Szindbád a forradalmár

By Csabai László

Szindbád, a detektív a kényszerű szibériai „kitérő” után ismét Nyárligeten találja magát, ahol a népi demokráciának nevezett állam rendőrségének tisztje lesz. Kollégái (és legfőképp felettesei) árgus szemekkel vizslatják múltját és jelenét, minden döntését patikamérlegen kell kiegyensúlyoznia, hiszen hová lehet sorolni egy embert, aki Bagdadban nőtt fel, később a horthysta rendőrség tisztje lett, a háború végén Szibériába került, majd a lágerből kiszabadulva ott lett nyomozó? Vajon a szovjeteknek dolgozik? Vagy titkos reakciós, a régi rend híve? Szindbád szerencséje, hogy különc életútját elnézik neki - égető szükség van ugyanis tapasztalt, jó nyomozókra, mivel az emberek, minő meglepetés, a proletárdiktatúrában sem hagynak fel régi szokásukkal: a bűnözéssel. Lopnak, csalnak, hazudnak, gyilkolnak, terményt rejtegetnek, sőt ami még rosszabb: politizálnak.
Csabai László harmadik Szindbád-regénye a magyar vidék egyik legnyomorúságosabb időszakát, s a bűnügyek ürügyén az emberi lélek legsötétebb titkait mutatja be. Ám a sok szörnyűség ellenére sem válik pokoljárássá az utazás: a szereplők gondolatai és tettei mögül mintha egy rejtett, mitikus világ tűnne elő, és a szerző finom humora és derűje egyben otthonossá is teszi ezt a széttört világot.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Jun 8, 2017
• ISBN: 9789631435863

Book preview

cover.jpg

Csabai László

Szindbád,

a forradalmár

(nyolc év Misáéknál)

regény

img1.jpg

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

BUDAPEST

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

[e-mail]

Felelős kiadó Dávid Anna

© Csabai László, 2017

Szerkesztette Király Levente

Felelős szerkesztő Schmal Alexandra

Korrektor Hradeczky Moni

A könyvet Pintér József tervezte

Műszaki vezető Vigh Ágnes

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-14-3586-3

A szerző a regény írása idején NKA-támogatásban részesült

A könyv kiadását az NKA támogatta

img2.jpg

Tartalom

1. Az idegen útitárs

2. Misa megérkezik

3. Miheztartás

4. A történelem vége

5. Hudák hadnagy pártmegbízatása

6. Az utolsó sarj

7. Fenyicska türelmes

8. Szeurat

9. Szembesítés

10. Hudák hadnagy segítséget kér

11. Fenyicska türelmetlen

12. Sérülések

13. Disznóság

14. Az idegen ivócimbora

15. Hudák hadnagy tartozása

16. A kísérlet

17. Czirják Erzsike, a feleség

18. Feltámadás

19. Keletre

20. Nyugatra

21. Dicsekvés

22. Nyárliget megmutatja

1.

Az idegen útitárs

Egykedvűen bólogat a jószág. És a gazdája is. Nem nyúl ostorhoz. Túl vannak ők már azon. A hám azért meg-megfeszül az állaton, ha kicsit emelkedik az út, vagy gödröt kell kikerülni, de észre sem veszi, megszokta. Az ember és az állat nem a másikat, nem önmagát és nem is a környezetet látja, hanem azt, ami otthon vár rá. Ezek szokványos dolgok. Az állatnak széna, az embernek puliszka. De az még odébb. Nemrég hagyták csak el Nyárligetet. Vadas innen a kilencedik bokortanya. Jó két óra. Ha nem több! A kolompok megszólalnak, mire megérkeznek.

Néptelen a földút és a határ. Szeptember eleje van, a nagy munkák: az aratás és az őszi szántás közti idő.

„Azé’ valami mozgolódás lehetne. Mezgerélés, szalmabehordás, tarlóhántás."

Jasku Bálintban, a szekér tulajdonosában felvillan a kép: hazaér, kifog, belép a házba, és nem talál senkit. Se az asszonyt, se Katit, a pártában maradt lányát. És az utcában sincs senki. Egész Vadasbokor üres. Meg az egész világ. Egyedül van. Teljesen egyedül.

„Marhaság!"

Nem az asszonynak lenne oka eltűnni otthonról, hanem neki. Ma reggel meg is ígérte, hogy örökre odébbáll. Ilyet még nem mondott soha. Viszont gondolni gondolt. Ma végre kimondta. És ezzel meg is könnyebbült. Kedvére volt az asszony ijedt tekintete. Hátha megtanulja, hogy a gazdálkodásba ne szóljon bele. Mert nem ért hozzá. Mindig ugyanazt fújja. Hogy az ő urát folyton szívességre kérik, de cserébe egy csupor lisztet, egy kanál mézet sem kapnak. Mit tudja ő, hogy neki mit adnak? Mert adnak. Na, nem sokat. A gazdák egy pohárka pálinkát. A gazdasszonyok meg engedik, hogy megcsapkodhassa a farukat. Az is valami. Nagyobb élvezet, mint a saját aszott feleségét fogdosni.

A villámsújtotta vadkörtefa alatt kölyök gubbaszt. Közelebb érve felnőtté növi ki magát. Megáll a szekér.

– No tak pogy!¹

A férfi feláll, de nem mozdul.

– Jöjjön, elviszem! – vált át Jasku a bizalmas tót tegeződésről a magyar magázásra. A másik mosolyog, mégsem dönt azonnal. Felméri a szekeret, az állatot, a hajtót. Végül csak felül. A gazda mögé, a szekérderékba.

– Jasku Bálint vagyok.

Az idegen nem válaszol. A szekéroldalt viszont felméri, megrángatja, mintha valamire készülne.

– Jasku vagyok. Jasku Bálint. És maga?

– É-én?

– Maga.

Nem mondja a nevét. Csak legyint, hogy ez nem lényeges.

„Olyan sunyi, farkasképű. Össze van nőve a szemöldöke. Nem kellett vón’ fölvenni. Á, marhaság. Mit árthat!" – gondolja a gazda, és füttyent az állatnak.

– Vadasbokorba tartok. Jó lesz magának?

– Jó.

– Hova igyekszik?

– Arrafelé.

– Hon lakik?

– Messze.

– Milyen messze? Vadason túl?

– Vadason?

– Igen, én ottan lakom, mondtam. És maga?

– Én… messze… Bátorban.

– Nyírbátorban?

– Igen.

– A’ télleg messze van. Ráadásul épp az ellenkező irányban.

– Arra.

– Megálljak?

– Nem. Jó ez nekem most – az idegen hangjában van egy kis suttogós mézesmázosság.

– Ahogy gondolja.

Jasku fütyölni kezd. Abbahagyja. Mert nem tud fütyölni. Tulajdonképpen soha nem is próbálta. És soha nem akart meggyőződni róla, tud-e. Most mégis.

Ekkor a tenyerébe csap az utas.

– Beszélgessünk hát! – mondja, mintha hosszas fontolgatás után jutott volna erre az ötletre, s tetszene neki.

– Igen, én is…

– Nyárligeten volt?

– Ott a! A Búza téri piacon. Bécsitököt árultam. Elkelt mind.

– Bécsitököt ilyen korán?

– Idén már Mária-napkor megcsípte a dér. Lehet vinni.

– A Búza térin tartanak állatvásárt?

– Nem. Az ahun van – és Felsőpázsit meg a repülőtér felé int.

– Szokott oda járni?

– Hébe-hóba.

– Egy ilyen lóért mennyit adnak ott? Egy ilyen jó kis… igáslóért?

A jószág felkapja a fülét, mintha tudná, hogy róla beszélnek, s valami nem tetszene neki.

– Az ilyen lóér’ nem sokat. Me’ lónak ez ronda. Öszvérnek viszont takaros. Mivelhogy ez a’. És úgy megér… Nem tudom, mennyit. Ez az első öszvérem. És nem készülök eladni.

– Maga most engem zöldfülűnek tarthat. Aki nem is konyít a lovakhoz.

– Nem én…

– Így van, bátya? Bátya, bátyuska.

„Bátyuska az öregapád! – gondolja Jasku Bálint, de azért kezd bizalmat ébreszteni benne a másik. „Nem rongyos, nem kódus. Bár nem is épp gazdaforma. A kettő között.

– Az öszvér kinézetre mindig az anyaállatra üt. Ez lóöszvér lókancától. Össze lehet keverni egy lóval. Messziről legalább.

– Van szamáröszvér is?

– Van. De nem a bokortanyákon. Bár, ki tudhassa, nem ismerek minden portát.

Az idegennek eddig még nem volt öszvérrel dolga. Lóval is csak egyszer. A sényői cigányok vették meg. Azok varázslók. A lopott jószággal úgy közlekednek, ahogy akarnak. Háború, határzár, műszaki zár – mindegy az nekik. Ma itt vannak, holnap Vereckén. Vagy Váradon. Vagy Moldvában.

– Nem hinné, de én már adtam el lovat.

– Elhiszem én… Hó, csak nem cenzár² maga?!

Az idegennek csillapítania kell a másik felháborodását:

– Dehogy! Mért gondolja?

– Azok olyan fajták, hogy értenek az állathoz, de még inkább a paraszt becsapásához.

– Én örökségből… úgy lett lovam.

– Aha…

Hallgatnak. Jaskunak az jár a fejében, az utasa vajon volt-e katona, s ha igen, láthatta-e a fiát, Karcsit. Megjött ugyan az értesítés, hogy hősi halott lett, de hát a honvédség is tévedett már nemegyszer. Az utasnak az jár a fejében, milyen kár, hogy a gazda összes áruját megvették. Szereti a sült tököt. Évek óta nem jutott hozzá. A börtönben, s amikor a háborús zűrzavarban megszökött, a kinti világban is a kenyér meg a zsír tartotta életben a testet, az hozta el a másnapot. Éhezett, és azóta sem tud eleget enni. Sült tököt és más édességet enni pedig annyi, mint befejezni a háborút. De hát a háborúk sosem érnek véget.

– Herélt volt? – kérdi Jasku.

– Kicsoda?

– Há’ a ló, amit eladott.

– Az volt – feleli az utas, mire rendbe rakja a dolgokat. Félreértette a kérdést. Még jó, hogy nem árulta el magát.

– Ez is a’. Hiába, hogy az öszvér nem tud termékenyíteni, különben folyton mászna minden kancára. Maga vót a fronton?

– Nem voltam.

– Hogy úszta meg?

