Édes Rosamunda

By Erdős Renée

Erdős Renée regénye egy huszadik században lejátszódó, romantikus szerelmi történet. Főhőse Jimmy nem mindennapi előzmények után, s nem mindennapi körülmények között találkozik régen látott gyermekkori pajtásával, Rosamundával. A nászéjszakán megözvegyült fiatalasszony a világtól elvonulva, maga alakította különös és szokatlan szokások között éli képzelt várúrnői életét. Jimmy, aki szerelmes lesz Rosamundába, fantasztikus tervet eszel ki arra, hogy Rosamundát megszabadítsa saját maga alakította börtönéből, és egyre erősödő szerelme viszonzásra találjon.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633449189

Book preview

ERDŐS RENÉE

ÉDES ROSAMUNDA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Központi Könyvkiadó

Korrektor: Békyné Kiss Adrien

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-918-9

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Erdős Renée jogutódja

Furcsa dologba fogok: előszót írok egy regényhez.

Hosszú írói pályám alatt, ama ötven kötet közül, mely nevem alatt napvilágot látott, csak egyetlenegy volt, amihez előszót írtam. Ez is inkább ajánlás volt az Indiai vendég című könyvemhez, amit meghatott anyai érzésemben még serdülőkoron innen levő leányaimhoz írtam. Azóta nem követtem el hasonló merényletet. És most is kérdezhetné az olvasó: mire való előszó egy regényhez? Nem nagyképűsködés ez?

De ennek a regénynek története van, kissé zavaros története, ami talán érdekelni fogja az olvasót.

Ott kezdem, hogy mintegy tíz esztendővel ezelőtt elhatároztam, hogy nem írok több regényt. Ez komoly elhatározás volt, s hogy mi késztetett rá? Bevallom őszintén: én sohasem akartam regényíró lenni. Már húsz éves koromban a drámával kísérleteztem, de minden kísérletem balul ütött ki. A színházigazgatók, dramaturgok azzal adták vissza kézirataimat, hogy nem értek a színpadhoz, hogy amit írok, merő líra s a regényeim nem színpadi, hanem regényalakok.

Kell-e mondanom, hogy nem hittem nekik? Akkor még messze voltam a regényírástól. Csak verseket és apró lírai novellákat írtam. De a bensőmben titkon drámai kompozíciók forrongtak és egészen harminc éves koromig, amíg az első regényemet meg nem írtam, minden két-három esztendőben írtam egy drámát, amit a színházak következetes buzgalommal visszautasítottak.

Volt a drámák között egy, amit Itáliában szerte játszottak, legalább tíz városban. Aztán Németországban és Hollandiában is. Mindenütt nagyszerű sajtója volt. A magyar színházak ezt nem vették tudomásul, megmaradtak régebbi álláspontjuk mellett, hogy nem tudok drámát írni. Belenyugodtam? Nem. Én tovább is csak drámákat gondoltam ki, minthogy azonban előre tudtam sorsukat, ezeket a drámákat megírtam regényeknek. Így lett belőlem regényíró, igazán akaratom ellenére.

Akkor jött a film. Imádtam őket. A néma filmek idején még csak nyugodtan viseltem el a regényírást, de mikor a beszélő filmek jöttek, ismét elfogott a régi nyugtalanság. Úgy éreztem: ez az én igazi területem. Ha valakinek valami mániája van, azt nem lehet belőle olyan könnyen kiverni. Nekem a darabírás volt a mániám egész életemben. Gondoltam: felhagyok a regényírással és filmeket írok.

Csakhogy ennek az elhatározásnak volt egy nagy akadálya, a kiadó. A kiadó, aki parancsol az írónak. A kiadó regényeket követelt s az író, szegény rabszolga, írta a regényeket és elnémította magában azt a benső hangot, mely a darabírás felé csábította. Így telt el öt év, sóvár vágyakozással a film felé – hiába. De akkor hirtelen megálltam és azt mondtam: Elég volt! Fáradt voltam, bosszús, elégedetlen önmagammal és mindennel, ami körülvett. Az orvos azt mondta: rosszak az idegeim, a kiadó azt mondta: pihenjek és utazzak el valahova.

