Ave Roma!: Ősök és ivadékok 4.

By Erdős Renée

Erdős Renée Ősök és ivadékok című ciklusa kimondottan önéletrajzi regény, amelyben saját fejlődésének útját rajzolja meg. A ciklus részei: I. Az új sarj
(1918); II. Az élet királynője (1921); III. Berekesztett utak (1923). IV. Ave Roma (1929).

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633449448

Book preview

ERDŐS RENÉE

AVE ROMA!

Ősök és ivadékok

NEGYEDIK RÉSZ

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Révai Irodalmi Intézet, 1869

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-944-8

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Erdős Renée jogutódja

ELSŐ KÖTET

I.

AZ ISTENEK KÖZÖTT.

– Sirokkó – gondolta magában, mikor leért az utcára s a sűrű, fojtó levegő megcsapta az arcát. A Quattro Fontane sarkán megállt az egyik kút előtt, ahonnan a csobogó víz egy kis hűs áramlatot lehelt rá. Egy pillanatra lefelé nézett, végig a Négy Kút utcáján, mely a Via Nazionaleba torkolt, aztán le a Depretisen egészen addig, ahol a Santa Maria Maggiore hatalmas aranytömbje elfogta előle a további kilátást. Akkor megfordult és fölfelé nézett a Via Sistina irányában, mely meredeken kapaszkodott fel a Pincio felé. Mint egy méltóságos óriási hullám, olyan volt ez az útvonal. Le és föl hullámzott szeszélyesen, rajta a kocsik, autók, villamosok és gyalogjárók seregével. Mindég gyönyörködött benne, ha látta. De ma még ez a látvány sem érdekelte.

A sirokkó megülte a fejét és most fárasztotta őt ez a mozgás, ez az elevenség, a le- és fölfelé kígyózó utca zaja. Valami hiú kérkedést látott mindebben, haszontalan törtetést, értelmetlen sietést, amelynek úgy sincs semmi célja.

Lassan ment tovább a Quirinál halmán, letért a királyi palota mellett balra, átvágott a Via Nazionalén s a sok szűk, görbe, homályos és nyirkos utcán keresztül, kijutott a Colosseumhoz. Jókora út volt és a nyomasztó levegő még nehezítette a járást. A Constantinus íve alatt megint megpihent kissé és jobbra nézett, ahol a Forum fehérlett a délutáni borulatban. A Capitolium tornyai felett fehér, apró fellegek úsztak, csalfán ígérve az esőt, ami pedig távol volt. Ettől balra a Palatínus hatalmas romjai álltak, fölötte a sötétzöld kertekkel.

Április volt s már virágoztak a romok. A tavasz, fülledt melegével, megülte a várost. Az emberek, a rómaiak szokott lassú és lomha mozgásával mentek dolguk után. Nehéz délután volt.

Ahogy egy kicsit kipihente magát, folytatta útját balra, a Coeliusnak.

És pár perc múlva már ott találta magát – már megint – a San Clemente bejárata előtt.

Egy hét óta már harmadszor volt itt. Ez a templom mintha megbűvölte volna, nem tudott tőle szabadulni. Szinte röstelkedett, amint a hűs templomhajóba lépve, az ismerős laikus fráterrel találkozott, aki barátságosan köszöntötte őt, egy pár fekete fogat mutatva felé a megnyíló szájából. Úgy tett, mintha semmit sem akarna tőle. Mintha csak a felső templom freskóinak kedvéért jött volna. Odaállt alexandriai szent Katalin kápolnája elé, melynek rácsajtaja nyitva volt és közömbös arccal nézett föl a magasba. Massaccio isteni freskói ott tündököltek sötét fényükkel a falon. Mennyire ismerte már őket! Ezt az alexandriai szüzet, aki itt megtagadja a pogány istenek előtt való áldozást. Amott megtéríti a császárnét, akit lefejeznek. Távolabb fölemelt ujjaival beszél a pogány filozófusokkal, vitatkozik velük, meggyőzi őket. Gyönyörű szőke feje szinte világít, karcsú alakja kimagaslik a többiek csoportjából. Oly fehér, oly méltóságteljes, oly tiszta és hideg! Maga az isteni bölcsesség és tudomány. A filozófusokat máglyára vetik. Itt jön az angyal, aki összetöri a kínzó eszközöket. Itt pedig lefejezik a szentet.

Igen, igen, túlontúl ismerte már mindezt. A szent jelenetek úgy álltak szeme előtt, mint az élet legreálisabb jelenségei. És még a nagy szent Kristóf is, oldalt a pilléren, ez az óriás, vállán az apró gyermekkel, fáradságos és küzdelmes vonulásában a vizén keresztül, mintha malomkövet cipelne, holott csak egy parányi kisded ült rajta – igen, ez a tudatlan óriás is, mintha csak most lépett volna be, vele együtt, az utcáról, a kora délután sirokkós borújából, ama lomhajárású emberek közül, akik odakinn maradtak! Szinte kedve lett volna így szólni hozzá:

– Ugye milyen meleg van? Vagy pedig ezt: Igazán nem tudod, mit cipelsz a válladon?

Egy kicsit fölnevetett lelke a megszokott keserűséggel és azt gondolta magában, mintegy vigasztalásul az óriás számára:

– Én is csak azt cipelem, amit te. És én is fáradt vagyok.

Most odalépett hozzá a barát és alázatos mosolyával, a custodek invitáló és behízelgő hangján kérdezte tőle:

– Vogliamo andar giú? Lemenjünk?

Egy percig habozva nézett rá. Mintha valami rejtegetnivaló szégyen volna abban, hogy a barát kitalálta a kívánságát, hogy ő ismét le akar menni az alsótemplomba. Mi volna, ha azt mondaná neki, hogy: Nem, nem akarok!

E helyett azt felelte: nem bánom. És megindultak lefelé.

Ott állt hát ismét a félhomályú termekben, a primitív bazilika hajójában, melyet a negyedik krisztusi század épített, szent Kelemen tiszteletére s amelyet betemettek a tizennegyedik században, hogy nyolcszáz évvel később újra kiássák, falai közül elhordják a törmeléket és fölfedezzék díszeit, az elhalt és leromlott freskókat a hetedik és tizennegyedik századból.