– Nem úsztam meg!

Pedig megúszta, börtönben.

– Nem értem, hát akkor…

– Munkaszolgálat – hazudja.

– Hja, az is keserves lehetett.

– Keserves.

– Azt rögtön gondoltam, hogy nem magunkfajta.

– „Magunkfajta?" Az milyen?

– Há’ tirpák parasztember. A bokortanyákról. Láttam, hogy nem. Mert nem érti a nyelvünket.

– Én nem. Nyárligetről jöttem.

– Nem Bátorból?

– Vagyis onnan.

– Ha a háborút nem, legalább a cserét megúszta. Nekem három öcsém ment el. Egy visszagyött. Megverték, oszt visszavitték. A fődjüket nem kaptuk meg.

– Hova vitték? Börtönbe?

– Hajja, maga igazán… Mintha a holdról gyött volna! Hát bolondították itt a népet, hogy majd Szlovenszkóban lesz a Kánaán. Vót külön rádiójuk, újságjok, állandóan gyűléseket tartottak. Errő’ nem tud?

– Hallottam róla. Éhes vagyok.

A gazda meglebegteti a hajtószárat. Nem foglalkozik a másik bajával. Nem követelően mondta. Bár az, hogy mondta, mégiscsak követelés. Illetlenség. Kivéve a koldusok szájából. De ő nem az. „Nem az? Ki a fene ez?"

– Éhes vagyok.

Most már igazán bánja Jasku, amiért felvette, de a szívesség, és ezt ő igazán tudhatja, olyan, mint az örvény: elkezded, aztán magával ragad. Folytatni kell. Különben visszamenőlegesen érvénytelenít mindent. Sőt, az ellenkezőjére fordít. Szívélyes emberből gorombát csinál. Aki után köpnek, akit megátkoznak. Az átkot persze nem kell komolyan venni. Babona az csak. De sosem lehet tudni.

– Há’szen vegyen a szeredásból. Van benne cipó.

Az idegen belenyúl a tarisznyába. Tömör kenyérdarabot érez. Penészes, és sérti az ínyt. Szopogatni, rágcsálni kell. Gyorsabban növekszik az éhség, mint ahogy a kis élelem nyugtathatná a gyomrot. És ekkor beleütközik a keze valami puhába. Ez morzsalékos. És nedves. Keserűtúró. Az már eledel. Az ilyet még szagolni is élvezet. „A büdös tirpák, ezt bezzeg sajnálja tőlem!" És valóban, Jasku éppen azon töpreng, mit fog mondani, ha a másik kér belőle. Az irigység vészesen feldühítheti az idegent. Ha tudná a gazda, mivel játszik, váltig kínálná neki a túrót.

De hiszen olyan mindegy. Nem lesz itt semmi szerepe a haragnak.

– Vizelnem kell – és az utas a tarisznyát félretolva ráüt a hajtó vállára, aki hohógatással megállítja az öszvért. Az útitárs leszáll, átugrik az árkon, és átbújik az akácok között.

„No, tán félti valakitől a micsodáját? – néz utána a fejét csóválva Jasku. Leszáll ő is. Labodát tép az öszvérnek. Az megszagolja, szájába veszi, majd kiköpi. „Ez meg mit finnyáskodik? A füvet már elfogadja, széles ajkát az ínyéig felhúzva vigyorog. Épp, ahogy a ló szokta. „Talán becsaptak, és lovat vetettek meg velem." Hátrébb áll. Vizsgálja, és egyre inkább lóformának tűnik a jószág. De ekkor iázva kezd ordítani.

– Gyöjjön, indulunk! – kiált, és felszáll a szekérre. Nem jön a másik. Helyette jobbról megjelenik egy kutya. Okos szemekkel vizsgálja az öszvért és a hajtót. Jasku nem tudja eldönteni, milyen fajta. Valami ősi lehet, mert a farkashoz hasonló. Csak sokkal kisebb. Felemeli az ostort, mire az állat szép lassan visszakullog.

– Gyöjjön hát!

„Semmi jele, hogy meghallotta volna. A bolondját járatja velem. Akkor zbohom!³" – s elindítja a szekeret. Pár méter után mégis megállítja.

Átugrik ő is az árkon, félrehajtja az akácágakat. Innen már látni, ahogy az utasa szétterpesztett lábakkal áll egy hatalmas pöfeteggomba előtt.

– Indúúúljunk!

A másik még válaszra sem méltatja. Jasku odamegy hozzá. Mögé áll. Majd mellé.

– Nem bírja elengedni a…?

De annak még ki sincs gombolva a slicce. Csak imitálja a vizelést.

– Ha végzett, jöjjön, me’…

– Nem megyünk sehova.

– Nem-e? Én ugyan megyek!

– Itt kell megtörténnie.

– Minek, hé?

– Nehogy összevérezze az utat.

– Mé’ vérezném össze?

– Hát haldoklás közben.

– Ki fog itten haldokolni?

Ekkor megfordul az idegen, és ugyanazzal a lendülettel a nyeles bajonettet tövig belevágja Jasku gazdába. Érzi, ahogy a fegyver hegye kicsit megcsúszik a májon, majd azt szétszakítva kibújik a hátbőrön.

Az áldozatban bennszakad a lélegzet. A félelemnél egyelőre még nagyobb a meglepetés. Csodálkozva nézi támadóját. Először az összenőtt szemöldökét. Majd a markolatot szorító kezét. A támadó jobbra fordítja a szuronyt, és áldozata meghajol ugyanabba az irányba.

Most megérkezik a lélegzet. Jasku hörögve kapkod levegőért. Olyan fájdalom lobban tagjaiba, hogy még az ordítástól is elveszi az erőt. Keze sem képes viaskodni támadója kezével, csak ráesik a gyilkos ökölre. Az idegen kihúzza a pengét. Hátrébb lép. A bajonettet belenyomkodja a porba, s mikor elég tisztának találja, bedugja a tokba. Azt pedig az öve alá, a nadrágjába rejti.

A gazda kétrét görnyedve feléje vánszorog. Harcol a gravitációval, mintha a földre kerülés jelentené a feladást, a halált.

A merénylő éppen ezt várva lépeget előtte. Szinte biztatja az életerőt felemésztő küszködésre. Megunja mégis. Ellöki Jaskut. Az már nem bír felállni. Hörög csak:

– Orvost, orvost…

– Megbolondult? Minek hívjak orvost, ha azt akarom, hogy maga megdögöljön? Szemtanúnak? – csóválja az idegen a fejét. – Haldokoljon, ezzel legyen elfoglalva! Nem megy az könnyen, tudom.

Az öszvér egykedvűen veszi tudomásul, hogy nem a gazdája érkezett vissza. Az idegen az állat mellé áll, és próbálja úgy vizsgálni, mintha értene hozzá. Tudja, a fogait, a bőrét, a lábát szokták nézi, és ügetésre biztatják, meg kemény talajon járatják. De hogy mi mire utal, arról fogalma sincs. Saccolgatja az értékét. De ez csak színjáték, önmagának. Semmi jelentősége.

Felül a szekérre. A hajtószárral csapkodni kezd. Füttyentget. Hiába. Persze a szekérhajtáshoz sem ért. És nincs is kedve kísérletezni. Leszáll, megsimogatja az állat hátát, megragadja a hajtószárat. Az öszvér engedelmesen kilép. Szép nyugodtan baktatni kezdenek.

Alig ötven méterre az első lehajtó. Nem könnyű észrevenni. A dűlőúton a keréknyomot már eltakarja a gaz. Ez jó. Itt évente ha kétszer fordul meg valaki. Bevezeti az állatot. Ahonnan már nem látni a tanyák közti földutat, megállnak. A kötőfékhez rögzített borjúkötelet egy akáctörzshöz köti. Az öszvér megkóstolja az akáclevelet. Ízlik neki. Nekilát. És közben nem szúrja meg egy tüske sem a száját. Okos jószág.

Az idegen a szekeret majd otthon rejti el. Aztán, ha elfelejtődik a dolog, előveszi, és azt is eladja. Csak hogy kezdjen vele valamit. Mert nem ezért csinálta az egészet.

– Mit akaa-r? – kérdi nyöszörögve az újra megjelenő merénylőtől a gazda. Egy kör közepén fekszik: a lábával kaparta ki.

– Már mondtam. Maga megdöglik.

– De mii-ért? Az istenre kérem…

– Eladom a gönceit – hazudja, mert noha Jasku tisztességesen van felöltözve, a ruhákért kapható forintoknak sincs különösebb jelentősége. Bár a pénz mindig jól jön.

– Ki maaaga… az ör… ördög?

Gondolkodik a válaszon.

– Nem tudom.

Jasku hörgése erősödik. Utolsó erejét összeszedve kiáltani próbál.

– Maradjon csendben, különben elvágom a torkát! – s a gyilkos előveszi a bajonettkést.

– Seeegit… Seeegitsssééé…

Mivel a sérült nyaki ütőér összevérezné az egész öltözéket, elhatározza, hogy megszabadítja a férfit ruháitól. A fényes csizma, a nadrág, a gatya könnyen lejön. Rúgkapál a gazda, s ezzel akaratán kívül hozzájárul a levetkőztetéséhez. A kötény, a mellény, az ing levételekor csapkod a kezével. Az idegen a bajonett nyelével üt rá a csuklójára.

Összehajtja a ruhadarabokat. Ledobja őket a tarisznya mellé, majd maga is odatelepszik. Éhes. Végre hozzáláthat a keserűtúróhoz. Ami nem is keserű. Vagyis az, de még édes és csípős is. A só meg az érés teszi. Meg a pálinka. Bár azt ki szokták spórolni belőle.

Eszébe jut, hogy meg kéne kínálni a kiszenvedőfélben lévőt. „Nem bírja az már úgysem lenyelni!" Nyel helyette ő.

– Há’ maguk meg itt mit… – jön hátulról, elhalkulva a kérdés.

A gyilkos felugrik. De ijedelme azonnal eloszlik, ahogy felméri az erőviszonyokat. Kicsi öregasszony. Hátán vesszőkosár. Nyilván olyan jövő-menő fajta. Berlinerkendővel, szappannal meg arcpirosítóval házal. Ahol lehet, elad. Ahol lehet, lop. Ahol adnak, eszik. Épp mint ő.

– Mit mászkál errefelé? Miért nem az utat használja?! – dörren rá a férfi, s ezzel végleg fölébe kerekedik a másiknak. – Lelövi a csősz vagy a mezőőr!

