Júlia vándorévei

By Thury Zsuzsa

Júlia, a húszéves bölcsészhallgató rajongásig szereti apját, a híres újságírót, aki mindenből kiábrándultan pusztul el az első világháború utáni években. A leány elfogadja a laptulajdonos javaslatát, s Münchenbe utazik tudósítóként. Ott riportot készít Thomas Mann-nal, megismerkedik a legkülönfélébb haladó művészeti irányzatokkal zenében, irodalomban, festészetben, s férjhez megy egy igen művelt emberhez. Házasságuk azonban nem hosszú életű, Júlia rövidesen egy ott tanuló székely orvos felesége lesz, és férjével New Yorkba utazik. A társadalmi közállapotok és emberi viselkedésformák azonban mindkettőjüket riasztják. Vajon meri-e követni Júlia szerelmét az afrikai őserdők riasztó világába is? Erről szól ez a lenyűgözően érdekes, szép regény, amely színesen ábrázolja Júlia életútját az emberi kiteljesedés felé, s tájékoztatja a fiatal olvasókat arról, milyen nehéz lehetett az 1920-as években kivergődni a női sors akkori szűk keretei közül.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633767122

Book preview

THURY ZSUZSA

JÚLIA VÁNDORÉVEI

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-712-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Thury Zsuzsa jogutódja

ELSŐ RÉSZ

1.

A Márvány utcai bérházban volt felvonó, elegáns, tükrös, bársonyüléses felvonó, de Tóth Albert gyalog indult fölfelé a lépcsőn, puha, könnyed léptekkel. A második emeleti fordulónál megállt, lélegzése sípolt, köhécselt; szerencsére üres a lépcsőház, mégiscsak gyalázat, hogy az ember két emelet megmászásától kifullad! Tűrhetetlen és szégyenletes, hogy vele, Tóth Alberttal történik ilyesmi. Folytatta fölfelé az utat, rugalmas léptekkel, utóvégre ötven esztendő még nem kor! Alkalomadtán újra megnézeti magát professzor barátjával, nem sürgős. Vagy mégis? Magában vitatkozott valamely láthatatlan hatalmassággal, aki a professzor képét viselte, és kulcsaival csörömpölve nyitotta az előszobaajtót.

Tóth Albert, a legtekintélyesebb magyar napilap országos hírű munkatársa, szürke kalapját az előszoba torockói szőttessel letakart tulipántos ládájára hajította, s fiatalabbik lánya szobája felé menet egy pillantást vetett a tükörbe, keresve az iménti elfáradás nyomait. Á, semmi! Termete a hajdani egyetemi diáké, középmagas, keskeny csípőjű, sehol egy grammnyi fölösleges háj, sötétszőke haja simán hátrafésülve s enyhén, finoman illatos; tagadhatatlanul vonzó jelenség. Halkan kopogtatott Júlia ajtaján, semmi válasz. Benyitott, Júlia sehol.

Kelletlenül ment tovább, s a szomszédos ajtót zajosan kitárva kiáltotta:

– Szervusz és hogy vagy, Fifirli?

Ettől a „Fifirli-től a lánya epeömlést kap. A gyomrából kúszik fel a mellkasába, a torkát szorongatja, s menten megfojtja a felkívánkozó: „Hagyj békében, papa! Ez csupán egy másodperc, arcának mogorván elutasító kifejezésén nem változtat, de a hangján uralkodik.

– Szervusz, papa. Félórát még dolgozok, azután vacsorázunk.

– Kiváló program, helyes, nagyon helyes! – Kis híján hozzátette: „Fifirli", de a lánya kis kézmozdulattal kiküldte a szobájából. Pedig szerette volna megkérdezni, hol van Júlia, két lánya közül a szívének kedvesebb, de Jozefin már a munkájába temetkezett, legalábbis a látszat szerint.

Az előszobában az apa lassan csoszogott az ebédlő felé. A csoszogást is Jozefin ingerlésére találta ki, mert az ötvenéves Tóth Albert külsejét és belső adottságait tekintve, koránál jóval fiatalabbnak tetszett. Friss mozgású, elmés, hódító, könnyelmű és felelőtlen, így jellemezte magában idősebbik lánya, s e két utóbbi tulajdonság joggal hangolta ellene a komoly, tudós Jozefint. Szenvedett, ha meghallotta apja csoszogó lépteit, szenvedett, és nem szólt, némán nyelt egyet, és csupán egyszer kívánkozott ki belőle: „Nagy léhűtő vagy te, papa!"… Az apát ez jókedvre derítette. Kitűnő, a léhűtő a magyar nyelvnek egyik szellemes és sokoldalú kifejezése. S magában azt is hozzátette, hogy ha Jozefin néma fortyogásának levét valami lehűtené, bizony nem ártana. Olyan, akár a napsütésben, eső híján kókadó virág, mert mindenek ellenére Jozefin szép, büszke virágszál, bájtalan, illat nélküli.