Itt volt hát újra köztük, az ijedtarcú és merev szentek között, akik ágáltak sovány nyakukkal és szikár karjaikkal és a Szűz mennybemenetelének történetét olyan egyszerű és rusztikus erővel érzékítették meg, annyi drámaiságával a szögletes és torz mozdulatoknak, hogy szinte kiáltó volt, mennyire tudja helyettesíteni a belső hévség, a hit és elragadtatás a formák szépségét! Micsoda önkívület, mennyi felmagasztosultság, az arcukon, az össze-visszavonagló testekben mennyi odaadás!

És a Narthex freskóin a szentek csodái és cselekedetei! Ezek az ünnepi csoportozatok, ez a feszültség és alázatosság a körmeneteken. És ez a Benő de Rapisa-család, amelynek neve mindenütt fel van írva, mint donátoroké.

„Én, Beno de Rapisa festtettem e képet. Szent Kelemen iránt való szeretetemből és lelkem üdvösségéért."

Aztán megint:

„Én, Maria Macellaria, festtettem ezt szeretetből és istenfélelemből".

És újra: „Én, Beno de Rapisa és hitvesem, Maria, festtettük ezt a képet Isten és Szent Kelemen iránt való tiszteletünkért".

És csodák, csodák, csodák!

Ez a szent Sisinius, aki még hitetlen pogány állapotában meglesi feleségét, a megtért Theodorát, amint a Bazilikába megy, hogy részt vegyen Szent Kelemen miséjén és akit a szent helyre való betolakodásáért Isten vaksággal büntet meg, úgyhogy nem találja többé a kivezető utat.

És szentek, szentek, szentek!

Ciryllus, Methodius, Egidius és a többiek!

És mindezeken túl, a kedves ifjú Alexius, csak innen a szomszédból, az Aventinről! A bájos patrícius ifjú, aki pogány apja házában keresztényül élt és aki nászéjszakája elől megszökött és elvándorolt messze, a tengereken túl, hogy aztán titokban ismét visszatérjen és az apai házban, a lépcső alatt való fülkében, mint megvetett, tűrt idegen koldus éljen a hulladékokból, amit a szolgák az atyai ház asztaláról irgalomból odavetettek neki! Itt van a kesergő galamb, az elhagyott menyasszony, aki szűzen várja fiatal urát, míg az Palesztinában koldulja Krisztus igéit és a mennyországot. S ez a gőgös atya: a senator Euphemianus, mily gyanútlanul él a pogány jólétben, az elveszett fiú sorsába beletörődvén! Míg végre jön egy nap, a boldog leleplezés és a halál napja! A lépcső alatti fülke koldus lakója haldoklik és a ház megtelik, nagy túlvilági fénnyel, ami mind a lépcső fülkéjéből árad. Odarohannak és megtalálják a szentet. Az atya ráismer fiára, az anya ráborul, a szűzi hitves megrendülve hanyatlik le. És ott van körülötte a pápa, a klérus, az egész pápai udvar! Micsoda megrendítő hitvallás! Mekkora hősiessége életnek és halálnak! És újra szentek és szentek! Serege a szenteknek. És Krisztus a limbusban, azok között, akik még nem keresztények, de kiket kiválaszt az örökéletre.

Ott áll a nyirkos falak közt és nézi az Üdvnek e régi hadseregét, a boldog vértanúkat, amint összecsoportosulnak a vezér, az égi Király körül, akinek életüket adták.

A falba erősített villanylámpák csak rosszul világítják meg ezeket a régi jeleneteket, melyeknek felét elnyelték a falak, a nedvesség, a felhalmozott törmelékek és a kegyetlen századok.

Sisinius, aki megvakult, mert hitetlenül közeledett a csodákhoz! Hát igen! Ez nem is lehetett másképp. A szemek úgy sem használnak semmit! Mit ér a látás az igazság nélkül? A tudás csak annyi, mint a porszem, amely a szembe esik. Hinni kell – hinni – és akkor világos minden…

S a ravaszkodó custode, a csuhás, ott áll mellette és megint megszólal, türelmes és rábeszélő hangján.

– Menjünk még lejjebb, signora?

Még lejjebb! Igen, igen, ha már úgyis itt van! Hiszen azért jött ide, hogy egyre mélyebben leássa magát a misztériumokba! Ahány lépcsőfok, annyi század! Egész Róma múltja idesűrűsödött ennek a Bazilikának a falai közé.

A tizenkilencedik századból a negyedikbe vissza! És innen még lejjebb? Hova? Vissza az első századba, amelynek kezdetén Krisztus született.

És íme ott áll a régi római házban, a császári Róma egy házában, ahol hajdan Szent Kelemen, Péter után a harmadik pápa, összegyűjtötte a keresztény hívőket.

Itt voltak hát? Itt hallgatták a szent tanításokat! Itt ültek agapét. Itt részesültek a kegyelemben! Itt tanulták meg az élet megvetését, a minden világi örömekről való lemondást és áhítását a vértanúságnak. Itt énekelték himnuszaikat és zsolozsmáikat. Itt telt meg a lelkük, azzal a szomjúsággal, melyet nem olthatott el, csak a saját vérük omlása a korbács alatt, a máglyán, vagy a vadállatok fogai között. S miközben ontották: Krisztus szelíd szeme vigasztalón nézett le rájuk…

És innen pár lépésnyire – csak egy szűk folyosón kellett átmenniök – ott voltak hajlékában egy másik Istennek. Egy óriási terem volt ez, melynek végén egy emelvény állt. A falak nyirkosságán látni lehetett, hogy a talajvíz lakott itt ebben a teremben, azután hogy bejáratait betemették és falakat vontak elé, mintha az lett volna szándékuk, hogy örökre eltüntessék a föld színéről annak a kultusznak istenségét, amely itt tartotta komor és félelmes szertartásait.

Az apsis alatt, a kőemelvényen, melynek oldalát szimbolikus keleti jelvények borították, ott állt a Napisten szobra.