– Én csak… a tarlón… hát rövidebb…

– Adok én magának tarlót!

– Na’szen már megyek is… itt se voltam – s a nő a kosarat ledobva, balra vetett fejjel inalna el, ezzel is mutatva, ő nem látott semmit, pláne nem a véres hassal haldokló meztelen férfit.

– Nem megy sehova!

A nő azonnal megáll. És megdermed. Még csak nem is remeg.

– Csinálja itt nekem a gondot! – dörmögi a férfi. – Most magát is…

Felemeli a kést. Aztán mást gondol: a szeredás tarisznya pántját vizsgálja. Erős. Lehet dolgozni vele.

A nő mögé áll, a pántot átveti a fején. A nyakára szorítja. A szerencsétlennek egy könyörgő tekintetre telik csak, amit a másik egy vigyorral nyugtáz. Meglepődik, milyen hamar befejezi az asszony az ellenállást, milyen készségesen enged el a teste.

Levetkőzteti. A vesszőkosárban lévő holmikkal együtt az asszony ruházata már meglehetős értékkel bír.

Az idegen a halott testet vizsgálja. Szereti az idős női testet. Viszont megerőszakolni csak fiatal lányokat erőszakolt meg eddig. Nem is tudja, miért. Mindig csak úgy jött az ötlet. Mindig fiatal lányokat látva jött. Széthúzza a combját. Megrángatja ágyékszőrzetét, aztán a hónaljszőrzetét. És a haját. Kicsi a test, nem kell neki külön gödröt ásni. Ez jó, mert fáradalmas a bajonettel földmunkát végezni. Majd rálöki Jasku holttestére. Igaz, Jasku még él. „Nem baj, majd megfullad alatta…"

És most érkezik meg az ötlet, amiért érdemes volt az egészet végigcsinálni. Felemeli a nő meztelen testét, és rádobja a másik meztelen testre. A gyilkos megigazgatja őket, úgy, hogy a nemi szervek egymáshoz kerüljenek. A haldokló nem tud mit kezdeni a halottal, a halott nem tud mit kezdeni a haldoklóval. És az a kölcsönös tehetetlenség vonaglást eredményez. Mint amikor kéjben vonaglanak.

Az idegen ugrál és kacag. A könnye is csorog a boldogságtól.

2.

Misa megérkezik

– Amék jány manapság gimnáziumba jár, biztos, hogy kurva! – mondja Jolánka szomszéd teljes meggyőződéssel. Aztán még hozzáteszi: – Ordas nagy!

– Tán csak nem! – szörnyülködik Manyi.

– De bizony! Mert bevezették a vegyes iskolákat. Nem csoda, hogy a jányok nem bírnak a tanulásra odafigyelni. Folyton a fiúk után folyik a nyáluk. Bennük van már a viszketegség – állítja Jolánka, és bizonyára tudja, mi az a viszketegség, mert bár ott van neki férjnek Kovács Jóska, a részeges kőműves, állandó szeretőnek meg Vadászi, a prímás, azért ’44 őszén lelépett egy Wehrmacht-őrmesterrel. Münchenig kísérte. Csak ’45 júniusában tért vissza. – A kommunistáktól minden kitelik! Meglássátok, a vegyes iskolák után vegyes osztályok következnek!

– Isten ments! – mondja Manyi döbbenten, Náni pedig keresztet vet.

Czirják Erzsike viszont higgadtságra inti őket:

– Minden új hatalom a világot felforgatni, az embereket pedig megváltoztatni akarja. Aztán beleunnak, elfáradnak, és a dolgok mennek úgy tovább, ahogy régen, az emberek meg maradnak, amilyenek voltak. A mai fiatalok sem lesznek rosszabbak a korábbiaknál. Megvan bennük a hajlam a jóra is, a rosszra is. A vegyes osztályokban a rendes fiúk tiszteletet fognak tanulni a lányok iránt, a mihasznák meg… á, azokkal amúgy sincs mit kezdeni.

Erzsike nyugtatni akar hát, de ez nem sikerülhet neki, mert a nyugalom nem olyan izgalmas, mint a rettegéssel kísért megbotránkozás, ráadásul Erzsikének két férje van, ami eleve komolyan nem vehetővé teszi a véleményét.

– Engem csak az zavar, hogy egyre több a női taxisofőr. Félek beülni melléjük – mondja Lenu.

Rövid csend áll be. A megszólalót nézik, és próbálják megfejteni, miként kapcsolódik ez a kijelentés a témához. Lenu, élvezve a figyelmet, megrángatja a szoknyáját.

Lenu, Sztankov Eleonóra, Manyi unokahúga, furcsa szerzet. A családi sütödében a könyvelést ő vezeti, és úgy átlátja az üzletmenetet, ahogy senki más. Bírja a munkát. Reggel négykor kezd, akár a pékek, pedig bemehetne később is, de nem akar magának kivételezett helyzetet. Ha épp nincs számolni- vagy könyvelnivaló, nyakába akasztja a lapos vesszőkosarat, és elmegy az ócskapiacra sós kiflit árulni. Nem kér érte külön fizetséget. Viszont néha megbolondul, kiveszi a kasszából a pénzt, a Maszovlet belföldi légijáratával felrepül Pestre, és Rotschild Klára szalonjában mind elkölti.

A pénzköltésben különben Jolánka is jeleskedik: ő a férjének a fizetéséből kondérnyi töltött káposztákat főz, és elviszi Vadászinak. A prímás nem hálás érte. Követeli, főzzön legközelebb többet, mert nagy a család, megszületett az ötödik gyerek. És hozzon bort is. Jolánka teljesíti minden óhaját.

– A kommunistáknak mindegy – reagál Manyi mégis Lenu felvetésére. – A nő nekik ugyanolyan, mint a férfi. Női taxisofőrök, női rendőrök, női katonák, női esztergályosok. Még tán női hóhér is lesz!

Jolánka buzgón bólogat:

– A kommunisták még az állatot meg az embert is egy kalap alá veszik. Szerintük az ősünk a gorilla, és mi csak okos majmok vagyunk. Na kérem, vannak majomképű férfiak, az igaz, de egy majom mégsem tud beszélni. Pláne nem tud dalolni, hegedülni. Az emberhez képest az mégiscsak egy ostoba jószág.

– Az ember az ostoba! A majom okosabb, az nem pusztítja el háborúban a saját fajtáját – veti ellene Czirják Erzsike. Ez azonban túl súlyos gondolat. Nem éri meg belemerülni.

– A hangya talán még lehetne az ősünk – kockáztatja meg a kijelentést Jolánka. – A belső tulajdonság a fontos, és abban rá hasonlítunk. Mert a hangya is folyton izeg-mozog, akár az ember. Nem bír megmaradni a seggén. És társadalomban élnek. Van közöttük királynő, mint nálunk a miniszterelnök, vannak dolgozók, mint mi, és vannak herék, mint a drágalátos uram.

– Ne bántsd a férjed, ő tart el! – figyelmezteti Erzsike.

– Jobban is eltarthatna! Ha nem inná el a fél fizetését.

– A királynő nem a méheknél van? – kérdi Manyi.

– Van a méheknél meg a hangyáknál is – feleli Jolánka.

– A szárnyas hangyáknál?

– Biztosan.

– A hangyakirálynő megállás nélkül szül. Megállás nélkül! – jegyzi meg Erzsike.

– Na és? Mária Teréziának is volt egy rakás pulyája – kontrázik Manyi.

Már nevetnek, természetesen egyik sem hiszi a hangyától való származást, csak olyan mulatságos beszélni róla.

– A hangya kicsi. Abból nem lehettünk – szólal meg Náni. – Az Úristen az embert földből teremtette. És azzá is lesz.

A Jósa András utcai házban előbb-utóbb minden beszélgetés megérkezik a halálhoz vagy legalább a betegségekhez. Bár ezektől mindannyian rettegnek. De hát éppen ezért.

– Felszámolják a vasútállomás melletti sírkertet – osztja meg Lenu az értesülését. – A híres halottakat állítólag a városon keresztül fogják átszállítani a Morgóba.

A Morgó az újabb alapítású temető neve. A társaság elképzeli, ahogy a korhadó, széteső koporsókból kiállnak a végtagok, kifordulnak a tetemek. Már remegnek a félelemtől, és szeretnék végignézni ezt a bizarr processziót, hogy még jobban remegjenek.

– Azok az izék… baktérijomok nem ugranak át az élőkre? – kérdi Manyi.

A láthatatlan kártevők elleni küzdelem a háború vége óta mindennapos téma a sajtóban. Két eszköze van az egészségvédőknek. Egyrészt megijesztik a lakosságot, milyen szörnyű következményekkel járhatnak a baktériumfertőzések, másrészt kijelentik, hogy jó eséllyel fel lehet venni ellenük a küzdelmet a megelőző védőoltásokkal. Az első eszköz igen hatásos, a második kevésbé.

– Ha csak a bőrödre kerül a baktérijom, nem bánt. Az a baj, ha megeszed – nyugtatja meg Jolánka. – De hullákat senki nem eszik!

– Sok a hasznos baktérijom is. Például ami a sajtban meg a joghurtban van – teszi hozzá Lenu.

A joghurtot Nyárligeten nem ismerik, de Lenu olvasta, milyen csodás hatása van. Különösen reklámozzák még az újságok a diót, a szedret és a savanyú káposztát. Lenu próbál egészségesen élni, mert tudja magáról, hogy a szépsége a legfőbb vagyona, amit viszont a betegségek és az öregedés ellophatnak. Fel kell hát tartóztatni őket. Van egy füzete, amelybe folyamatosan írja az étkezési tanácsokat: miből mennyit és mikor lehet enni. Nagyon szeretné, ha a szalonnáról is kimutatnának valami gyógyhatást, mert az a kedvence.

– Mire jó az a joghurt? – kérdi Manyi.

– Az emésztésre. Rendbe rakja a beleket meg a gyomrot.

Manyi rögtön a gyomrához kap. Mert gyomorbajos. Vagyis ő annak tartja magát. Folyton ég ott benn, és csuklania kell. Most megnyugtatja magát azzal, hogy van salátás víz. Ami remek dolog. Üdít, akár a legjobb citromos limonádé. Főleg, ha a fejes saláta már megpuhult, kiázott benne. És segít az emésztésben. A salátás vízért harc dúl Misáéknál. Jobb elrejteni.