Én pihenés és utazás helyett leültem és – szinte egy lélegzetre – megírtam ezt a Rosamundát és gondoltam: ezzel megkezdődik az én filmírói pályafutásom.

Hanem amikorra megírtam, akkor már valóban olyan gyalázatosan fáradt és ideges lettem, hogy a saját érdekemben kénytelen voltam elszökni hazulról és elmenni valahova messzire. Magam sem tudtam hova menjek. Tél volt, hideg volt. Ragyogó meleg tengerpartok és virágzó szigetek képe integetett felém a távolból. Az utazási irodában panaszkodtam a hivatalnoknak: milyen rossz állapotban vagyok. A hivatalnok azt tanácsolta, menjek el Rhodos szigetére, ott bizonyosan meggyógyulok, az nekem való hely, már a négy napos tengeri út is jót fog tenni.

Elhatároztam, hogy Rhodosra megyek.

Igen ám, de ilyen hosszú utazáshoz ugyanaz a három kellék szükséges, ami a hadviseléshez: pénz, pénz, pénz. Mikor van egy írónak annyi pénze, hogy csak úgy egyszerűen útra keljen? Megint csak a kiadóhoz kellett fordulnom.

A kiadó belenézett a könyvekbe és azt mondta: komor arccal és összevont szemöldökkel, ahogy a kiadók ilyen esetekben beszélni szoktak.

– Nagyságos asszony, sok az előleg. Ezt nem lehet szaporítani. Még ha volna valami kész munkája, amit rövid időn belül kiadhatunk, de így, sajnos nem állhatok szolgálatára.

Dühös voltam és szomorú és most már annál inkább el akartam utazni.

– Van valami kész munkám – mondtam –, de ez egy filmregény.

– Az is jó lesz – mondta a kiadó –, az a filmregény is jó lesz.

Odaígértem hát a regényt és megkaptam reá az előleget, ami meglepően kicsiny összeg volt. Szemrehányásokat tettem a kiadónak.

– Hogy keljek útra ilyen kicsiny összeggel! Még ha futná is az útra, de a családnak is élni kell ezalatt!

– Az ön érdekében nem adok többet – mondta a kiadó barátilag – mert ha sok pénze van, sokat költ, s aztán ha a könyv megjelenik, haragudni fog, hogy nem kap érte semmit.

Idegesen hagytam ott a kiadót és fölmentem annak a napilapnak a szerkesztőségébe, ahova akkor cikkeket, és tárcákat írtam.

A szerkesztő azzal fogadott, hogy fontos beszélnivalója volna velem.

Bús voltam és letört, nem is nagyon érdekelt, mit akar mondani.

– Tudja, szükségünk volna egy kisebb terjedelmű regényre. Valami kedves, nem nagyon súlyos dologra. Amiben nincs nagy dráma és nem lehangoló, tudja a mai időkben. – Nem volna a fiókjában valami kész dolog? Vagy ha nincs, nem volna hajlandó írni nekünk?

Mit szaporítsam a szót! Mire kiléptem a szerkesztő szobájából, Rosamunda már el volt adva, másodszor is, ezúttal közlésre.

Az igazsághoz híven ott is elmondtam, hogy ez nem olyan regény, mint a többi regényem. Ezt filmre írtam és nem pályáztam vele regényírói babérokra. Ha esetleges kifogásuk volna ellene, csak mondják meg nyíltan.

A szerkesztő legyintett a kezével.

– Csak küldje be. Majd meglátjuk!

Másnap már ott volt a kézirat. Elolvasták négyen. Egy hét múlva kapom a telefonüzenetet.

– Mit ijesztgetett bennünket a regénnyel? Soha még ilyen kedves, üde dolgot nem írt. És még valamit – hiszen magának humora van! Hol tartogatta eddig? Egyetlen mosollyal olvastuk végig az egészet.

Meghökkentem. Nekem humorom van? Hát erről nem tudtam semmit. Úgy látszik a legsötétebb kétségbeesés kellett hozzá, hogy kihúzza belőlem ezt a humort.

