Tű a lemezen

By Thury Zsuzsa

Akik megszerették Boér Zsófit, a Körülményes ifjúság vonzó lányalakját, minden bizonnyal nagy érdeklődéssel veszik majd kezükbe ezt az új regényt, amely párizsi tanulmányútján követi nyomon hősünket. Várakozásukban nem is csalódnak, hiszen a mű, miközben Párizs sokszínű, eleven képét, megannyi jellegzetesen izgalmas típusát eleveníti meg, egy fordulatokban gazdag szerelem történetét bontja ki. Zsófi és Mihály szerelme kezdettől fogva halálra ítélt szerelem, pedig mindkettő talpig ember, mindkettő igazi társat keres a másikban, de jellemük végletesen különbözik, s ezt a különbözőséget legfeljebb a pillanatok fedhetik el. Ugyanakkor törvényszerű is összetalálkozásuk: Zsófi ezen a kapcsolaton méri le önmagát, erőpróbája ez a kapcsolat, amelyből már céltudatos, magamagát és hivatását vállalni tudó ember-asszonyként kerül ki győztesen.
Thury Zsuzsa az emberi lélek kitűnő ismerője, az emberi kapcsolatok sokszínű ábrázolója a gazdag eseménysor bemutatásával egyszersmind a tágasabb világ, a kor atmoszféráját is érzékeltetni tudja, anélkül hogy a cselekmény szerkezetén lazítana, s ezáltal válik regénye izgalmasan összetetté, tanulságaiban jelenünkre is átsugárzóvá.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633767306

Book preview

THURY ZSUZSA

TŰ A LEMEZEN

REGÉNY

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-730-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Thury Zsuzsa jogutódja

ELSŐ RÉSZ

1.

– Hazamegyek.

Boér Zsófi felült a díványon, de súlyos feje máris visszahanyatlott a párnára. Duzzadt szemhéj alatt félig kinyílt szemmel úgy nézte mereven és szigorúan a föléje hajló aggodalmas asszonyi arcot, mintha útjában volna, kezével tétova, elhárító mozdulatot tett. Feltápászkodott, tántorgó alakját átölelte az asszony.

– Hazamegyek – motyogta újra.

Ilyen állapotban? Az asszony – estélyi ruhában, karján, nyakán, fülében briliáns villogott, amikor a hajnali napnak a szobát keresztbe metsző, ferde sugarába került – zavarban volt, s olyan kimerült már, hogy sírással küszködött. Elengedheti egyedül, ilyen állapotban? Mégsem kísérheti haza. Hat órakor ébred a szakácsnő és a szobalány, addig szellőztetni kell, a szobában alkohol- és dohányszag, a bútorok fölött még cigarettafüst kering, átöltözni pongyolába, a hálószobában gyűrt párnával és takaróval azt a látszatot kelteni, hogy ágyában töltötte az éjszakát, pedig a szemét sem hunyta le, az alkoholtól letaglózott, eszméletlen lány mellett virrasztott. Fél hétkor ébreszti a két fiát, velük reggelizik, ellenőrzi az iskolatáskájukat – Zsófinak el kell tűnnie a háziak ébredése előtt. Félelmetes a szertelensége, és nem először teremt kínos helyzetet. Mégis, legszívesebben az ölében vinné haza. Az asszony képtelen volt dönteni; a lány arca fakó, szinte összezsugorodott, a máskor tündöklő kék szempár, mint a békanyállal belepett tó vize, kókadt, görnyedt és egyre motyorászik:

– Hazamegyek.

A lába két bot, ahogy az ajtó felé indult. Az asszony szaladt utána, ismét szorosan átölelte.

– A táskád! Bújj bele a kabátodba, hűvös van. Zsófikám! Nem lesz baj hazáig?

– Semmi… ne törődj velem.

– Nagyanyáddal majd beszélek…

Zsófi akkor már lefelé botorkált a lépcsőn. Két bot kopog a járdán, ezek az ő léptei. Közel van a Pozsonyi út, merev lába viszi a Katona József utcán, s noha csupán szennyes szürkeséget lát, helyes irányba fordul. Nem téveszti el az utat, vakon, félig eszméletlenül, dicső tett, hősies magatartás – jóízű, nyílt nevetésre készül, de a szája összehúzódik, mintha fanyar gyümölcsbe harapott volna, s közben töpreng, hogyan megy majd át az úttesten a Pozsonyi út 4/é számú házhoz. Nehéz vállalkozás, roppant akaraterőt igénylő vállalkozás.

Egy asszony jön vele szemközt, magas és erőteljes, ősz hajú, kalap és kabát nélkül, ez szokatlan, az is, hogy kezét szája elé kapva sikolt, s mintha a napsütéses májusi hajnalon kísértettel találkozott volna, elsiet mellette, bukdácsolva, rémült nyögdécseléssel, jajongással.

Át kell menni a túloldalra, és nagymama nem támogatja. Ha elesik a villamossínen, képtelen lesz felállni. Merev lábát gépiesen rakosgatta, csak óvatosan, nem szabad elesnie. Arcára dermedt a fanyar mosoly. Az ő látványa elviselhetetlen volt nagymamának, valóban sikoltott? Elment mellette. Nagyon helyes, egyedül lesz a lakásban, Rozika, a régi mindeneslány kéthetes szabadságát tölti Somogyban, a szüleinél. Megfürdik, fehérneműt vált, egy csésze tea, gondolkozik, feltétlenül pontosan vissza kell idéznie az éjszaka történteket, feltétlenül.

Ilyen éber volt, míg átment a túlsó oldalra, a lépcsőn fölfelé már ismét sűrű homály a szeme előtt, emlékezetéből kihullott a találkozás nagyanyjával, a folyosón végig ütemesen csattogott a lépte, s ott volt az ajtó előtt: özv. dr. Czell Domokosné. Táskájából előkotorta a kulcsot, a sötét előszobában végigzuhant a padlón.

Valamelyest kitisztult fejjel tért magához. Kilenc óra, tehát vagy három óra hosszat feküdt eszméletlenül. Fázott, hideg a lakás, az előszoba nyáron is jégverem. A fürdésről lemondott, megágyaz magának, álláig húzza a paplant, összekuporodik alatta, elmondhatatlan gyönyörűség lesz felmelegedni, pihenni.