Manyinak az emésztése mellett még az idegeivel is gond van. Nem tud gyógyszer nélkül elaludni. Ezt nem úgy kell érteni, hogy nyugtatón él. Csupán este odakészíti az éjjeliszekrényre. A tudat, hogy szükség esetén van segítség, megnyugtatja annyira, hogy el tudjon aludni. A gyógyszert csak akkor veszi be, ha Csernyik Misa, vagyis a férje nagyon felidegesíti. Ekkor viszont nem segít a tabletta, csak még idegesebb lesz tőle. De ebben mégsem lehet biztos, mert ki tudja, lehet, hogy a tabletta nélkül már egyenesen idegrohamot kapna.

Ahogy Manyi a férjére, úgy Lenu a repülő állatokra, főleg a szúnyogokra allergiás. „A csípést elviselem, hanem az állandó zúgás: zzzzzz-zzzzzzz, ettől megőrülök!" Szegfűszeget és szegfűborsot tesz ki ellenük. És várja az estét, amikor a szárnyas merénylők az asztali lámpa égője alá gyűlnek, s ezzel szinte kínálják magukat levadászni.

– A szúnyogok elhozhatják a hullákról a kórságot? – kérdi Lenu aggódva, mert a városközponton áthaladó múmiasereg képe még mindig kísérti. Jolánka ismét nyugtatgatja:

– A szúnyogot csak a vér érdekli, az meg nincs már azokban a maradványokban.

A betegségek és veszélyek állandó emlegetése ellenére a jelenlévők közül egyedül Náninak, Manyi anyjának volt komoly baja. Tavaly, hetvenéves korában agyvérzést kapott. Testileg felépült. Az elméje zavaros maradt. Az egyik nap mindent felfog, mindent követ, a másik nap csak bámul maga elé értetlenül, és simogatja a kedvenc kitömött fácánkakasát.

– Nem kell folyton a betegségektől félni – mondja Manyi, a legfélősebb. – Némelyiknek haszna is van. A kisebb betegség megelőzi a nagyobbat. Például a nagyanyámnak, Náni anyjának soha semmi baja nem volt. Evett három helyett, dolgozott, mint a gőzgép, teli zsákokat emelt, a részeg férjét fél kézzel elagyabugyálta. Erre negyvenöt évesen puff!, kapott egy agyvérzést, és vége. Irmuska meg, a nővére, folyton az ágyat nyomta. Minden nyavalyát elkapott, szédült, vérzett az orra, a szeme könnyezett, az aranyere viszketett. És még mindig él. Kilencvenkettő lesz decemberben. A sok nyűg miatt nem hízott el, és ezért él túl mindenkit.

Manyi az ilyen példákkal voltaképpen önmagát bátorítja. És ha egyetértő tekintetekkel találkozik, sikerrel. De mikor hajnalban felébreszti a kihűlt cserépkályha, hiába próbálja gondolatait reménykeltő dolgokra irányítani. Rájön, mennyire egyedül van. A családban és úgy a világmindenségben. Szeretne hozzábújni valakihez. Még akár Misához, a vademberhez is.

– Én betegségektől nem félek – kezdi Jolánka súlyos, színpadias kijelentésre készülve –, csak mielőtt bemurelek, szeretném az országot biztonságban tudni.

– Rákosit nem veszi be a gyomrod, szomszédasszony? – kérdi Lenu kacagva, mert Jolánka olyan hosszú káromkodással tudja illetni a kompártot,⁴ hogy feljegyezni érdemes.

– Őt hát! Meg a bagázsát! Emlékszem, ’19 nyarán, kislányként hogy vártuk és ünnepeltük a darutollas vitézeket. Szónoklat volt, aztán szentmise, a hős szabadítók tiszteletére. A körút lámpavasain meg vörösök lógtak. Fene se gondolta volna, hogy egyszer még előbújnak a sírból.

– Isten velük büntet minket, sokat vétkeztünk! – mondja Manyi meggyőződéssel. Náni bólint.

– Attila volt az Isten ostora, nem a kommunisták! – dörren rá Jolánka. – Az leigázta az országokat, de a vallást nem bántotta. A vörösök viszont mindig a vallással kezdik. Figyeljétek meg, a hitoktatást hamarosan betiltják, a papokat börtönbe zárják, a templomokból pártirodákat csinálnak. Mint a kommün alatt.

– A történelemben minden megismétlődik. Ami először tragédia, másodjára vígjáték – jegyzi meg jelentőségteljesen Lenu. Érdeklődő, elgondolkodó tekintetek fordulnak felé.

– Ezt meg hol hallottad? – kérdi Jolánka.

– Keresztrejtvényt fejtettem. Ez volt a megoldás.

– Hm. Bár így lenne! Hisz akkor nekünk most csupa vidámság lesz az életünk. Ki mondta ezt?

– Nem jut eszembe.

– Keresd már meg azt a rejtvényújságot!

– A pékségben van. Várjál… Valami… valami Károly. Igen, Károly.

– Az csak Marx Károly lehet. Most őt imádják. Marxot, Engelmant, Lenint meg Sztálint.

– Lehetne még Kautsky Károly – jegyzi meg mosolyogva Erzsike. – Az is nagy szocialista volt. A Szabad Nép-félórán beszéltek róla.

– Vagy Darwin Károly, a majmos! – jut eszébe Manyinak. – Esetleg Peyer Károly, a szocdem.

Jolánka leinti:

– Peyert Rákosiék kicsinálták, Amerikába menekült. Hanem például Károlyi Mihály. Őt nagyon is szerethetik. Elvégre annak idején lepaktált Kun Béláékkal.

Manyi vitába száll vele:

– Károlyi nem lehet. A vörösök és a cimboráik csak ostobaságokat mondanak. Okos gondolat egy olyan Károlytól származhat, aki… mint például IV. Károly! Az utolsó apostoli királyunk, Ferenc Jóska fia.

– Károly király Ferenc Jóska unokaöccse volt.

– Mindegy az. Az evangéliumra esküdött, amikor koronázták.

– Lenu, nem ugrott még be a neve?

– Nem. Csak hogy valamilyen Károly.

– A kommunisták megjelenése csak egy az elkövetkező hét vagy tíz csapásból – állítja Manyi.

– Lesz az tizenkettő is! – teszi hozzá Jolánka.

Ez is egy jó játék: sorra venni, hogyan pusztulhat el a világ.

És jönnek az értesülések az egyre gyakoribb földrengésekről, szökőárakról, szélviharokról, vulkánkitörésekről és járványokról. Jolánka egyelőre hallgat, de mikor vége a felsorolásnak, előjön az aduval:

– Ezek apróságok. Megrongálják kicsit a földgolyóbist, megölnek pár millió embert, de attól még nem ér véget a világ. Annak akkor lesz vége, amikor kihűl a Föld, és szétesik, mint egy marék vizes homok. És minden szétszóródik a világűrbe, a nagy büdös feketeségbe.

Elszörnyed a Jósa András utcai társaság. Elszörnyed még talán Jósa Andrásnak, a híres orvos-régésznek a Nyárligeti Napló címoldalán lévő arcképe is.

Jósa András volt az a belgyógyász főorvos, akinél Náni első férje, Lechler Bandi meghalt. Könyörgött pedig a szerencsétlen Jósának:

– Doktor úr, nyolc évet gürcöltem Chicagóban, száraz koszton és vízen éltem. Ezért? Hogy hazajőve elpusztuljak?

– Hozták volna el hamarabb! – kiáltotta mérgesen a sebész, mert bár negyven éve volt már a Nyírségben, még mindig nem bírt beletörődni a helyiek ostobaságába. – Maguk csak várnak, várnak, hátha elmúlik a kór. Borogatnak meg imádkoznak, ennyi a tudományuk. De én meg mit kezdjek egy háromnapos perforált vakbéllel?

– Doktor úr. Van földem. Az amerikás pénzből vettem. Harminc hold. Átíratom a maga nevére, ha meggyógyít.

– Ne írassa át! Maga már úgyis menthetetlen. Jó lesz az a földecske a maga után maradóknak. Van gyereke?

– Van, drága doktor úr. Annácska nyolcéves. És már úton a következő.

Lechler Bandi meghalt. A harminc hold megmaradt. Náni, majd a második férje, az alkoholista excsendőr Kéninger Jani kezelte. Mikor Kéninger is meghalt, az akkorra már felnőtt két lány, Anna és Manyi úgy döntöttek, eladják, és házat vesznek belőle Nyárligeten. Ezt valami isteni sugallatra tehették, mert amúgy soha nem adták tanújelét, hogy vagyon- és pénzügyekhez tehetségük lenne. Rákosi ’48. augusztus 20-án Kecskeméten kijelentette (amit sokan már a földosztáskor híreszteltek), hogy a kommunisták mindenhol szövetkezetet akarnak látni. Vagyis kolhozt. Ha meglenne a harminc hold, most az fenyegetné Nániékat, hogy vagy kuláknak minősülnek, vagy (és ez még a jobbik eset) elveszik a birtokot. A Jósa András utcai házat viszont nem vették el. Vagyis nem az egészet. Mert a felét azért igen. Két KIK-lakást⁵ alakítottak ki benne, az egyikben most Jolánka él az urával meg a vak lányával (aki mindig a négy fal között van), a másikban meg Czirják Erzsike a férjeivel. A maradék utcafronti rész szintén meg van osztva. Négy szobát foglalnak el Manyiék. Az egyikben Náni, Csernyikné Lechler Manyi és gyermeke, a kicsi Janek laknak. A másodikban Csernyik Misa egyedül, mert úgy horkol, hogy más nem bír mellette megmaradni. A harmadikban van Misa szabóműhelye. (Ez eredetileg a nyári konyhában volt, de oda nem lehet már bemenni, mert dugig van mosószappannal. A szappangyár államosításakor támadt zűrzavarban zabrálta Misa. Igyekszik túladni rajtuk.) A negyedik szoba, egy alkóvszerű kis zug bérlője Szindbád, a detektív. Nem kell sokat fizetnie érte.

A maradék szoba-konyhás lakás pedig Sztankov Lenué (ő Anna nagyobbik lánya, vagyis Manyi unokahúga). Neki jutna szoba a macedón pék Sztankovék Honvéd utcai otthonában, de jó, ha az itteni jelenlétével is jelzi, a házból (már amennyit meghagytak belőle) Náni halála után Anna és az ő utódai is jussolni fognak.