Egészen halkan fütyörészett. A fifirlizéssel legalább sikerült felbosszantania az aggszüzet, ahogy magában és kiterjedt baráti körében nevezte a huszonnégy éves Jozefint. A terített asztalnál elfoglalta a főhelyet, ujjaival türelmetlenül dobolt. Vajon hol lehet kicsi, gyönyörűséges Júliája? A dobolás néhány taktusából rávágná: „Helyettem kis virág… „ Mert az magától értetődő gyerekjáték, hogy a ta-ta-ta-ta a Sors szimfónia, de tegyük fel, a Hoffmann meséi Barcarolája már keményebb dió, Júlia abszolút hallása mégis felismeri, és Schumannt, Schubertet, mindent. Azután Júlia dobol, és korholja az apját: – Nem ismered Debussyt? Richard Strausst? Öregszel, papa.

Ezen nevettek, Júlia is tudta, hogy a papa feltűnően jóképű fiatal férfi, egészséges, és ha nem dohányozna annyit, megszűnnének a kínzó köhögési rohamok. Semmi baj, bevesz egy pirulát, a köhögésnek vége, nincs jelentősége. „Esik eső csendesen, lepereg az ereszen, az ereszen…" – dobolták a türelmetlen ujjak. Juci – ó, elnézést! –, Júlia jöhetne már. Neki a Juci kedvesebb, de amikor legutóbb Jucikának szólította, a lány öklével az apja mellét verte, kiabált:

– Ha még egyszer Jucikázol, papa, Isten bizony… szóval szakítok veled. Júlia vagyok – s hozzátette: – Rómeó nélkül.

– Azért, angyalkám, mert a férfiak vakok és ostobák. Egy napon bevágtat a Márvány utcába a walesi herceg, lovát kapunk előtt a villanyoszlophoz köti, s kopogtat érted. Hellyel kínálom és szivarral…

– És tippet kérsz tőle az epsomi versenyre.

Nevettek, mint máskor is, kissé fojtottan Jozefin miatt, aki mindig gyanakszik, pillantása a vizsgálóbíróé. Ugyan, ellenkezőleg! Hiszen csak félti őket, örökké nyugtalan: hol jár a papa, mit csinál, a könnyelműségével mennyire befolyásolja Júliát?

Kisebbik lányának kívánsága parancs, az elfogult apai szeretet tiszteletben tartja, mégis megszegte, éppen aznap. Meghallva a lánya lépteit, felugrott az asztaltól, az előszobán át surranva, kopogtatás nélkül nyitott a lánya szobájába.

– Szervusz és jó estét, tündér Juci!

– Papa! Ha még egyszer…

– Lassan a testtel, gyermekem! – Maga mellé vonta a díványra. – Ide figyelj. Ma a kétévesek versenyén a Juci nevű ló autszájder volt, általános vélemény szerint tehetségtelenebb kanca még nem futott a pályán. De engem megfogott a neve, tudod, nekem a Juci rokonszenvesebb, mint a te Júliád, nem láttad Lábass Jucit fénykorában, ámbár ma is alle Achtung!{1} De ahogy akarod. Kérlek, mintha megszállt volna a szentlélek, tettem Jucira egy halom pénzt. Juci úgy kullogott hátul, hogy rossz volt nézni. És egyszerre szárnyakat kapott. Te, ez úgy futott be elsőnek, mint a kilőtt ágyúgolyó! – Köhögött, könnyes szemét törülte, és a zsebéből gőgös lassúsággal hullajtott a díványra egy halom papírpénzt. – Egész kosárra való. Mennyi kell, Júliám?

A lány, áttetszően vékony, preraffaelita figura, a mellette görnyedező apa hátát veregette.

– Na, megint kezded. Még megfulladsz nekem.

A férfi könnyedén legyintett, cigarettát vett elő, Júliát is kínálta, s míg rágyújtottak, a pénz a díványon hevert. Fújták maguk elé a füstöt, Júlia suttogott:

– Tedd el. Bejön és meglátja. Kiderül, hogy nekem versenyhistóriát mesélsz. Nem bánom, adj valamennyit.

– Parancsolj, amennyi kell. Vegyél magadnak néhány finom dolgot, kalapot, vagy amit akarsz.

– Köszönet, papa. Ügyes voltál. Jozefin… neki is kellene…

– Visszautasítja. Szerinte mindenféle verseny tisztességtelen dolog. A Beethoven-zongoraversenyek is… A hét végén elutazok talán egy hónapra…

– Hová?

– Párizsba. Meg Brüsszelben is van dolgom.

– Papa! Igazat beszélsz?

Tóth Albert fölemelte a két ujját.

– Esküszöm! Hát majd Párizsból hozok Jozefinnek valami szép, hozzá illő diszkrét dolgot. Talán egy hócipőt, mit gondolsz?

