Egy fedél alatt

By Thury Zsuzsa

Az Egy fedél alatt a
felszabadulás évében játszódik. Hősnője, a faluról felkerült félénk és buzgó
kis munkás-feleség, Pálfi Vincéné, aki a regény végére öntudatos
munkásasszonnyá válik.

Thury Zsuzsa mélyre hatol a valóság ábrázolásában. Az ellentétek
nem csupán a magánélet pólusai, hanem a társadalom rohamosan meginduló
átalakulásának sarokpontjai között feszülnek.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633767221

Book preview

THURY ZSUZSA

EGY FEDÉL ALATT

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Szabadi Bálint

978-963-376-722-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Thury Zsuzsa jogutódja

ELSŐ RÉSZ

1

Pálfi Vincéné, az alagsor magányos lakója, ágya szélén ült. Odakünn kora alkonyat, itt a szobában szinte éjszakai sötétség, a betéglázott ablak résein átszűrődő fény csupán arra elegendő, hogy rávilágítson a sok kárra, hiányosságra. Ki gondolná, hogy három hónap előtt ez még szép kis szoba-konyhás lakás volt, kamrával, mellékhelyiséggel, meleg tűzhellyel és villanyfénnyel. Most ablak nélküli, hideg odú! Valamikor elégedetten gondolta az ember, hogy bár az alagsorban, de utcai lakása van, most sötét pincében didereg tétlenül és reménytelenül.

A nappal eltelik valahogy, a konyhaablak téglahalmazából kihúzott egy fél darabkát – a tömbparancsnok, ha észrevenné, ezért is lármát csapna! – a félhomályban mégis jobban tud mozogni. Reggel lesétál a Krisztina téri iskolába, onnan két kanna vizet hoz fel a hegyre. Most kényelmes séta, telik vele az idő, amíg az ember a vízcsap körül ácsorog, híreket hall, útközben meg elbámészkodik, hogy mi lett a szép hegyi utcából, egy-egy villa egyszerűen legurult a hegyoldalon, és ha hűvös, szeles is a március, a tavaszt érzi már az ember – de vagy három hét előtt még szörnyű megpróbáltatás volt a vízhordás bombazáporban, holttestek és romok között. Felhozza a vizet, azután kimegy a romok közé hulladék fát gyűjteni, baltával felaprítja, és begyújt a kis vaskályhába. Vizet melegít mosakodáshoz, főz valamit, ha éppen akad hozzávaló – az egyik cselédlány, akivel nyolc hétig együtt volt az óvóhelyen, az hordja neki a krumplit, egy-egy kanál zsírt, kis bögre lisztet, kenyeret: isten a megmondhatója, hol szerzi, de nem is kell firtatni –, azután rakosgat a fiókban.

1945. január 14-én kapta a ház az első bombát. A légnyomás elvitte az alagsori lakás két ablakát. Nagy kár volt az is, de Pálfi Vincéné nem panaszkodhatott, hiszen a házban a három nagy lakás már ettől az első bombától tönkrement. Tizenhatodikán a második bomba, a nagy szekrény egyszerűen elnyúlt a földön, mintha valamely óriás ökle lesújtotta volna. Azután már nem tartotta számon az ember, mert naponta bomba, gránátbelövés, a nagy falitükör apró szilánkokra tört, szoba és konyha között a felső fal vagy méternyi szélességben kizuhant, a padlón nap-nap után vastagon állt a törmelék, míg végül csupán a puszta vörös tégla maradt.

Ilyenkor estefelé, tétlen és magányos órákban mintha minden sarokból gonosz lidércek kúsznának elő, körülveszik a fiatal Pálfi Vincénét, és kajánul fülébe duruzsolják a sok kárt, az elmúlt hónapok félelmeit ég nélkülözéseit, s a jelen reménytelenségét és kétségeit. Itt ül egyedül, mikor férje van és testvére odaát Pesten – megvannak-e, élnek-e? Ül az ágy szélén, s míg számba veszi újra és újra az őt ért károkat, egyre kérdések zaklatják. Vincét, a férjét, negyvenháromban kivitték a harctérre, azóta semmi hír felőle. A nővére, Lujza, odaát Pesten élte át az ostromot. Felszabadulás óta több mint három hét telt el, de Lujza nem jelentkezik, Pedig akad már egy-egy vállalkozóbb szellemű ember, aki átkel a Dunán, ő is megkísérelte immár kétszer. Nagy elhatározással indult neki az útnak, elbúcsúzott itt a házban a házfelügyelőnétől meg a jólelkű cselédlánytól, aki hetek óta a lelket tartja benne, de mindkét alkalommal csupán a Horvát-kert felső csücskéig jutott. Ott az a térdig érő sár, romhalmaz, lótetemek, járhatatlannak tűnő út! Visszafordult, leült ide az ágy szélére, és sírt. Mit is tehet egyebet, ha szétnéz a hajdan szép kis lakásban, ha arra gondol, mennyi számítgatás, meggondolás után vásárolták Vincével a falitükröt, és egyáltalán, hogy merre van Vince, él-e odaát Pesten a nővére és…

Az asszony nyöszörgött, kezét riadtan szája elé kapta, felugrott. Közeledik az éjszaka minden rémségével, amikor a percek ólomlábon cammognak előre, ő ül az ágyon, és a sötét téglahalmazra mered, ahol a titokban kiemelt fél tégla üregét sejti és mintha soha nem akarna megvirradni! Hát ezt igazán nem lehet kitartani, inkább az udvaron tölti az éjszakát, mint ebben a siralomházban, jaj istenem, segíts meg már!