Nehézkesen lábra állt, minden elfeketedett a szeme előtt, kinyújtott keze a levegőbe markolt, s visszaesett a padlóra, ezúttal ülő helyzetben. Fájó homlokán jókora dudort tapintott, bal karjába is egyre élesebben nyilallt a fájdalom. Látta magát, ül a földön összeverve, az arcán letörölhetetlen bárgyú mosoly. Váratlanul éktelen dühöt érzett. Az isten verje meg! Az isten verjen meg, te dög! Felállással tovább nem kísérletezett, négykézláb, fekete éjszakában vergődött az ajtóig, elérte a kilincset és végül a díványát. Takaró kellene, didereg. A sötétség lassan eloszlott, két kezét összekulcsolta a mellén: Úristen, mi történt velem!

Dél lehetett ébredésekor, mert a szemközti házat kettészelte a nap, alul szürke, felül sárga, napsütésben is ocsmány kőrengeteg, utálja, azzal hirtelen fordult a szoba belseje felé, s felszisszent. A feje nehéz golyó, homlokán fájdalmasan lüktet a dudor, s lassan alábbhagy, mikor feje ismét nyugalmi helyzetben van a párnán. A szoba emberemlékezet óta nem változott. Középen asztal, hat szék, az ablaknál két karosszék között kisasztal, a tálalón a terítést szolgáló és dísztárgyak, ódon, évről évre fakuló bútorok, makulátlan tisztaság és rend, milyen unalmas, idestova tíz éve bosszantják a glédába állított székek. Temetői csönd, légy sem repül be ide, a légy fázik a Pozsonyi úti lakásban. Nagymama talán itthon van már, képes órák hosszat mozdulatlanul üldögélni a szomszéd szobában. Meditál. A múltakon és az unokáján.

Jó volna egy tükör. Homlokán látszik a dudor? Az ilyesfajta ütés megkékül, később zöldessárga, s hosszú idő után tűnik el. Addig, magától értetődik, nem mehet az utcára. Jó vicc, hiszen mozdulni sem tud! Vajon mikor szerezte? Amikor végigesett az előszobában? Vagy előbb. Tulajdonképpen mi történt?

A tükör a fürdőszobában, egyúttal megmosdik. És ki kellene mennie, tegnap este óta nem volt kint. Eddig nem érezte szükségét, de amint eszébe jutott, olyan hevességgel kínozta, hogy lassan feltápászkodott, s elindult mezítláb, lépésről lépésre az asztalba kapaszkodva. A mellékhelyiség ajtaját nem csukta be, s örült, amikor újra a díványán volt. A takaróról elfelejtkezett, pedig időnként összekoccan a foga, s olyan soványnak érzi magát, hosszú vonal a teste, a piros mintás szép zsorzsettruha gyűrött és mintha piszkos volna, de talán nem is a ruha, hanem ő maga, a lehelete, tapadó tenyere, mi történt vele az éjszaka?

A legkisebb mozdulat is nehezére esett; visszatérő öntudatával fokozódott szégyenérzete, nem is az éjszaka történtekért, mert azt képtelen volt felidézni; mint idegen szemlélő látta magát a hajnali utcán botorkálva, koppanó léptekkel, s szinte az arcát is, hiszen nagymama sikoltott. Négykézláb mászott a díványáig, összeverte magát. Igyekezett szabadulni a tolakodó képektől, kényszerítette magát az éjszakai események rekonstruálására.

Az asszony, akinek lakásában magához tért, Gách Endréné, a férje, kis gömböc ember, harsány, vidéki jó ízekkel, egy nagy példányszámban megjelenő hétfői lap tulajdonosa. Sok pénzét részint a feleségére aggatja súlyos aranyban és briliánsban, részint ötletszerűen valami mellékvállalkozásba kezd – az elmúlt évben, 1926-ban bérbe vett a Felvidéken egy divatos csehszlovákiai fürdőhelyet; Gách Endre kassai születésű volt. A szálloda reprezentatív lakosztályát elfoglalta Mili, a felesége, két fiával és a nevelőnővel, és két hetet a fürdőhelyen töltött Zsófi is. A csodaszép és izgalmas két hét elteltével menekülésszerűen távoztak a szállodából Mili, a két gyerek, a nevelőnő és Zsófi, szakadó esőben, egy bérkocsi viaszosvászon fedele alatt zsúfolódva, a befejezés éppenséggel nem kellemes emlék.

Évek óta ismerte Gáchékat, nagynénjénél, Veress Ádámnénál találkozott velük. Az elegáns, felékszerezett, bájosan hervadó Milivel nem volt semmiféle kapcsolata, egyszer csak az asszony belehabarodott. Olvasta egy novelláját a reggeli lapban, lelkesedett. Ez a lány tehetséges, mondta a férjének. S hogy foglalkoztassa az újságjánál, írasson vele riportokat, színes cikkeket. Gách Endre szerkesztőségi szobájában fogadta Zsófit, s húsz pengő honoráriumot ajánlott fel kis írásokért. Zsófi szabadkozott: – Nem vagyok újságíró. – Szépirodalmat kérek magától – mondta a gömbölyű férfi –, híreleji cikket. – A lány arcán értetlenség, erre elővette hétfői lapjának egy példányát. – A napihírrovatot vezeti be a hírfej, kurzívval szedik – tudja, mi a kurzív? Majd megtanulja. Ne olvassa el, tömény dilettantizmus, egyik kitűnő rendőri riporteremnek irodalmi ambíciói vannak, sérült ember, magától harminc-negyven soros üde írásokat várok. Témával ellátja a feleségem.

Barátsága Milivel kellemesen alakult. Szikrázó ékszerei ellenére előkelő megjelenésű asszony volt, közvetlen, kifogástalan modorú, és – Zsófi tapasztalatból tudta – nagylelkű, példás barát, ismerősei mégis szapulták. Mendemondák keringtek róla, bizonytalan feltevések, csupán arra alapítva, hogy a férje alacsony termetű, kövér, joviális emberke, roppant elfoglalt, az asszony gyakran mutatkozik nélküle nyilvános helyen, férfiak társaságában, a szóbeszédre pedig fütyül. Fiai tökéletes kis gavallérok, a Markó utcai gimnázium első és második osztályának legjobb tanulói, németül és angolul társalognak, s amellett jó sportoló kis vasgyúrók. Zsófi nagynénje sóhajtozva hasonlította össze őket a maga átokrossz tízesztendős Lajcsi fiával, Zsófit ezzel kihozta a béketűrésből. – Vegye tudomásul, Judit néni, hogy Lajcsit nem adnám a világ valamennyi Gách gyerekéért! – Az imádott Lajcsi nyurga, vékony, sötét bőrű és fekete hajú kis indián, a világ legszebb sötétkék szempárjával felékesítve, nyugtalan és nyugtalanító emberke, éles eszű, csupa vibráló ötlet, senkihez sem hasonlítható, mit akar tőle Judit néni!