Pusmogtak, nevetgéltek. Júlia feje az apja vállán. Borcsa, a vénasszony, ismerős a csecsemőkorból, résnyire nyitotta az ajtót. Az apa gyorsan ráült a papírpénzre.

– Jozefin már várja magukat. Mondom, az úr trafikál Júliával.

– Fizesd ki, papa – súgta Júlia.

– Az egészet?

– Hát. Háromhavi bérét.

A férfi könnyedén megemelte a bal hátsórészét. Júlia kiáltott:

– Jöjj ide, Borcsa néni!

– No?

Az apa homlokát ráncolta. Mennyi? Három hónap?

– Máskor szóljon, nénémasszony, ha elfelejtkezek a béréről, nem káptalan az én fejem, kedves nénémasszony.

– Ugyan, hagyja már el a komédiát. Szépen köszönöm. Asztalon a vacsora.

Felálltak, hogy induljanak az ebédlőnek berendezett hall felé. Júlia sebesen mondta magában: nyosszaménén, nyosszaménén… Első elemista korában lett úrrá rajta a gyakran már gyötrelmessé vált szokás, hogy önkéntelenül megfordítja a szavakat, eleinte csak az üzletek cégtábláit, azután lassan egész mondatokat, s hovatovább folyékonyan beszélt fordítva. Megszólalt, hogy szabaduljon a „nyosszaménén"-től.

– Mondd, papa, te szándékosan ingereled az embereket, vagy csak modor, inkább modorosság? A szerkesztőségben meg a hírlapírók körében ez a divat?

– Szó sincs divatról. Mindenkinek megvan a maga egyéni modorossága. Csupa állat, de az egyik ilyen állat, a másik olyan állat. Másutt nem tudnak élni, csak az állatkertben, a klub az otthonuk.

– A tied is.

Jozefin borús arccal nézte a tányérját. Az asztalon borjúpörkölt, galuska, fejes saláta. Júlia, mielőtt elhelyezkedett, megcsókolta nővére feje búbját, s az rámosolygott, majd mindhármuknak osztott. Az apa nem állta sokáig a csöndet.

– Szólni kellene Borcsának, ne változtassa meg a tárgyak helyét. A sarokban a fal mellett áll a két karosszék, középütt az asztalka, s Borcsa ferdére állítja a székeket. A tálalón saját ízlése szerint rendezi el az ezüstféleséget, a kristálytartókat, mifenét, meg a kredencen, asztalkákon, a falon a cserépholmit. Az ebédlő berendezését, a torockói népművészet remekeit anyátok hozta az erdélyi szülői házból, minden darabnak ő szabta meg a rendjét. Maradjon úgy, ahogy szerette.

Jozefin kissé felvonta a vállát.

– Szólhatok, de unalmas naponta ismételni ugyanazt. Makacs vénasszony, meggyőződése, hogy mi semmihez sem értünk. És hogy te, papa, amúgy sem veszed észre, meg nem is fontos neked.

Júlia felugrott, helyére igazította a két karosszéket, sebesen rendezkedett a tálalón.

– Így jó, papa?

– Hogyne. Egészen más. Sokkal „gemüttlichebb"{2}.

– A német kiejtésed – mondta Jozefin – hamisítatlan óbudai.

– Amint tudod, kislányom, Eperjesen születtem, kassai diák voltam az első elemitől az érettségiig. Két hónap múlva betöltöm az ötvenedik évemet, a szülőházamra felkerül a tábla: „E házban született Tóth Albert 1873. február 5. napján." Beszédek és koszorúk…

– De papa! Hiszen még élsz!

– No persze. – Cigarettára gyújtott, az első szippantás után másodpercekig fuldokolva köhögött. – Hogy a nyavalya… – Azután már élvezettel nyeldeste a füstöt, székében hátratámaszkodva, majd felpattant. – Isten veletek, gyermekeim, hív a kötelesség!

A két lány utána nézett. A járása rugalmas, karcsúsága és a koponyájára simuló szőke haja a hajdani jogászé, hihetetlen! Ha az ember szembekerül vele, a tekintetében mutatkozik némi fáradtság, a szeme alján enyhe duzzanat, s hogy az idő még az ilyen ritka sugaras arcon is végigboronál, elbúsította és meghatotta a kemény Jozefint is.

– Büntetlenül nem lehet ilyen tempóban élni. Igaz, hogy kifizette Borcsa háromhavi elmaradt bérét?

– Igaz.

– Szóval délután az ügsin volt.

Júlia kuncogó hangot hallatott. Jozefin szájából az ügsi elképesztően groteszk. Mintha azt mondaná: Petőfi Sandri… Wilde Oszi… A nagylányból kitört:

– Boldog ember! A lovak viszonozzák a szerelmét. – Elgondolkozva simítgatta az abroszt. Júlia a mellette levő széken heverő újságban az apja vezércikkét olvasta.