Vállára terítette télikabátját, elhúzta a betámasztott konyhaajtót – akkor esett ki helyéből, amikor beomlott a szoba és konyha között a fal –, és kiment az udvarra.

A sáros hólében üvegtörmelék, faforgács, elhajigált konzervdobozok. Az emeleti üres, fekete ablakszemek között élesen süvít a február végi szél, a leszakadt esőcsatorna minden erősebb szélrohamra dühödten csapódik a ház falának. A sarokban, a fal mentén két nádszék áll, a két első emeleti lakásban lakó öregasszonynak állították ide. Mióta megszűnt a bombázás, itt üldögélnek bágyadt déli napsütésben a Borsody Ernő főtanácsos édesanyja, meg az ezredes úr mamája, aki Erdélyből menekült ide a fiához. Pokrócba bugyolálva halkan duruzsolnak, bólogatnak, csipkedik egymást ilyenformán:

– Tudod, kedves, ha bennjártam Kolozsvárott, mindig Felszeghyéknél szálltam meg. Az asszony anyai ágon unokatestvérem, Zeyk lány és igen művelt, nagy tudású asszony, talán hallottad hírét.

– A mi családunk is erdélyi, hogyne hallottam volna – szokta felelni kissé méltatlankodva az öreg Borsodyné.

– Meglehet, kedves, hogy hallottad, de tudod, a Zeykék afféle maguknak élő emberek, hiába no, az erdélyi mágnás már ilyen.

– Tudom én, hogy milyen az erdélyi mágnás…

Így ment ez heteken át az óvóhelyen is. A Zeykek, a Bánffyak, Bethlenek, szegről-végről atyámfia ez is meg az is, az öreg Borsodyné meg pukkadt… Pálfi Vincéné ült az egyik nádszéken, nyakán szorosra fogta a vedlett macskaprémet, és fülében egyhangúan duruzsolt a két öregasszonyhang. Vele szemközt volt a házfelügyelői lakás világos konyhaajtaja, mögötte fürgén jött-ment egy terebélyes asszonyalak. Kelemen Lajos, a házfelügyelő, elment egy decemberi napon munkahelyére, az Elektromoshoz, azután nem jött többé vissza. A felesége mégis jókat nevet odabenn, olyan a kacagása, mintha gyöngyöt pergetnének, vidáman perlekedik a lakójával, Fekete úrral vacsorát készít, bizonyára valami finom dolgot… Erre az elképzelésre Pálfi Vincéné enyhe nyomást érzett a gyomra tájékán, s mintha mély üreg volna a szeme helyén. A kövér, hangos beszédű és fürge mozgású Kelemen Jolán karácsony tájt három férfit és egy sápadt fiatal nőt szállásolt be magához. Míg férje távol van, sok neki a szoba-konyha, meg azután fél is egyedül, még eltalálja egy bomba – így magyarázta a dolgot a kíváncsi lakóknak, akik ott szimatoltak a házmesterlakás körül. Pálfi Vincéné azután gyakran hallotta a fenyegető suttogást, hogy a házmesterlakásban zsidók bujkálnak, de végül se lett baj, hiszen a lakók akkoriban már az orrukat se merték kidugni az óvóhelyről. Amint az első szovjet katona bejött az udvarra – fiatal gyerek volt, tizenhét évesnél nem lehetett több, hallgatott és mosolygott, s minden elébe nyújtott tenyérre cigarettát tett – a kövér Kelemen Jolán lakói előjöttek a házmesterlakásból, és ismeretlen helyre távoztak. Csupán egyikük maradt, a szakállas Fekete úr, azzal nevetgél, tereferél most odabenn Kelemen Jolán. A lakók persze azt beszélik, hogy együtt él a Fekete úrral, de ki hinne el ilyen csúfságot, mikor a férje odavan, és azt sem tudja, él-e, hal-e? Szép, komoly, csendes ember a Kelemen Lajos, ennek a kétemeletes, hajdan oly pompás budai bérvillának házmestere, nagy kár lenne érte. De hál csak nem érte baj őket, a házfelügyelőt meg az ő férjét, Vincét?…

Meglehet, most hangosabban nyöszörgött a fiatal Pálfiné ott a nádszéken, mert nyílt a szemközti konyhaajtó, és rengeteg fekete árnyék jelent meg a küszöbön.

– Ki nyafog ott?

Az asszony azt motyogta zavarodottan:

– Én vagyok…

– Pálfiné? Mit gubbaszt ott a sötétben, Mariska?

– Odabenn nálam is sötét van, egyre megy.

– Nincs mécsese?

– Nincs.

– A Fekete majd csinál, jöjjön be.

A tűz mellett érezte, hogy átfázott, az ételgőz meg szinte fájdalmassá fokozta éhségérzetét. Kelemen Jolán nagy piros kanállal merített a fazékból, Fekete úr elé tette a tányért – első a férfi! – mondta és kacagott, azután következett a vendég, Pálfi Mari. Leveses tányérban gőzölgött előtte az étel.

– Káposztafőzelék egy kis füstölt oldalassal – mondta Jolán. – Szárított káposzta, nekem ne mondja, hogy nem szereti!