Tegnap, hétfőn este az Operában Beethoven IX. szimfóniáját dirigálta a világhírű német karmester. Mint máskor is, a szerkesztőségi szabadjegyekkel a bal oldal ötödik sor szélén ültek, Milit többen köszöntötték. Velük egy vonalban az olasz követség földszinti páholya, a hercegi nagykövet és vezérkara, s mert ismerősként rámosolyogtak, a fiatal olasz tisztek szemét szüntelenül magán érezte, emelkedett hangulatban volt, dekadens szépségének tudatában, s ez egyszer az sem zavarta, hogy a nők nyári estélyi ruhát viseltek, a férfiak szmokingot, rajta a piros mintás zsorzsettruha két bő fodrú szoknyarésszel, aki ért hozzá, felismeri, hogy párizsi modell – nagynénje ajándéka –, s különben is Mili lelkes tanítványa és híve, fütyül az emberek véleményére. Az a zene! Mintha minden taktusát ismerné, persze ez puszta hiedelem, némely részletét magában dúdolja, és már bujkál benne az izgalom és a sírás. A színpad melletti emeleti páholyban Horthy kormányzó, tisztek, elöl üres szék, az első tétel vége felé megjelent a kormányzóné, egy ujját a szájára téve mozdulatlanságra intette a tiszteket, lábujjhegyen előrejött, és elfoglalta helyét a kormányzó mellett. A közönség észrevette, s noha fegyelmezetten viselkedett, itt-ott mégis mozgás, suttogás: Micsoda tünemény! Csodaszép! Mili egyenes tartása nem változott, tekintete a karmesteren, s így Zsófi sem bámulta a kormányzónét.

Az emlékezete idáig nem hagy ki, s tovább is pontosan tudja követni az eseményeket. A ruhatárban kissé hátrahúzódva álltak, nagy volt a tolongás, két szmokingos úr lépett hozzájuk, egyik középkorú, a másik harminc év körüli, ennek francia hangzású neve volt, mind a kettő igen jó külsejű, úgy tűnt, Milinek régi és meghitt ismerősei. Az idősebb, akit Gáchné Lászlónak szólított, megkérdezte:

– Bandi mit művel, míg maga Beethovent hallgat?

– Kassára utazott, a fürdő jövő évi bérletéről tárgyal a csehszlovákokkal.

– Bandi mint fürdőigazgató! Magának nem unalmas, Mili, minden nyarat ott tölteni?

– Dehogynem. Éppen ezért jövő héten Földvárra utazok a gyerekekkel.

Nem nézett a lányra, Zsófi mégis elpirult. A fiatalabb férfi – Julien a vezeték- vagy a keresztneve? – kihozta a ruhatárból köpenyüket, együtt indultak el, a Dalszínház utcában parkoló kocsijához irányította őket, világosszürke, nyitott Alfa Romeo volt.

– Elrabolom magukat. Velünk vacsoráznak a Hungáriában.

Mili nyugtalan volt az új nevelőnő miatt, úgy határozott, hogy fölmennek hozzá, kapnak hideg vacsorát, ital is van. – Nagyanyád nem vár előadás után? – Nagykorú vagyok – felelte Zsófi.

Az asszony intézkedett a konyhában, benézett a gyerekszobába, Zsófi egyedül maradt a két idegennel. Az idősebb a zongorán halk futamokat játszott, a Julien nevű Zsófi mellé ült egy kerevetre, cigarettával kínálta. Arany szopókás. Egyiptomi? Zsófi jól érezte magát, mint máskor is Gáchék fényűző szalonjában, de most valami lázadozott benne. Milyen gazdag pasasok! Egy nap többet füstölnek el, mint amennyit ő havonta megkeres. Benzinre költik a drága pénzt. A gondolat még határozott formát sem öltött, megsemmisítette a kellemes hangulat, mellette a férfinak kissé telt, szabályos az arca, a szeme hűvös, de érdeklődő, szmokingja tökéletes, az idősebb feléje bólint, ujjait futtatja a billentyűkön.

– Hogy hívják, nagykorú gyermek?

– Boér Zsófia.

– Ismerős név. A Társaság-ban olvastam magáról?

– Tőlem olvashatott – mondta Zsófi –, de nem a Társaság-ban. Azt a lapot fennkölt hülyék írják és a hozzájuk hasonlók…

– Olvassák?

– Maga mondta!

Nevettek. Jött Mili és a szobalány tálcával. Pazar vacsora, Mili dús készletet tárol a kamrájában. Bort ittak, s később Julien – különös név – Mili utasítására a bárszekrényből előhozott italokat bontott.

– Erőset? Édeset? – kérdezte Zsófitól.

– Ne erőset.

Ivott egy nagy, talpas pohárnyit, égette a torkát, menten a vállába és a lábába szaladt, kellemes, ernyesztő érzés. Az idős férfi visszaült a zongorához.

– Nem ébrednek fel a gyerekek?

– A negyedik szobában vannak.

Hangjegyekben lapoztak – ezt szeretem – mondta Mili, a zongorára könyökölt, halkan énekelt: ,,Si vous n’avez rien à me dire…"

– Még egy pohárral?

– Lehet.

Váratlan gyorsasággal elbódult, helyükből elmozdultak a bútorok, emelkedett és süllyedt a szőnyeg, a férfi arca most kerek, mint a telehold, s oly sárga is a hangulatvilágításban, Mili alakja ide-oda ringatózik, ijesztő, vad mámor, gondolat nincs a fejében, csak hangulat, hullámzás, teljes lazaság. Megragadta az üveget, töltött magának, fejét hátrahajtva nevetett.

A férfi megcsókolta a száját. „Pourquoi venir auprès de moi…" énekelte Mili, csupán hangja volt és körvonalai. A szája felszabadult, s ekkor lecsapott a férfi kövér képére, fogát belemélyesztve megharapta. A kibuggyanó vércseppeket még látta, s azt is, hogy a férfi hátrahőköl, majd feláll, zsebkendőjét arcához szorítja, a zongora elhallgat.

Azután? Mi történt később, hajnalig? A díványon ébredt, mellette Mili. Tovább ivott volna? Három pohárra emlékszik, de három mégoly nagy pohár likőrtől nem kerülhetett ilyen állapotba. Holtrészeg volt. Vajon mit követett el? Ha széttöri a fejét, akkor is megtorpan egy pontnál, a férfi arcát tapogatja a zsebkendőjével, a zongora elhallgat, és Mili is a dallam közepén.

