatalából.

A bürök-tülkeimet széttapostam, és besompolyogtam az apámhoz.

Nyár utolja volt, gyönyörű szép nyári alkonyat.

Apám ott könyökölt az ablakon, mely a kertre nyílott, a szőlőlugasra, melyről a zsendülő, kövér fürtök csoportokban lógtak alá.

Nagy, széles fejű, kopaszos ember volt, kerek szakállal, vastag bajusszal, telt, piros ajkakkal és nagy, kék szemekkel.

Beszélte a kisbíró, hogy apám egy lovat fel tudott emelni.

És most ez a rengeteg erő nem volt elég, hogy a hivatalát megtarthassa. Pedig egy kis falusi jegyzőség mi?

Leültem vele szemben, a másik ablakba, ahol anyám szokott ülni, mikor apám üres idejében regényeket olvasott fel gyönyörűszép érzékenységgel.

Ó, mennyit sírtunk ilyenkor, de az mindig jólesett.

Most?

Búsult apám, látszott, hogy nagyon búsul.

Milyen az ember, mikor tudja, hogy cselekedetéért a hivatalát el fogja veszteni okvetlenül. Minő fájdalom, szégyen, kétségbeesés nyomhatja akkor szívét!

– Hát Károly hol van? – szólalt meg végre.

– Nem tudom.

– Rossz testvérek vagytok, nem jártok együtt.

– Mert mindig árulkodik.

– Ne bántsatok semmit, szőlőnek, szilvának, almának békét hagyjatok, mert elmegyünk innen lakni.

– Miért? – kérdem oktalanul.

Apám elpirult.

Egy darabig nézett rám, várt, mintha keresné a szót, fölkelt és kiment.

Igen. A mi szép napjaink elmúltak. A nagy, kerek, édes almafáról nem szedtünk több almát, a szilvafákon, diófákon nem mászkáltunk többé nyáron. Egyszer még mi szedtük meg a lugast, a káposztát mi vágtuk le, a sok pompás szilvát mi küldtük be a bonyhádi piacra – de aztán többé soha, soha, sehol!

A váraljai jegyzőlakot elhagytuk, a nagy udvar, kert nem látott többé bennünket, elköltöztünk, le messze, a falu végére, egy parasztember házába, Rémes Mihályékhoz.

Onnan jártunk aztán iskolába.

Én lehettem akkor nyolcéves, húgom hét, öcsém hat, mert hárman voltunk.

Itt laktunk egy szobában, mert a hátulsó Rémesek szobája volt, s ebben a vén Rémesné, egy nyolcvan felé járó asszony feküdt betegen, vakon, süketen, és siratta mindig a katona fiát, akit valami nagy bűnért a katonaságnál elemésztettek.

Mindig erről beszélt.

Én odaültem az ágyához, és mert nem szerettem az iskolába járni, mert rúgott nótárus-fiúnak csúfoltak, hát itt hallgattam órákon át a néni elbeszéléseit a szegény mostohalányról, akit a gonosz mostohája szétrepegetett; a Virág Lidiről, akit egy úrfi elcsábított, amibe aztán a Lidi belebolondult; a rossz emberről, aki a várandós feleségét elhagyja, és egy jómadárral elszökik; a szegény vándorló legényről, akit az árokból szednek föl; a gaz Kondor Gáborról, aki az egész falut az ujján csavarja – és, és, én már nem tudom, miről, de tudom, hogy a vak Rémesné jobban látott innen az ágyból, mint más a szabadban künn, ép szemekkel.

Egy nehéz, kínos esztendőt töltöttünk el a parasztházban, míg végre eljött a tavasz, s a pécsi püspök, Scitovszky, ki apámnak – bár mi protestánsok voltunk – ifjúkori barátja volt, valami harminc szekeret küldött, hogy azok bennünket Györkönybe költöztessenek.