Az asztalfőn most, mivel nincs itt Csernyik Misa, Manyi ül. A hároméves Janeket átkarolva olyan, mint egy magas, szőke, neurotikus északi Madonna a kis Jézussal. Fiacskájának viszont élettől duzzadó arca van. Meg húsos válla és combja. Ilyenek a nyárligeti tirpákok általában, az ő apja is.

Krákognak a járdán. Misa az. A kapu nyikorog. Jolánka (aki most éppen nagyon rossz viszonyban van a ház urával) gyorsan feláll, átszalad a műhelybe, és kiugrik az ablakon. A puszpángbokrok mögött a földre veti magát. Szerencséje van, Misa nem vette észre, hogy be merészelte tenni a lábát a lakásába.

Czirják Erzsike is köszön, és távozik. Ő az ajtót használja.

Csernyik Misa hangosat horkantva áll meg a nagyszoba közepén. Középtermetű, vagy inkább alacsony ember. A feje méretes, kerek, homloka ehhez képest keskeny. Szeme nagy, az arckifejezéséről nem lehet eldönteni, hogy éppen gúnyosan figyel, vagy mindig ilyen. Sűrű, vastag haját nehéz eligazgatni, de a megtört tincsekből látni: próbálkozik vele. Az egész figura olyan, hogy az utcán, a tömegben nem lehet felfigyelni rá, de ha alaposabban szemügyre veszi valaki, biztosan felkiált: „nahát, ilyen is van?!"

Misa maga varrta ruházatát. Micisapkája hátratolva, mint egy városi vagánynak. Nadrágja majd a köldökéig ér, bélés nélküli, könyökénél megnyúlt prolizakója combközépig. Hatalmas belső zsebek vannak ebben, ha jön a háború (Misa átélt két háborút, és nem tudja elképzelni, hogy ne jöjjön újabb), legyen hová rejteni a lopott szajrét.

Már hazafelé jövet kitalálta, mivel lehetne legjobban felbosszantani Manyit, s most a hatásnak előre örülve felesége zavarát figyeli.

– Csak papok meg kommunisták ne lennééének a világon! Mindegyik a nép vérét szííívja! – és nyomatékképpen dobbant is egy nagyot a lábával.

Manyi szája rángani kezd, de nem beszél, magában szidja önmagát, amiért képes volt hozzámenni egy ilyen emberhez. Lenu a kezét dörzsölgeti izgalmában, remélve, hátha folytatódik Misa produkciója, és keveredik egy jó kis perpatvar, amit majd nevetve elmesélhet a barátnőinek. Janek csak tátja a száját, nem érti az egészet, mert még kicsi. Náni is tátja a száját. A biztonság kedvéért keresztet vet.

– Gyer’de, kisfiam! – hívja Misa Janeket, váratlanul egészen emberi hangon. – Nézd, mit hoztam neked!

Benyúl a zakója alá, és egy nagy postai borítékot húz elő. Odaadja. A fiúcska természetesen még nem tud olvasni, de keresi rajta az írásjeleket. Nem találja. Forgatja, rángatja a borítékot.

A közönség lélegzet-visszafojtva figyeli. Míg Lenu türelmetlenségében el nem veszi tőle. Felbontja. Belenéz. Meghőköl attól, amit lát. És kihúz egy diszkosz nagyságú rántott szeletet. Körbeadja. Csodálkozva szagolják meg a többiek. Tetszik nekik. Lenu az első, aki tép belőle. Megízleli.

– Jaj, hisz ez pacal! Pacal! – kiált föl mámoros meglepetéssel.

Önzőbbé válik a vizsgálódás, darabokra szakad a snicli. A vastag prézlibundás, langyos étek mosolyt varázsol az arcokra. Náni a fogatlan szájával a nap hátralévő részére elegendő szopogatnivalót kap.

Misa, a vadember is örül az örömüknek. Mert az evés nagy dolog, a legnagyobb a világon. Azzal nem szabad viccelni.

Schimmel Nándorral együtt éheztek az orosz fronton, Budapest ostroma alatt, meg a fogolytáborban, és kínjukban azzal vigasztalták magukat, hogy ha vége a háborúnak, rántott pacalt fognak enni. Annál nincs prímább étel a világon. Természetes hát, hogy amikor ma Misa találkozott a Korona előtt álldogáló Schimmellel, a régi katonatárs rögtön egy tál rántott pacalt rendelt a szálloda konyháján. Versenyt faltak. (Nyárligeten mindenki gyorsan eszik, az „az a tiéd, amit megettél elvet valló tirpák gazdák örökségeként.) És mikor már majd szétrobbant, Misának eszébe jutott a családja. „Azoknak a tökéletleneknek is kéne vinni belőle.

Misa még mindig a nagyszoba közepén áll. Böfög. Olyan röfögősen, ahogy szokott. (Szerinte így kell, mert különben bennreked a levegő, és az „emblójiát okoz. Próbálja megtanítani rá a kis Janeket is.) Manyi és Lenu elfintorodnak. Söröztek Misáék. Misának az egyik fontos elve, hogy sosem iszik alkoholt. („Minek? Pénzbe kerül, és keserű. Jobb a szódavíz.) A másik nagyon fontos elve, hogy mindent elfogad és elpusztít, amit elé raknak. A két elv konfliktusa esetén a második győzedelmeskedik.

A családfő előhúzza az ágy mögül a vödröt, és vizelni kezd. Kicsit részeg tehát, mert Manyi, Janek és Náni előtt gátlástalanul szokott vizelni kedvenc vödrébe, akár a vasárnapi ebéd közben is, de Lenu jelenlétében eddig még nem tette.

Lezökken az ágyra. Eldől. És végre elkezdi a beszámolót:

– Schimmel Nááándorrral futottam össze. A másik szakasznál volt géhás. Voronyezsnél á-áátjött hozzám. Tette-vette magát, hát, miután elment, észrevettem, hogy meglovasított három tiszti díszgombot. Most azt mondta, csak kettőt vitt el. Ráhagytam… Rendelt egy tálca pacalt. Sóherpacal, mert ketté van húzva, olyan vékonyosan van kirántva… Azért nem rossz.

Vakarózik. Szemét dörzsöli.

– Schimmel mossszst valami nagyfőnök. Mindig tudott helyezkedni. Pedig a háború alatt még a Volksbunddal tartott a piszok sváb. (Ez nem igaz, megint csak azért mondja, hogy felbosszantsa a sváb Manyit.) Állandóan arról papolt, hogy az a lényeg… Most meg, hogy hallotta fentről az elvsása, elvsása, na, hát izé, a komáitól, hogy készülni kell, mert az oroszok után most már a kínaiak jönnek. A kínai kommm’nesták. Mert legyőzték Amerikát, az angolokat, és már verhetetlenek, mert keresztezték a majmot az emberrel, és kijött belőle valami, na, hát izé, basszazannya, izé, teremtmény, hogy az azt az izét, na, a géppuskát tudja kezelni, de elél szalmán, ez az izé, mer’ ez egy olyan…

– Itt meg mi történt? – kérdi a szobájából előbújó Szindbád.

– Semmi különös, albérlő úr. Megérkezett Misa – feleli Lenu.

3.

Miheztartás

– Foglalj helyet, Schiffer elvtárs! – mutat az íróasztal túloldalán lévő székre Pogány alezredes, a megyei rendőrfőkapitány. – Nem baj, ha így szólítalak?

– Miért lenne? Schiffer Árpád a becsületes nevem.

– A Szindbád, az… olyan… nem burzsoá vagy retrográd, csak olyan meseszerű, nem illik egy fegyveres szervezet tagjához.

– Bizonyára igazad van. Megmondom a többieknek is.

– Prímán felderítetted a Kolompos testvérek zsarolási ügyét.

– Szerencsém volt. Viszont eddig nem jutottam a nyomára annak az illetőnek, aki a feltételezések szerint Sóstón tűnt el. Pedig Hunyadiék nagyon számítottak rám.

– Majd talán idővel. Bár túl sokáig nem lehet leragadni egy esetnél. Ahány nap, annyi bűntény. Alig bírjuk kiszignózni őket a nyomozókra. A múlt mocska még itt van, a jövő rendje és biztonsága pedig egyelőre még csak remény. Válságos időket élünk.

Szindbád bólint, bár ő visszatekintve úgy érzi, eddig csupa válságos korszakot élt át. Egy válságot egy másik válságba kerülés szüntet meg.

– És? Hogy s mint? Megszoktad már az itthonlétet?

– Nem volt nehéz – feleli a detektív automatikusan, aztán megint elgondolkodik.

Szindbád még sehol sem tudott igazán meggyökeresedni. Mire igazán otthon érezte volna magát Bagdadban, el kellett menekülniük. Mire Budapestet a sajátjának mondta volna, Nyárligetre helyeztette magát. Itt úgy érezte, hazára lelt. Több mint húsz évig szolgált a megyeszékhelyen. Aztán a háború alatt rádöbbent, hogy félreismerte Nyárligetet, és az, amivé a város ’44 tavaszán vált, nem kellett neki. Undorodva szakította volna el magát tőle, ha ezt meg nem teszi helyette a Vörös Hadsereg. Mikor megérkezett a tajgához, úgy gondolta, a marsbeli élettel is hamarabb megbarátkozna, mint az ottanival. Mégis Szibéria, és azon belül a Bajkál menti Burjátia az a vidék, amire először úgy gondolt: „Itt nemcsak élni, hanem a földjében halva feküdni is jó lenne. Vagy legalábbis elviselhető."

– Mi hiányzik legjobban a Szovjetunióból?

Szindbádnak természetesen Szonya hiányzik a legjobban, ám nem akarja személyes vizekre terelni a beszélgetést.

– Hát… Úgy az egész…

– Ne aggódj. Öt év, és itt is éppolyan élet lesz, mint a Szovjetben.

A Birodalomban iszonyatos volt a nyomor. Szindbád a legkevésbé sem vágyik rá. De csak annyit válaszol:

– Nem aggódom.

– Vagy legalábbis hasonló. Mert miközben mi fejlődünk, a Szovjetunió is fejlődik tovább.

– Akhilleusz és a teknősbéka.

– Micsoda?

– Semmi. Nem lényeges.

Pogány, mint a megfelelő iskolai végzettség nélkül vezető beosztásba került emberek általában, szereti idegen szavak használatával meg klasszikus anekdotákkal, idézetekkel bizonygatni a műveltségét. Belekezdett egy ókori görög filozófiai szöveggyűjteménybe, de még nem jár a teknősbékát soha utol nem érő Akhilleusz zénóni paradoxonjánál.