De, köszöni, szereti a szárított káposztafőzeléket. Csak ne kezdjen sírni, utálatos ez a szakadatlan könnyáradat, hiszen manapság másnak sem könnyebb az élete. Lám, Jolán keményen viseli sorsát, mily serényen tevékenykedik. Fekete úr is beszédesebbnek bizonyult, mint más alkalmakkor. Talán csak a bozontos szakáll tette a mogorva külsőt. Mari mindeddig kissé félt tőle, most íme élénk, sőt gyerekesen vidám, egészen fiatal férfi. Szaporán beszélt, tréfálkozott, a kövér asszonynak meg mindenre volt valami találó válasza. Mari már nem is igen tudta követni a sebesen pergő párbeszédet, hát csak mosolygott, bólogatott, és kissé restellte magát tudatlansága miatt. Egészen kicsire húzta össze magát a tűz közelségében, sóhajtott, inkább csak befelé, de a kövér Jolán figyelmét semmi nem kerülte el.

– Micsoda kis incifinci asszony maga – mondta, és jókorát csapott Mari vállára. – Jól elkényeztette a férje, mi?

– Hát…

– Hát én is azt mondom. Az ilyenek aztán pityeregnek a bolhacsípéstől, meg, ha egyszer elfogy a kenyér.

– Ő, az éhezésért nem, ne higgye. Ismerem én azt.

– Ne mondja! – Kelemenné csúfondárosan kacagott, fehér tokája alá-fel hullámzott, majd fürgén felpattant, kékmázas csinos kannába vizet öntött, a tűhelyre tette, három bögrét emelt le a polcról, kanalakat, cukrot készített a viaszosvászonnal betakart asztalra. Roppant testével sürgött-forgott, mint a gumilabda, csapkodta az edényt. – Egy kis tea jót tesz, az emésztésnek. Hány éves is maga?

– Huszonnegyedikben…

– No, nem éppen öreg. Aztán hol éhezett maga, Mariska, és mi vette el az étvágyát?

A csúfolódó hang nem volt bántó, jólesett üldögélni a Kelemenek konyhájában. Hát nemigen érdekes, amit elmondhat magáról, meg nem is tudja olyan folyékonyan előadni, mint Fekete úr – de már beszélt.

– Mikor megérkeztem Pécelről, késő este volt, nem jártam még Pesten, hát sokára találtam rá a nővéremre. Ő sírt, nagyon megijedt, és vádolta magát, hogy ő nem tudott semmiről, miért nem írtam. Akkor nála voltam vagy két évig, jól ment dolgom…

– Miért jött fel Pécelről, miért sírt a nővére, de összevissza mondja, Mariska! – A háziasszony kiöntötte a teát és visszaereszkedett a helyére. Mari két kezét a bögrén melengette, és lassan kialakult a gyermekkor, Pécelen. Előbb akadozóan, megszakítás sokkal, Mari nem szokta meg, hogy idegeneknek beszéljen, de ott volt a szakállas Fekete úr, aki minduntalan a helyes vágányba terelte cikcakkos útján. Mari ott kezdte, hogy Pécelen az apjának, Berec Mihálynak kis gazdasága volt – Fekete úr máris félbeszakította:

– Mekkora gazdaság?

– Hát néhány hold.

– Hány hold?

Gondolkozni kell: anyai nagyapjának két hold kertje volt, ketten örökölték, mama és a fivére, hát az egy hold. Ezen a darabka földön kertészkedtek. Nehezen éltek a szülők, hét gyerek volt, mama mondta is olykor: büdös kölykök, de sokat vesződöm veletek! Amit a hold földön termeltek, eladták a piacon…

– Mit termeltek?

– Salátát, borsót, babot, zöldpaprikát, káposztát, egy-egy fej, mint a kocsikerék. A zöldpaprika-sorok között árkot húztak, két óra hosszat is folyatták rá a vizet, akkorák teremtek, mint egy… mint…

– Egy hold kert nem tart el egy családot – állapította meg Fekete úr.

Nem hát. Amíg csupán annyijuk volt, nem is ettek ők egyebet, mint ami visszamaradt a piacról, télen meg krumplit vízben, szárazbabot. Hatéves korában volt először cipő a lábán, iskolába menet, mama elátkozta még a tanítót is, mikor megvásárolta. Később, osztozkodás folytán az apa kapott két hold szántót, kettőt meg bérbe vett egyik fivérétől, így került össze újabb négy hold. Búza, kukorica, krumpli termett rajta.

– Hát még?

Egyéb semmi. Igaz, az apa egy időben árpát is vetett, hatsorosat, abban bízott. Amikor megérett a szem, a kalász nehéz volt, és letört a száráról, hát az nagy kár volt. Később lovat tartottak, szekér is volt, könnyebben éltek, már ami az anyagiakat illeti, különben szakadatlan munkában telt a napjuk, ő, Mari, kilenc-tízéves korában, amint hajnalodott, indult a péceli piacra, zöldségfélével, őrizte a libákat, salátát vágott, csalánt szedett nekik, amellett iskolába járt, megtanulta az írás-olvasást, egyszeregyet. Egyre kevesebben voltak otthon. Elsőnek a legidősebb, Lujza ment fel Pestre. Gyárban dolgozott egészen férjhezmeneteléig, utána…

– Milyen gyárban?

– Angyalföldre járt, a Rudolf-gyárba.

– Mi készült itt?

– Nem is tudom… mindenféle… igen, „Rudolf-féle csipke- és paszománygyár", így volt a kapu fölé írva. Tiszta munka volt, Lujza szerette. Kis, fogantyús gépnél dolgozott. Kimérte a csipkét, zsinórt, szegőszalagot tíz- meg huszonöt méteres darabokra, megforgatta a gépet, és szép, mintás végeket csavart, tizenkettes sorokba rakta, a dobozba már másik lány rendezte a végeket. Reggel hatra járt, délután öt óráig tartott a munka. Röviddel utána a két fiú is elment, Pesten megházasodtak, többé nem adtak hírt magukról.

– Miért mentek el?