Ott ül a fehér szobor, a frig süveges, a bika hátán, melynek egyik szarvát megragadja a balkezével, hogy a földre kényszerítse. A jobbjával pedig egy hosszú tőrt döf a bika nyakába. A sebből ömlik a vér. Mellette a kutya, amely a vért fölnyalja s egy kígyó, tekergőző, lomha teste, sunyi feje a bika lábai között. Ah, ez a ház nemcsak a szent pápa háza volt! Hanem azé a másik, keletről jött, titokzatos istenségé is, aki harcolt a keresztények istenével. Mithra lakott itt, az ő speleája ez a hely s ezek az apró fülkék itt jobbra és balra azok a loculik, ahol a beavatás misztériumai folytak!

Ki volt itt előbb? Ki lakott itt előbb e falak között? Krisztus vagy Mithra? Vagy egyszerre voltak és harcoltak egymással – és milyen kemény és elkeseredett lehetett a harc – a lelkek fölött, a világ uralma fölött?

És győzött a Szelíd, az Alázatos, a rabszolgák és megvetettek istene, a vértelen áldozásé, a türelmes és magát csúfolni engedő Isten. És Mithra oltárát betemették, azt az oltárt, mely előtt szintén folyt a titkos keresztelő s amelynek híveit a szertartás után szintén ezekkel az ősi szavakkal bocsátotta el a pontifex:

– Ite Missa est!

Krisztus és Mithra egy és ugyanazon falak közt! Keresztények és pogányok! Monotheisták és napimádók! Róma tűrte mind a kettőt. Mert Róma már halálra volt ítélve és nem bánta: ki temeti el. Róma haldoklott és nem hitt a feltámadásban, amelyben az a titkos szekta hitt, amelyet ő időnként megtizedelt: ha valami csapás érte a birodalmat s az isteneket meg kellett engesztelni. És mégis ez az üldözött, sötétben lappangó, föld alatt búvó szekta volt, ami feltámasztotta Rómát…

Gondolataiból megint felzavarta őt a barát hangja, aki állt mellette a félhomályban, egy kis méccsel, mert itt már lámpák nem égtek és megint hallotta hangját, amint szólt:

– Menjünk még lejjebb?

De ide már nem lehetett menni. Ezt, ami alattuk volt, már csak az utolsó lépcsőfokról s egy rácson keresztül lehetett látni. Ez volt a köztársasági Róma és csak egy nagy sötét, nyirkos, vizektől csepegő falat lehetett belőle látni, az „opus quadratum"-ot hatalmas travertin kövekből kirakva. S a csöpögő fekete kövek, a sötétben, mesélték Róma alapításának hatodik századát, mely kétszáz évvel előzte meg Krisztus születését.

Oh, micsoda illatok áradtak itt ki a földből! Milyen fojtó hideg és keserű illatok a betemetett évezredek kriptájából.

Itt nyoma sem volt az emberi kéz művészetének, sem valamely isten jelenlétének.

A mithos kriptájának fala volt ez és semmi köze nem volt azokhoz az érzésekhez és gondolatokhoz, melyek felállítása óta nyugtalanították a földet.

Állt és magán hordta az idők kérlelhetetlenségének bélyegét. Állt és nem törődött sem istenekkel, sem emberekkel. Hogy mi történt ott fölül, az évezredek alatt, melyek őt eltemették, nem bánta. A harcokat és győzelmeket, amik Rómát izgatták. A királyok, a konzulok, a császárok, a kultuszok és azok szentélyei: mind-mind megsemmisültek, a kövek irtózatos, durva építménye előtt. Ez egyszerűen az az „opus quadratum volt, amelyet minden pelasg nép ismert, a nélkül, hogy egymást ismerte volna, ösztönszerűen tudták, hogy a kő arra való, hogy egymásra helyezzék őket, s ha nagyon sok követ helyeznek egymásra, ez arra jó, hogy az ellenség lovával ne tudjon átugorni rajta. És ha ezeket a köveket még felvonszolják egy halom tetejére és ott állítják föl, az arra jó, hogy mögötte el lehet bújni és messziről kilesni a vidékre: merről jön ellenség? Így született meg az első erőd. Az „opus quadratum a kezdetleges kultúrák filozófiai elmélete. Semmi egyéb, mint az ember védelme – az ember ellen.

Mert a nomád pásztornépek istenei még jók voltak és nem kellett tőlük félni. S amikor ez a nép elkezdett városokat építeni, ezek az istenek még vele voltak. Annyira szerették őket, hogy még a titkon fogant és kitett kisdedeiket sem hagyták elveszni és elküldtek számukra egy nőstény farkast, hogy tejével táplálja őket. Ezek még a primitív ember jóindulatú és egyszerű istenei voltak, elnézők a maguk anyagiságában, nem kívántak rendkívüli áldozatokat és semmi közük nem volt az ember lelkiismeretéhez.

Ez a lelkiismeret akkor még aludta szép, csendes álmát, a boldog állatét…

– Signora, itt hideg van! Ne mennénk föl?

A custode mondta ezt és most hirtelen fölrezzent álmodozásából és levette tekintetét a falról, mely egyszerűséggel, a lélek titka nélkül meredt rá a sötétben.

És akkor föl, visszafelé századokon. Föl, Mithrán, az első szenteken, a középkoron keresztül, a Renaissance mosolygó ege alá. El a felsőtemplom díszes és aranyos, márványtól, bronztól, drágakövektől csillogó oltárai előtt! Ki az istenek közül!

A küszöbön egy köszönet, egy kis ezüstpénz a barátnak és vége – a bűvöletnek vége.

Megint ott állt a szabad ég alatt és tanácstalanul nézett körül.

Másfél órát töltött el odalent. Az alatt itt fenn az ég még szürkébb lett és mintha alább ereszkedett volna.

Most hová? Kérdezte magától, mert hazamenni nem akart és ezek a sirokkós délutánok jók voltak a titkos töprengések és összevissza száguldó gondolatok számára.

– Most hová?

Eszébe jutott egy cikk, amit nemrégiben olvasott egy lapban, a janiculusi ásatásokról. Kedvet kapott hozzá, hogy átmenjen a Tiberis túlsó oldalára és ott folytassa kóborlásait. De fáradt volt a hosszú álldogálástól, a lépcsőktől, a földalatti levegőtől és ezért beült egy ott ácsorgó kocsiba és elvitette magát a Trasteverébe.