Györköny egy szép Tolna megyei lutheránus német nagyközség; gazdag földmívelő nép lakja, s néhány földesúr. Akkor Kapuváry János volt a legnagyobb birtokos, mellette a Forsterek, Salamonok, Tassyak.

Itt születtem.

Apám akkor idevaló jegyző volt. Hagymássy Sándor jogot és papi tudományokat végzett ember. Fiatalon került ide, alig lehetett húsz-huszonegy éves. Hirtelen meg is házasították Kapuvárynak valami távol rokonával vagy tisztjének leányával.

A mi anyánk nem ő volt. Ez elhalt ifjan, sok apró gyermekkel, s apám úgy vette el Dunaszentgyörgyről a régi nemes családból származó Kolosváry György földbirtokos leányát, a hat eladó nagyleány közül a legidősbet, Juliannát – az én édesanyámat. A mostoha anya című elbeszélésem, mely Emichnél megjelent, első gyűjteményemben fordul elő; apámat és anyámat festi. Az Eszti néni című rajzomban is előfordulnak.

Apám családja, nem hiúságból, olcsó dicsekedésből hozom fel, mert hiszen e nevet nem is használom, mivel Tolnai írói név alatt írok és élek első felléptem óta, hanem csak megemlítem, hogy a Hagymássy család már 1210-ben, az Árpádok alatt szerepel. Őseim erdélyi prímások voltak, a legmagasabb hivatalokat viselték, és magának Bocskai Istvánnak, a választott, inkább a szultántól kinevezett magyar királynak felesége Hagymássy leány volt. Szapolyai János király alatt onnan jöttek be eleim Magyarországba. A reformáció őket is az új táborba vitte.

Birtokaikat lassan-lassan elvesztették, s majd Somogyban, majd Zalában, végre Veszprém, Fehér és Tolna megyékben tűnnek fel.

Ami a nagy birtokból, fényes, ősi névből megmaradt reám, a nemesi diploma, s a Kis- és Nagy Pirithy melléknév. Egyik-másik ősöm más nemesi predikátumot is használt.

Béke velök!

A szegény váraljai volt nótárusék tehát visszakerültek Györkönybe.

Megvan-e még, nem tudom; a régi temető felé volt egy magas dombon a Sixay kastély, egy tökéletesen elhagyatott nemesi fészek, nagy parkkal és millió patkánnyal.

Bérelte apám ezt a kastélyt, vagy birtokosától csak úgy kapta – nem szolgálhatok vele.

Szakadó tavaszi esőben, csontig ázva, éjszaka értünk a romok közé.

Másnap kiszaladtunk a mezőre, megfutottuk a vidéket, azután szemügyre vettük a kastélyt.

Hatalmas egy épület volt. Összes emberi lakója egy vén penzionátus szolga volt a nevelt leányával.

Baka bácsinak hívták a jó embert, a leányt Vörös Márinak, mert vörös volt és szeplős és nyavalyatörős.

– Kik itt az urak, bácsi? – kérdem a vénembert.

– Kik? Hát itt mellettünk mindjárt a Breznyánszky mészárosék, oda alább a völgyben a süket Salamon uraság, künn Bikács felé a többi, de legjobb módja van a tanítónak, Arnold uramnak. Olyan pompásan senki sem él, mint ő. Ott lehet inni bort, de még milyet! Van ám ott pénz is.

– Bácsi, ez a sok patkány, ni, mennyi van ott a vályúnál, nem bántja az embert?

– Majd éjszaka megtudja. Mári attól lett nyavalyatörős.

– Én lerázom őket a takarékról.

Borzadással gondoltam az éjszakára.

Öt-hat egymásba nyíló óriás terem. Ez mind a mienk volt, de a Rémesék egy szobáját jobban szerettem Váralján.

Nem mertünk lefeküdni. Apám, szegény, egész nap a patkánylyukakat tömte. Öcsémmel feküdtem egy ágyba. Nevettünk is, féltünk is, imádkoztunk is.

Az álom végre elnyomott.

