Nagyapám

By Halmai Róbert

"Nagyapám békát belez, krumplipucolás közben szeretkezik, kilép a naprendszerből és landol az Amazonas partján. Megnézi a szabásmintákat, letörli Nagynéném szája széléről a vért, női nemi szervekkel díszített falú szür­realista vendéglőt nyit Chilében, vonzza a macskákat, és szerelmes bele az osztrák pék, mázsa liszttel a vállán. Nagyapám lekési a szülést, bányát nyit Ohióban, feltalálja az űrsiklót, odabújik egy prosti mellé, öt miatyánk. Nagyapám írja álmait kockás jegyzetfüzetébe, kilő egy szovjet mesterlövészt vagy nem.
Nagyapám, nagyapád, nagyapja, nagyapáink. Ők még öltek, vadászták a vacsorájukat, vikszelték a bajszukat, gondozták a jószágaikat, termelték a pálinkájukat, nyerték és vesztették a világháborúkat.
Férfiembör nem érzeleg. Inkább megkeveri a cefrét. Összegereblyézi a diófa leveleit. Felássa a veteményest. Lemeszeli a barackfák törzsét. Megforgatja a homok alatt a krumplikat. Néha könnyeit törölgeti, de csak az ecetes tormától.
Halmai Róbert könyve ezt a meghitt és kozmikus világot tárja fel, megmutatva cseppben a tengert, egy emberöltőn keresztül egy egész évszázadot.
Lackfi János"

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Apr 30, 2021
• ISBN: 9789632639161

Book preview

Családtörténet

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Hlavacska András

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

A borító Ország Lili Rózsaszín ruha

című festményének felhasználásával készült

(1956, vászon, olaj, 39,5×30,5 cm,

Kolozsváry-gyűjtemény, Győr,

fotó: Darabos György)

© Halmai Róbert, 2020

© Napkút Kiadó, 2020

ISBN 978 963 263 916 1

Támogatónk

A kötet megjelenését támogatta

a Nemzeti Kulturális Alap

„Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot."

(Esterházy Péter)

Itt van ez a fénykép. Négyen mosolyognak a kamerába. Legelöl nővérem áll abban a piros mintás kardigánban, középen édesanyám, aki nővéremet szorítja magához, szemén az az ormótlan szemüveg. Zavarban lehetett, mint mindig, amikor fényképezik. Tőle jobbra édesapám támaszkodik a sárga Skodának, a szája fülig ér. Nem emlékszem, hogy sokat nevetett volna akkoriban. Vagy csak nem azzal voltam elfoglalva, mikor mit csinál. És ott áll nagyapám is bal szélen, krémszínű ingben.

Én nem vagyok a képen. Pedig tudom, hogy ott voltam velük én is, mesélték, nevetve mondogatták mindig, hogy amikor a hattyúkat és a kacsákat etettem a tó partján, rendre beleestem a vízbe. Három nap után már nem maradt száraz zoknim. Hol voltam akkor, amikor ez a kép készült? Miért nem akarták, hogy én is rajta legyek?

Ezerkilencszáznyolcvanhat júliusában négy napot töltöttünk nagyapámnál Bregenzben. Akkor láttam először és utoljára. Semmire nem emlékszem abból a nyaralásból. Nem emlékszem nagyapámra sem.

Mindenkinek két nagyapja van. Nekem egy se volt. Anyai nagyapám, a mérnökember, a fess katonatiszt édesanyám gyermekkorában hunyt el. Amikor én cseperedtem, már az emlékét se nagyon őrizte a családom. Apai nagyapám valamikor a kommunista hatalomátvétel után emigrált Ausztriába, Bregenzben telepedett le. Nem volt ő forradalmár, liberális értelmiségi ellenálló, öntudatos polgár vagy karót nyelt arisztokrata, csak egy jobb életet akart. Nem lázadott ő semmi és senki ellen – talán csak a saját sorsa ellen.

Tíz-egynéhány évvel az után a bregenzi nyaralás után, nem sokkal nagyapám halálát követően, egy osztrák ügyvédtől csomagot kapott édesapám, benne a hagyatéki eljárási költségekre vonatkozó fizetési felszólítás. Aznap este még a konyhában is lehetett hallani, ahogy lent a pincében, a műhelyben csapkod, káromkodik. Amikor lementem hozzá, a hokedlin ült. A satupadon a csomagból kidobálva levelek, képeslapok, fényképek hevertek, köztük ez a fotó is. Amikor mesélni kezdett, úgy keveredtek össze történeteiben a dátumok, helyszínek és nevek, mint ahogy a szögek, csavarhúzók, csiszolópapírok között keveredett össze minden, amit nagyapám mint az örökségét, abban a dobozban, mint egy síron túli üzenet, küldött nekünk.