– Szellemes ember a papa. Nagyszerűen ír – mondta. Jozefin egy idő után felelt, a hangjában nyoma sem volt rosszindulatnak:

– Valóban szellemes. Az átlagos újságolvasót kielégíti, sőt elragadja. A papában nincs mélység, felületes, pontosan azt írja, ami Sommer Gusztáv közönségének megfelel. Elkeserítelek? Sajnálom. De az igazságot könnyebb befogadni, mint a kiábrándulást. – Felállt, s már az ajtóból szólt vissza: – Véglegesítenek. A jövő tanévben az ötödik gimnazisták osztályfőnöke leszek. Gondold el, Júlia, szép fizetés, nyugdíjas állás, munka, amit szeretek, és három nyári hónap utazásra, tanulásra.

– Jozefin, mennyire örülök! – Egy másodpercig tétovázott. – És mondd, Jozefin drága, ha férjhez mész, és gyerekeid lesznek, akkor is folytatod a munkát?

– Soha nem megyek férjhez. Semmi kedvem bőgő csecsemőkkel vesződni, más életcélt tűztem magam elé, és azt végre is hajtom. –Az ajtóban álldogálva látszott, hogy van még mondanivalója, s Júlia magában már fogalmazta is: „Senki sem sürget, de jó volna, ha ősszel folytatnád az egyetemi tanulmányaidat…" Jozefin egyebet mondott: – Jövő héten Balaton környéki útra megyek két kolléganőmmel.

– Okosan teszed.

Jozefin mindeddig óradíjas tanárnő volt az Andrássy úti Állami Felsőbb Leányiskola és Leánygimnáziumban, s most véglegesítik. Franciául megtanult régi nevelőnőjüktől, Mademoiselle Mathilde-tól. Most egy kellemes, finom öregúrtól angolul tanul. Az egyetemen francia és történelem szakos volt. Fix fizetés, nyugdíj. Soha nem megy férjhez, máris inkább vénkisasszony, bármilyen szép fiatal nő. Júlia azt írta a naplójába: „Milyen öröm, a drága Jozefin boldog! A szerelem nem kap helyet a programjában. És én? Valami kellene, valami nagyszerűség, és semmi sem vagyok. Nagy nulla vagyok. Bennem nincs ambíció, mit akarok én? Talán gyerekeket. Fürdetném, a popsiját beszórnám hintőporral, pelenka, guminadrágocska – Jozefin már eleve megfosztja magát ettől az örömtől. Drága testvérem, a fontos, hogy boldog."

2.

Most csönd van, ámbár messze még az éjszaka. A lakás nagyméretű, négy szoba és hatszor hat méteres hall ebédlőnek berendezve. Nagyobb társas összejöveteleket nem tartanak, a családtagok baráti köre annyira heterogén, hogy keveredésük kínos helyzetet idézne elő. Vendéget mindenki a saját szobájában fogad, a voltaképpeni szalont majdnem kizárólag karácsonyeste használják. Vendég! Hát a papát néha meglátogatja egyik vagy másik szerkesztőségi kollégája vagy kártyapartnere a klubból. Előfordul, hogy egyszerre többen is, feketekávét és konyakot isznak. Ugyan hol szerzi papa ebben a sanyarú világban a francia konyakot? Mindig papa hangját hallani, utána a kitörő nevetést. Vagy papa görcsös köhögését, valaki a hátát püföli, ezen is nevetnek. Másfélék is keresik papát, Jozefin szerint obskúrus alakok, bukmékerek, zsokék, a jó ég tudja, mifélék. Kockás ruhát viselnek, tarka nyakkendőt, és nagy a hangjuk. Jozefin megjegyzi, hogy papa tárgyalhatna velük másutt is, csakhogy az obskúrus alakok korán reggel jönnek, papa még ágyban, cigarettázva fogadja őket. Vágni lehet a füstöt, papa szobáját egyszerűen nem lehet kiszellőztetni.

Ami azt illeti, Júliáét sem. Cigarettával ébred, és cigarettával alszik, egyszer felgyújtja az ágyát. Éjszaka félálomban kinyúlik a keze, az asztalkán kaparászik cigaretta után. Jozefin kétségbeesik, mert Júlia ijesztően hasonlít a papára. Valamely körülményre, akár egy szóra is miként reagál, romboló és tomboló dühvel-e vagy fékezhetetlen jókedvvel, az teljességgel kiszámíthatatlan, ebben elüt a papától, de könnyelmű és felelőtlen. A harmadik félév után otthagyta az egyetemet, mert elege van a görögből is és a latinból is, ócska papolás az egész. Egy év óta teng-leng a világban, jobbára a rekamiéján hever, a kezében könyv, és hull a könnye. A szeme körül gyakran a sírás árulkodó nyomai.

– Miért sírtál?

– A Háború és békét olvasom.

– Tanulnod kellene.

– Tanulok. A Háború és békéből.

– Ha unod a görög-latin szakot, még változtathatsz. Mihez van kedved?