Nyomban leültem, megírtam a kiadónak, hogy a kéziratot egyelőre nem küldhetem, mert eladtam közlésre. Majd ha megjelent, akkor.

Másnap jött egy dühös telefonüzenet, hogy felültettem őket. Nekik a regényre sürgősen szükségük volna, hogy beillesszék abba a sorozatba, amit most kezdtek meg s a regényt az elsők között akarták kihozni. És elvégre előleget is vettem föl rá s ők egy „érintetlen" regényre számítottak.

Én is dühös voltam: és azt feleltem vissza, hogy ha tetszik: visszaadom az előleget. De nekem el kellett utaznom és a pénz, amit tőlük kaptam kevés volt.

Az előleget persze nem kérték vissza és én elutazhattam.

Egy hónap múlva visszajöttem, felfrissülve, lesoványodva, feketére sült arccal és tele felújult munkaerővel.

Elmentem a napilaphoz –, megtudandó, mi lesz a regénnyel. Ott közben valami változás történt és egy másik regényt hoztak ki, ami eltartott vagy félévig. Ezt kivártam. Azt hittem utána a Rosamunda következik. De nem így történt. Akkor újra egy másik regényt hoztak ki, ami már három éve várt a közlésre. Megint vártam. Közben a Rosamundát lefordították németre és angolra, hogy majd elküldhessem a filmeseknek külföldre. Ám hogy ezt megtehessem, előbb meg kellett várnom a regény megjelenését magyar nyelven, a copyrightoltatását etc.

Közben az idő múlt és én már egy másik regényen dolgoztam: a Timóthy-házon.

Ez a téma már évek óta settenkedett utánam, hiába kergettem el magamtól és hiába menekültem előle. Mert nagy tévedés azt hinni, hogy az író maga keresi meg a témát magának, amit aztán megír. A téma keresi ki az írót. Nyomában lopakodik, kísérgeti, mint egy hű kutya, elébe kerül, szembe néz vele s éjszaka, két álom között odalopózik az ágya fejéhez, unszolja, nem hagyja békén.

Évekig ellent álltam neki, de ott a sziget smaragdos, napfényes levegőjében, megint rám tört, nyugtalanított, elibém állt a romok között és felém kiáltott a tenger harsogásából.

Talán mégis ellenálltam volna neki és nem írom meg, ha Rosamundával rendben megy a dolog. Az utolsó percig reménykedtem benne, hogy elkerülhetem ennek a megírását. Valami közbelép. Valami jó. A csoda, az első filmem, vagy drámám…

De a csoda elmaradt, Rosamunda egyelőre egy szerkesztőségi fiókban várta sorsának fordulását, én pedig felfrissülve, türelmetlenül, az alkotási lázzal ereimben, ellenkezőn és mégis vágyódón nekifogtam a munkának ígérgetve magamnak, hogy: de ez lesz aztán az utolsó regény és – nem, soha többet…

Megvan az a jó szokásom, hogyha munkában vagyok, körülöttem elsüllyedhet a világ, nem veszem tudomásul.

Most is így történt. Míg a regényen dolgoztam már-már kezdtem elfelejteni, hogy Rosamunda a világon van. A munka benyelt magába, mint egy örvény s ebben az örvényben hadakoztam tárgyammal, alakjaimmal és legfőképen önnön magammal, a mindenkori bizonytalansággal és kétellyel: vajon meg tudom-e oldani a feladatot, amit magam elé tűztem és úgy, ahogy akarom’? A tárgy kényes és veszélyes volt. Folyton szakadékok szélén imbolyogtam vele. Minden erőmet és éberségemet követelte, minden idegszálamat lekötötte.

És voltak kritikusaim, akik szememre vetették a rutinomat… Rutin?

Én pedig minden könyvemet úgy írtam, mintha az lett volna az első könyv, amit írok és az elején, soha egyikről sem hittem, hogy be is tudom fejezni.

Így írtam tehát a regényt s azzal az érzéssel, hogy ez lesz aztán visszavonhatatlanul az utolsó regényem, amit írok. Megint egy dráma körvonalai lebegtek a fejemben és filmek, filmek, filmek.

A regény elkészült, meg is jelent. Akkorra már 1938-at írtunk.