Ha átszaladna Milihez és kifaggatná! Tréfás. Mozdulni sem tud. A tagjai bénák, most már üres gyomrában is szúró fájdalom, és fázik, meleg fürdő kellene. Egyszer betegen érkezett haza faluról, tüdőgyulladása volt. Nagymama mosdatta, módszeresen végigment a mosdókesztyűvel testének minden részletén arcától a talpáig, és ha kapálózott ellene, nagymama azt mondta: – Maradj nyugton, mert a popsidra verek. – Nem mond már effélét. Ahogy múlnak az évek, egyre csökken nagymama biztonságérzete vele szemben, nehezen szokja meg, hogy az unokája huszonhárom éves, függetleníti magát közös életüktől, s hogy mind gyakrabban elhangzik: – Nagymama ne szóljon bele… Nagymama nem ért ehhez… – Ritkán csillan fel régi humora, s kényelmes, céltudatos mozgása mostanában bizonytalan, megtorpanó. – Mit is akartam! – mondogatja. Mindennap átsétál Judit lányához a Margit körútra, gyalog oda, gyalog vissza, a budai séta helyettesíti a nagy vasárnapi túrákat; tavaly ősszel kínok között, szívasztmában meghalt hűséges barátnője és kirándulópartnere, Simonyi Margit. Mióta Judit néni is öregszik, és szemmel láthatólag boldogtalan, mintha egymásba kapaszkodnának anya és lánya. Nagymama, magától értetődik, hajnalban Budára szaladt – az a lány, ha láttad volna, tántorgott, alig állt a lábán…

Látása kitisztult, és agya, tömény anyag, amely körül, úgy képzelte, örökké és megállíthatatlanul keringenek a gondolatok, némi veszteglés után ismét elindította a körforgást, de testének változatlan tehetetlensége leverő volt. Jöjjön valaki, segítsen rajta. Beteg vagyok. Gyűlöletes vénasszony, otthagyta egyedül az utcán. Siránkozik Judit néninél.

Szemenszedett hazugság. Nagymama nem siránkozik, és soha, senkinek sem panaszkodik rá. Meddig üldögél Budán? Kávéznak, csevegnek, Judit néni ócska fürdőköpenyben kuporog a fotelben, orrától a szájáig két ránc, egyre mélyebb, egyre keserűbb, szőke haja tövében néha ujjnyi fehér csík, fonnyadásában is bájos, de már nem kápráztat el a ragyogásával, inkább részvétet kelt – remekmű fakuló színekkel, anyagát bomlasztja az idő. Nagymama öreg tölgy, állja a viharokat, ha kissé megtépázottan is, kiegyenesedik, s amennyiben a lélek vándorol korokon át, valamikor ő volt a Gracchusok anyja, az ifjú Jeanne d’Arc s a törökverő Dobó Katica. Kár, hogy a XX. század kevés lehetőséget kínál hősies kiállásokra. Hol marad?

Négy óra tájt Czell Domokosné benyitott az ebédlőbe, nagy berlinerkendőjét az unokájára terítette. Megállt a díványnál, sima, feszes bőrű arcán nem mutatkozott harag, a hangja inkább udvarias volt, mint barátságos.

– Öt percre ülj a fotelbe, megvetem az ágyadat.

– Igen…

Lassan tápászkodott, az öregasszony némán figyelte. Hosszú volt a néhány lépésnyi út a karosszékig, a lány lehanyatlott.

– Mosakodj meg.

– Igen.

Nem mozdult. Nagymama, úgy látszik, viszolyog az érintésétől. Igaz is, ki hallott már olyant, egy részeg nő, közel huszonnégy órája a kezét sem mosta meg, fetreng a szép zsorzsettruhájában, mintha kocsmai verekedésben vett volna részt, kék folt a homlokán, s talán egyebütt is, a bal karja sajog, helyes, nagymama húzzon kesztyűt, mielőtt hozzáér – vérig sértve felállt, s megint csak az asztalba kapaszkodva indult a fürdőszoba felé.

A tükör sápadt arcát mutatta, homlokán a jókora dudorodást, vértelen száját, s furcsa módon tetszett magának szenvedő vértanúarcával. Lassan kibújt a ruhájából, fehérneműjét, harisnyáját a széken ülve vetette le. Langyos víz csordogált a gázkályha csapjából, alája hajolva elszédült, visszabotorkált a székhez. Megvárja nagymamát, lehetetlen, hogy így magára hagyja. Várt, lehorgasztott fejjel.

Odakint csöngettek, az öregasszony ajtót nyitott, arca elkomorult, s egy pillanatig úgy állt ott, mintha elzárná az utat Gách Endréné elől. Mili nem vette tudomásul a barátságtalan fogadtatást, kellemes mosollyal üdvözölte Czell Domokosnét, és követte az ebédlőbe.

– Elnézést a vetett ágyért – az öregasszony helyet mutatott a vendégnek –, az unokám beteg. Nálad vagy egyebütt, mindenképpen a te társaságodban, leitatták.

– Végtelenül sajnálom és restellem a dolgot, hibás vagyok, de a „leitatást" határozottan visszautasítom.

– Hiszen most sem áll a lábán! Tántorgott! Nem ismert meg! Ne adja az isten, hogy valaha úgy lásd a gyermekeidet.

Kezével eltakarta az arcát, felső teste imbolygott, sírt.

– Nyugodjon meg, édes néni, Zsófi nem tehet róla. Három pohárka édes likőr helyett tiszta szeszt ivott. Mire észrevettük, késő volt.

– Hogyan került a poharába tiszta szesz?

– Az uram tette a bárszekrénybe. Kassára utazott, és elfelejtett figyelmeztetni. Az üvegen a likőr eredeti címkéje volt. Magam sem értem, teljességgel felfoghatatlan, hogy ha már az italok közé helyezte, miért nem szólt, mentségére, hirtelen adódott az utazás.

– Megbocsáthatatlan könnyelműség. Az unokám belebetegedett. – Az öregasszony nem sírt már, mélyről, felszabadultan sóhajtott, de arcának szigorúsága nem enyhült, míg tovább faggatta Milit. – Három pohár likőr is sok egy fiatal lánynak. – Az asszony arcát fürkészte. – Ti, úgy látszik, jobban bírjátok. Másnak nem ártott meg?

– Zsófi édeset kért. Mi brandyt ittunk.

– Kik?

– Két úr vacsorázott nálam, házunk régi, kedves barátai.

– Úgy. Nincs beleszólásom, édes lelkem, de helytelenítem, hogy az urad távollétében este férfi vendégeket fogadsz.

Mili elmosolyodott, és míg kezét az öregasszonyéra tette, összezörrentek a karperecek.

– Bandi a kevés kivétel közé tartozik, akinek soha nem volt és nem lesz oka kétségbe vonni a felesége tisztességét és jó ízlését.

