Stella

By Takis Würger

Fritz svájci, Stella német. A fiú tapasztalatlan, a lány mindent tud. Fritz idealista és naiv, Stella kiszámíthatatlan és rejtélyes. A fiú az igazságot keresi, a lány titkolózik. A fiú álomvilágban él, a lány hazugságban. Fritz a múlt, Stella a jelen elől menekül. A Harmadik Birodalom fővárosában találkoznak, 1942-ben.

Berlin fojtogató és fülledt. Horogkeresztes zászlók csattognak a szélben, karszalagos katonák igazoltatják a járókelőket, bútorszállító autók viszik az embereket a gettókból a vonatokhoz. A dzsesszklubokban tiltott zene szól, cigarettafüst gomolyog, konyak folyik a bárpulton.

Milyen sors vár Fritzre és Stellára? Túlélheti-e szerelmük a háborút?

„Minden szerelemben eljön az a pillanat, amikor már túl késő válaszokat keresni."

Igaz történet alapján.

• Language: Magyar
• Publisher: Scolar Kiadó
• Release date: May 21, 2020
• ISBN: 9789635091911

Book preview

cover.jpg

TAKIS WÜRGER

STELLA

regény

scolar

A mű eredeti címe: Stella

© Takis Würger

© 2019 Carl Hanser Verlag GmbH & Co. KG, München

Fordította: Bán Zoltán András

© Bán Zoltán András, 2019

© Scolar Kiadó, 2019

A borítót a Landesarchiv Berlin C Rep. 375-01-07 Nr. 1. képének felhasználásával Peter-Andreas Hassiepen tervezte

C Rep. 375-01-07 Nr. 147 A2 Bl 1 Foto 03 © Landesarchiv Berlin

Minden jog fenntartva. A mű egyetlen részlete sem használható fel, nem tárolható és nem sokszorosítható a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Köszönjük, hogy a Scolar Kiadó könyvét választotta.

Iratkozzon fel hírlevelünkre a www.scolar.hu honlapon, vagy keressen minket a facebook.com/scolarklub oldalon!

Scolar Kiadó, 2020

1016 Budapest, Naphegy tér 8.

([phone]

[e-mail]

www.scolar.hu

Felelős kiadó: Érsek Nándor

Felelős szerkesztő: Györe Bori

Tördelés: Blazsek Réka

Korrektor: Füzesi István

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

Készítette: Békyné Kiss Adrien

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-509-191-1

Ez egy részben igaz történet. A dőlt betűs szöveghelyek egy szovjet katonai bíróság jegyzőkönyveiből származnak. A hivatalos iratok mostani lelőhelye: Landesarchiv, Berlin.

Dédapám, Willi Waga emlékének, akit 1941-ben a T4 akció során elgázosítottak.

1922-ben egy bíró államellenes izgatásért három hónap börtönre ítélte Adolf Hitlert, egy angol régész feltárta Tutanhamon sírját, James Joyce megjelentette Ulysses című regényét, Sztálint választották a szovjet Kommunista Párt főtitkárává, és megszülettem én.

A Genf melletti Choulex nevű falucskában nevelkedtem egy tizenhét holdas birtokon álló villában; a ház előtt cédrusok nőttek, az ablakok előtt vászonfüggönyök lógtak.

A pincében leterített páston tanultam meg vívni. A padláson meg azt tanultam meg, hogyan ismerhetem fel pusztán a szaga alapján a kadmiumvöröst vagy a nápolyi sárgát, és milyen érzés, ha az embert szőnyegporolóval verik.

Ahonnan én származom, ott a kérdésre, hogy ki fia-borja, a szülei nevével válaszol az ember. Apám egy harmadik generációs konszern főnöke volt, mely selymet importált Olaszországból. Anyám egy német nagybirtokos lánya, aki elvesztette a vagyonát, mivel túl sok armagnacot ivott. „Elpityókázta", mondogatta anyám, akit ez a legkevésbé sem bántott. Mindig büszkén mesélte, hogy apja temetésén a Fekete Reichswehr teljes vezérkara megjelent.