A trasteverei szűz Mária-templom előtt elküldte a kocsit és ismét gyalog folytatta útját fölfelé a hegyoldalnak.

Nemsokára egy fakerítéssel és korlátokkal eltorlaszolt helyet látott, egy rozoga deszkaajtót, melyen korommal volt felírva, hogy tilos az átjárás.

Ez volt az új ásatások helye. Egy-két percig állt a kapu előtt, amikor belül meglátott egy embert, sapkáján a S. P. Q. R. felírással és beszólt hozzá.

Az ember odajött és megkérdezte, van-e engedélye?

Felmutatta engedélyét a kis arcképpel, mire az őr kinyitotta előtte a deszkaajtót.

Ment befelé. Mély gödrök, gerendák, az ásatásokhoz szükséges eszközök, emelőrudak és targoncák között. Lement egy pár lépcsőn és nemsokára ott állt az ásatások kellős közepén.

Körülnézett. Egy épület alaprajza állt előtte. Csupa háromszög. Két oldalt fülkék voltak elrekesztve deszkafalakkal. A custode mögötte állt és titokzatosan súgta:

– Itt három emberi csontvázat találtak. Legyintett a kezével. Nem érdekelték az ember csontvázak. A mai délután az isteneké volt. Azokat kereste.

De a custode nem tágított.

– Itt jobbra megint két emberi csontvázat találtak. És itt…

Mutatóujját az orra elé emelte és intett neki, hogy menjen utána.

Belépett hát az egyik fülkébe, amely tele volt amphorákkal.

– Áldozati edények – mondta az ember – tele csontokkal.

Vállat vont.

– Hagyjuk a csontokat! – mondta. – Hol vannak az istenek?

A custode mosolygott és tovább vezette, egy másik fülkébe. Ott egy fiatal Bacchus-szobor állt, görög munka, még a jó korszakból való.

Csalódottan nézte, aztán indult kifelé.

– Itt az oltár! – mondta az ember. Odanézett. Megint egy háromszög feküdt előtte és csak állt és tanácstalanul nézte a földből kimeredő faltöredékeket. Az oltáron semmi nyoma sem volt az istenségnek, de azért a custode meggyőződéssel mondta:

– Egy Mithra-templom.

Nem értette. Mit jelentenek ezek a háromszögek a földön? Micsoda szimbolikus alaprajza ez egy ismeretlen kultusz templomának? Vagy Mithra volna mégis?

Tovább bandukoltak a szerszámok, a kövek és törmelékek között.

– Ez pedig a kút – mondta az ember.

– Miféle kút? – kérdezte tőle megütközve.

– A keresztelőkút – felelte az ember. – Az urak mondták, hogy itt kereszteltek.

– A keresztények? – kérdezte tőle.

– Dehogy! A Mithra-papok.

Bosszúsan vont vállat, elfordult a kúttól és ment az ember után.

Ez most odalépett egy kis sötét fülkéhez, melynek a közepén egymásra fektetett régi tégladarabok álltak. Az ember leemelte a téglákat óvatosan, egyiket a másik után és ekkor látható lett egy kis gödör, amelyet egy gömbölyű deszkalap födött be.

– Idenézzen, Signora! – mondta a custode és fölemelte a deszkalapot a gödörről.

Odanézett s a következő pillanatban szinte hátratántorodott a meglepetéstől.

A gödör fenekén ott feküdt egy meztelen istenség. Egy bronz női szobor. Karjai a testéhez simultak és mintha egy szoros fátyolba lett volna burkolva, amiből csak a feje emelkedett ki. A meztelen női test körül egy bronzkígyó pikkelyes teste tekergőzött úgy, hogy öt gyűrűvel vette körül az alvót. A kígyó farka a női test két sarka között bújt el, feje pedig a nő koponyájára simult, mint egy sisak. A nő szemei zárva, mint egy mély álomban. A kígyó szemei kémlelve néznek előre. És a különös pár körül ott fehérlik hat tyúktojás, úgy és azon a helyen, ahogy megtalálták őket.

Kettő a két lábán, egy a hasán, egy a csípőjén, egy a mellén és egy a nyakán.

Borzongva nézett az üregbe és aztán megszólalt:

– Ki ez?

A custode vállat vont.

– Nem tudni. Az archeológus tanár urak sem tudják. Soha még Róma földjén nem találtak ilyen bálványt.

Állt az üreg előtt és nézte, zavarodottan, megbabonázva.

– Ki vagy? – kérdezte tőle magában.

A szobor csukva tartott szemein mélységes álom ült. A kígyó szembenézett vele titokzatos éber szemmel.

– Talán Isis – mondta fennhangon és mégis magának.

– Oh nem – sietett felelni a custode. – Isis az ott van a másik kamrában. Azt fel lehet ismerni. De ezzel az urak semmire sem mentek. Ez egy névtelen bálvány. Azt mondják, Keletről hozták ide, mert ez a hely itt a Janiculuson a keleti kolóniák lakóhelye volt. Isten tudja, hogy hívhatták. Talán valami rokona volt Mithrának. Egy bizonyos, hogy szerette a vért.

– Minden Isten szereti a vért – gondolta magában, de nem mondta ki. Lassan távolodott el tekintete a gödör szájától, mialatt újból szemügyre vette a kígyóval ölelkező nőt és a hat tojást. Valami szédület lepte meg hirtelen, amit a sirokkónak tulajdonított és a fáradtságnak, melyet most minden tagjában érzett.

Megindult kifelé, hiába unszolta őt a custode, hogy nézze meg Isis szobrát is.

– Nem, – mondta – mára elég volt!

Kiment a romok közül és elindult a Ponté Garibaldi felé.

A híd közepén megállt és balra nézett, ahol a Vatikán ragyogott a borún keresztül és Szent Péter templomának kupolája ölelte az eget.

Hirtelen eszébe jutott az elmúlt Epiphania napja, amikor Rómába érkezett és a lángoló kupola elébe világított a síkságon.