– Semmihez.

– Menj a levegőre. Uszodába. Csinálj valamit, élj okosan.

– Majd…

– Kerülgeted a választ. Mit tervezel a jövőre?

– Semmit. Vagyis egyelőre… majd…

Mikor? Júlia betöltötte tizenkilencedik évét, ilyenkor már futásnak ered az idő.

Júlia naplót ír, a nővére elől dugdossa, de egyszer a papának valamit felolvasott belőle. Összesúgnak, konspirálnak a háta mögött, és a hűvös, szigorú Jozefin szenved. Két emberrel él, akiket fájdalommal és féltéssel szeret, és idegen közöttük. Mi marad? A könyvek. Az egyre halmozódó tudás szenvedélye. Jozefin mindig száraz szeme könnyes. Júlia ugyanakkor így ír a naplójába: „Öregszem, milyen rémes! Nyolc hónap, és húszéves leszek, milyen rémes!"

Ezerkilencszázhuszonkettő június végén Jozefin két kolléganőjével Balaton környéki tanulmányi kirándulásra utazott; Kőröshegy, Keszthely, Sümeg, Nagyvázsony, régi falusi templomok és műemlékek megtekintése szerepelt a programban. Jozefin így búcsúzott a húgától: „Vigyázz a papára – és az apjától: – Vigyázz Júliára!"

A nagylány hiányzik, hogyne, nélküle elképzelhetetlen az élet, rövid időre azonban pezsdítően hat a távolléte. Az első estét az apa – noha hívta a kötelesség a klub kártyaszobájába, alapjában nemes lelke legyőzte a szokás hatalmát – a gyengélkedő Júliája ágya mellé húzott karosszékben töltötte. Beszélgetésük meghittebb és oldottabb, mint a kiváló Jozefin jelenlétében. Tóth Albert odaadóan figyelmes betegápoló. Friss vizet hozott az újabb Algocratin bevételéhez, ügyesen eligazította a könnyű takarót – szokatlanul meleg a június –, elmés mondásain Júlia a fejét hátravetve nevetett, kötekedtek egymással, s a lány olykor halkan nyöszörgött.

– Türelem, angyalkám, pillanatok alatt megszűnik a fájdalom.

– Te könnyen beszélsz, papa – mondta Júlia, s a jókedve egyszeriben átváltott mélázó és szomorkás suttogásba: – Annyi minden fáj. Itt! – A mellére helyezte a tenyerét, és enyhén döngette. – Itt vagy a jóisten tudja, hol, de fáj, fáj…

– Megrémítesz. Azt hittem… úgy tudtam, boldog vagy.

– Persze. Bizonyos vonatkozásban. – Felült, és két kezét maga elé helyezte a takaróra, így maradt mozdulatlanul, és továbbra is suttogott: – Húszéves leszek, és nem történt semmi. Dönteni kellene, mi legyen velem. Elkezdeni az életet. Hogyan, papa? Te tudod?

Tóth Albert zavarodottságában maga is érezte, milyen közhelyeket szed össze a lánya megnyugtatására.

– Hiszen fiatal vagy még, drága kislányom, mi az a húsz év?! Rengeteg idő áll a rendelkezésedre. Jön majd valaki, hozzád méltó. Addig is folytathatod a tanulmányaidat.

– Az egyetem engem untat. Értsd meg, papa, tanulni akarok, de másként. Mást. Ha tudnám, hogy mit. Segíts, papa.

– Gondolkozzunk, fiacskám, ketten együtt kifundálunk valami okosat. Az jutott eszembe, hogy egy külföldi út jót tenne neked. Sajnos, a jelenlegi gazdasági helyzet nem alkalmas, majd amint rendeződnek a dolgok; de ha sírsz, én is sírok.

– Jaj, papa, ezen igazán nevetnem kell. Mondd, sírtál valaha életedben?

– Igen. – A férfi arca komoly volt. – Tizenöt éves koromban veszítettem el az apámat. Két napig egyfolytában sírtam, és a temetésen elájultam. Először és remélem, utoljára. Szeretem az életet. Hozzám jóindulatú, úgy van, jó szívvel van hozzám. Elégedett vagyok veletek, az életformámmal, de példaképnek semmiképpen nem ajánlom magamat. Nekem sem ment simán. Tréning kell az élethez, s akkor sem ugratsz át minden akadályon, olykor a vizesárokban találod magad… na igen, ennek így semmi értelme…

– Valami lóversenyhasonlat. Mondd, papa, a lovakat szereted, vagy a játékot?

– A lovakkal való játékot. Mindenfajta játékot, amiben szerepe van az emberi ügyességnek, a kombinációs képességnek s a véletlennek, amiben van rendszer.