Egy kirakós volt. Minden fénykép egy másik fényképhez vagy éppen egy kivágott újságcikkhez illeszkedett, minden levélhez tartozott egy képeslap, az pedig egy kis aprósághoz, pénzérméhez, söralátéthez, akármihez. Aznap este az egészet kiraktuk. Egyik emlék előhozta a másikat, egy családi történetből egy újabb kerekedett. Persze, ez nem egy olyan kirakós volt, amilyent a boltban vesz az ember. Nem volt a társasjáték kartondobozára vagy egy, a dobozban összehajtogatott papírlapra nyomtatva a kép, amelyet ki kell rakni. Nem volt mihez igazodjunk. Így aztán lehetett akármi a végeredmény, csak rajtunk állt, azon múlott minden, hogy édesapámat mennyire csapják be az emlékei. Vagy hogy a történetek, amiket a családi hagyomány megőrzött, nem pusztán kitalációk-e.

Nem tudtam eldönteni, hol kezdjem. A dobozban papírlapok, füzetek, spárgával összekötözött levelek, borítékok. Bonbonos- és cukorkásdoboz, irattartókban újságkivágások, gépelt irodai oldalak, indigós papír. Fényképalbum. A satupadon szétszórva fényképek, mindegyikről ugyanaz a férfi néz rám. Képeslapok, húsvéti tojásos, hófödte hegycsúcsos, templomtornyos, tulipános. És egy köteg katonás, meg egy köteg valamilyen színésznővel. Nem voltam biztos abban, hogy egyáltalán akarom-e hallani azokat a történeteket, amiket édesapám tud.

Ránéztem és találomra belenyúltam a dobozba. Ő pedig mesélni kezdett.

A kórházi zárójelentésből nem derül ki semmi. Személyi adatok, lakcím, foglalkozás, anyja neve. Testsúly, magasság, életkor. Aznap volt a nyolcvannegyedik születésnapja. A vérkép a korhoz mérten kielégítő, a vérnyomás átlagos, a vérsejtsüllyedés kicsit magas. Szívelégtelenség. Kóros zavar a vese működésében.

Talán csak elaludt.

Úgy képzelem, hogy nem sokkal előtte Nagyapám váratlanul felröhögött. Így keletkeznek a tágabb történelmi összefüggések, mondhatta a nővérnek a könnyeit törölgetve, amíg az éjjeli szekrénynek támasztotta a mankót. Jót rötyögött azon, hogy ilyen sok év kellett ahhoz, hogy születésének napjából kiszámolja, Dédapám pont akkor élvezett el, amikor Szarajevóban eldördült az a lövés. Ez mindent megmagyaráz, mindent, ami azután történt. Milliók haltak meg miatta, ő az apokalipszis mind a négy lovasa, gondolta röhögve, és köhögni kezdett, majd visszahanyatlott a párnára.

Édesapám minden családi ünnepen felemlegette. Amikor a születésnapokon a dugót húzta ki a palackból, amikor meggyújtotta a csillagszórókat, vagy amikor a könnyeit törölgette az ecetes tormától. Ahogy visszadobtam a dobozba a zárójelentést, újra eszébe jutott.

Nagyapám, legalábbis ahogy Dédapám mesélte annak idején, folyton-folyvást sírt. Sírt Dédanyám mellén, sírt, amikor altatót dúdoltak neki. Sírt, amikor éhes volt, és elég gyakran volt éhes. Akkor is sírt, amikor jóllakott, pedig Dédapámnak úgy tűnt, szinte soha nem lakott jól. Felsírt, amikor ringatták, felsírt, amikor rosszat álmodott. Ez a gyerek álmában is sír, mondogatta Dédapám. Sírt, amikor egyedül hagyták a kiságyban, sírt, amikor a babakocsiban tologatták az udvaron. Sírt, ha a szomszédasszony becézgette, akkor is, amikor a kutya lihegett a mózeskosár mellett.

Mintha nem tudta volna abbahagyni. Mintha újra és újra tudatni akarta volna mindenkivel, hogy megszületett. De az is lehet, hogy csak megtetszett neki, hogy rá figyelnek, mondta Dédanyám. És ami egyszer jól megy, azt nem érdemes abbahagyni.