A kupola lángol és ragyog ég és föld között, most is, már régóta – de íme alig pár száz lépésnyire tőle, a hegyoldal még rejtegeti a névtelen istenségeket, amiket a hajdani Róma imádott. Ezek itt élnek, lopva a föld alatt és kijönnek a napfényre, a csákány csapása nyomán.

Mithra, a közvetítő a jó és rossz között! Ormuzd és Ahriman követe.

És kereszteltek! Kereszteltek ők is! Kell ez a jel Isten és ember között s úgy látszik, mindig kellett. A testi embert megölni a lelki emberért, mint azóta is! Elmosni a bűnöket, a múltat! Kiállni az összes próbákat és úgy lépni Isten elé!

Mit olvasott a múltkor a föníciaiakról, akik egy hosszúkás követ imádtak? Mit olvasott Baalról, Astartéról, Tanitról?

Ezek mind istenek, akik szeretik a vért! Ezek mind istenek, akik kipróbálják az ember lelki és testi erejét, mielőtt magukhoz fogadnák őket.

Íme ez a Mithra! Micsoda követelő istenség volt ez is! Senkit sem fogadott el, csak ha kiállta a lélek és a test tűzpróbáját.

Egy Mithra-hívőnek hét évig kellett élnie a legerényesebb életet! Aztán következett ötvennapos szigorú böjt. Aztán, a beavatást megelőző napokon, egy sötét tömlöc-üregben kellett laknia, kitéve hidegnek és melegnek. Ez alatt a papok állandóan botozták őt, irgalom nélkül korbácsolták, hogy a testén a hús cafatokra rongyolódott, így büntették a húst, annak isten nélkül való múltjáért. Ezután jöttek még csak a szertartások próbái. A fenevadaknak öltöztetett papok, nekirohantak és majdhogy széjjel nem marcangolták. Aztán leöntötték vérrel, a fejétől a lába ujjáig. Aztán következtek a rémesnél rémesebb jelenetek, mint valami rossz álom egymást követő képei. Kisértetek, szellemek, ijesztő rémek fogvacogtató felvonulása. Oh, ez a Mithra, nagyon megnézte, kit fogad el! Sokan belehaltak csak a beavattatás kínjaiba. Az istenek kívánják az ember szenvedését. Nyilván csak a szenvedés győzi meg őket arról, hogy az ember csakugyan érdemes Isten befogadására. Hogy elbírja Istent, mint az a gyermeteg óriás, szent Kristóf. Amíg egy Mithra-hitvalló eljutott a keresztelőig és a konfirmációig–mert ez is volt náluk – addig teste és lelke a rémületek és kínok egész skáláján ment keresztül.

Ha nem halt bele, hát élt – és istennek élt. Úgy látszik, ez kell.

Állt a hídon és nézett tovább is a kupola irányában.

– Ha csak ez kell, – gondolta magában – ha csak ez kell! Ha ez az egyetlen út. – Hát igazán nem lehet másképp! Még ma sem? Sohasem lehet másképp?

Megrázkódott és lenézett a vízre.

– Nem volna sokkal egyszerűbb, ha felállnék ide a korlátra és lódítanék magamon egyet? – gondolta magában végtelen keserűséggel és nézte a sárga vizet.

– Nem – mondta azután – mert ez nem volna megoldás. A halál nem old meg semmit. Csak keresztülvágja a kérdéseket. Én pedig a megoldást akarom. Így vagy úgy. Nekem ez kell.

Valaki megállt mellette.

Egy kis bronzhajú leány volt, egy kosár naranccsal a karján.

– Signora – mondta és a két mély, fekete trasteverei szem fölragyogott az arcába – nem vesz narancsot?

– De igen – mondta sietve és nyúlt a pénzes-tárcája után.

Mikor a hűvös, rugalmas gyümölcs a kezében volt, hirtelen megérezte, hogy nagyon szomjas.

Ott a hídon állva, rögtön lehámozta és a héját beledobta a korláton át a folyóba.

Mohón ette meg a gyümölcsöt és szájában az édes illatos ízzel, ment tovább, lefelé a hídról.

– A halál nem megoldás – gondolta még egyszer és utoljára – hanem csak folytatása az élet problémáinak. Valami készet kell itt kapnunk, amivel átmehetünk oda, különben ki tudja, milyen meglepetések várnak ránk, amik nevetségessé tesznek bennünket.

Így gondolta ezt, minden szentimentalizmus nélkül, ahogy az ember ha már századszor gondol valamire, gondolkodni szokott.

A híd végén elérte az alkonyat. Valami hullott az arcába, mint egy vékony hajszál.

Megeredt az eső, a finom, láthatatlan sirokkós eső és mint egy szürke fátyol, beterítette Rómát, a várost és a járókelőket.

És Érseki Benoitenak eszébe jutott, hogy már késő van és odahaza várják.

Felugrott az első villamosra, ami a Quirinálra ment.

Az istenek pedig ott maradtak a föld alatt, a homályban, túl a folyón. Ott maradtak a Bazilikában, a régi szentek szomszédságában, harc és háborgás nélkül, megbékélve múlttal és idővel, megátalkodottan és közömbösen, nem törődve az emberiséggel.

II.

A QUIRINÁLI OLYMPUS.

– És a kedves barátnője? – kérdezte Lützowné Homolay Katalint, mikor egyedül lépett a penzió ebédlőjébe és leült helyére, az asztalhoz.

– Képzeljék – mondta nevetve Katalin és átnézett Maria Harssewinckelhez. – Benoite úgy alszik a szobájában, mint a mormota. Nem volt szívem felkölteni.

– Délután láttam őt,– mondta a kis Harssewinckel – de ő nem vett engem észre. A Trasteverében volt, ugyebár?

– Ott – felelte Katalin – és valami bálványt látott, amitől egészen odavan.

A dán festő hirtelen felkapta a fejét.

– Miféle bálványt? Hol?

– Fenn a Janiculuson. Valami egészen csodálatos dolog lehet. Egy nő, kígyóval és hat tyúktojással.

– Hogyan? – kérdezte Lützowné, aki egy balkáni követ özvegye volt és mindig a legnaivabb kérdéseket szokta intézni a társasághoz – a tyúkok odarakták tojásaikat a bálványhoz?

Katalinból kirobbant a nevetés.