Tóth Albert kötelességének érezte a társtalan Júlia szórakoztatását. Kettesben fagylaltoztak a Negresco teraszán, de hamarosan bővült a társaság. Két idősebb úr s egy lángvörös hajú ifjú szorongott az asztal körül, s Tóth Albert szigorúan, hogy a félreértéseket elkerülje, gőgösen hangsúlyozta:

– Kislányom, engedd meg, hogy bemutassam…

Az idős urak bókoltak Júliának, majd valamiféle tolvajnyelven társalogtak Tóth Alberttel. A téma változó: bel- és külpolitika, infláció, a különböző pártállású lapok pocskondiázása, a derbi, a bécsi Sacher étterem páratlan marhahúsa, a salzburgi ünnepi játékok és Max Reinhardt leopoldskroni kastélyának negyven vagy ötven szobája – e kérdés fölött hosszan vitatkoztak, a vörös ifjú meg suttogott Júlia fülébe:

– Amikor egyik versemben leírtam azt a sort, hogy: „Olyan, mint Euterpe lenge, lejtő, lobogó léptei…", még nem ismertem magát, de most tudom, hogy magára gondoltam, éreztem, hogy a világon van.

Júlia közben mondta magában: „Grebnellap… Grebnellap…"

Tóth Albert a főrabbi esetéről beszélt. A minapában egy temetésen annyira megzavarta a magyar ipart, a politikai életet és az arisztokráciát képviselő tekintélyes gyászoló gyülekezet, hogy egyik baklövést követte el a másik után. Az elhunyt személyét időnként összecserélte a szertartáson jelenlevő fivérrel, aki a falhoz támaszkodva, mészfehéren hallgatta saját elparentálását.

– Mindennek a teteje volt – mesélte Tóth Albert –, amikor jobbra lendítette a karját, s azt mondta: „Itt fekszik a halott! Majd lendületesen balra mutatott: „Itt fekszik a koporsó! Finom emberek voltunk ott együtt, hangosan senki sem nevetett, de bizony Isten fuldokoltam…

S máris elkapta a köhögés, csak úgy rázkódott, hörgött, és a roham megszűntével Júliára mosolygott – nincs semmi baj. A vörös ifjú suttogott:

– Csodálatos ember. A regényem főhősét az édesapjáról mintázom.

– Regényeket ír?

– Hamarosan belekezdek. Küszködök a témával, mert nálam minden leírt szónak súlya van. Tudja, szép Júlia, az én kifejezési módom egyéni. Elutasítom magamtól Krúdyt, Móriczot, Herczeget s a fiatalok közül Márait, Jókai és Mikszáth említésre sem érdemes…

Hülye! – állapította meg Júlia, de jól érezte magát a Negresco teraszán, szemlélve a Duna-parti korzón fel és alá imbolygó, fáradhatatlan tömeget. Egy erősen kifestett fiatal nő megállt az asztalnál, és Tóth Albert vállára támaszkodott.

– Szervusz, apuskám, meg sem ismered a szegény embert?

– Máskor, fiacskám, máskor majd megismerlek – s könnyedén lerázta válláról a nő kezét.

Papa nem mutatta be, le sem ültette, tehát Borcsa hajdani szóhasználata szerint „cifra dáma. Azóta sem jutott eszébe. A mama halála utáni időben, mikor papa haditudósítóként a harctéren volt, Borcsa így nevezte a becsöngető ifjú, illatos, tarka madárként repdeső, csivitelő kis nőket. Egyik letérdelt Júlia elé, és a fülébe súgta: „Tudd még, kis szívem, imádom az apádat! Megkérdezte Jozefint: „Haragszol rám, angyalkám? „Ugyan miért? – felelte Jozefin. – De nem vagyok angyal. Maga sem. Jozefin akkor már sok mindent megértett, amiről neki sejtései sem voltak – lehetséges, hogy szellemileg kissé hátramaradt gyermek volt?

Milyen szép ez a nő. S milyen magától értetődőn viseli arcán, száján a sok színt, és könnyű nyári ruháját, amely közszemlére teszi mellének felső részét. Papának sok nőismerőse van; egyiket meghajlással üdvözli, másikat lagymatag kézlegyintéssel, papa vonzó férfi. Vajon ezek a nők a szeretői? Először figyelte tudatosan az apját idegen környezetben, s föltette magának a kérdést: ha történetesen nem a lánya, beleszeretne? Hogyne, föltétlenül… A vörös fiú a fülébe mormolta:

– Maga nem érzi csodálatosnak, bűbájos Júlia, hogy adódnak furcsa találkozások egy még furcsább helyen?

Miért volna furcsa hely a Negresco terasza? Hülye, tökkelütött hülye.

– Csodálatosnak érzem a tejszínhabos fagylaltot – mondta. – Jó nagy adag. Nálunk Budán kisebb.

Hazafelé élénk beszélgetésben meneteltek. Júlia kérdezett: kik voltak az idős urak? Az egyik férfi neves színházi rendező, a másik operett szerző, hiszen ismered: tarara-tam-tam-ti…

– A vörös ifjú?