Isten tudja, otthon nem érezték jól magukat. Mama szigorú asszony volt, kevés beszédű, az apa nyers, parancsoló természet, soha nem tréfálkozott, mint mondjuk Fekete úr is. Csupán azt beszélték egymás között, amit éppen kellett. Ő akkor egészen kislány volt, de ha visszagondol, mogorva arcokat lát, egy-egy mérges szót hall, kiáltást az udvaron és megint csend. Mindig félni kellett, hogy valamelyik férfikézből kirepül a balta, ámbár ilyesmi egyszer sem fordult elő. A fiúk az ebédet is állva kapkodták a tűzhely mellett, mentek is már, ki erre, ki arra. Lujza másforma volt, de ő elment, ritkán látogatott haza, nagy ünnepkor meg a két temetésre, később az osztozkodásra, de ebből ő, Mari, kimaradt.

– Miféle temetésekre?

A szülők. Először az apa, akkor ő tízéves volt. A lábát sértette fel, két nap múlva a combja is megfeketedett, harmadnap meghalt.

– Szóval vérmérgezés – szögezte le Fekete úr.

Lehet. Az orvos nem mondott semmit, csak kiadta a bizonyítványt. Haragudott, miért nem hívták idejében, szidta a fukar parasztokat, az ajtót is bevágta maga után, pedig halott volt a házban. A mama meg, nem is két hónappal rá, utánament az apának.

– A mamának mi baja volt?

Mindenféle, az orvos azt mondta, volt neki vagy hat betegsége, a veséjével, májával, tüdejével, meg… a többire bizony nem emlékszik, és hogy akármelyik betegség egymagában is elvitte volna. Akkor nagyot változott náluk a világ, hogy mekkorát, azt ő érezte legjobban. Elég rosszban volt része, míg azután egy hajnalon vonatra ült és…

– Csak szépen, sorjában – vágta el szavát a fekete szakállas fiatalember. – Hogyan festett az a más világ? Hányan maradtak odahaza?

Két fiú, meg Kati, a nővére. Mintha beléjük szállt volna a rossz, hogy szerencsétlenné tegyék magukat. Rendre mindent eladogattak, erőszakosak voltak, nagyhangúak, a faluban kezdték elkerülni őket. Mari lézengett közöttük, igyekezett észrevétlenül meghúzódni valahol, mert aki érte, rántott egyet a haján, taszigálta, szitkot zúdított rá mocskos szájjal, hiszen ők, szegények, maguk sem tudták, mit cselekszenek, minek erről sokat beszélni? Enni adtak, ruha is volt a testén, de inkább a szomszédság miatt, mert a faluban mindenki rossz szemmel nézte a Berec-testvéreket meg a nagy pusztulást, istenem, a szép kis gazdaság mivé lett!

– Munka azért volt elég. – Ivott egy kortyot langyosodó teájából, nagyot nyelt, zavarodottan nézett Jolánról a figyelmesen hallgató Fekete úrra, majd nekibátorodva folytatta: – Ami baromfi volt a háznál, én ültettem, én gondoskodtam róluk, meg főztem, rendet tartottam a házban, piacra jártam, hogy éhen ne vesszenek a boldogtalanok. Később már nem volt mit vigyek a piacra, pénz meg kellett sóra, gyufára, egyebekre, hát egyszer, emlékszem, sötét volt még a kamrában, megtömtem egy nagy vászonzacskót szárazbabbal, hajnalban szaladtam vele a piacra. De olyan szemetes volt, hogy senkinek se kellett. Azt mondták az asszonyok, ha ingyen adom, se cipelik hazáig. Sírtam én akkor.

Nem is tudja, hogyan fejlődött odáig a dolog, mikor kezdte forgatni a fejében, hogy elmegy. Egy este kizárták a házból. Cirkusz volt a faluban, odamentek a testvérei. Hideg éjszaka volt, pedig május lehetett vagy április vége. Ült a lépcsőn, minden fájt, az is, hogy kizárták a házból, meg az is, hogy nem láthatja a cirkuszt. Valamikor éjféltájt jöttek meg beborozva, ő csak arra ébredt, ott a küszöbön, hogy Jóska bátyja csizmás lábával a kezére tapos. Sikoltott, de Jóska nem ügyelt rá, ment befelé, és még a küszöbön kijött belőle a sok ocsmányság – én meg ott ültem! – és Mari undorodva lenézett a kezére.

– A hajnali vonattal indultam – folytatta, és tűnődőn nézett a viaszosvászonra. – Pénzt Kati párnája alól vettem magamhoz, ott tartotta zsebkendőbe kötve. Mélyen aludt az éjszakai dolog után.

– Finom alakok. – Fekete úr füttyentett.

– Piszkok! – jelentette ki Kelemen Jolán. – Hogy volt azután? A Lujza nővére is olyan jópipa?

– Ó, Lujza! Hiszen mondom, hogy még sírt is, mikor megérkeztem Pestre. Honnan tudhatta volna, hogy otthon ez van? Akkor Lujza engem magához vett. A nyolc kerületben laktunk, kis szoba-konyhában, jó volt nagyon. Ő gyárba járt, igaz, már mondtam Angyalföldre, én főztem, takarítottam, meg otthon varrtam a kesztyűket. Negyvenben Lujza férjhez ment, és én elszegődtem a mosodába. Negyventől negyvenháromig ott dolgoztam, meg azért kesztyűt is varrtam, kettőt naponta. Akkor még nem volt varrógépem, úgy lassabban megy, kézzel.