– Igen. Csakhogy valószínűleg már ezelőtt ezerkilencszáz esztendővel.

– Hogyan? – kérdezte Lützowné – a tojások azóta vannak ott a szobor mellett? És nem törtek össze?

– Nem – felelte Katalin.

– És még csak meg sem zápultak? – kíváncsiskodott tovább az öreg dáma.

– Egy istennő mellett, hova gondol, madame! – felelte Katalin egyszerűen.

A dán festő átnézett Scholtenre, az íróra és a szőke bajusza alatt elnevette magát.

Most mindenki a bálványról akart hallani. A heidelbergi orvosnő, Anna Eidel, még a villát is letette a kezéből, úgy figyelt.

Scholten, az író, elővette jegyzőkönyvét, hogy beleírja, merre vannak azok az új ásatások. A kis Harssewinckel Mária riadtan hallgatott. Neki nem volt érzéke ilyesmihez. Itt élt Rómában, a Hamburg penzióban, mint a többiek, de ideje legnagyobb részét a templomokban és a katakombákban töltötte. Valóságos szent volt, ez a kis törékeny német leány, a maga huszonhat évével. Apátlan-anyátlan árva, aki kis vagyonkájának és münsteri házának jövedelméből éldegélt és a telet már évek óta Rómában töltötte. Igen buzgó katolikus családból származván, már gyermekkorában hivatást érzett a kolostori élethez, de gyenge egészsége miatt a bátyjai nem engedték, hogy apáca legyen. Igen kegyes életet élt, folyton papok és apácák között, akik nagyon szerették ezt az egyszerű gyermeki lelket, amiben minden csupa jóság, szeretet és istenfélelem volt. Naponta eljárt misére, hetenként gyónt és áldozott s valójában maga sem tudta, hogy került ide az asztalfő közelébe, ahol az úgynevezett quirinali Olympus trónolt, amelynek feje Érseki Benoite volt.

A penzió tulajdonosa, egy kicsi, fürge, német ember, kitűnő szimattal minden intellektuelt odaültetett a magyar költőnő közelébe s így állandóan egy kis művészi kör volt ott egybegyűlve. Onnan hallatszottak a legélénkebb viták s a legfesztelenebb kacagások hangjai. Tisztelt és irigyelt hely volt ez, ahova csak a választottak jutottak.

Így például Walten báróné, ez a nagy dáma, nem juthatott közelükbe, bár nagyon szeretett volna, mert unták őt és mert nagyon kivált közülük mesterkélt modorával és hatvankét évének kacér eleganciájával.

A kis Lützowné is csak azért lehetett ott, mert őslakója volt a penziónak s vagy hat év óta foglalta el ugyanazt a helyet, őt tehát be kellett fogadni. Különben is kedves és ártalmatlan hölgy volt, aki néha nagyon érdekes dolgokat tudott mesélni elmúlt dicsőségéről az udvaroknál. Hajdani szépségének nyomai még ott ültek kifestett arcán és ott lappangtak finom szája körül és az apró ráncokban, melyek fényes kék szemeit körülvették. Régi illatszereket használt, melyek – Benoite szerint – egy letűnt gáláns élet atmoszféráját árulták el. A penzióban, néha felkereste öt leánya is, aki az olasz nagykövet felesége volt Madridban és tél elején, úgyszintén ősszel, mindig Rómába jött a toalettjeit csináltatni. Nagyon hasonlított anyjához. Kicsiny volt, szőke és szeplős s igazán nem úgy hatott, mint egy külföldi miniszter felesége. Négy év óta, mióta Madridban voltak az udvarnál, minden esztendőben pontosan megszült egy kisbabát, azért nagy baj volt a ruhákkal, melyeket úgy kellett készíttetnie, hogy megfelelők legyenek anyai állapotához. Inkább látszott egy kis polgárasszonynak, mint diplomata feleségének s azokon a napokon, mikor az Olympussal ebédelt, valósággal boldognak érezte magát, hogy olyan vidám, fesztelen és elmés társasággal lehet együtt.

Az Olympushoz tartozott még, mint külső tag, az orosz Olga Bielov is. De ő külön asztalnál ült a grófnéjával, egy süket öreg hölggyel, akinek félig-meddig társalkodónője volt s akivel hallócsövön keresztül diskurálgatott. Olga Bielov festőnő volt, előkelő családból való leány, aki Berlinből jött a grófnéval, s most a San Pietro sekrestyéjében másolta Melozzo da Forli angyalait.

A grófnéval szemben semmi más kötelezettsége nem volt, csakhogy vele ebédeljen és vacsoráljon és néha, amikor annak kedve tartotta elkísérje őt valamelyik múzeumba vagy templomba. Nyilván szegény volt Olga Bielov s a grófné fedezte összes költségeit. Ő csak a vacsora végével, mikor a grófné már visszavonult szobájába, ülhetett oda az olympusi társasághoz, amely állandóan ott székelt az ebédlőben, vagy Benoite szobájában, miután a csöpp kis szalont átengedték a polgári elemeknek, akik ott zongoráztak, kártyáztak vagy olvasgattak.

A dán festő hatalmas szál fiatal férfi volt, egészen szőke és fehér. Benoite azt mondta róla, olyan, mint egy sudár nyírfa. Mire Katalin évődve azt mondta: Vigyázzon, maga nagyon szereti a nyírfákat!

Holsting Görögországból jött és érdekes dolgokat tudott mesélni a régi korynthusi kancsókról, a falfestményekről, amiket látott.

Scholten, a fiatal német író, most volt először Rómában és az első megjelent könyvének honoráriumát jött elkölteni az örök városba. Ez az első kötet, egy tucat novella volt, amit mikor Benoite elolvasott, azt mondta róla: ebből az emberből Németország egyik legnagyobb írója lesz. Különben eredetére nézve svájci volt ő is. Szikár, közepes alkatú karcsú férfi. Borotvált arca a szigorú vonásokkal olyan volt, mint egy tudós szerzetesé Szája keskeny, kemény. Erős, kissé meggörbült orra fölött két fekete szem szikrázott, szellemmel és energiával. E fölött egy szép, boltozatos homlok nyílt fölfelé, rajta a sűrű hullámos fekete haj tömegével.