Pogány alezredes megörökölte elődje, Stalker irodáját. A Kormányzó fényképét levette, de azon túl nem sokat változtatott rajta. A detektív érzi is a környezet és a benne trónoló személy fals viszonyát. Mintha Stalker egy kommunista pártirodában működne.

Pogány természetesen politikai vonalon került a nyárligeti rendőrség élére. Rákosiék már ’45-ben megszerezték a belügyet, így az ő embereik lettek a megszüntetett csendőrség szerepét is átvevő új, „demokratikus" államrendőrség vezetői. S mivel a kommunisták az igazoló bizottságok és a népbíróságok működésére is nagy befolyással bírtak és bírnak, az ő elképzeléseik szerint alakul a szervezet egész állománya. A detektív sem lehet kivétel.

A legjobb belépő az új rendszerbe, ha valaki ellenálló volt a német megszállás alatt. Rengetegen tudják ezt igazolni, az állami ünnepségeken külön szakaszban vonulnak föl. Mivel azonban az emberek emlékeznek rá, hogy a Wehrmachtnak meg Szálasiéknak (a szovjetek megérkezéséig) nem volt különösebben nehéz berendezkedni, aztán megtartani a hatalmat, ezért ezeket a hirtelen támadt antifasisztákat az irigység mellett gúny is övezi. Pogány ezért inkább a második legjobb belépőt választotta: ’19-es forradalmár aktivitást igazolt. Ez biztonságosabb, mivel a kommün már régen volt, ki lehet színezni az egyéni szerepeket. De lehet, hogy Pogány tényleg csinált valamit a Tanácsköztársaság idején, elvégre még azok közül is sokan, akik ’19 augusztusában éljenezték a bevonuló Horthyt (sőt, a románokat!), előtte, a kommunisták márciusi hatalommegragadásakor vörös szalagot tűztek föl, vörös zászlót lobogtattak, és a Vörös Őrségbe jelentkeztek. Aki sokat vár egy hatalomváltástól, az hamar csalódik, és olyan erőhöz pártol át, amely megint gyökeres változást ígér.

– Szoktál az új világban betöltött szerepedről gondolkodni? – kérdi a főkapitány, nyomatékosító lassúsággal ejtve a szavakat.

– Kellene?

– Az embernek tudnia kell, kikkel tart, és miért, kik ellen küzd, és miért.

– A törvénytisztelőkkel tartok, és a törvényt megsértők ellen küzdök.

– Ez nagyon szép. Csak túl általános. Szerinted mi zajlik ebben az országban ’45 óta?

– Igen mélyreható változás.

– Forradalom. Ne kerteljünk, mondjuk ki: forradalom!

– Valóban.

– A legigazságosabb forradalom az összes eddigi közül. A legtöbb ember szabadságáért és boldogulásáért küzdő. Ami vagy győz, vagy ha nem, a világ is vele pusztul.

– Sorsdöntő időket élünk, ez biztos.

– Te forradalmár vagy? – csattan gyorsan a kérdés, s mintha gyilkos éle is lenne. Pogány szemében nemcsak a biztatás, de az idegen fajta iránt érzett ellenszenv is tükröződik.

– Milyen értelemben?

– Az egyetlen lehetséges értelemben.

– Nézd… a rendőrök nem nagyon szoktak forradalmárkodni.

– Ez elavult hozzáállás, mondhatni, reakciós. Meg sem hallottam! Válaszolj: forradalmár vagy?

– Igen, úgy hiszem, egyre inkább…

– Ez már más! Így megteheted életed legfontosabb lépését: beléphetsz a Pártba.

– Melyikbe? – kérdezi a detektív óvatlanul, noha pontosan tudja.

– Hogyhogy melyikbe? Na, igaz, van még néhány reakciós alakulat a Függetlenségi Fronton belül és kívül. Azokat majd fel kell számolnunk, hogy megvalósíthassuk az igazi, vagyis a népi demokráciát. Amely persze szintén osztályuralom lesz. A dolgozó tömegek uralma. Az ő Pártjuk pedig az MKP. Vagyis már MDP, elnézést. És a te Pártod is.

– Ez most hirtelen jött. Gondolkodnom kell.

– Azt mondtad, forradalmár vagy. Én elhiszem. Viszont a rendőrség állományának és az egész világnak csak a párttagság felvételével üzenhetsz.

– Az új világ forradalmi építését vállalom, de a napi politikától mindig igyekeztem távol tartani magam, a nyomozói munkámra koncentráltam. Elég feladat volt az is.

– Ne akard elhitetni velem, hogy a Horthy-időkben nem vadásztatok politikaiakra!

– Nyomoztunk utánuk. Én személyesen nem annyira…

– Soha nem szóltak le nektek, hogy egy kormánypárti képviselő vagy helyi potentát ügyét fagyasztani kell?

– Előfordult. Mérges is voltam érte.

– Jogosan. Mert akkor egy vékony réteg gyakorolta korrupt hatalmát a tömegek felett. Most megfordult a helyzet. Az újfajta politika már uralhatja a rendőrséget. Nyugodtan rábízhatod magad a Pártra! Soha ne feledd, ez az a Párt, amelynek Rákosi Mátyás a vezetője!

– Nem fogom elfelejteni.

– És van még valami. A horthysta rendőrségben leszolgált éveidet eddig nem hánytorgattuk föl, mert a kommunistáknak a vérében van a másik ember tisztelete. Félünk megbántani bárkit. De természetesen zavar minket a múltad. Nem te vagy az egyetlen, akit átvettünk, de nem is vagytok sokan.

– Az első találkozásunkkor azt mondtad, megtiszteltetés lenne, ha a szovjet rendőrség egyik volt nyomozója erősítené az állományt.

– Mind a kettő igaz. A tisztelet a Szovjetunióban és az óvatosság a Horthy-rendszerben végzett munkád miatt. Önts tiszta vizet a pohárba! Lépj be a jövő embereinek Pártjába! Mások sorban állnak ezért, ölni lennének képesek érte, téged pedig kérünk rá. Szeretném, ha ezt értékelnéd.

– Rendben. Belépek hát.

– Ez már beszéd!

– És miből fog állni az én párttagságom? Gyűlések, meg ilyesmi?

– Természetesen jelen leszel az alapszervezet gyűlésein, hisz fontos napról napra követni és elemezni a Párt politikáját, így tudjuk csak valósággá alakítani. A tagság delegálhat a megyei pártaktívára vagy a párttaggyűlésre. Kaphatsz tőle vagy a vezetéstől pártmegbízatásokat: felvilágosító előadások vidéken, vagy akár korteskedés, plakátozás. A legfontosabb azonban a mindennapi rendőri munkád során érvényre juttatni a Párt és a dolgozó nép érdekeit.

– Azon leszek.

– Jó, akkor ezt megbeszéltük. Jöjjön néhány újabb örömteli dolog. Hunyadival és Hudákkal meg vagy elégedve?

– Igen.

– Jó nyomozók?

– Alkalmasak arra, hogy idővel jó nyomozóvá váljanak.

– Remek válasz. Nos, mi, a várható fejlődésükkel is számolva, Hunyadi Istvánt alhadnagyból századossá, Hudák Jánost főtörzsőrmesterből hadnaggyá léptetjük elő.

– Lehetséges így, rendfokozatokat átugorva?

– Forradalom van, ne feledd! A forradalom pedig háború. A háborúban pedig… hogy is mondta Napóleon azt a marsallbotot?

– Tudom, mire gondolsz. A két kollégám nagyon fog örülni.

– Hát még te! Belőled ugyanis őrnagyot csinálunk.

– Igazán…

– A nyomozók legfeljebb századosig emelkedhetnek, csakhogy te különleges vagy: a szovjet rendőrségnél dolgoztál. Nem felejtjük el. Őrnagy leszel. És főnyomozó. Tulajdonképpen, ha jobban meggondolom, az egész bűnügyi osztályt rád bízhatnám.

– Nem, nem. Ha felkínálnátok az osztályvezetőséget, visszautasítanám. A papírmunkától irtózom. Én a gyakorlati feladatokat szeretem. Detektív vagyok.

– És nem akármilyen. A fizetéseden ez még nem mutatkozik meg, de idővel… A Párt gondoskodni fog az embereiről. A lakáskörülményeid jók legalább?

– Elviselhetők. A Jósa András utcán lakom albérletben. Van saját szobám.

– Ki a főbérlő?

– Csernyik Mihálynak hívják.

– Csernyikbokorba való?

– Már az apja beköltözött onnan. Egy kistelekiszőlői tirpák lányt vett el. Misa ott nőtt fel.

– Politikailag megbízható?

– Abszolút. A új rend embere! – feleli Szindbád, s látja maga előtt, mekkorát fog ezen nevetni a zsigerileg kommunistaellenes Misa, ha elmeséli neki.

– Mi a foglalkozása?

– Finánc. Vagyis pénzügyőr.

– Akkor hűségesnek is kell lennie hozzánk. Utánanézzünk?

– Szerintem felesleges… Bár, ahogy jónak látod.

– A felesége főz és mos rád?

– Igen. Méltányos áron. Kedves napkori sváb asszony. Nagyon érzékeny teremtés. A férjének éppen az ellentéte. Nem is értem, hogy kommendálhatták őket össze.

– Nem biztos, hogy mindenben az ellentéte. Például a svábnak meg a tirpáknak is a spórolás az istene.

– Ez igaz.

– Gyakran van perpatvar?

– Előfordul.

– A házasélet már csak ilyen!

– Ilyen – aztán a gondolat képtelenségére ráébredve: – Ilyen?

– Ilyen hát. Voltál már házas?

Szindbád úgy gondolja, a házasság szó nem fejezi ki azt a szentséget, amely a Szonyával való közös életüket körülvette. De persze hivatalosan nem esküdtek meg.

– Még nem voltam.

– Akkor még előtted van megismerni a házasélet gyönyörűségét. Én a harmadik asszonynál tartok. Nem tudom, minek vágok bele újra meg újra, a vége mindegyiknek ugyanaz.

– Nem tudnék nősülni, albérletbe nem vihetem a feleségem – csap le a detektív a lehetőségre, hogy bevezesse a kérését.

– Igen, nem szerencsés úgy kezdeni a közös…

– Van arra valami esély, hogy beköltözhetek a régi otthonomba? – kérdi, ami annyit jelent: „Légy szíves, intézd el, hogy birtokba vegyem a saját tulajdonomat!"

– Előbb-utóbb talán visszaadják. Ha kerítenek lakóhelyet a most éppen benne lakó két családnak.