De Fekete úr nem nyugodott bele a három esztendő ily kurta összefoglalásába. Várjon, Mariska, maradjunk a kesztyűvarrásnál. Hol tanulta? Ki volt a munkaadó? Mennyit fizetett párjáért? Amíg nem járt mosodába, hány párat varrt meg naponta? Mari engedelmesen felelt:

– A szomszédunkban volt egy lány, az mondta, hogy tanuljam ki a kesztyűvarrást, semmi az, valóságos gyerekjáték, és nem kell eljárni, otthon dolgozhatom kényelmesen. A barátnője mindenes egy úriembernél, az kiadja a munkát. Így próbálkoztam azután Kaufmann úrnál. Kaufmann úr nem volt vállalkozó, ő is gyárból vagy üzletből kapta a munkát, otthon a lakásán dolgozott. Három szobájuk volt az István úton, két szép gyerek, feleség, mindenes lány. Kaufmann úr szabta a kesztyűket, két lányt tartott állandóra, nekem kiadta a munkát. Én kézzel varrtam, a varrógépet később hozta Lujza Pécelről a sublóddal meg az örökrészemmel, és még egyebet is hozott Lujza. Naponta számoltuk el, amikor leszállítottam az öt párat, mert annyival készültem el, ha disznóbőr volt vagy vaddisznó, glaszéból, szarvasbőrből hatot-hetet is megcsináltam.

– Az a disznó Kaufmann mennyit fizetett párjáért?

– Nem volt disznónak nevezhető – mondta zavarodottan Mari, akit időnként kizökkentett a kerékvágásból Fekete úr modora, de továbbra is készségesen felelt kérdéseire. – Huszonöt fillért fizetett a varrásért, endlizésért három fillért, nátliért – hogy mi a nátli? Hát a kézfejen a varrás, de persze az is különböző. Sima nátli négy fillér volt, az L-varrás a legnehezebb volt, azért hat fillért, R-varrásért, Z-varrásért, a pontozottért öt fillért kaptam.

– Egyszóval harminc-harmincöt fillért egy fikszundfertig kesztyűért – állapította meg Fekete úr. – Naponta öt pár, az pengő ötven. Ebből élt?

– Lujzával igen, kérem. Ő egyszer hazautazott, és hozott nekem örökséget, igaz, előbb is mondtam, a komódot meg ágyhuzatot, három törülköző is volt és kétszáznegyven pengő. Az jól jött pótlásnak. Később meg a mosodában?

– És meddig dolgozott annak a Kaufmannak?

– Egészen negyvenháromig. Akkor férjhez mentem. Meg neki is rosszul ment a dolga. A gyárból nem kapott több munkát, pedig ügyes, derék ember volt, éppen gondoltam, ha egyszer Pesten járok, felkeresem, a gyerekek is bizonyosan megnőttek azóta.

– Ha ugyan megtalálja Kaufmann urat. Ki tudja, hová vitték őt is meg a gyerekeit is.

– Hová vitték volna? Remélhetőleg a bomba nem pusztította el az István úti szép háromszobás lakást a varrógépekkel, négy gépe volt Kaufmann úrnak és…

– Szóval a mosoda – emlékeztette Jolán.

Igaz! Lujza férjhez ment, házmesterséget kaptak az urával, a Nádor utcába költöztek, kétemeletes, szép ház, csupa kétszobás úri lakás. A mosodai állást is Lujza szerezte Szabó úréknál a Rózsa utcában, ő akkor ágyrajáró volt, de mindössze hárman aludtak a szobában, csupa nők, nagyon rendes hely volt és tiszta. Alhatott volna Lujzáéknál a konyhában, eleget mondták, de jobb volt így, nem zavart senkit. A mosodába reggel hétkor kellett menni, délután ötkor szabadult, azután néha éjfélig is varrta a kesztyűket, mert a másik két lány csak később járt haza – és Mari felnézett Fekete úrra, szelíd szemmel, hogy most az egyszer ne nagyon firtassa a dolgot, elég erről ennyi. A mosoda? Inkább olyan pincehelyiség volt, kis bolt, mellette műhely két nagy katlannal, vaskályhával, azon tüzesítette a vaslapokat, mert ő csupán a vasalást végezte. Az asszony odakünn a boltban felvette a rendelést, Szabó úr csinálta a festést, tisztítást, ő a vasalást, ment jól a munka, kilósruhát nem vállaltak. Nem mondja, nagy volt a gőz, télen-nyáron nyitott ablaknál voltak, a festék is kaparta a torkát, de a tüzes vasaló mellett nemigen fázott, meg is izzadt néha.

– Mennyit fizetett ez a Szabó?

Mari a fejét törte. Bizony nem emlékszik pontosan, talán kilenc pengőt egy hétre. Később negyvenháromban már huszonötöt, de akkorra nagyon megdrágult az élet. A kesztyűk, az is hetente vagy négy pengő, később persze emelkedett. Megélt belőle. Délben levest főzött a vaskályhán, kockából, ismeri Fekete úr a leveskockát? Jó íze van, erős. Zsíros kenyeret vitt magával, nyáron cseresznyét evett, azt nagyon szereti. Szabó úréknak kifőzésből hozta az ételt, ha éppen maradt valami, megkínálták, nagyon jó emberek voltak – és Mari nem ügyelt Fekete úr közbeszólására: –, hát maga csak jó emberekkel akadt össze, Mariska? – Vacsora is került, mert esténként beszaladt Lujzáékhoz, a Nádor utcába, és el nem lehet képzelni, milyen jó asszony az ő nővére, valamit mindig elébe tett, ebédi maradékot, akármit. Lujza jóízűen főz és az ura eleget mondogatta, tréfából persze: te csak azt nézed, a Mari kisujja nem soványodott-e tegnap óta…

– Lujza férje mit dolgozik?

