Egy város regénye

By Nagy Endre

Amint kijöttem a vívóteremből, Ady Endre várt rám a kapuban, a nyakamba ugrott, össze-vissza csókolt, mintha Isten tudja, micsoda halálos veszedelemből szabadultam volna ki. Utána beültünk a Demetrovicsba sörözni, és nagyokat nevettünk rajta.
De nem sokáig nevethettem. Párbaj után a jogászifjúság összeült tanácskozni, és a határozatot eljuttatta hozzám. (...) Ha ezentúl ki akarok menni az utcára, előbb gondoljam meg, hogy ők kétszáztizennégyen egyenként fognak inzultálni, ahol találnak. Amíg tart a kétszáztizennégyből, addig ennek nem lesz vége. Legalább most megtanulom mit tesz az: a váradi jogászokkal kikezdeni.
(...)
Vásároltam egy forgópisztolyt, azt a markomra szorítottam, és úgy indultam el a korzóra első sétámra.

• Language: Magyar
• Publisher: eClassic
• Release date: Dec 4, 2017
• ISBN: 9786155381201

Book preview

NAGY ENDRE

EGY VÁROS REGÉNYE

v1.1

Egy város regénye

Címoldal

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

ISBN 978-615-5381-20-1

© 2017 eClassic

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve annak részeit a kiadó előzetes írásos engedélye nélkül tilos reprodukálni, adatrögzítő rendszerben tárolni, bármilyen formában vagy eszközzel – elektronikus vagy más módon – közölni.

1

Déltájt benéztem a szerkesztőségbe. Végigmentem a hosszú, folyosószerű könyvesbolton, amelynek mélyében nappal is égett a gázláng, aztán egy üvegajtó következett a fennhéjázó fölírással, hogy: „Kiadóhivatal". E mögött a sötét, elrekesztett részben ült íróasztala mellett Laszky Ármin, a könyvesbolt tulajdonosa és a Szabadsá

g-

nak, a Bihar megyei szabadelvű párt hivatalos közlönyének kiad

ó-

tulajdonosa. A másik íróasztalnál egy rezignált rabszolga címszalagokat írt nesztelenül. Ő volt az adminisztráció.

Mehettem volna az udvaron át is, sőt ez volt a szerkesztőség rendes bejárata, de akkor esetleg Laszky Ármin meg se látott volna. Márpedig súlyt helyeztem rá, hogy hadd lássa, milyen buzgó munkatársa vagyok. De ezúttal megjártam a stréberkedésemmel. Amint beléptem, rögtön lefülelt.

– Ejnye, de jó, hogy bejött. Már nem is tudtam, hol hajszoljak föl hamarjában egy munkatársat!

– Riport?

– Nem riport, másról van szó. Ma délután érkezik meg a debreceni vonattal az a fiatalember, hogy is hívják... Krúdy

Gyula, akit korrektornak szerződtettem a laphoz. Illik, hogy valaki fogadja a vonatnál. Maga éppen jó lesz.

Fintorogva félrehúztam a számat. Elvégre én már krokiverseket írtam, meg humoreszkeket, meg ünnepnapokra zengzetes ciceró betűs fejcikkeket; a déli korzón megvolt már a presztízsem, ha hanyagul megkötött pöttyös nyakkendőmmel, költőiesen szétzilált boglyas fejemmel megálltam a Magyar Király előtt. Megmondtam kereken, hogy nem vagyok én se pesztonka, se fremdenführer; Nagyvárad ugyan büszke nagyváros, nemhiába hívják világszerte a Pece-parti Párizsnak, de azért egy fiatalember kalauz nélkül is eligazodhatik benne. Pláne riporter-újságíró. Az lenne csak a szép, ha ennyi élelmesség se volna benne.

Laszky Ármin elérzékenyülten kezdett a szívemre beszélni. Hogy nemcsak éppen egyszerű kalauzolásról vagy ünnepi fogadtatásról van szó. De gondoljam csak meg, hogy ez a Krúdy Gyula hetven korona fizetést kap egy hónapra, így hát nagyon fontos, hogy megismerje azokat a helyeket, amelyeken kis pénzzel is meg lehet élni. Hónapos szobát már szereztek neki a Széchenyi téren havi tíz koronáért; most hát ki kell oktatni, hogy hol étkezzék, hol kávézzék, és ha elszakad az inge, hol vásárolhat másikat a legolcsóbban. Beláthatom, hogy az a debreceni fiatalember mindezt magától ki nem találhatja. Sötét daccal feleltem:

– De miért éppen én? Ott a Bíró Lajos vagy az Ady Endre. Miért nem mennek ők? Nekik éppolyan kollégájuk, mint nekem.