Az öregasszony bólintott, csönd volt, majd Mili megkérdezte:

– Hol van?

– A fürdőszobában. – Felugrott nagy izgalomban. – Utánanézek. Mit is akartam… Várd meg, édesem, elbeszélgettek. Talán innál egy csésze teát… az a lány is…

Zsófi még mindig fejét lehorgasztva ült a széken, a magára borított fürdőköpeny alig takarta.

– Elkészültél a mosdással?

– Nem tudok…

Az öregasszony vette a mosdókesztyűt. Erőteljesen dörzsölte a leány arcát, az felszisszent, nagyanyja megtapogatta homlokán a dudorodást. – No, holnapra ez szépen megkékül, akárha türkiz diadémot viselnél. Nyújtsd ki a jobb karodat… a balt… Hát itt mi fáj?

– Elestem az előszobában.

– Máskor majd vigyázol. – Az öregasszony leplezte felindultságát, bűntudata már-már arra késztette, hogy megkövesse az unokáját, amiért ítélkezett fölötte, hagyta étlen-szomjan, ellátatlanul. De mérsékletre intette magát – az ő otthonában soha nem volt alkohol, keddi, nemrégen még népes fogadónapjain sem, s akármint van, három pohár, az három pohár. Az unokája szertelen, nem ismer mértéket, és őt inkább ma vegye magához az isten, mint hogy újra rámérje a szenvedést, amit négy gyereke külön-külön, mindegyik másként, okozott. – Azután mondd csak, te lány, az édes likőrt nem tudod megkülönböztetni a tiszta szesztől?

Zsófi felkapta a fejét.

– Azt ittam?

– Most mondja a barátnőd. Tartsd a lábad, ne rúgkapálj nekem. Hozom a tiszta hálóinget. Mit ennél?

– Semmit, nagymama. A gyomrom is fáj.

– Gondolom. A tea jót tesz.

Mili széket húzott a dívány mellé, fogta a lány kezét, az öregasszony eltűnt a konyhában. Zsófi suttogott: Mi történt? Arra még emlékszik, hogy a férfi arca vérzett… Mit szólt?

– Semmit.

– Mégis!

Ideje sem volt véleményt nyilvánítani, mert Zsófi elesett, homlokát beverte az asztal sarkába. A két férfi emelte a díványra, és reggelig vele virrasztottak Zsófi mellett, végül igen kellemesen kialakult, halk beszélgetésben. Délelőtt mind a kettő érdeklődött telefonon, Julien sajnálkozását fejezte ki, de a bárszekrényben csak pezsgőspoharat talált.

– Nem ügyeltem rád a zongoránál, hozzá sem nyúltunk az italhoz, mire te… mire veled a baleset történt. A legerősebb skót whisky volt.

– Azt mondtad, tiszta szesz.

– Nagyanyád megnyugtatására. Jóhiszemű, italok dolgában tapasztalatlan öregasszony a nagyanyád. Kaptam egy kis fejmosást.

– Milikém! Megint vállalod helyettem…

– Ugyan! Elviselem.

Hallgattak, s nem kétséges, hogy mind a ketten a bérkocsi viaszosvászon fedelén koppanó esőre emlékeztek, menekülőben a fürdőhelyről.

Az elmúlt esztendőben, 1926-ban, Gách Endre kibérelte a kis csehszlovákiai fürdőhelyet, a nyári idényre odaküldte családját, s az unatkozó Mili néhány heti tartózkodásra meghívta Boér Zsófit.

Második külföldi útja volt ez; 1923-ban felejthetetlen nyarat töltött unokanővére és legjobb barátnője, Veress Jutka társaságában egy bolondos néni drezdai padlásszobájában, s elgondolkoztató, hogy onnan is, egyéb okból, szinte menekülésszerűen távozott.

Magas hegyek ölében a telep, széles út vezet az újabb völgybe, az út mentén pavilonok, cigarettát, képeslapot, édességet árulnak, s ott terül el alatta a tó, mély és sötét. Déli oldalán kabinok, keskeny homokos part, néhány asztal csíkos napvédő ernyővel. A tó vize augusztus közepén már hideg, néhány elszánt fürdőző úszkál és hever a napon. A völgyben megülepszik a pára, a hegyek mintha nem engednék át a levegőt, az ember rövideket lélegzik, az idegeivel is valami baj van, a külső megnyilvánulásaiban higgadt Mili is hisztériásán feljajdul, amikor reggel kilenckor a szálloda előtti parkban rázendít a falusi fúvószenekar: „Favilla, fakanál, fatányér…" Déli tizenkét óráig változtatás nélkül végigtrombitálja műsorát, Mili nyöszörög: – Ha egyszer a Csárdáskirálynővel kezdenék! – A szálloda háromemeletes, erkélyes szobák, a földszinten étterem, társalgó, terasz. Mili az első emeleti fényes lakosztályt foglalta el családjával, Zsófi a másodikon lakott, mellette a kassai költőnő. Mili közvetítette az ismeretséget, mind a ketten írnak, barátkozzanak össze. Első nap, alkonyattájt, a két szomszédos erkélyen álltak.

– Mit írsz? – kérdezte a költőnő.

– Novellákat.

– Hol jelennek meg?

Zsófi említette a napilapot, ahová nagybátyja, Veress Ádám tanácsára első írását vitte – s ahol azóta is, szórványosan, megjelennek novellái, mert ritkán írt és kínlódva –, és a Gách Endre hétfői újságjának adott kis színes cikkeit. A költőnő, vele körülbelül egyidős, sovány lány, a szeme csodaszép, ibolyakék, fénylő és sóvár, isten tudja, miért, Zsófi vénkisasszonynak nézte, egyszóval a költőnő hullámvonalba biggyesztette a száját.

– Vagy úgy. Azért nem találkoztam a neveddel. Én a Nyugat-ot olvasom.

Pukkadj meg. A költőnő, lépésnyi távolságban az erkély korlátjától, áradó szóözönnel ecsetelte a hegyek és a növényzet, az alant sötétlő sejtelmes tó és a domboldalon elszórt piros cseréptetős villák színhatását, megannyi keresett hasonlat, mesterkélt szóképzés, pukkadjon meg. Kínos zavar fogta el, amikor a költőnő verseit kezdte szavalni, az erkély közepén állva, lógó karral. Zsófi restelkedésében a rossz formájú lábat nézte, s az elhangzott költemények után motyogta: – Nagyon szép… igazán szép…

Mili megmentette.

– Zsófi – mondta az erkélyre lépve –, le kell menned a fürdőigazgatóságra az útleveleddel.

– Most?

– Máris.