– Hát az nagy ló, édesem, bele ne szeress!

– Ugyan, papa, mit képzelsz!

– Az apja selymet árul nagyban a Belvárosban, sok a pénze. A fiú a közgazdasági egyetemet végezte remek eredménnyel, egy évet Oxfordban töltött. Jobban ért az üzlethez, mint az apja, nagyvonalú, minden nyugat-európai nyelven beszél, de ha kell, egy hónap alatt megtanul arabul… és verseket ír! Az a baj, hogy a versei nem is rosszak. Verlaine-Rimbaud-Ady-egyveleg; ügyes, kérlek, határozottan ügyes szélhámos.

A hídon jártak már, Júlia az apja lépteihez igazodott, mindketten a Dunát nézték.

– Papa – kezdte Júlia –, a beszélgetésetekről… vagy amikor az a szép nő átölelt, mindenféle eszembe jutott. Mama halálakor kislány voltam, tizennégy éves, bizonyára nem éreztem teljes súlyát a veszteségnek, mint Jozefin. Álltunk a sírnál, Jozefin halkan, gyötrelmesen zokogott, én nyöszörögtem: „Ne, Jozefin, ne…" Jozefin valósággal búskomor volt, én, ahogy visszaemlékszem arra az időre, sok mindent még élveztem is, apa…

– Oktalan dolog ezzel izgatnod magad, kislányom.

– Sok ember jött hozzánk. A főszerkesztőd, Sommer Gusztáv altisztje pénzt hozott és nagy doboz Gerbeaud csokoládét nekem is, Jozefinnek is. Ki lehetett az a szemüveges öregúr, aki két diabolót ajándékozott nekünk? Engem megtanított huszonegyezni.

– A vén Bruki bácsi lehetett.

– Osztály sorsjegyet is hozott, és pénzt adott Borcsának, hogy alkalmanként újítsa meg. Borcsa minden húzáskor velem böngésztette át a nyereménylistát, és csúnyán letolta a magyar államot, amiért kilopja az ember zsebéből a pénzt. – Fölnézett az apjára. – A nők cukrot hoztak…

– Nők?

– Papa, ne légy képmutató. Persze, nők is meg obskúrus alakok.

– No igen, lehetséges…

Másnap Júlia nagy csokor tűzvörös rózsát kapott névjeggyel. A vörös fiatalember ezt írta: „Látni akarom. Mikor? Kézcsók."

Júlia örült a rózsáknak, s bizsergető jó érzést keltett benne a hódítása.

Közelről nézte a tükörképét: keskeny, sápadt arc, mély, zöldeskék, keskeny szempár, viruló száj, egyenes orr, hattyúnyak, s egészen meghatódott, olyan vékonynak, törékenynek látta magát.

– Ehhez mit szólsz, papa? – kérdezte ebédnél, és mutatta a névjegyet. – Rózsát küldött.

Tóth Albert elégedett volt a névjeggyel; tömören fogalmaz a fiú, a tömörség a jó irodalom alfája és ómegája.

– Mit határoztál? Találkozol vele?

– Eszembe sem jut. Nem érdekel.

– Helyes. Majd én közlöm vele.

Júliában erre már bizonytalan érzés hullámzott, jobbra és balra ringatták a csapongó gondolatok. Talán mégsem kellene végérvényesen elutasítani a vörös ifjút. Jó volna valakivel sétálni, beszélgetni, zenét hallgatni, és a fülébe mormolt bódító szavakat – á, nem kell, nagykereskedő fia nem kell. Hát ki? A heves érzés, ami lappang a bensőjében, és olykor elborítja, vitathatatlanul vágya a szerelemnek, de nincs tárgya. Nincs alanya.

A papa, úgy látszik, gondolatolvasó. Fújta maga elé a füstöt, köhécselt, majd elgondolkodva mondta:

– Nincsenek fiúismerőseid? Úgy értem… udvarlód?

Milyen komikus ez papa szájából.

– Nincs udvarlóm! – Kiáltása kissé sírós volt. – Nem is kell.

– Dehogynem, kislányom, már hogyne kellene udvarló. Sajnos, az én ismeretségi köröm… hát akad néhány fiatal arisztokrata, léhűtő, kártyás, nem hozzád való.

– De papa, mi nem vagyunk arisztokraták.