– Jaj! – sikoltott fel öcsém. – Itt a mellemen, a lábamon valami mászik. Macska…

Én tudtam, hogy patkányok, de nem mertem szólni. Az arcomon egy végigsétált a hosszú, hideg farkával, és aztán lecsúszott.

Mintha egy ember ugrott volna le a padlóra, akkorát dobbant a förtelmes férge.

Fölkeltünk, hogy gyertyát gyújtsunk, de már megették.

Valahogy anyám olajos mécset kerített.

No, amilyen nagy és merész állatok ezek a patkányok voltak, én olyanokat azóta se láttam soha.

De a gyermek azért gyermek, hogy mindent elfelejtsen, és minden nyomorúságot megszokjék.

Apám ment hivatalt keresni, akkor még a kis hirdetések nem voltak, és a pályázatok is ritkák, anyám meg varrt.

Mi játszottunk. Megbarátkoztunk a Breznyánszky gyerekekkel. Óriási szelindek kutyáik voltak.

Hogy a mi állapotunk igen rosszul mehetett, onnan gondolom, mert egy alkalommal elbújtunk a mészárszék kamaráiba, s ott nagy kenyereket találtunk.

– Károly, ez kenyér – mondám öcsémnek.

– Az. Korpakenyér, kutyakenyér.

Mi ide mindennap elbújtunk játékból, és a kenyerekből, melyek veres-feketék voltak és keserűek, igen jól éltünk.

De mert minden élvezetnek vége szakadt, mi is alá voltunk vetve e törvénynek.

Apám lent a völgyben bérelt egy parasztlakást, tehát e lovagvárból mi oda költöztünk, s a korpakenyerektől elestünk.

Tizenegy éves lehettem ekkor.

Előbb apám, majd anyám nagy betegségbe esett.

Soha a nyomort ily alakban nem láttam.

Apám egy levelet bízott reám, hogy adjam át Arnold tanító úrnak.

A kövér, szigorú, német ember, mikor a levelet elolvasta, sírva fakadt.

Arnold úr közelebb intett magához. Megsimogatta arcomat, és megmorzsolgatta vastag, fehér ujja hegyével a ruhámat.

December felé járhatott már az idő.

– Ez nagyon vékony kabát, fiú. Fázol?

– Olykor.

– Megfagysz ebben.

Keresgélt a ruhái között. De azok mind olyan jók voltak még. Nem tudott választani. Gondolkozott. Ilyen komor arcot szokott vágni akkor, mikor a széles lineával az embernek a hátára egy nagyot akar ütni. Már vártam is, hogy kapok egyet.

– Eredj át a tisztelendő úrhoz, mondd, hogy igen fontos dologban kéretem egypár szóra, alázatosan. El ne felejtsd: alázatosan. Nem ártana, ha kezet is csókolnál. Nem, nem, ne tedd, mert akkor azt hinné, akarsz valamit. Pedig most…

És dobolt a szájával, amit már mindnyájan eltanultunk tőle. A tisztelendő úr nem vett észre, mikor lassan benyitottam a szobájába. Egy nagy pálinkásüvegből ivott.

– Na, wasz iszt, mi az? Ökör.

Fekete arcú, barna ember volt, összeérő szemöldökkel.

– Arnold tanító úr kéreti a tisztelendő urat…

– Nana, abból semmi sem lesz.

– Egypár szóra alázatosan. Azt mondta, igen fontos dolog.

– Nincs ott valami fiatal nő?

– Nem láttam.

– Abból semmi sem lesz.

Hirtelen elzárta a nagy pálinkásüveget a könyvszekrény aljába, mely tele volt ilyen üvegekkel, és öltözködött.

– Megállj. Itt van három kosár, vedd a fejedre és vidd.

Mentünk. Hallottam, amint morzsolja: abból semmi sem lesz, abból semmi sem lesz.

A tanító úr már várt bennünket a kapuban.

– Gyere te is – szólt felém Arnold tanító úr.