Olga Bielov gyönyörű teremtés volt, nagy dióbarna szemekkel, amelyek kissé összenéztek, mint a Sybilláké. A bőre tejfehér és finom porcellán-színű, amelyen a legkisebb hangulatváltozás is meglátszott. Csodálatos hirtelenséggel tudott elpirulni, vagy elsápadni. Egy kis ellenszenv vagy fáradság úgy kiült az arcára, hogy mindenki rögtön észrevette.

Az Olympus majdnem mindig együtt volt. Campagnai kirándulásokat tettek, elmentek messzi városokba és ott töltötték a napot. Kirándultak Frascatiba, Tivoliba, az albanoi és nemii tavak mellé, megrakodva csomagokkal és beülve egy osteriába, ahol a legjobb és legédesebb bort mérték. Ilyenkor minden olympusi tag meghívhatta valamelyik ismerősét, hogy a társaság nagy és vidám legyen. Így kerültek Maria Harssewinckel révén német papok és tudósok a társaságba. Ezek igen kedves emberek voltak és mindenről beszéltek, csak vallási dolgokról és tudományról nem. Ellenben úgy tudtak inni, hogy a többiek – a férfiak is – borzongó tisztelettel néztek rájuk és ezek jól ismerték Róma környékének minden borát s egy-egy kirándulási lakoma alkalmából olyan régi palackokat tudtak előkeríttetni a korcsmárossal a pince fenekéről, aminek tartalma sárga volt, mint az olaj és lángolt, mint a nap. Ilyenkor valami lugasban ülve, nagy zenebonát csaptak, amiben Homolay Katalin vitte a főszerepet. Mintha megbolondult volna. Elfelejtette, hogy beteg, hogy mindig fáj valamije. Elfelejtette a tanárait, akik kezelték, és egy új operáció lehetőségével rémítgették. Elfelejtette a könyveit, melyekbe belemerült, szinte reggeltől estig. Gregoroviust, Pastort és Mommsent. Elfelejtett mindent és versenyzett a németekkel az ivásban mondván, hogy ez neki kötelessége, ha már egyetlen magyar férfi nincs a társaságban, hogy helyt álljon a magyar virtusért.

Ezek az ártatlan mezei bacchanáliák nem igen voltak Benoite ínyére. Kiragadták azokból a hangulatokból, melyek immár állandók voltak nála s amikhez makacsul ragaszkodott.

A szomorú szemű költőnő – így hívták őt a németek. S ezek a szomorú szemek még az ilyen jókedvű kirándulások alkalmával sem vidámodtak fel. Ilyenkor Benoite, beleöltve karját Mária karjába, elvonult vele a mulatozóktól, valami csendes és nyugalmas helyre és beszélgettek együtt, a vidéket nézegetve és sok mindent mondtak egymásnak, ami barátságukat napról-napra szorosabbá tette. Az asztalfőn Benoite mellett jobbról Mária, balról a dán festő ült. Az általános vidámságban és élénkségben Benoite néha rátette kezét Mária karjára és csak ennyit mondott neki: Sie, Kleine! Mire a világoskék szemekből egy hálás, meleg és rajongó pillantás szállt föl az arcába. Az egyszerű kis német leány büszke volt rá, hogy Benoite az idegen költőnő, aki lelke volt az Olympusnak, jobban kitünteti őt barátságával és ragaszkodásával, mint akár Olga Bielovot, akár a heidelbergi orvosnőt. Anna Eidelt. Holott ő igazán nem volt senki és semmi. Sem tudománya, sem tehetsége, amivel kitűnhetett volna ebben a társaságban. És szép sem volt, még csak csinos sem. Arcán a rózsaszínű szeplők, feje búbján a kevés és rosszul fésült haj. Kicsi, cingár alakján, a nem éppen utolsó divat szerint készült ruhák, csak lógtak. De valami megnyugtatóan tiszta, nyugodt és csillogó volt egész lénye. Valami nagy lelki egyensúly érzett minden szavában. És semmi elégedetlenség, semmi türelmetlenség, mint volt például az ideges Olga Bielovban, sem az a zárkózott fölény, amely Anna Eidelt már előre kijelölte a tudományos pályára és az örökös hajadoni állapotra.

Holsting, a dán, azt mondta róla: – Ez a Mária úgy tud nézni, hogy az ember megtisztul tőle.

– Haben sie denn das so nötig? – kérdezte tőle a kicsi.

– Hogyne – felelte a dán – az embernek fürödni is csak kell!

– Én azt hiszem – mondta ezek után Benoitenak bizalmasan – ez a dán nem valami erkölcsös ember!

– Miből gondolja? – kérdezte Benoite csodálkozva.

– Abból, hogy a nőkre néz. Nem én rám, ne higgye! Hanem Olga Bielovra és magára is néha. Én láttam!

Valami van a szemében, amitől én félek. Nem gondolja?

– Nem vettem észre – mondta Benoite és mosolygott a kislány megállapításán.

– Nagyon szép férfi s az ilyenek rendszerint elbizakodottak. Azt hiszik, hogy ha ránéznek egy nőre, azok rögtön elvesztik a fejüket. Nem gondolja, hogy Olga Bielov csakugyan azon az úton van, hogy elveszítse?

– Sohasem jutott eszembe – mondta Benoite. – Mennyi mindent lát maga, kicsi!

– Nono – mondta Mária – magának is mondott valamit a múltkor az ablaknál, amitől maga egészen elpirult!

– Mikor? – kérdezte Benoite.

– Azon az estén, mikor a kivilágítás volt és mindnyájan kimentünk az erkélyre. Maguk ketten hátra maradtak az ablaknál és ő akkor mondott magának valamit, amitől maga elpirult.

– Ah! Igen, igen! Emlékszem már.

– No látja. Hiszen most megint elpirult! Hát nincs igazam?

– Bolondság – mondta Benoite – valami ostoba bók volt, amire a férfiak mindig kötelezve érzik magukat a nőkkel szemben.

– Olgát már megvárja a sekrestye előtt és együtt jönnek haza. Gyalog, képzelje csak. A San Pietro sekrestyéjétől gyalog a Venti Settembrére. Bizonyosan sok mondanivalójuk van egymásnak, amihez az olympusi összejövetelek nem alkalmasak. Nem gondolja?