Ez az esztendő nem kedvezett túlságosan az irodalomnak. Sem a többi, ami utána következett. Az újságok már nem közöltek regényeket. Nem volt számukra hely. Takarékoskodni kellett a papirossal. Végül pedig jött a háború…

Rosamunda visszakerült hozzám. Beletettem egy fiókba, ahol két éven át feküdt, mint egy koporsóban. De a leányzó nem halt meg, csak aludt.

Nem mondhatom, hogy zavartalan békében aludt. Több kiadó fordult hozzám azzal a kéréssel: nincs-e valami új regényem. Azt mondtam nincs, csak egy filmregényem van. Mi az a filmregényt – kérdezték.

Megmagyaráztam. Miután nem tudom, hogyan kell filmet írni, soha egy filmkézirat, forgató könyv nem volt a kezemben, leírtam úgy, ahogy tudtam, a magam regényírói módján.

– Ah igen! – mondták a kiadók és lemondtak róla.

Én pedig örültem, hogy Rosamunda ott alszik a fiókban, mint egy szép emlék a múltból, rajta azzal a mosollyal, amit azoknak az ajkán keltett, akik egykor végig olvasták. Mondanom sem kell, hogy azóta a kezembe sem vettem. Én ismerem Rosamundát. Tudtam, hogy jó helyen van, ahol van. Nem nyugtalanított.

Nemrégiben aztán megint fölkeresett egy kiadó és könyvet kért. Fiatalember, most kezdi pályáját. Mondtam neki, hogy nincs könyvem készen csak az egy Rosamunda, de az sem igazi regény, csak filmregény.

– Jó nekem az is – mondta a fiatalember.

Én húzódoztam a dologtól. Lelkiismereti kérdések tolultak elém. Szabad-e egy kezdő fiatal kiadónak átadnom Rosamundát, akinek már olyan nagy és kalandos múltja van? Igyekeztem lebeszélni róla, hogy így meg úgy, hátha nem lesz sikere vele, beleöli munkáját, pénzét és rajta veszt.

De az ifjú kiadó a bátor emberek közül való volt és addig kapacitált, míg odaadtam neki Rosamundát.

Két kérő után, ötesztendei pihenés után a harmadik elvitte a leányzót. Hogy milyen lesz a házasság, ezt már csak a jó Isten tudja.

Én anyai áldásomon kívül csak azt a reményt küldhetem utána, hogy akik eddig szerették az írásaimat, talán erre is kíváncsiak lesznek.

S ha Rosamunda nem ad nekik többet, mint azt az egy mosolyt, amivel a lektorok végigolvasták a könyvet, talán akkor sem íródott meg hiába.

A mai világban egy mosoly igen értékes ajándék.

Erdős Renée

I.

– Nos és most mesélj valamit Rosamundáról! – kérte anyját a fiatal orvos, akit, mióta Amerikából visszajött itthon is Jimmynek hívtak. – Róla egészen megfeledkeztem! Még mindig bolond?

– Hát, ahogy vesszük – nevetett rá az anyja. – Ahhoz amihez ész kell, még mindig elég esze van. Különben egészen a régi.

– Mit csinál! Megvan még a Cziklódi-birtok?

– Az még megvan. Az kell az ő bolondságához! Ott éli ki magát. De a tízezer holdból már csak öt van. A többit elnyelte a romantika és az ő középkor-mániája.

– És Geled? – kérdezte a fiatalember kíváncsian.

– Geledet eladta. Az ősi kúriáját, amit olyan sokra tartott. De most azt hallom, nagyon kezébe vette a kormányrudat és körmére néz az embereinek. Úgy látszik észrevette, hogyha így megy tovább, nemsokára kicsúszik alóla minden. Tudod, mit csinál most?

– Mit csinál? – kérdezte mohón a fiatalember.

– Tanult solymárokat hozatott Németországból és azóta sólyommal vadászik. Itt az utolsó képe. Nézd!

Ezzel Mária asszony odalépett az íróasztala fiókjához, kihúzott belőle egy fényképet és átnyújtotta a fiának. Ez fölkiáltott meglepetésében. A kép karcsú amazont