A többit nem is említettem, de Bíróval és Adyval egyidős voltam, és kortársak között féltékeny gonddal tartott a versenyfutás. Vigyáztunk, hogy egy hüvelykkel se maradjunk el egymástól. Laszky Ármin aztán megmagyarázta, hogy

Bíró Lajos Párizsban élt egy évet, trabukkót szív, a legelőkelőbb városi urak társaságában szeret üldögélni; szegény Krúdy Gyula ha őutána indul, egy hétre se lesz elég a fizetése. Ady Endre pedig javíthatatlan lump; ebédelni is éjszaka szokott a Valterájban és a többi éjjeli mulatóhelyen; tőle megtanulhatja Krúdy Gyula, hogy hol lehet a legjobb bort kapni, hol vannak a legcsinosabb lyányok, de hogy hol mérik a legolcsóbb kismenüt, arról neki magának sincs fogalma. Én ellenben a nagybátyámnál élek teljes ellátáson, én még nem szakadtam ki a rendszerető polgári társadalomból, én még megmutathatom neki a helyes utat, amelyen a havi hetven koronájával a rendes élet keretén belül megmaradhat. Be kellett látnom, hogy igaza van.

A debreceni vonatból alig egynéhány utas szállott ki, de így se tudtam ráismerni a magam emberére. Én azt a széllelbélelt, kopott csavargót kerestem, aki Debrecenből hajlandó átköltözni Nagyváradra, hogy havi hetven koronáért a korrektorságot és segédriporterséget vállalja. Ehelyett egy nyurga fiatalembert láttam, aki arisztokratikusan begörbített mellel járt, de így is három fejjel magasabb volt nálam. Valami hófehér bolyhos posztóból készült télikabát volt rajta, mintha bárányprémből lett volna kiszabva; ilyet én még sose láttam világéletemben. Aztán sárga cipője volt vörös gumitalppal, ami akkoriban szintén sose látott csuda volt. Gumitalp! Valami elképzelhetetlen fényűzés volt ez. És a kezében olyan disznóbőr táskát tartott, amilyennel csak grófok utaznak. Alig mertem megszólítani:

– Krúdy kolléga?

Bólintott azzal a búsan félrebillentett barna fejével. Bemutatkoztam, kezet fogtunk, és amíg a kijárat felé igyekeztünk, kis híja, hogy a koffert ki nem kaptam a kezéből. Nagyon imponált. Nekem még ilyen előkelő úrral sose volt dolgom.

Indítványoztam, hogy sétáljunk be gyalog. Nem nagy út az egész. Van itt elég ácsorgó gyerek, néhány krajcárért valamelyik szívesen utánunk hozza a koffert. De ő megcsóválta a fejét, és halk, mély hangján vontatottan mondta:

– Üljünk csak be. Nem szeretek gyalog járni.

Hiszen volt ott elég egyfogatú konflis, de azokat mellőzte. Állott ott néhány kétlovas, terebélyes bárka, az egyikbe beledobta a kofferjét, és maga is beült utána. Nem mertem szólni, szépen melléje telepedtem.

Megadtam a címet a kocsisnak, és a két csontos gebe lustán elindult. Én pedig rögtön belekezdtem cicerone-szerepembe. A pályaudvarral szemben, az a vörös, dupla zsindelytetős, nagy barokk palota a püspöki rezidencia. Még Mária Terézia idejében készült, úgy mondja a néphit, hogy éppen háromszázhatvanöt ablak van rajta; őeminenciája még szökőévben is minden nap másik ablakon nézhet ki a lakásából, ha szereti a változatosságot. Mellette a templom azzal a két tömzsi toronnyal a székesegyház. Nagy ünnepségeken Schlauch Lőrinc bíboros személyesen szokta benne a misét szolgáltatni. Olyankor azt a pár lépést a palotájától a templom lépcsőjéig aranyos díszhintón szokta megtenni, és a kirendelt díszszázad sortüzet szokott adni. Valami káprázatos mulatság az.

Az út mentén megmutattam neki azt a hosszú, barna, földszintes házat, amelyben báró Gerliczy Félixné lakik. Ezt újságírónak illik tudnia. Gerliczyné a Bihar megyei Nőegylet elnöknője és Fehérváry Gézának, a honvédelmi miniszternek az anyósa. Aztán megmutattam neki egy másik földszintes házat is, amely Brüll Samunak a téli szállása. Ez a Brüll földbirtokos, de nem ez a nevezetessége, hanem a leánya, Brüll Adél, aki a város legünnepeltebb hölgye. Tulajdonképpen nem klasszikus szépség, de kreol arca van, barna haja, zöld szeme, nagy, piros, érzéki szája, Párizsban szabott testhezálló ruhákat visel, neki van a legkarcsúbb slussza a vármegyében, és ha agarával végigsétál a déli korzón, a huszártisztek haptákba merevedve tisztelegnek előtte. Ahol az út derékszögben a Fő utcába fordul, megmutattam a város egyik legrégibb és legfájdalmasabb szégyenét, a Párizs-patakot. Ezt aztán igazán ismernie kell annak, aki nagyváradi újságíró akar lenni. Alig múlik el közgyűlés, hogy erről szó ne essék, a helyi humoreszkeknek is ez a legősibb témaforrása. Ez a patak itt eredt a közeli szőlőhegyekben és girb

e-

gurba gödrével beszemtelenkedett a belső városba. Hát hiszen az esős időszakokban még megjárta, amikor medrét színültig megtöltve, hömpölygött benne a víz a hegyekből, de nyáron, amikor egészen kiszáradt, gondolni se volt jó rá, hogy micsoda magyar kaktuszültetvényekkel telepítették be mederágyát a jár