– És én csak várjak?

– A kérvényt beadtad, nem?

– Beadtam.

– Akkor várj!

– Mégis meddig?

– Tulajdonképpen szerencsés vagy, hogy elvették a lakásodat.

– Ilyen szerencsére nem vágytam.

– Ha még a tiéd lenne az a burzsujlakás a Takarékpalotában, a Párt nehezen hinné el, hogy a proletárok üdvéért akarsz munkálkodni.

– Eladnám, és vennék egy kisebbet.

– Ha csak úgy nem.

– Vagy a felét kiadnám egy munkáscsaládnak. Méltányos áron. Akkor legalább én lennék a főbérlő.

– Ez is járható lenne. De ezek az elképzelések… bocsáss meg, olyan polgáriak. Jellemzőek még a társadalmunkra. A paraszt, a munkás is így gondolkodik, nem vitatom, mégis egy idejétmúlt világ felfogása tükröződik bennük.

– Amiért hajlékot akarok a fejem fölé?

– Tulajdont akarsz! Tulajdont!

– Csak egy kisebbfélét.

– A szolid ruházatot és az élet fenntartásához éppen elegendő ennivalót leszámítva minden tulajdon káros, mert társadalmi igazságtalanságot szül.

– Akkor is, ha szorgos munkával keresem meg az árát?

– Igen. Gondolj csak bele: mi van, ha egy lakás tulajdonosai meghalnak?

– Kiköltöznek a temetőbe.

– Pontosan. Ott kapnak egy sírhelyet. A régi lakóhelyüket viszont nem vihetik magukkal. Mi szükségük lenne rá?

– Igaz.

– Mi lesz a lakással?

– Valaki megörökli.

– Éppen ez a bökkenő! Tegyük fel, van két házaspár: Kovácsék meg Szabóék. Kovácsék egy fémöntödében dolgoznak, Szabóék egy öltönygyárban. Mindannyian becsületes munkások. Félrerakosgatják a forintjaikat, fillérjeiket, hitelt vesznek fel, s így sokévi törlesztésre megvásárolnak egy-egy szoba-konyhás ingatlant.

– Mi a baj ezzel? Inkább dicséretre méltó.

– Látszólag. Mert a lényeget még nem mondtam el. Azt ugyanis, hogy Kovácsék hat gyermeket nevelnek fel, Szabóék meg egyet. Van hasznosabb hozzájárulás a népi demokratikus állam ügyéhez, mint gyermekeket szülni, akikből majd kiváló munkások lesznek?

– A gyermek a legfontosabb.

– Vagyis kik tettek többet a nép államáért, a „közért", ha úgy tetszik, Kovácsék vagy Szabóék?

– Nyilván Kovácsék.

– És mennyit fognak örökölni személyenként a Kovács gyerekek?

– Nem sokat. Szinte semmit.

– Ellenben a Szabó gyereknek, aki már eleve jobb körülmények között nőtt föl, hisz több élettér és pénz jutott rá, neki az ölébe fog hullani egy teljes lakás, anélkül hogy megdolgozott volna érte.

– Igazad van. Ez, ha úgy vesszük, igazságtalan. De az öröklés meg a gyermekvállalás között ilyen viszony volt, mióta világ a világ.

– Hát éppen ezért ne legyen többé! Sok régi dolog van, amivel ideje leszámolni. Az öröklés az egyik.

– És mi a teendő? Az állam elveszi a házat az örököstől?

– Ez is egy megoldás. Bár nem a legjobb. Mert feszültséget szül. Eszmeileg még nem eléggé érettek az emberek ahhoz, hogy megértsék: az ő érdeküket szolgálja, ha megszabadítják őket a tulajdonuktól.

– Tényleg nehezen fognák föl.

– Az a legjobb, ha hozzá sem szoknak a tulajdonhoz.

– És miben fognak lakni?

– Állami tulajdonú házakban és lakásokban. Ha meghalnak, beköltözik egy másik munkáscsalád a helyükre. Mindegy, rokon-e vagy sem, hisz mindenkinek jut majd lakás. Még válogathatnak is, melyiket szeretnék fillérekért bérbe venni.

– Tényleg lesz ennyi állami lakás?

– Hogyne lenne, hisz Rákosi elvtárs megígérte.

– Több millió kellene.

– Több millió lesz.

– Majd az izé… a kommunizmusban?

– Igen. Mondjad bátran, nem szégyen, ha egy kommunista a kommunizmusra számít.

– Mikor jön… izé… köszönt be ez a kommunizmus?

Pogány lelkesült arca megkeményedik. Visszazökken székére, összekulcsolt tenyereit kifordítja, ujjcsontjait megropogtatja. Nyomatékot akar adni szavainak.

– Mikor? A kommunistákra semmi nem jellemző kevésbé, mint a felelőtlen álmodozás és ígérgetés, ezért én azt mondom: öt év. Nincs kizárva, persze, hogy két-három év is elegendő lesz, de öt év bizonyosan.

– Az nagyon szoros határidő.

– Még éppen csak túl vagyunk a nagyobb vállalatok államosításán, és máris fantasztikusak a termelési eredmények. Különösen az építőiparban. Hallottál te már a pontházról?

– Pontház? Vagyis nagyon kicsi?

– Nem. Nagyon nagy! Öntöttfalas, körfolyosós toronyház. Akkora erkélyekkel, mint egy kisebb kert. És összkomforttal. Ilyenek fognak épülni szerte az országban. Futószalagon. A falvakban is, hogy ne foglaljunk el feleslegesen termőföldet.

A nyitott ablaknál dohányoznak. A rendőrfőkapitány nagyokat szív, nyel, és úgy fújja ki a füstöt. A detektív inkább szippantgat. És az orra hegyét vakarja. A cigarettafüst fölszabadító prüszkölésre szokta ingerelni, de néha szükség van rásegítésre.

Platós teherautó tolat a rendőrség épülete elé. Lecsapják a hátulját, és markos munkáslegények ugrálnak le róla.

– Mi készül itt, főkapitány elvtárs? – kérdi Szindbád.

– Költözik az ÁVO.

– Új épületet kapott?

– Igen. A Sóstói úti püspöki palotát. De nemcsak elköltözik, hanem át is alakul. Kilép a rendőrség kötelékéből. Közvetlenül a minisztériumhoz fog tartozni. A „Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága" lesz az új név.

– ÁVO helyett tehát ÁVH.

– Így van. Nem bánom, hogy elmegy. Rossz fényt vetett ránk. Persze hasznos és törvényes volt a működése, az emberek mégis utálták. Talán, esetenként, keményebben lépett föl a szükségesnél.

– Én is hallottam ilyeneket.

– Remélem, erre az ÁVH-ra nagyobb szeretettel fognak gondolni az emberek, mint az ÁVO-ra.

– Ezt csak remélni lehet.

4.

A történelem vége

A bujtosi szárcsák álmos fejjel nézik a három nyomozót. A nyakukat forgatják, a törzsüket nem. Bójaként lebegnek a rezzenetlen vizen. Bár süt a nap, közeleg az ősz mélye. Energiát emésztene fel a mozgás. A lemondás a bogarak meg halak utáni vadászatról viszont az energia felhalmozásának árt. Se így, se úgy nem jó. Furcsa állat a szárcsa. Vonuló madár. De néha mégsem költözik délre. Ha nem fagy be a Bujtos, ki tud telelni benne. Különös érzéke lehet megsejteni az időjárást. Most is nyilván az elkövetkező enyhe vagy hideg tél jelére figyelnek. Közelről nézve a tó felszínét mintha olaj borítaná, amely bevonja a madarakat is. De nem olaj az. És persze nem is jég. Nem tudni, mi. Vékony hártya, fenntartja a leveleket, a gyékénybuzogány morzsalékát, szöszét s a sárga vagy átlátszó nyírségi homokszemeket. Ingerelheti a szárcsákat, de azok még bírják. Várnak. Aztán majd egyszerre megindulnak. Vagy nem.

A Vörös Hadsereg elől tömegek menekültek külföldre. Ez ’45 végére alábbhagyott, és elkezdődött a nagy várakozás és töprengés. Hogy mi fog ebből az egész népidemokrácia-dologból kisülni. Menni vagy maradni. ’48 őszén már nyilvánvaló: a Párt sült ki belőle. Hátán Rákosival és a Generalisszimusszal. Végképp itt az idő menekülni. Nyugatra, amíg lehet. Vagy a Pártba. A Párt elől a Pártba. És a Párt (miközben üldözi) gyakran befogadja a régi rend tanult embereit. Elvégre csak többet tudnak a termelésről meg az irányításról, mint a ’45-ben csatlakozott forrófejű fiatalok, akik a forradalmon kívül máshoz nem értenek. A tagrevíziókon viszont nem derül ki világosan, milyen emberekre van szüksége a Pártnak, és milyenekre nincs. Nem nyilatkozik erről a Párt. Ami így tulajdonképpen egy homályos és félelmetes nyilatkozat.

Szindbád a Bujtos Kapitányának szerencsétlen fiára gondol, aki a saját házuk udvarán akasztotta föl magát egy égig érő, de kiszáradt fűzfára. Pedig a fűz a megmaradás bajnoka. Burjátiában éppen ezért (titokban) szentként tisztelték a sámánok és a régi hitet megtartók. Szalagokat aggattak az útkereszteződésekben álló füzekre. Kék szalagokat, amelyek összekötik őket a másik, a tényleg örökké élő és még nagyobb szentséggel, a Bajkállal. Ha a fűz törzse száradni kezd, egy földig érő ágából is újra kisarjadhat, abból is továbbplántálódhat az élet. De a Kapitány udvarán lévő fa végérvényesen és visszavonhatatlanul elpusztult. Nem a mocsárt kiszárító nyár miatt, mert a mélyben lévő gyökerei hosszú kihagyás után is pumpálni kezdték volna az éltető nedveket, hanem a szerencsétlen férfi kötélen lógó hullája miatt.

Nincs meg a Kapitány háza, a törekes agyagfal elomlott, összekeveredett az agyagos földdel. A nagy füzet meg nyilván eltüzelték. Nagyot lobbanva sok hőt adnak a puha, mocsári fák, igaz, hamar elhamvadnak. Nincs égig érő fa, nincs hova fészket rakjanak a bujtosi gólyák. Bár kémény van a Bujtosnál, egészen közel a tóhoz: a téglagyáré. Hatalmas építmény, a szamarrai minarethez hasonló, csak a cső szűkülését kívül nem követi spirállépcső. Pöfékel a kémény, a füst meggyűlik a torkolatnál (tényleg, mintha gólyafészek lenne), aztán elszabadul, és valahol a felhők alatt foszlik szét.