Dédapám eleinte mosolygott, az ő elsőszülött fia, milyen erős tüdeje van, igazi vasgyúró, férfi a javából már most is. Büszkén állt a pelenkázó mellett. És már tervezgette is az első közös pálinkafőzést. Az első álmatlanul töltött éjszaka után kiment a pincébe, és megkeverte a cefrét. Így ment ez napról napra. Inkább összegereblyézte a diófa leveleit. Felásta a veteményest. Lemeszelte a barackfák törzsét. Megforgatta a homok alatt a krumplikat. Rendet rakott a műhelyben.

Két héttel később a postás a kezébe nyomta a behívót.

Csak ekkor telepedett csend a házra.

Két évig honolt a csend azon a kis dortmundi házon. Dédapám ezalatt minden második héten írt egy képeslapot, ritkábban levelet Dédanyámnak. Egy befőttesgumival összekötve mind az ötvennyolc a dobozban hevert.

Nagyapám sokáig csak ezekről a képeslapokról ismerte Dédapámat, a tábori lapokra nyomtatott figurákban látta őt. Dédapám volt a lövészárokban a cipőjét pucoló mosolygós katona. A szakállas, glóriás, fehér lepelbe bújt alak előtt térdelő obsitos is ő volt. Oldalán harsona lógott, puskájára támaszkodott. Ő volt a kackiás bajszú, tajtékpipát szorongató, délceg magyar huszár. Az ágyú torkolattüzébe üvöltve rohanó baka is ő volt, ő volt, aki hősiesen megmenti bajtársait. Ő volt a családját magához ölelő hatalmas, szakállas óriás. A vérző szívű, magából fényt sugárzó szűzmária előtt a mező közepén hortyogó katona is ő volt. Ő volt a térdét faládának támasztó, távcsővel a messzeséget kémlelő ezredes. A hóban őrséget álló, pirospozsgás férfi. Ő volt a kétfejű sasos, fekete, fehér és piros rojtos lobogót tartó vitéz.

Amikor Dédapám két évvel később hazaérkezett abba a dortmundi szoba-konyhás lakásba a gyárnegyed szélén, Dédanyám egy dobozba rakta a képeslapokat, a dobozt pedig a vitrines szekrénybe az ünnepi tányérok mögé.

Onnantól kezdve Nagyapámnak nem kellett elképzelnie Dédapámat. Ott állt előtte borostásan, a bőrének naspolyaszaga volt. Apaszag, így hívta magában sokáig. Dohánytól bűzlött a ruhája, a munkáskabátja szakadt volt, a szövetnadrág térde kopott. Reggelente sokáig állt az ajtóban a mankóra támaszkodva, és bámulta az udvarban a diófát. A bádogbögrével a kezében a hokedlin ült. Alsónadrágban mászkált bicegve. Vizelt.

Este, amikor Nagyapám összeszorította a szemét, akárhogy akarta, már nem tudta elképzelni, milyen is volt azelőtt. Két év után ekkor fakadt először újra sírva.

Ekkoriban rajzolhatta azt a rajzot is, amit a képeslapok között találtam. Félfamentes rajzlapra Nagyapám két pálcikaembert rajzolt, egymással szemben. A nagyobbik valamin, talán egy sámlin ül, így a kisebbik pont szemmagasságban áll vele szemben.

Abból, amit Édesapám mesélt, biztos vagyok abban, hogy az akkor még csak kétéves Nagyapám sokáig nem bírt Dédapám szemébe nézni. Meg sem próbálta a tekintetét keresni, igazából nem is érdekelte, figyeli-e. Oldalra nézett, keresett valami mást, ami lekötheti. Nem akarta látni a szemeit, őt sem akarta látni. Két évvel azelőtt elment, nem szólt egy szót sem, hogy hova, hogy visszajön-e. Csak annyit tudott, hogy az egyik pillanatban még ott volt, a másikban már nem. Nem értette, hogy tehette meg ezt vele. Nem értette, hogy tehette meg, hogy most ismét itt ül vele szemben, és úgy tesz, mintha nem történt volna semmi.