Mikor odabent a jó meleg, tiszta szobában elhelyezkedtek, a tanító úr felvette az atyám levelét, és néhány szó után a tisztelendő úr előtt hangosan felolvasta. Gyermek voltam még, de a szégyen miatt égett az arcom. Szerettem volna kimenni.

– Hát hitte ezt a tisztelendő úr? Istenem, milyen jómódja volt itt. Szerették, becsülték, de minden úrral összeveszett.

– Disznó kevély ember volt.

– Nem.

– Ej, amit keresett, megkapta. Én még a köszöntését se fogadom. Az ilyen koldusoktól tartózkodni kell.

A tanító úr egy darabig hallgatott.

– Hát ez az a fontos ügy?

– Gondoltam, kellene valamit tennünk ezzel a szegény emberrel.

– Én! Még a kisujjamat se nyújtanám ki. Mit csinál apád?

– Ír – válaszoltam halkan.

– Tudja mit ír? Instanciákat, kolduló leveleket. Nem jobb lett volna magát alázatosan meghúzni; itt az urakkal ujjat nem húzni; az erkölcsbíró szerepét nem játszani – bízta volna azt énrám –; az embereken keresztül nem menni. – Ej! Az ilyennek kötél való.

– Lajos, eredj ki, majd a tanítás után jöjj be. Olvastasd a leányokkal a bibliát, ahol elhagytuk.

Mikor kimentem a folyosóra, haza akartam szaladni, de meggondoltam magam, azaz szerettem volna megtudni, mit csináltak. Hát bementem az iskolába.

Tizenkét óra felé bejött a tanító úr és kihívott.

– Fiam, vidd haza az atyád levelét, kérd meg a nevemben, hogy szaggassa széjjel, és hogy ne írogasson senkinek. Úgyis semmit sem ér. Én küldöm ezt a három húszast, fát is küldök, valami mást is összecsinálok, de ne köszönje meg. Ha lát, ne köszönjön. Tegye, mintha nem látna. Most siess. Megértettél? Meg ne látogasson. Neki sok ellensége van. Siess.

Atyám igazán, akkor is írt szegény, mikor hazaértem. Anyám is bejött a konyháról. Mohón bontották fel a csomagot. Egy sor írás se volt mellette.

Sorra vettük a húszasokat, és mi gyermekek gyönyörködtünk a fehér színükben.

De szüleim összedugták a fejüket, és keserű szóváltásba keveredtek.

– Ugye megmondtam, Sándor – szólt anyám kisápadva.

– Elég emberen segítettem én is.

– Azzal nem állhatsz elő.

– Hát hogyan? Öljek? Hát mit csináljak? Már mindent elpróbáltam. Kapuváry nem ereszt be. Nincs otthon. Forster nem ereszt be. Vendégei vannak. Tassy – menjek máshoz. Petrics? Hogy sok a gyereke.

– Gyáva vagy.

Ekkor borzasztó módon összevesztek.

Anyám vádolta apámat, hogy a szerencsében elbízta magát, és bolondokat cselekedett; apám meg azzal fordult anyám ellen, hogy ha most olyan okos, állott volna a híres, bölcs, nagy eszével elő akkor.

Délután jó későre járhatott már az idő, midőn megcsendesedtek.

– Lajost elviszem Pécsre – mondá apám oly nyugodtan, mintha semmi se történt volna köztük.

– Minek?

– Scitovszky püspökhöz. Legyen a fiú katolikus, úgyis pap akar lenni, ott lehet. Valamire viheti. Ne beszélj. Ne torkolj le. Meggondoltam a dolgot. A püspök nemes lelkű, áldott ember. Ha Váralján áttértünk volna mindnyájan, most nem nyomorognánk. De előtted csak a kálomista vallás volt a szent.

– Az. Őseim is azok voltak. Inkább meghalok, mint a hitemet elhagyjam. Varrok, mosok, de a vallásommal nem kereskedem.

– Asszony vagy, hosszú a hajad, rövid az