Mutatós, vörös téglából van a gyár kéménye, és a magas várfalnak beillő kerítés is. Ettől hatásosabb reklámja nem is lehetne ennek a vállalatnak. Az őrnagy megsimogatja, ahogy a kapuhoz ér.

– Mi járatban? – kérdi komoran egy magas, kopott katonaruhás ember. Kezében vasrúd. Szindbád igazolja magát. – Elnézést. Én portás vagyok. Tegyék nyugodtan a dolgukat. Bár nem tudom, jókor jöttek-e…

– Miért?

– Hát nézze! – és a kapu másik oldalán álldogáló csoportra mutat.

Négy munkásruhás férfi és egy diáklány figyeli, amint egy öltönyös, de markos kezéből és cserzett arcából következtetve szintén a dolgozó osztályhoz tartozó alak táblát szegez föl a falra. Folyik a téglasorok között meglazított malter. A felirat: NEMZETI VÁLLALAT.

– Belefutottunk az államosításba? – kérdi az őrnagy.

– Bele bizony – feleli a portás.

– Rendőr elvtársakhoz van szerencsém? – fordul Szindbádhoz az imént a táblával foglalkozó férfi.

– Igen.

– Üdvözlöm önöket. Mint látják, gyárunk csodálatos változás előtt áll. A nép pillanatokon belül birtokba veszi.

– A nép?

– Vagyis a nép nevében én, Görbedi András, az üzemi bizottság elnöke. Örülünk, hogy itt vannak, örülünk a segítségüknek. Bár aligha lesz ellenállás.

– Mi nem ezért jöttünk.

– Nem? Ha szabad kérdeznem, miért? – de tekintetéből úgy tűnik, nagyon is tisztában van mindennel.

– Közölni fogom majd önnel, ha szükségét látom. Most először a tulajdonos-igazgatóval szeretnék találkozni.

– Mint mondtam, a tulajdonos hamarosan az ország mind a nyolcmillió dolgozója lesz, velük tehát nehezen fog tudni beszélni. Az igazgató én leszek. Velem természetesen…

– Bergman urat keresem.

– Nos, hát igen, egyelőre még… Bergman fenn van az irodájában. Mi is oda tartunk különben. Mehetünk együtt.

– Menjünk.

A gyárudvaron emberek. Ruhájuk dagad a koromtól, arcukat sötétre festette a füst, s mintha belső nedveik igazodnának a környezethez: szemgolyólyuk is fekete. Néhányan a központi kemence tetején maradtak, de onnan is a nagy eseményt bámulják. Arcukról nem lehet kivenni, vajon az elégtétel, a bosszú, a reménység vagy a puszta kíváncsiság fűti őket. Kezükben olcsó, barna hüvelyes („barnakabátos", ahogy a nyárligeti szegények mondják) cigaretta parázslik. Nehéz megérteni, a munkájukból adódó folyamatos füstnyelést miért újabb füstnyeléssel pihenik ki. Talán a tűz az éltető elemük, és amit az hagy maga után: füst, korom, hamu. Alvilági lényeknek tűnnek. Akik tehát most állítólag a mennyországba mennek.

A Nyárligeti Napló, amely az aktuális hatalmat mindig fenntartások nélkül és teljes mellszélességgel kiszolgálta (és mindig remek szimata volt, rögtön megérezte, kik következnek a sorban), s így lett a régi rendszerben telekista rendcsináló, bethlenista nyugtatgató, gömbösista zavaros-ígérgető, imrédysta hőzöngő, majd sztójaysta veszett (Szálasit már nem igazán volt ideje kiszolgálni, mert jöttek az oroszok), korábban a munkásokról mindig kettős képet közvetített. Egyrészt azt sugallta, hogy a pokolfajzat bolsevisták, akik miatt Trianon bekövetkezett, és akik a legfőbb veszélyt jelentik a maradék országra, most is támaszkodhatnak a proletárok tömegeire, hiába tettetik azok magukat, hogy szocdemmé szelídültek (akik persze szintén vörösök, igencsak vörösök). Másrészt azt bizonygatta, hogy a többségük egyre inkább felismeri, nem Sztálintól meg a Szovjettől várhatják a jobb jövőt, hanem a nemzeti kormányok megfontolt szociális törvényeitől, súlyos helyzetben pedig nem a sztrájk-agitátorokhoz vagy a Vörös Segélyhez kell fordulniuk, hanem az egyházak és a Kormányzó hitvese által szervezett segélyakciókhoz.

A detektívet pályája elején nyomasztotta, hogy semmit nem tud a „munkásokról, aztán nyomozásai, majd a szibériai lágerben eltöltött idő alatt rájött, a gyárak népét egy szóval illetni olyan, mint amikor a nagyvárosi polgár „paraszt-nak nevezi a félkommenciós uradalmi cselédet meg a szekeres-fogatos-birtokos gazdát is.

Két fehér folt zavarja az egyébként is zavaró környezetet.

Az egyik a diáklány hófehér inge. Nyilván a MADISZ küldte ki a lányt, és majd beszámolót fog tartani a népi demokrácia újabb győzelméről a következő taggyűlésen vagy szemináriumon. Mosolyogva készül a hamarosan elkezdődő látványosságra. A detektív úgy tartaná igazságosnak, ha a munkások megölelgetnék, hogy megroppanjon a csontja, és bekormozódjon a ruhája. Valami kézzelfogható élménye is legyen az államosításról.

A másik fehérség egy kuvasz. Vizes. Szeret fürdeni a Bujtosi-tóban, és iváskor is ömlik rá a víz a kútból, azért tud tiszta maradni. Görbedi magához inti. A kutya nyújtja a nyakát, tátja a száját, de csalódnia kell. Az üzemi bizottság elnökének keze üres. Viszont simogatni kezdi a jószág nyakát. Az ezért is hálás. A munkások kedvtelve figyelik, ahogy vinnyog, vicsorog, csorog a nyála az élvezettől. Görbedi megrángatja a fülét, majd annak tövét kezdi vakarni. A kuvasz hátravágja magát, és kalimpálni kezd a lábával. A férfi most a hasát dögönyözi. Az állat meggörbül, kinyomja csecsbimbóit, és kéjesen vakkantgat. Újból fültővakarás következik. Visítás, nyüszítés, hörgés… összefolynak a hangok, a kutya kábult tekintettel forog, testével gödröt kezd vájni a homokba. Az elnök benyúl a fülébe, melytől feláll a jószág szőre és remegni kezd a feje. A körben állók kacagnak, de azért az egyik már kéri:

– Elég volt! Hadd menjen!

Görbedi nem hallja meg. Pedig az ő arca nem mákonyos, nagyon is határozott. Élvezi az állat vonaglását, de céltudatosan, a felsőbbrendű lény pozíciójából játszik vele.

– Elég már, he!

De az ÜB-elnök még csak most veszi át igazán a hatalmat a kutya fölött. Letérdel hozzá, s miközben jobbjával annak a fülét vakarja, baljával a csecsbimbóit kezdi húzogatni. A kuvasz már fájdalmasan vakkantgat. És szűköl, szinte könyörög.

Szindbád borzadva nézi ezt a közjátékot, nem érti, mi szükség van rá. Aztán amikor Görbedi a hatást kutatva körbenéz, rádöbben: ez már politika, a leendő igazgató produkciója, mellyel azt bizonyítja, hogy ő jó kedélyű, vidám ember, és nem tartja magát többre a dolgozóknál. (Akiknek – még – eszükbe sem jut, hogy többre tarthatná magát náluk.)

A külső vaslépcső vészterhesen ütögeti a falat, amikor a kilenc ember fölmegy az emeleti irodarészbe. A bejárati ajtót láthatóan felfeszítették. Valószínűleg a legegyszerűbb módon, vésővel. Az ajtókeret a zár magasságában sérült. Hullik le róla a zománcfesték. Ennek feszülhetett a vaseszköz.

Az előtérben mutatós tárgyalóasztal, mahagóni borítólapja passzol a fényesre vikszelt barna hajópadlóhoz és a vastag, kedélyesen tekintélyes biedermeier szekrényekhez, tálalókhoz. A bútorok éleit, hajlásait intarziák követik. Az egyik tetején egy kínai váza van, s az alatta lévő üvegajtócska metszése is azt formázza. A falon festmények. Ipari csendéletek. A füstölgő kémények, fachwerkes gyárépületek annak a boldog kornak az optimizmusát sugallják, amikor az öntudatra ébredő polgárok azt hitték, gazdagságuk forrása nemcsak az ő életüket, hanem az egész országot, sőt az egész természetet is szebbé fogja tenni. Téglaégető manufaktúrákat mutatnak a vásznak. Hasonlítanak egymásra. Az egyiken gót betűs felirat:

img3.jpg

Tehát családtörténet ez a galéria.

Üvegfal választja el a tárgyalótermet a tulajdonképpeni irodától, amelynek iratszekrényekkel hézagmentesen lefedett falai között nappal is vekni nagyságú asztali lámpa ég. Bergman Richárd és a gyártásvezetője, Rózsa Elek a betolakodókra néznek. Aztán egymásra. Megint az érkezőkre. Tanácskoznak, mi legyen. A tulajdonos feláll, idegesen kettétör egy ceruzát, megrántja fehér köpenyét, megigazítja okuláréját, és kilép.

Az ajtó nem záródik rendesen. A zárnyelvnek nincs miben megakadnia. Ezt is felfeszítették. Termetes, de arányos testű, az öregedés küszöbére érkezett, mérnök kinézetű férfi a tulajdonos.

– Miben lehetek segítségükre?

Görbedi egy pillanatra megtorpan, mintha maga sem hinné, hogy megtörténhet, ami meg fog történni. Megköszörüli a torkát, s lassan gyűlő magabiztossággal szólal meg:

– Jó napot, Bergman úr. A gyárát… a gyárat fogjuk államosítani… vagyis a nép tulajdonába venni.

– Értem.

A kíséret tagjai a földet nézik zavarukban. De a nagy párbaj két résztvevője állja a másik tekintetét. Bergman dühét színezi az a kíváncsiság, amivel a rákos orvosprofesszor szemléli a saját tüdejéből származó szövettani metszetet.

– Csodálkozik, Bergman úr? Nem