A széknek támasztott mankó volt az egyedüli, ami érdekelte Nagyapámat. Olyan, mintha a barátja lenne. Egy barát, aki őt figyeli, aki a szemébe néz. A barátja, aki tud róla mindent. Kacsint, ahogy megfogja, mosolyog, ahogy megforgatja, nevet, amikor megemeli. És az ember legjobb barátja tudja a legféltettebb titkát is, tudja, hogy ezentúl mindig is kerülni fogja Dédapám tekintetét.

Alig pár hete kezdett beszélni Nagyapám, tudta, hogy Dédapám nem érti, amit mond, pedig szinte a képébe vágta, hogy éhes, hogy csináljon neki kakaót, hogy kakilnia kell, hozza a bilit, hogy törölje meg, hogy simogassa, mert a szekrényben ott egy kutya. A mankó megértette. Bólogatott. Ekkor még nem tudta, még csak nem is sejtette, hogy innentől kezdve ő lesz az egyedüli barátja. Hogy ettől a naptól kezdve mindig kerülni fogja Dédapám tekintetét, hogy ezentúl minden tekintetet kerülni fog. Fogalma sem volt arról, hogy éppen itt, ebben a percben értette meg egyszer és mindenkorra, visszavonhatatlanul, hogy aki szereti, az bármikor elmehet, eltűnhet, felszívódhat. De azóta sem értette meg soha, hogy aki egyszer eltűnik, miért bukkan fel újra.

Ahogy emelgette a fotel mellett a mankót, ahogy birokra kelt vele, ahogy hátrált, nekiütközött Dédapám gipszbe csomagolt lábának. Ő felszisszent, de rámosolygott sebes szájával, még a kék foltos szeme is mosolygott. A gipszből kilógó ujjhegyével felé intett. Jobb lett volna, ha nem jössz vissza, mondta Nagyapám, mert tudta, hogy úgysem érti, amit mond.

Játszott tovább a mankóval.

A képeslapok mellett egy fekete vászonborítású füzetet találtam. Dédanyám recepteskönyve. Az egyik szamárfüles oldal tetején ceruzával, gyermeki kézírással egy szó: kedmencem.

Ezek szerint, ahogy én is, úgy Nagyapám is, amikor kisfiú volt, perceken, órákon keresztül figyelte, ahogy kedvenc vasárnapi süteménye készül. Dédanyám levette a viaszosvászon terítőt, először egy nedves, majd egy száraz ruhával törölte le az asztal lapját. A griffeket, a végvári vitézek és janicsárok harcát, a tűzokádó sárkányokat mintázó, mindig tiltott és mindig hőn áhított porcelánbödönből Dédanyám egy hegyet öntött ki. Ő elképzelte, ahogy a végvári vitézek felmásznak a hófödte gerincre és megfigyelik az ellenséges csapatmozgásokat. Dédanyám az ujjaira csapott a fakanállal. Hirtelen a nap zuhant a hegytető közepére, a narancssárga láva remegett a kráter mélyén, a vitézek menekülőre fogták. Nem juthattak messzire, alig fél mérföldet futottak, amikor kristályos jégeső ömlött a fejükre. A földre vetették magukat, amikor a janicsárok lőni kezdték őket, ragacsos sárga és narancssárga ágyúgolyók csapódtak a hegy oldalába, tölcsérszerűen robbant fel a porhanyós fehér talaj a becsapódások helyén. Alig ült el az ágyúzás, a hirtelen beálló baljós csendet morajlás törte meg. Rémült tekintettel néztek egymásra a vitézek. Tejfehér áradás csapott le rájuk, a griffek áttörték a gátat, az örvénylés magával ragadta őket. Ezután jött el a világvége, a végítélet, feltörték a pecséteket, lecsaptak rájuk az apokalipszis lovasai, Gábriel arkangyal dühösen tekintett le rájuk – megmozdult a föld, megrendültek a hegy ormai, összeomlott, fejtetőre állt minden, összekeveredett a föld a levegővel, a vízzel. Az Úr haragja csapott le a világra, az egyetlen helyre, ahol igazán otthon érezte magát.

Dédanyám összegyúrta a tésztát.

Persze nemcsak a süteményeket szerette. A recepteskönyv alatt egy nagy, vastag, lila bőrkötésű füzet hevert. Versenynaptár, ez állt a borítóján. A kockás lapokon oldalanként egy-egy futam eredménye, egyre több résztvevővel, kitalált nevekkel. Valamennyi verseny élén Nagyapám végzett. Kivéve a legutolsót. Ott csak egy dátum szerepelt, és az, hogy ötödik Dortmundi Nagydíj.

Mint megtudtam, úgy