Az erkélyről megmutatta a közeli földszintes épületet, s míg együtt mentek lefelé a lépcsőn, elmondta, hogy a fürdőtitkár kassai újságíró, Bandi barátja, s mert éppen, nem először, állás nélkül maradt, Bandi alkalmazta. Feleségével és csecsemő gyermekével szintén a szállodában lakik. Az asszony, német nő, ritkán látható, a szobájukban étkezik, lehetetlen perszóna, a fürdőtitkár azonban veszedelmesen vonzó egyéniség.

– Hogy hívják?

– Ányos Ernő.

Ment a park kavicsos útján, magában ismételte: Ányos Ernő, és dúdolta: „Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át… Jókedve kerekedett, egyelőre megszabadult a költőnőtől. „Ányos Ernőben szeretnék élni nyáron át… Az így módosított szövegnek volt valami pikáns íze, s mintha előre meghatározná kapcsolatát a fürdőtitkárral.

– Üdvözlöm új vendégünket.

Íróasztal is volt a szobában, de hivatalos óráját nem ott tartotta a férfi. Mély karosszékben szunyókálásból ébredt, s szemközt mutatott helyet Zsófinak. Átvette az útlevelét, ráncolt homlokkal ellenőrizte az adatokat, minduntalan felpillantva a lányra: szeme kék… orra rendes… Az asztalra hajította a füzetet.

– Húszéves?

– Huszonkettő. A rendőrségi sajtóirodán egy újságíró állította ki az útlevelemet, és két esztendővel megfiatalított. Szerinte később jó hasznát veszem.

– Okirat-hamisítás.

Zsófi vállat vont.

– Annyi baj legyen.

A kis szobában ez kiáltásnak hangzott, a férfi befogta a fülét.

– Törékeny testben kolosszális hang. Énekel?

– Házi használatra.

– Színésznő? Igaz, Mili említette, hogy írogat. Szórakozott vagyok. Mikor rám tört, éppen azon töprengtem, létezhet-e férfi és nő között önzetlen barátság.

– Aludt!

– Ez a dolgom. Délelőtt két hivatalos óra, délután kettő. Ha nem zavarnak a fürdővendégek, alszom. Éjszaka nincs rá mód, mert Karcsi fiamnak a foga jön, és roppant hangerővel tiltakozik ellene.

A titkár középmagas volt, szeme kissé dülledt, arca napbarnított, feltűnő csupán a szép vonalú száj, sűrű hajában fehér szálak. Egy laza tincs a homlokába esik, ezt nézte Zsófi megbabonázva.

A férfi azt mondta: – Holnap visszakapja az útlevelét – ekkor felállt.

– Hová siet? Vacsora fél nyolckor. Negyed kilenckor a két Gách csemete nevelőnőjével visszavonul, Mili egy ideig még ásítozik, ődöng a parkban, az én társaságom nem elégíti ki. Meséljen Pestről. Kit hagyott otthon?

A nap régen levonult a hegyek mögé, a telepen hagyott még némi keveset fényéből, a szobában sűrű homály. A fürdőtitkár dülledt szemének tekintete szuggesztív, gyűrött és kopottas világos vászonruhájában is jelentős külsejű férfi.

– A nagymamámat. Rokonokat.

– Szerelem?

– Nincs.

– Nem is volt?

Jó alak. Részletes életrajzot kíván, vagy csupán nagy vonalakban az elmúlt huszonkét esztendő történetét? Szerelem! Tíz-tizenkét éves korában az Andrássy úti felsőbb lányiskola körül ácsorgó ismeretlen kis kamaszokba volt szerelmes, személyük szinte naponta változó, de az ő képzelgése tartós – a fiú megszólítja, ő így felel, a fiú ezt mondja, mire az ő válasza –, akkoriban, és még hosszú ideig naplót írt, s e régi naplók őrzik névtelen fiúkkal folytatott néma párbeszédeit. Később, érettségi előtt vagy után? – az uszodában bemutattak egy szemüveges egyetemi hallgatót, együtt jártak az Operába, sétáltak a Margitszigeten, forróságot és hideglelős izgalmat okozott, milyen is volt az arca? Féltékeny és követelő szerelemmel szerette, barátságára büszkén, máskor reménytelenül unokatestvérét, Veress Jutkát, s eszeveszetten egy férfit, nála jóval idősebbet – s már mondta is a vadidegen ismerősnek:

– Voltam szerelmes, magától értetődik, egyszer életemben. Egy kiváló színészbe. – Merőn nézte a férfi homlokát. – Eleinte zavart, hogy gondosan fésült hajának egy tincse a homlokába hull…

Ányos Ernő öt ujjával beletúrt alvástól felborzolt hajába.

– A maga színésze nagy pozőr volt. Én kócosan és lomposan jöttem a világra. – Zsófi ismét felállt. – Elengedem, de még találkozunk, Tündér Ilona.

Augusztus közepe volt, a szállodának minden szobája foglalt, de néhányan már csomagoltak; a nap, míg a völgy fölött járt, ontotta melegét, amint leszállt az este, a sűrű erdővel borított hegyekről hideg áradt, fütyülő szél, sejtelmes zúgás, az úton zizzenve futkároztak a lehullott falevelek. Többen az étterembe húzódtak, Gáchéknak a teraszon terítettek. Öten ültek az asztalnál, Mili, a két fiú, a nevelőnő és Zsófi. Bandi tizenegy, Béla tízéves volt akkor, jól nevelt, udvarias fiúcskák s csinosak is, az asztalnál titkos jelbeszéddel érintkeztek egymással, s mintha a kitűnő idomítás felszíne alatt lett volna egyéb is. Az idős osztrák nő kövér, lelkendező és buzgó, arcán az uralkodó kifejezés a csodálkozás vagy a rémület, az utóbbi okozója a két fiú lehetett, de némán tűrt: Gáchék kellemes és gavallér munkaadók voltak, a Gnädige Frau elegáns, mint a bécsi nők.

Egy távolabbi asztalnál magányosan a költőnő, s egy másiknál, gyűrött vászonruhájában, a titkár. A költőnő komor volt, a csodaszép szempár célba vette egyik vagy másik asztalt, ha pillantását viszonozták, az övé már másutt volt, mintha szúrás érte volna, szinte ugrott, menekült, gőgösen fölvetett fejjel. Fogpiszkálót használ! Bal tenyerével eltakarja a száját, s jobbról balra, balról jobbra végigkutatja hézagos fogsorát. Zsófi úgy érezte, menten kileli a hideg. Nagymama nem tartott az otthonában fogpiszkálót, és ha előfordult, hogy a házi szabályokban járatlan vendég kihegyezett gyufát használt, nagymama a vendég megszégyenítése nélkül talált rá módot, hogy sebesen eldobassa vele a gyufaszálat. A költőnő hűvös bólintással elhaladt mellettük.