Esténként anyám altatódalt énekelt a hullócsillagokról, és ha apám elutazott, ivott valamit a magányosság ellen, meghagyta a személyzetnek, hogy tolják a fal mellé az asztalokat, feltett egy lemezt, és bécsi keringőt táncolt velem. Nagyon magasra kellett nyújtózkodnom, hogy a vállára tudjam tenni a kezem. Azt mondta, jól vezetek. Tudtam, hogy hazudik.

Azt mondta, én vagyok a legszebb fiú Németországban, noha nem is Németországban éltünk. Olykor megengedte, hogy kifésüljem a haját, azzal a bikaszarvból készült fésűvel, melyet apám ajándékozott neki; anyám ilyenkor azt kérte, olyan legyen a haja, mint a selyem. Meg kellett ígérnem, hogy ha megházasodom, én fésülöm majd a feleségem haját. Bámultam anyámat a tükörben, ahogy csukott szemmel ült előttem, és csak úgy ragyogott a haja. Megígértem.

Ha este bejött a szobámba jó éjt kívánni, a két tenyerébe vette az arcom. Ha sétálni mentünk, fogta a kezem. Ha hegyet másztunk, és odafönt hét vagy nyolc poharat emelt a csúcs egészségére, boldog volt, hogy támogatom a völgymenetben.

Anyám művész volt. Festőművész.

A hallban két olajképe lógott, egy tulipánokat és szőlőt ábrázoló nagyméretű csendélet és egy kisebb festmény, egy lány hátulnézetből, aki két karját összekulcsolja a keresztcsontja fölött. Sokáig néztem ezt a képet. Egyszer megpróbáltam úgy összefonni az ujjaimat, ahogy a lány. Nem sikerült. Anyám olyan természetellenesen kificamodott tartásban ábrázolta a csuklókat, amelyben minden valóságos ember a csontját törte volna.

Anyám gyakran beszélt arról, milyen nagy festő lehetnék, ellenben nagyon ritkán arról, hogy ő maga festő. Késő este gyakran mesélte, hogy lánykorában felvételizett a Bécsi Festészeti Akadémiára, de a szénrajzvizsgán kudarcot vallott. De talán mindenképpen elutasították volna, mert akkoriban csak nagyon kevés nő járhatott egyetemre. De tudtam, hogy erről nem szabad kérdezősködnöm.

Anyám már a születésemkor szilárdan elhatározta, hogy maga helyett engem küld a bécsi vagy legalább a müncheni festészeti akadémiára. De mindenekelőtt attól óvott, hogy olyan iskolákba járjak, mint például a Feige-Strassburger Berlinben vagy Röver rajziskolája Hamburgban, mivel ezek teljesen „elzsidósodtak".

Anyám megmutatta, hogy kell tartani az ecsetet, hogyan kell felvinni az olajfestéket a vászonra. Nagyon igyekeztem, mert boldoggá akartam tenni, és még akkor is gyakoroltam, amikor egyedül voltam. Elutaztunk Párizsba, a Jeu de Paume-ban megnéztük Cézanne képeit, anyám meg azt mondta, ha valaki almát rajzol, annak éppen úgy kell kinéznie, mint Cézanne festményein. Megengedte, hogy én csináljam az alapozást a vásznaihoz, kézen fogva vezetett végig a múzeumokon, igyekezett mindenre felhívni a figyelmemet, néha egy képen a színek mélységét dicsérte, egy másikon meg kritizálta a perspektívát.

*

1929-ben összeomlott a tőzsde New Yorkban, a szászországi tartományi választásokon a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt 5 mandátumot szerzett a 96-ból, és nem sokkal karácsony előtt egy kocsi érkezett a falunkba.