– Házmester.

– Mestersége nincs?

– Van. Szerelő, bádogos és szerelő. Ha éppen van munkája.

– Miért ne volna egy szerelőnek?

– Nemigen jár utána. Olyan kaszinózó ember.

Mari halkan nevetett, kezét szájára tapasztotta, ilyenkor kissé felnyomta az orrát, és hosszúkás, szelíd arca egészen megváltozott. Laci naphosszat kaszinózik, szokta mondani a nővére. Ha ebéd után kezdi összeszedni a szemetet, éjfélre elkészül vele. Minden konyhaajtóban megáll, órákig tereferél, handabandázik, valamiféle hőstettét meséli el az asszonyoknak, cselédlányoknak. Ekkor meg akkor a háziúr így meg így tett, ő jól odamondott neki. Egyszer meg a plébánián szerelt valami csatornát, ott a tisztelendő úrnak is alaposan megmondta a magáét. A katonáéknál is nagy hős volt, nem afféle nyimnyala újonc. – Hát kérem, erre én ázt mondtam – így beszél, á-val, mert Nógrád megyei a sógor, nagy széltoló.

– És a maga ura?

– Negyvenhárom tavaszán esküdtünk – mondta csendesen Mari.

– Ő hol dolgozik?

– Első segítő a Neményi Papírgyárban, Csepelre jár biciklivel. Most nem tudom, talán fogoly az oroszoknál…

– Meglehet – mondta a kövér házmesterné elgondolkozva. Fekete úr meg hozzátette: – Biztosan fogoly.

Elhallgattak, a tűz lassan pislákolt. Kelemenné összeszedte a bögréket, betette a mosogatótálba a többi edény mellé, tátott szájjal, hangosan ásított, tenyerével végigsimított ruháján – hosszú, virágos flanel pongyolát viselt, fakó is volt, meg szakadozott, de Jolán szereti az ilyen tarka holmit –, tehát most menni kell, Jolán álmos, csak udvariasságból nem mondja. Mari felemelkedett, nehéznek érezte tagjait. A félelem és gyötrelmes gondolatok már ott settenkedtek körülötte, borzasztó, hogy a jó percek oly gyorsan múlók az ember életében. Nagy zavarában úgy búcsúzott:

– Isten áldja meg… kérem… Jolán.

Keze kissé felemelkedett, de a kövér házmesterné leintette:

– Nem megy a világ végére.

Fogta a lámpát, indult a szoba felé, az ajtóból visszaszólt Fekete úrnak:

– Mozgás, fiatalúr, vidd ki azt a matracot, ne várd, hogy megint hozzád vágjam.

Mari átment a sötét udvaron, feje fölött tenyérnyi darabkája látszott a csillagos márciusi égboltozatnak. Lám, Fekete úr a konyhában alszik. Azt az ocsmányságot a két egymás melletti ággyal a lakók találták ki, de mocskos szájuk van! És tisztára szégyen, hogy ő pillanatig is elhitte. Hiszen valóságos gyerek még ez a Fekete úr. Szép estét töltött velük, micsoda jómód, vidámság, világosság – az ám, a mécsest meg elfelejtette!

Ilyen okos asszony ezzel a tacskóval, a szép, komoly ura után, ilyesmi nem lehetséges – mégsem mert visszafordulni. Egyszer már elbúcsúzott, azok éjszakára készülődnek, végül is ráunnak a sok bajával.

Vaksötétben botorkált az ágyáig. Vajon hány óra van? Elfelejtette megkérdezni, de most valami rémlik, a konyhaasztal fölött a kerek óra mintha tízet mutatott volna. Tehát előtte az egész hosszú éjszaka. Egyetlen percig se tartja ki betéglázott börtönében, egyetlen másodpercig sem!

És már aludt, mélyen, álom nélkül, mint a gyermek zsúfolt napja után. Valami zajra riadt. Felült az ágyban, bámészkodott: az ablak téglahalmaza fölött keskeny világos rés, tehát nappal van. És ez a hang, ez a mély, kurtán csattanó, egyre nyugtalanabbul sürgető asszonyi hang, ez a dörömbölés, ahogy valami súlyos tárggyal a téglát ütögeti!

Mari kiugrott az ágytól, tántorgott, és nagyot kiáltott: – Lujza! Lujza!

2

Mintha az elmúlt napok mindegyike egy-egy hosszú esztendő lett volna, úgy nézte Lujzát. Életben van, épségben maradt, és eljött – de mi egyebet várhatott volna Lujzától? Micsoda nagy bolond volt ő! Ahelyett, hogy nyugodtan töltötte volna napjait február 12-e óta, a biztos tudatban, hogy nővére csak az első alkalmas pillanatot várja, és átjön Budára, itt kuporgott valami reménytelen elesettségben és magányban. Baj most már nem érheti.

Az ágyon ültek, Lujza kissé lihegett, szidta a betéglázott ablakot, meg azt is, aki kitalálta, essen beléjük a fene, így megijesztik az embert! Azt hitte üres a lakás, és ki tudja, mi történt Marival, hiszen ha egyet tüsszent az ember, összedől az egész pompázatos villa! – Majdnem frászt kaptam – mondta, de aki ismeri Lujzát, tudja, hogy effajta beszéddel csupán erős felindulását leplezi. Tűrte, hogy húga a kezét szorongassa, minduntalan átölelje, vállát simogassa. Szokatlan volt ez Lujzánál, máskor már küldte volna: – Nekem ne nyafogj a fülembe, te! – Mari lelkendezett, sírt és nevetett, kezét szája elé kapkodta, míg a másik asszony megmérgesedett.