ó-

kelő mezei hadak. Pedig ez még csak a Párizs-patak volt. De a város túlsó szélén folyt a város örök gyalázata, a Pece, amelyről Nagyvárad Pece-parti Párizsnak neveztetett. Ez a Pece a Félix-fürdő hőforrásaiból fakadt, és posványos medrében téle

n-

nyáron gőzölgött a szürkéskék hévíz, amelynek kén, jód és egyéb kielemzett gyógytényezői még sok más egyéb, kevéssé áldásos tényezővel gyarapodtak, amint a kis földszintes házak között folydogált. Bizony, a legerősebb gyomrú embernek is be kellett fognia az orrát a közelében, ha ki akart sétálni a Rhéde

y-

kertbe, ami a város mulatóparkja volt. Nem is lakott rendes ember abban a Pece-parti házsorban. Oda helyezte el a magisztrátus azokat az intézményeket, amelyekről mindenki tud, de senki se beszél rendes társaságban. Kellett ez ott nagyon; négy ezred feküdt a városban, az a sok katona a biztosítószelepek nélkül szétrobbantotta volna a polgári társadalmat. És maga a Sebes- Körös is bátran beállhatott harmadiknak a két kisöccse mellé. Az se volt sokkal üdébb folyó, hiába zuhogott olyan kristálytisztán az erdélyi havasokból. A Körös partját a tímárok lakták; gyerekek számára rendes iparág volt Váradon, hogy csipesszel, bádogbödönnel járták az utcákat, és gyűjtögették az elhullajtott kutyagumit; egy-egy teli bödönért háro

m-

négy krajcárt is kaptak, már attól függött, hogy milyen ára volt aznap a börzén. Ez a legjobb cserzőanyag és amikor ipari föladatát elvégezte, az mid a Körös vizébe került. Állandóan sűrű, fehéres szürke volt tőle a Körös. Ezt mind meg kellett szokni abban a Pece-parti Párizsban. Én még akkor nem voltam Párizsban, de vakon is elhittem, hogy szagban kiálltuk vele a versenyt.

Csak az bosszantott, hogy akármilyen buzgón magyaráztam is, Krúdy mindig csak szótlanul bólogatott rá azzal a búsan félrebillentett fejével. Mint egy keleti satrapa, aki kegyeskedik minisztere alázatos jelentését meghallgatni. Pedig nagyon szerettem volna éreztetni véle a kitüntetést, hogy egy ilyen ünnepelt krokiírót küldött ki a szerkesztőség a fogadtatására. Holott ő csak egyszerű korrektornak és segédriporternek szerződött. De semmi hajlandóság se volt benne, hogy ezt méltányolja.

Megmutattam neki a házat, amely a hatalmas Tisza család szállása, ha néha bejönnek a városba Gesztről. És egy másik, hosszú, sárga, földszintes házat is, amelynek kapuja fölé háromszögbe keretezve, egy emberi szemet föstöttek valamikor. Ez a megyei főorvosnak, dr. Grósz Albertnek ősi háza volt. Már az apja is főorvos volt, és ebben a házban szemklinikát rendezett be. A fia, dr. Grósz Emil már világhírű tudós, egyetemi tanár Pesten. Ő már „városunk szülöttje"; ezt tudnia illik a jó újságírónak. Leánya, Jenny, Szunyogh Lóránd felesége; művészi temperamentum, remekül hegedül, és a Bihar megyei előkelő nőtársaság vezető egyénisége. Rettenetes bűnt követne el a helyi újságíró, ha egyszer véletlenül kihagyná a jelenvoltak névsorából.

A batár bekanyarodott a Széchenyi térre. Itt legalább egy marokba fogva, megmutathattam a vármegyeházát, a városházát, a törvényszéket és az ítélőtáblát. Ezeket a riporternek naponta végig kell járnia, ha meg akarja tudni, hogy mi történt Biharországban. A hónapos szoba egy földszintes ház mélyén volt. Krúdy öreguras kényelemmel kikászálódott a kocsiból (már akkor a huszadik évén is túl volt talán), és mély hangján rám dörmögött:

– Fizesd ki a kocsist. Nincs nálam aprópénz.

Persze, hogy kifizettem. Hogyne fizettem volna. Mukkanni se