Szántalpakon siklott a havon. A bakon, földig érő sötétzöld lódenkabátban egy idegen ült. Apám később a csendőrség segítségével sem tudta megtalálni. És az is felderítetlen maradt, miért tartott hegyes üllővasat maga mellett az ülésen.

Talán tízen voltunk gyerekek, és a templomtéren hógolyókkal dobáltuk a torony vaskakasát.

Nem tudom, ki dobta meg először a kocsist. A hógolyók röpködtek, és szétfröccsentek a kocsi faborításán. Úgy rémlik, az én hógolyóm találta el a kocsis halántékát. Azt reméltem, a többi srác felnéz rám ezért. A férfi meg se rezzent.

Megzabolázta a lovát. Kisvártatva leszállt a bakról, odalépett a lóhoz, és súgott valamit a fülébe, aztán odajött hozzánk és elénk állt. Olvadt hó csöpögött a gallérjáról.

Fiatalok voltunk, nem szaladtunk el. Még nem tanultunk meg félni. A kocsis valami fémes, sötét, apró tárgyat tartott a kezében.

Valami olyan svájci nyelvjárásban beszélt, amit ritkán hallottunk a környékünkön.

– Ki dobott meg? – kérdezte halkan, miközben végigmért minket. Hallottam, hogy a fagyott hó megcsikordul a talpam alatt. A levegőben nedves gyapjú szaga szállt.

Apám mindig azt mondta, az igazság a szeretet jele. Az igazság ajándék. Akkoriban biztos voltam benne, hogy ez igaz.

Gyerek voltam. Szerettem az ajándékokat. Hogy mi a szeretet, azt még nem tudtam. Előreléptem.

– Én.

A hegyes üllőszarv áthatolt arcom jobb oldalán, egészen az állkapcsomig, és felszakította a szájam sarkáig az arcomat. Elvesztettem két zápfogamat és egy metszőfogamat. De erre nem emlékeztem. Amikor magamhoz tértem, anyám szürke szemébe néztem. A kórházi ágyamon ült, pálinkával dúsított teát ivott, amelyet termoszból töltött ki magának. Apám megint üzleti úton volt valahol.

– Boldog vagyok, hogy a kezednek semmi baja nem esett – mondta anyám, és megcirógatta az ujjaimat.

Az arcomon karbolsavba áztatott kötés húzódott. A seb begyulladt. A következő hetekben szakácsnőnk csirkehúslevesével tápláltak. A leves eleinte átszivárgott a kötésen.

A gyógyszerek elkábítottak. Amikor a tükörbe néztem, csak akkor fogtam fel, hogy a kocsis ütése miatt elvesztettem a képességemet, hogy lássam a színeket.

Vannak, akik a vöröst és a zöldet nem tudják megkülönböztetni, én az összes színt elvesztettem. Karmazsin, smaragd, viola, bíbor, azúr, szőke – mindezek számomra csak a szürke különféle árnyalatait jelentették. Az orvosok azt mondják, hogy ez cerebrális akromatopszia, a színérzékelés zavara, mely idősebb embereknél léphet fel szélütéskor. És kijelentik, hogy a seb be fog hegedni.

Anyám rajztömböt tett a térdemre, és hozott egy doboz színes ceruzát. Zürichből rendelte, hogy a kórházban is folytassuk a tanulást.

– Eltűntek a színek – mondtam. Tudtam, mennyire fontos számára a festés.

Anyám elfordította a fejét, mintha rosszul hallott volna.

– Mama… bocsáss meg… de én már nem látom a színeket.

Erre hivatott egy orvost, meg kellett néznem pár képet, aztán belecsöpögtettek valamit a szemembe.

Az orvos elmagyarázta anyámnak, hogy az ilyesmi olykor előfordul, és annyira azért nem komoly, a moziban amúgy is fekete-fehérben vetítik a filmeket.

– Ne haragudj, mama – mondtam. – Kérlek, ne haragudj!