– Mit kapkodod a kezed? Azt hittem, erről leszoktál végre!

Igaz, rossz szokás, nemegyszer Vince is szóvá tette. Pécelen ragadt rá, a régi időkben: Kati nővérének gyors járású keze volt, és ha ő mukkant, máris csattant a száján Kati nővérének tenyere. De ki bánja most Katit! Sebesen mesélte, hogy a tükör meg a nagyszekrény, a fal is beomlott, volt itt mindennap olyan bombázás, a Vár felől jöttek, hát ti, nálatok van-e kár, hogyan jöttél át a Dunán, Lacival nincs baj?…

– Nincs, megvagyunk. A házat kettészelte egy bomba, de nálunk csak az ablakokat törte be, na, az olyan földszinti odú is jó valamire. Egy hét óta mindennap lenn vagyok a Dunánál, de annyi a nép, hogy csónak közelébe se jutottam. Csupa taknyos kölyök rendezkedik ott. Azt mesélik, gyalog mentek fel Rómaifürdőig, lehozták a csónakházakból, amit épségben találtak, és most fuvaroznak a ladikokkal nagy pénzért. Ma is aranyat szedtek mindenkitől. Egy jó nagy halászbárka is volt ott, én beültem, Budán meg kiszálltam, nem törődtek velem, pedig egy embert szépen visszavittek, mert nem fizetett. Hallottad volna, hogy sopánkodott, még sírt is a szerencsétlen. Hát a vizet így hordjátok, kannával?

– Persze. A Krisztina téri iskolából, már január óta.

– Nálunk a csapból folyik.

Ez nagy és örvendetes újság volt. Mari egyszerre valami paradicsomi helynek képzelte Pestet, és nagyon kezdett vágyakozni utána. Itt azt beszélik, hogy odaát zsemlét, árulnak, igaz? Öt pengőért, amennyit akar az ember, felelte Lujza. Öt pengő! Annyi, de öt pengő könnyen akad, ne úgy képzelje Mari, hogy most is gürcölni kell érte. Az árak emelkednek, és kereset még nemigen van, pénzben még sincs hiány, ördög tudja, hogy van ez. – Te azonban nem maradsz itt egy nappal se tovább! – csattant fel hirtelen Lujza hangja. – Lássunk munkához, estére otthon akarok lenni. A legszükségesebbet magunkkal visszük, a többi holmiért jövünk majd kézikocsival. Laci áthúzza, ha készen lesz a híd.

Mari tétova ellenvetéseit Lujza erélyesen leintette, és rendelkezett: ágyneműt csomagolunk meg valami ruhafélét, ha akad némi élelem, hát az is elkel.

– Élelem? Nemigen…

– És te mit ettél?

– Ami akadt, valahogyan megvoltam. Két cselédlánnyal voltam a kis óvóhelyen, az egyik dugdosott nekem ezt, azt, éjszaka hozta le a romlakásokból, de hát…

Lujza nem felelt. Batyuba kötötte az ágyneműt, némi fehérnemű, egy ruha, amit Mari a kabát alatt visel, a fekete szövetalj, kötött kabát, elég lesz. És most? Ha igaz, amit beszélnek, három és négy óra között átengednek a hídon, bőven van idő. Ültek az ágy szélén a batyukkal, egyszerre elcsendesedtek, végül azt mondta Lujza:

– Jól lesoványodtál, Mari. – Azután megkérdezte, mint akit hosszabb idő óta foglalkoztat a gondolat: – Tulajdonképpen hány óvóhely van ebben a házban!

– Hát egy a lakóknak, egy nekünk.

– Ki az a nekünk?

– A két cselédlány, meg én.

– Te is lakó vagy.

– Én is, igaz.

Erre mindeddig nem gondolt és most kissé restellte magát Lujza előtt. Lujza tíz évvel öregebb nála, harmincötödikben van, többnek is nézné az ember, oly csontos, barázdált az arca. A hangja is szigorú, ahogy számon kér, egyszerűen lesújt valakire egy-egy szavával. Lujza mindig és mindenben az igazságot követeli. Ilyenkor kemény pillantással lenéz a másikra, mert magas termetű asszony, kétujjnyival nőtt túl az urán, Lacin. Néha megszégyeníti az embert, olyan egyszerű és kézenfekvő, amit mond, hát ez az, amiért restelkedni kell – valóban, ő is lakó, a pincelakás bérlője, de mit keresett volna odabenn, az urak között? Lujza persze másképpen vélekedik. – Lázádó természeted ván, Lujzá! – így mondogatja Laci sógor, és érdekes, Lujza senkire sem hallgat, csak a szószátyár urára. Naphosszat képes odafigyelni lefetyelésére, okos embernek tartja, jókat nevet kitalált történetein, és Laci ellen nem „lázadozik". Különben néha életveszélyes Lujzával utcán, villamoson, egyebütt. Ha két ember összeszólalkozik, a száj-tátókon keresztül könyökkel utat vág magának, rendelkezik, igazságot tesz. Villamoson is, ha kalauz és utas vitába elegyedik, Lujza okvetlenül beleszól, védelmébe veszi az utast vagy a megbántott kalózt. Hányszor pórul jár! Ráripakodnak, gorombaságokat vagdosnak a fejéhez, és milyen nagyon fáj ez neki, Marinak, évek után is gyűlöli az ilyen emléket. Ha őt magát érné megszégyenítés, örömestebb venné, mint hogy Lujzát…