– Megbarátkoztatok? – kérdezte Mili.

– Nem.

– Miért?

– Szőrös a lába – mondta Zsófi.

A két fiú illedelmesen kuncogott, s valamiféle jeleket váltott az asztal alatt. A komor nő megállt a fürdőtitkár asztalánál, a férfi éppen írt valamit, felelt a lány kérdésére, az még várakozott, de a borzas fej ismét az írás fölé hajolt.

Céduláját egy pincér átnyújtotta Milinek. „Mili asszony, a feketekávémat a maguk asztalánál fogyasztanám el. Lehet? Cik-cik."

Zsófi is elolvasta, majd Mili válaszát. „Eddig sem kért engedélyt, bolond ember. Cak-cak."

– Mi ez a cik-cik?

– Így írja alá a többnyire előleget kérő céduláit. Unatkozik. Kávéházi „fogyasztó", Kassán elnököl az újságíróasztalnál.

Ányos leült a nevelőnő helyére, s máris élénken társalgott Milivel. Befejezéshez közeledik a nyári idény, ez meg amaz bejelentette távozását. – A költőnő is? – kérdezte Mili. – Szó sincs róla, a költőnő a végsőkig kitart. Imént közölte, hogy éjszaka fázik, kér egy plédet. A szobaasszonyhoz utasítottam. – Szegény lány, egész nap töri a fejét, hogy milyen ürüggyel szólítsa meg magát. Mikor szánja meg? – Szóljon Bandinak, hogy ezt a pontot is iktassa a szerződésembe.

Sorra vették a fürdővendégeket, s egyiken sem maradt keresztvíz. Zsófi nemigen kapcsolódott a beszélgetésbe, de jól mulatott. Gách Endréné mérsékelt gesztusai és szenvtelen halk hangja a közelben ülőkkel sem sejtették, hogy éppen ők gyilkos megjegyzéseinek céltáblái. Később még körülsétáltak a parkban; a zenekar nyitott pavilonjában székek, hangjegyállványok, reggel kilenckor rázendítenek: „Favilla, fakanál, fatányér…" Lobbanó fényű és sistergő gázlámpák gyér világítása század eleji hangulatot teremtett, az ágyásokban már az ősz nagy fejű virágai, krizantém és dália s itt-ott fonnyadó rózsák panaszos illata. Ódon a szálloda épülete is zöld zsalus erkélyajtóival, vénségesen vének körös-körül a hegyek, a bölcsen bólogató tölgyek és a mozdulatlan, sudár fenyők. Egyik második emeleti erkélyen egy női alak sötét körvonalai látszanak.

– Pozsonyba hívnak – mondta a férfi – egy magyar napilaphoz segédszerkesztőnek.

– Jó hír – felelte Mili. – Milyenek a feltételek?

– Tűrhetőek. De inkább vagyok Kassán volontőr, mint a New York Herald Tribune főszerkesztője. Ha végleg el kell hagynom Kassát, megszakad a szívem.

– Bolond ember. Ott is van kávéház. Különben sem öregszik meg Pozsonyban. Jövő nyáron találkozunk. Bandi az egyetlen, aki magát elviseli.

A férfi mindkettőjüket karon fogta.

– És maguk? Mindennél fontosabb, hogy maguk szeressenek.

A szálloda előtt elváltak. – Kiszellőztetem a fejem – mondta Ányos. A lépcsőn fölmenet Mili nevetett.

– Tizenegy óráig a kocsmában ül. Ha egy percet késik, a felesége patáliát csap.

A költőnő jött a szobájából szappantartóval és törülközővel, pontosan időzítve a találkozást szomszédnőjével.

– Sétáltál?

Nyájas hang és komor arckifejezés. Utállak! Zsófi alig lassított.

– Sétáltam.

– Egyedül?

– Nem egyedül. Hiszen láttad.

A költőnő eltűnt a fürdőszobában.

Kellemes és csöndes napok következtek, majd mozgalmasabbak is, a végső csatazajig. Délelőtt olvasott az erkélyén, érdeklődését megosztva a könyve és a fúvószenekar műsora között – befejezték az Aida bevonulási indulót, most következik a „Jánosbogárka, csak csillogj, villogj…" Szomszédnője meglehetős zajjal kívánta felhívni magára a figyelmet, mintha egy század regruta masírozna a szobában, szekrényt nyit, zár, fiókokat húzgál, mos, énekel, időnként megjelenik az erkélyen, és mintha nem látná Zsófit, végül – a péceli műkedvelő színtársulatnál is kifütyülnék – csodálkozik.

– Te már ébren vagy? Észre sem vettelek. Mit olvasol? Egy magyar nábob. Jókainál tartasz?

Megvetése jeléül keskeny szája hullámvonalba fodrozódik. Ismered X-et? Olvastál Y-tól? Angol, amerikai és francia költők, Zsófi úgy tesz, mintha a nevüket sem hallotta volna, a költőnő leereszti a karját, elhelyezkedik az erkély közepén, és verseket mond, a végső cél: saját költeményei. Zsófi kínlódik, szemét nem veszi le a sötét szőrzettel borított ó-lábról. Bárcsak jönne már Mili!

Az asszony többnyire lentről kiáltott fel az erkélyre, miután fiait útnak bocsátotta az osztrák nővel. A két gyerek a közeli hegyen mászkált, a nevelőnő fújtatva a nyomukban, egy ideig hallatszott rémült, egyre elhalóbb kiáltozása: – Bandi! Béla! – s noha rendes körülmények között titkolta neveltjei viselt dolgait, egyszer mégis sírva panaszkodott. Míg hevert az árnyékban, orvul egy csigát tettek a nyakára, s a nedves csúszómászó indult lefelé a hátgerincén. Kezével nem érte el, és „stellen Sie sich vor, Gnädige Frau, végig kellett várnia a csiga kényelmes útját „majdnem a térdhajlatig.

Mili a maga higgadt módján megrótta gyermekeit, s az esti sétának, kettőjük között gyűrött vászonruhájában a fürdőtitkár, szinte kizárólagos témája volt a Fräulein különböző testrészein bolyongó csiga, kirobbanó nevetésük egészen a második emeleti erkélyen őrködő sötét árnyékig hatolt.

Délután alvás, fagylaltozás az illedelmes fiúcskákkal, este a pincér közvetítette cédulák: „Remélem, nem álmosak? Cik-cik. „Unatkozunk. Cak-cak. A cédulákat összetépték, mégis egy idő után, ha Zsófi a folyosón összetalálkozott a két fiúval, elmenőben mormolták: Cik-cik, s cinkosan egymásra nevettek.