Az orvos azt mondta, kész csoda, hogy az arcomban a nervus facialis ép maradt. Mert ha megsérült volna, alig tudnék beszélni, és folyton csorogna a nyálam. Szerencsegyümölcs vagyok, mondta az orvos. Anyám csak ült. Nagy kortyokban nyelte az italt.

*

Anyám küldött egy táviratot apámnak Genovába. Megjött az éjszakai vonattal.

– Én tehetek róla. Az én bűnöm – mondtam neki.

– Bűn egyáltalán nem létezik – mondta apám.

Ott maradt a kórházban, egy vaságyon aludt mellettem.

Anyám azt mondta:

– Mit gondolnak majd az emberek?

Mire apám azt mondta:

– Kellene, hogy ez érdekeljen minket?

Ha a seb sajogni kezdett, elmondott pár mesét, amit Pesavárban hallott a selyemkereskedőktől. Apám hozott Haifából egy régi, rózsákkal díszített fémdobozt, és azt mondta, minden kívánságunk valóra válik, ha háromszor megsimogatjuk a fedelét az óramutató járásával ellentétes irányban. Anyám erre kijelentette, hogy ha ez a kacat nem tűnik el azonnal, nem jön be többé a kórházba.

Anyám már szinte meg se érintett. Ha séta közben megfogtam a kezét, összerezzent. Ha este bejött jó éjszakát kívánni, állva maradt az ajtóban és kinézett az ablakon, noha odakint sötét volt. Apám megint üzleti útra ment.

Nem sokkal a sebesülésem után anyám annyira berúgott, hogy ott maradt fekve az ebédlő padlóján, és nekem meg a szakácsnőnek kellett becipelnünk a szobájába. Éjszakánként egyedül kószált a mezőkön, és ha a házban maradt, olykor két napra is bezárkózott a festővásznaival.

Nyolcéves voltam, és nem tudtam, hogy vajon miattam alakult-e mindez így.

*

Mostantól kedvenc helyem lett a minorita kolostor mögötti tó. Egyik oldalról sziklafal, a másikról a mohás kolostorfal szegélyezte.

Feküdtem a nádasban és szívtam a cigarettákat, amelyeket az apám szivarjaiból kitépkedett dohányból készítettem. A szakácsnő megmutatta, hogyan lehet egy bot, némi zsinór és egy meghajlított tű segítségével hegyi lazacot fogni. Aztán megtöltötte a halakat apróra vágott petrezselyemmel és fokhagymával, a sütőbe tette, hogy aztán tűzforrón faljuk be őket.

A szakácsnő megmutatta, hogy szívja ki az ember a mézet az orgonavirágból. Segítettem neki, amikor fonott kalácsot készített, és becipeltem a konyhába a tejeskannát a tehénistállóból. Sokszor leszedtük a fölét, melyet aztán együtt fogyasztottunk el.

Abban a korban, amikor más fiúk barátokra lelnek, és meghívják őket magukhoz, én ezt anyám miatt nem tehettem meg. De jól bírtam a magányt, talán azért, mert amit nem ismertem, azt nem is hiányolhattam.

Anyám ánizspálinkát ivott, amely zavaros lett, ha jeges vizet töltött bele. Ilyenkor azt képzeltem, hogy tejet iszik.

A tóba fából összeeszkábált stég vezetett be, amely recsegett a nyári hőségben. Egyik ősszel, alkonyatkor, kiálltam a szélére, és lapos kövekkel kacsáztam. Amikor apám és a szakácsnő nem ért rá velem foglalkozni, anyám meg napokon át ivott, láthatatlannak éreztem magam.

Bámultam a sziklafalat, és eltöprengtem, hogyhogy még senkit sem láttam leugrani róla. Felkapaszkodtam a kaszálóra, és kiálltam az egyik kiugró sziklára. Leláttam a tó fenekére, és elnéztem, hogyan lebegnek a moszatok. Kifutottam