…Hiszen ami azt illeti, a megszégyenítést, most, Lujza szavai után érzi, hogy az elmúlt hetekben volt része benne – és Mari zavarodottan ül az ágyon, pillantását lekapja nővére arcáról, mintha az olvasni tudna az ő szemének szelíd kék tükrében. Volt benne része a kis óvóhelyen, ahol éjjel-nappal átjártak a lakók, ott kaszinóztak, perlekedtek és dohányoztak, kinyitva az ajtót, mintha ő, Pálfiné, az alagsori lakás főbérlője ott sem lenne. A közös tűzhely közelébe sem engedték, mert a „fiatal Borsodyné – vén szipirtyó már az is a festett hajával! – „diétát kotyvasztott a férjének, négy-ötfélét egyszerre. Hol a Borsodyné fakanala tűnt el, hol az ezredesné lisztjéből hiányzott, és olyankor hozzáfordultak: – Nem látta, Pálfiné?… Érdekes, itt mindennek lába kel! – Lujza majd megfelelt volna nekik, de ő hallgatott, mindenre csak hallgatott, összesen heten uraskodtak a tágas, nagy óvóhelyen, ágyban aludtak, az ezredes mamája éjjeliszekrényt is vitt magával, és kicsi meg nagy asztalokkal zsúfolták tele a helyiséget, ők meg hárman szorongtak a kis, kamraszerű előtérben, sötét volt ott és hőség, ha lobogott a láng a tűzhelyen, fogvacogtató hideg, ha a nyitott ajtóban cigarettáztak az urak a hegyes orrú boszorkány Borsodynéval. És ha arra gondol, hogy egyszer őt küldte le vízért az iskolához Borsodyné, a legnagyobb bombazáporban, ő meg engedelmesen vette a kannát… Hát egy órával ezelőtt még úgy képzelte, hogy mindezt és sok egyebet is, elmond Lujzának, ha egyszer még az életben összeakadnak… Szinte hallotta a saját lelkendező hangját, ahogy meséli az elmúlt eseményeket, és most dehogyis szólalna meg. Mit gondolna afelől Lujza, hogy ő hordta a vizet Borsodyéknak, főbérlő létére!…

– Azt mondom, induljunk. Hátha előbb is átengednek. – Lujza felállt, karjára akasztotta a batyuba kötözött ágyneműt.

– Igen…

Mari szétnézett, hogy mit tegyen még a batyuba…

A fal beomlott, a szoba, mint a zsibvásár, a legszebb bútordarabok odavannak – mégis fájdalmas, hogy most vegye a cókmókját!… És Vince hol keresi majd? Mit gondol, ha megjön és üresen találja a lakást? Jó, meleg otthon volt negyvenhárom tavasza óta, két év nagy idő, ha az ember boldog a szoba-konyhájában.

– Igen – motyogta –, és ha Vince… talán a házmesternél meghagyjuk a címet. És elköszönünk tőle, ugye?

– Jó.

Az ágyneműs batyu, a kis vulkánkoffer, piaci kosár, minden megvan? Lujza magához vette a szobakulcsot, a konyhaajtót betámasztotta. Kopogtattak Kelemennénél, az összecsapta a kezét:

– Csak nem utazik, Mariska?

Betessékelte őket, a konyhaszékről levette a mosogatódézsát, és földre állította, úgy, hogy a tányérok, bögrék összecsörrentek.

– Még a tegnapi – mondta. – összegyűjtöttem az egész napi edényt, ebéd után egyben elmosom. Az ördög se győzi felhordani azt a sok vizet, Fekete éppen odajár, az iskolából mindennap két tele kannával cipel fel ide a hegyre. Azelőtt nem volt nálam mosatlan, amint használtam egy bögrét, mentem vele a csap alá. De el ne induljanak egy kis meleg tea nélkül.

– Miattunk nem kell…

– Ugyan, nem fáradság az nekem. Én egész nap innám, olyan teás lettem.

Kelemen Jolán gyors mozgású asszony, valóságos boszorkány. Lángvörös haja ilyenkor reggel tájt még kis vasrudakba csavarva, feje csak úgy villog, csattog, ahogy sebesen tevékenykedik. Néhány pillanat alatt begyújtani, teavizet forralni semmi neki. Lujza mesélt Pestről, helyesebben a Nádor utca és környékéről. Az Erzsébet tér pocsékul fest, az szőnyegbombát kapott, a házak nagy része kiégett: ő még nemigen járkált a városban, de azt írja az újság, hogy a lakások egyharmad része használhatatlan, és vagy százezer hajléktalan van a városban. Mindenfelé népkonyhákat állítanak, a Nemzeti Segélynek hallották hírét? Hát ott élelmiszercsomagokat osztogatnak, különösen a gyerekeket pártolják.

– Aztán kiknek jut eszébe efféle?

– Hát a kommunistáknak – felelte Lujza. – A Magyar Kommunista Pártnak.

– Az is van már maguknál?

– Van, majd minden kerületben.

– Itt is kezdhetnének valamit, Budán. Éppen az utolsót esszük fel, akinek még van.

– Megalakulnak itt is, természetesen. Azt mondják, az oroszoktól jön majd a nagy segítség, nem is tudom hány száz vagont mondanak, csak a háborút fejezzék már be egyszer. El lehet gondolni, hogy ők is csak a kommunistákért teszik meg a munkásságnak, nem a sok bitang feketézőnek!

Kelemen Jolán hatalmasat kacagott, fejével hevesen bólogatott.

– Jól adja! Itt még a pincéből se igen bújtunk ki, maguknál meg már feketéznek!

– Nap