Felkeléskor kezdődött a jóféle, csöppet sem nyugtalanító várakozás az eljövendő napra; a szálloda előtti sétányon megjelenik a világos vászonruha, délben ott látja magányos asztalánál, levelezés, esti séta hármasban. Mili egy alkalommal figyelmeztette Ányos Ernőnére, gyerekkocsit tolt a falu felé. Nagydarab szőke nő, ritkás haja sütővassal agyonpörkölve, pisze orr, pici száj, részleteiben csinos, egészében bosszantó jelenség, úgy törtet előre a gyerekkocsival, mintha a sétányon járkáló, padokon pihenő fürdővendégek az országutat szegélyező, ferdére cövekek kis facölöpök volnának.

– Büszke porosz! – mondta Mili. – Megvet minket, magyarokat, a cseheket egy fokkal kevésbé. Ernőt is lenézi és önmagát is, amiért szerelmes belé.

Milit meglátogatta a volt fürdőorvos, dr. Laboche Ede – a család francia eredetű, a faluban Lapos doktornak nevezik. Nyári praxisát a telepen a kassai közkórházban működő fia vette át, onnan rándult át gépkocsijával hetenként kétszer a fürdőhelyre. Az apró termetű, cingár, cvikkeres, finom kis öregúr meghívta domboldalon fekvő, piros cseréptetős villájukba Milit és bájos, ifjú, pesti barátnőjét.

Az idős Laboche házaspár – a néni is kicsi, törékeny, élvezettel, cincogva nevet –, két kedves cseh úriember, a költőnő és a fiatal doktor, akit a tréfás természet atlétatermetű, széles vállú fiatalembernek alkotott, szabálytalan arca energikus és okos. Nagy, árnyékos terasz hosszú asztalán őszibarack és szőlő, süteményes tálak, feketekávé és tejszínhab, bor és konyak. Állva, ülve, beszélgetve ettek és ittak, később Mirek Halas, vasúti főmérnök zongorázott, énekelt, Zsófi vele. Laboche doktorné átölelte, simogatta arcát és kezét, az öregúr múlt századbeli bókokkal fejezte ki elragadtatását, a fiatal doktort szóval tartotta a költőnő, és Zsófihoz is követte.

– Kassát sem ismeri? – kérdezte az orvos. – Legközelebb beviszem, este visszahozom.

– Én is… – kezdte a költőnő.

– Maga itt marad, és ligézik az erkélyen.

A csodálatos szempárban villámok, keserűség és gyűlölet. Zsófiban a diadalérzet elnyomta pillanatnyi részvétét.

Később Milivel megbeszélték a jól sikerült délutánt, és Zsófi megkérdezte:

– Mondd, a költőnő kibe szerelmes, Ányosba vagy Laboche doktorba?

– Minden nadrágba – felelte Mili. – Megérett a férjhez menésre, de szegény, a tüdeje sincs rendben, a természete is elviselhetetlen, egymagában a tehetség, úgy látszik, nem vonzóerő.

– Tehetséges?

– Nagyon. Eredeti, mély és bátor.

Zsófi hallgatott. Az ő kis írásaiban nincs mélység. Ő „üde és „könnyed. Ez fájt, irigyelte a költőnőt.

Szombaton ebéd után ifjabb Laboche Ede kocsija tülkölt a szálloda előtt, Zsófi melléje ült ujjatlan, világoskék vászonruhában, karján fehér kabátka.

– Nem köti be a fejét?

– Minek?

Válláig érő haja a végén befelé kunkorodott, s fényes volt, sima. Három évvel ezelőtt, drezdai nyaralása első napján rövidre vágatta a haját, mesélte az orvosnak. Tolongott körülötte a fodrászüzlet személyzete és a vendégek, rimánkodva, hogy ne kövessen el ilyen égbekiáltó meggondolatlanságot, jóságos, együgyű háziasszonya a kezét tördelve könnyezett. A fiatal orvos – harminc-harminckét éves? – fölényes biztonsággal vezette nyitott kocsiját, időnként a lányra mosolygott, s egyszer könnyedén végigsimított szél lobogtatta haján.

– Fogalma sincs, milyen feltűnést keltettem Drezdában a rövid hajammal. Azóta divat lett.

– Bizonyára mindenütt feltűnést kelt. Kellemes ez magának, vagy kellemetlen?

– Erre nem gondoltam. Nyugodtan járkálok az emberek között, legtöbben észre sem vesznek.

Fejét hátrahajtva nevetett. A fiatal férfi azt kérdezte:

– Megcsókolhatom?

– Még nem – felelte Zsófi.

Végigjárták a dómot, az orvos sietősen magyarázott, azután lassú tempóban körülvitte a városon, megmutatva a nevezetes épületeket, fagylaltoztak a cukrászdában, ahol úgyszólván mindenki köszöntötte a férfit és megbámulta kísérőjét, végül leálltak a kórház előtt. – Maga szépen üldögél ezen a padon, és megvár engem, két súlyos esetem van…

Másfél órát várakozott. Egyre több beteg vette arra sétaútját, volt közöttük, aki két mankóval tolta előre térdig begipszelt lábát, törött karok, viaszsápadt arcok és elhízott testek a városi közkórház csíkos vászonköpenyében. Öregek, fiatalok alaposan megnézték Zsófit. Egy asszony, középkorú, puffadt és lilás arcában kék gyerekszem, melléje telepedett.

– Beteg tetszik lenni?

– Nem…

– A doktor úrral tetszett jönni automobilon?

– Igen.

– Ritka finom ember, az ilyet meg kell becsülni. Vannak ám másfélék is, hajaj!

Nem a férje a rosszfajta, hanem a veje. A férje vasúti bakter volt, két éve nyugállományban, így mondta, azóta idebent laknak, Kassán. Olyan magának élő ember, elbabrál bármivel, legyen az virág, konyhakert, egy darab léc, amit megfarag, drót, amiből valamit eszkábál.

– Azt tessék összeadni, hogy minden öt évben csinál nekem egy gyereket. A legidősebb leányomat férjhez adtam, önálló bádogoshoz; mikor én az ötödikkel úgy lettem, a leányom is várandós volt. Csúnya természete van a vőmnek, kivált, ha iszik. Azt hajtotta, hogy őt neveti az utca, merthogy egy füst alatt az anyósát is elintézte. Az ilyen vénség mifenének disznókodik! Tessék mondani, a negyvenkét évemmel olyan vén vagyok? De kiabált