– Júliám, lehet valaki Shakespeare, ha nem is játsszák a Globe Theatre-ban, és arisztokrata a magyarok bejöveteléig levezetett családfa és Tas vezér búbánatosan lekonyuló bajusza nélkül. – Szusszanásnyi szünetet tartott, s könnyedén folytatta: – A felvidéki családról keveset tudsz, édesanyámra alig emlékezel. Az én apám eperjesi főszolgabíró volt, feledi Tóth Bódog, tisztességes, derék ember, kiváló munkása a megyei közigazgatási apparátusnak, de ennél többre futotta volna a képességeiből. Nagy tudású fiatalemberként hagyta el az egyetemet, tele ambícióval. S tüstént összeakadt édesanyámmal. Megházasodott, és letelepedett a pátriájában. Nem volt még hatvanéves, s igazi vidéki kvaterkázó, pipázó öregúr. A prágai magyar újságot járatta, és Purjesz lapját, a Világot. Méhészkedett, szerette a kutyákat. A vakációkat otthon töltöttem, a méhesben beszélgettünk. Szomorú ember volt, de kívülem ezt senki sem tudta. Talán ezért formáltam én homlokegyenest másként az életemet. – Felállt, az ajka szélén cigaretta és vidám mosoly. – Az udvarlónak pedig utánanézünk.

– Szégyelld magad, papa! Úgy viselkedsz, mint egy kerítőnő.

– De angyalkám…

– Jó, jó…

Az apja átlátszó spekulációi ellenére Júlia élvezte a „kiruccanásokat". Jozefin távollétének harmadik napján Tóth Albert megkérdezte a lányát:

– Mit szólnál egy finom vacsorához?

– Hol?

– A Hungáriában. Júlia vállat vont.

– Épp a Hungáriában? Miért ne? Kellemes hely lehet. De nekem nincs estélyi ruhám…

Tóth Albert a fejéhez kapott, és máris vitte a lányát. Papa honnan tudja, hogy a Fischer Júliáé elegáns és drága szalon? Fischer Júlia régi ismerősként siet papa üdvözlésére. Papa ül egy karosszékben, és szakértelemmel bírálja a felvonuló ruhákat. S ugyan miből állapítja meg, hogy a szótlan Júliát egészen elragadja a sima, molnárkék velúrsifon kisestélyi ruha? Kabátot is kap Júlia, lakkcipőt és kalapot. A taxi megtelik csomaggal, s Júlia végigsimít az apja kezén.

– Papa, te kiraboltál egy bankot!

– Nálam szabály, hogy pénzt csak becsületes úton szerzek.

– Nyertél?

– Volt egy hármas befutóm.

– Az mi?

– Ne törődj vele.

A Hungária-szálló étterme nagyon finom hely, csillog az üveg és a porcelán, és vakít a fehéren terített asztal. Tóth Albert a pincérnek is szigorúan hangsúlyozza, hogy a „kislányával" vacsorázik, s nem kell különösebb kombinatív képesség annak kiszámítására, hogy más alkalmakkor nem a kislányával vacsorázik. Többen üdvözlik a nagynevű újságírót, s lassítanak, invitálásra várva, de Tóth Albert mindenkit alaposan mérlegre tesz, és könnyűnek talál. Azután a cigányprímás leteszi a hegedűjét, diszkrét taps a teremben, s a kövér, őszülő bajuszos, elegáns prímás elindul Tóth Albert asztala felé.

– Szervusz, Berci. A kislányod?

– Szervusz, Imrém. Engedd meg, Júlia, Magyari Imre, kedves barátom. Foglalj helyet.

Rövid idő múlva mindketten az asztalra könyökölve elmélyült és komoly beszélgetést folytattak. A háború nyomorúságos négy éve után a világ mulat, pezsgőt iszik, költi az inflációs pénzt – ezt nevezik békének. A törökök és a görögök gyilkolják egymást, marakodnak a franciák az angolokkal, a németek az oroszokkal, a magyar a magyarral, és még meg sem kötötték a békét, a volt ellenség előtt itt hajbókolnak a Hungáriában, franciául és angolul beszélő pincéreket alkalmaznak.

– Hozzám dől a pénz, de neked nem kell magyaráznom, Berci, ez milyen kevéssé érdekel. Vagyonos ember vagyok, jóval többet összemuzsikáltam, mint mondjuk a jámbor Chopin élete során. Mi kell nekem? Az, hogy ha fiam születik, embert és művészt neveljek belőle.

– Úgy van, Imre, kimondod a gondolatomat. A magunkfajta öreg legénynek nincs más célja, mint hogy a gyermekei boldogulását elősegítse. – S mert elragadta a hév, még hozzátette: – Lemondások árán is! A saját személyének háttérbe szorításával!

Magyari Imre furcsállva, valamiféle a bajusza alá rejtett fél mosollyal nézett rá, s a lánya kis kuncogást hallatott. Tóth Albert zavara rövid, de heves köhögési rohamban vezetődött le. A cigányprímás megkérdezte Júliától, hogy hol hagyták a kedves nővérét, Jozefint, és azt is megjegyezte:

– Az a lány lepipál téged, Berci. Néhány év, és egyetemi katedrát kap. A kis unokahúgom mondja, hogy az egész iskola rajong érte. Na, dolgozzunk…

Ez is elgondolkoztató. Jozefinért rajonganak a tanítványai. Soha nem említett effélét. Keveset tud a lányairól. De sebesen megnyugtatta magát: mégis az ő vezetése alatt