– Én nem gondolok semmit – mondta Benoite, de ebben a pillanatban valami kényelmetlenséget érzett, amiért bosszankodott magára.

De Harssewinckel folytatta:

– Nem azért, mintha valami rosszat gondolnék Olgáról. Dehogy. De bizonyos, hogy a dán udvarol neki. Hisz olyan szép leány és olyan érdekes. Én nekem, ha látom, mindig Baschkircseff Mária jut eszembe. Nem gondolja, hogy van köztük valami hasonlatosság?

– Ha csak az nem, hogy mind a ketten festenek – mondta Benoite és mosolygott.

– Én azt hiszem, Olga nem boldog. Mondott már egyet-mást az életéről, amiből látom, hogy elégedetlen saját magával is és a körülményeivel is. Attól félek, hogy nagyon szegény s e miatt nem folytathatja tanulmányait kedvére. Hogy Rómába jöhessen, a nyakába kellett vennie azt a süket grófnét, akitől mindig engedélyt kell kérnie, hogy ide vagy oda mehessen. Hát nem szörnyűség ez?

– El lehet bírni – mondta Benoite komoran. – Vannak ennél rosszabb állapotok is.

Erről aztán nem beszéltek többet, de Benoite bosszankodva gondolt arra, hogy Harssewinckel észrevette azt az elpirulást, ott az ablak előtt. Milyen jó szeme van ennek a fruskának! És hogy tud emberekről ítéletet mondani! Látszik, hogy ősei egészen a tizennegyedik századig, mind jogtudósok voltak. Valami az ő kis szőke fejében is megmaradt az éleslátásból és a judiciumból.

Holsting – hát igen, körülbelül olyan, amilyennek Harssewinckel hiszi. Ezért is intrikák ellene a maga galambmódján és igyekszik előtérbe állítani Scholtent, a németet, aki bár félénk és kissé dacos – rauhbeinig – mint ő mondja, de tartalmas, mély és komoly férfi. Ám a nagy dán csupa napfény, derű és vidám elbizakodottság.

Mit is mondott neki akkor az ablaknál, ami arcába kergette a vért? Ah, igen! A többiek kirohantak vacsora után az erkélyre, hogy a kivilágítást nézzék, ő pedig ülve maradt az asztalnál és nagy nyugalommal hajtogatta össze a maga és Katalin asztalkendőjét.

– Nem jön? – kérdezte tőle Holsting, aki a háta mögött állt – a többiek már mind kinn vannak.

– Nem, nagyon izgat ez a kivilágítás – mondta neki és lomhán felállt.

– Tudom – mondta neki Holsting és együtt mentek az ablak felé – maga nem szereti a mesterséges tüzeket.

Meglepetve pillantott rá. A hang kétértelműsége megütötte.

– Maga csak az egészen nagy tüzeket szereti!

– Honnan tudja? – kérdezte tőle zavarodottan.

– Csak látni kell a maga szemét – mondta a dán és elhallgatott.

Ekkor pirult el. Talán a fölött való bosszankodásában, hogy semmit sem tudott mondani erre a megjegyzésre. És ez a kisleány észrevette! Valószínűleg Holsting is. De mit is válaszolhatott volna erre a nyegle beszédre?

Elpirult és aztán ő is kiment az erkélyre. De ez a válasz nélkül hagyott megjegyzés azóta ott volt köztük és mintegy a folytatására várt. Mindenesetre feszélyezte őt, valahányszor a festő pillantását magán érezte, ezt a kék, tiszta, kissé fürkésző tekintetet, mely mintha egy konokul bezárt ajtót feszegetett volna. Valamit sejtett, valamit talán keresett ez ajtó mögött, a férfi örök türelmetlenségével és kíváncsiságával.

– Egészen tisztességesen kacérkodnak maguk egymással – mondta neki egy napon Katalin.

– Én és még ki? – kérdezte Benoite riadtan.

– Ne komédiázzon, Benoite – felelte az – maga és a dán. Megmondhatja az ipsének, hogy várnia kell, míg én meghalok, vagy pedig egyszer felütöm az orrát.

– Maga őrült – mondta Benoite és vállat vont.

Katalin nevetett, az utóbbi időben megszokott kesernyés és cinikus nevetésével.

– Különben, ha akarja tudni: nem is hiszem. Én már csak azért mondok ilyeneket, hogy éppen mondjak valamit. Mint a kiöregedett házőrző kutya, aki vakkant néha egyet-egyet a régi emlékek kedvéért és hogy észrevetesse magát, hogy ő még mindig ott van. Nem fontos, Benoite. Nem kell törődni vele!

Holott a valóság az volt, hogy ha már éppen gyanakodni akart, Katalinnak Scholtenra kellett volna gyanakodnia. A fiatal író testestől-lelkestől rajongója volt Benoitenak. Órákon át beszélgettek egymással, legtöbbször irodalomról, de néha saját magukról is. Scholten egy küzdelmes és elhagyatott gyermekkorra emlékezett vissza. Árvaházban nevelt gyermek volt, akinek az anyja kiment Amerikába, az apja pedig korán elhalt. A családi élet hiánya, a szerencsétlenség, mely gyermekkorát megfosztotta természetes örömeitől, minduntalan kiütközött az író beszédéből. Benoite vigasztalta őt, ahogy tudta. Sok szépet jósolt neki jövőjéről, tehetségéről, elébe rajzolta a sikereket, amik bizonyosan várnak reá, a dicsőséget, mely kárpótolni fogja őt gyermekkora veszteségeiért. Scholten nyitott szájjal, lángoló szemekkel hallgatta, mint valami édes muzsikát, Benoite különös hiányokat érzett az író műveltségében, különösen ha az antik irodalomról esett szó. Ezen a téren a fiatal író majdnem teljesen tájékozatlan volt. Benoite figyelmeztette őt, hogy meg kell ismernie a régieket, az idegeneket, akiknek iskolája nélkül még senki sem lett igazán nagy író. Ehhez Scholten semmiféle kedvet nem mutatott. Csak németül