Nyírfaerdő: Novellák

By Erdős Renée

„Nagyszerű várakat épített a nedves homokból, bástyákkal, vízárkokkal, bekerítette fallal, kerteket ültetett köréje. Egyszóval folytatta azt, amit már egyéves korában elkezdett: dolgozott, mindig dolgozott. Közben a gyűjtőszenvedélye sem hagyta el. Ahány skatulya került a kezébe, azt mind magához vette, megverekedett érte a nagyobbikkal. Általában az a természete, hogy mindent magához kaparít, mindent félretesz, megőriz, semmit sem vet meg, semmit sem tart fölöslegesnek.
A játékai, ha háromévesek is, mind újak, gondozottak. Amit egyszer a csöpp kis formás kezébe vesz, annak már értéke van, különös egyéni becse, az ő egyéni értékelésén keresztül. Különben is, a legnagyobb materialista. Szereti a pénzt és azt is gyűjti. Mikor hazulról eljöttünk és válogattunk a játékaik között, miket hozzunk magunkkal, egy kis gyöngyházerszényt találtunk megtömve pénzzel: száz és ezer koronásokkal.”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633449103

Book preview

ERDŐS RENÉE

NYÍRFAERDŐ

Novellák

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-910-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

©Erdős Renée jogutódja

NYÍRFAERDŐ

SZANATÓRIUMI JEGYZETEK

ELŐSZÓ.

– A Nyírfaerdő nem regény és nem novella.

Szanatóriumi jegyzeteknek nevezem, és e télen írtam a két hónap alatt, míg a szenvedések börtönében raboskodtunk ketten: én és a leányom.

A pihenő órák feljegyzései ezek az írások, és legnagyobb részét éjszaka írtam, amikor ébren tartottak aggodalmak és tusakodások. E jegyzetek közé válogatatlanul és minden rendszer nélkül kerültek az engem ott környező emberek, események és hangulatok – sőt emlékek is régi emberekről és régi eseményekről –, amik valahogy felbukkantak – titokzatos eszmetársulások útján – az idők mélyéből.

Írnom kellett, mert abban a rettenetes időben nem volt körülöttem senki és semmi, ami erősítsen és bátorítson. Írnom kellett, mert az írás volt a gyógyszer, amit ittam a gyávaság és félelem ellen, mely a szívemet naponta százszor is megrohanta. És nekem erősnek és elszántnak kellett lennem, és készen állni arra az áldozatra is, amiről tudtam, hogy nem fogom túlélni.

Az írás menekülés volt önmagam elől, erőszakos szabadulás a saját érzéseimtől és gondolataimtól. És még valami. Babonás ösztön, amellyel magamtól távol tartottam a legszörnyűbb lehetőséget. Azt gondoltam: amíg írok – addig nem történhet semmi rossz. A balsors nem találhat meg, ha körülbástyázom magam mindenkori életem gondjával és örömével: a munkával!

Ezért is voltam olyan objektív, amikor ezeket a feljegyzéseket írtam. Hiszen a leggyötrelmesebb szubjektivitás elől menekültem az íráshoz.

Ezért is nem foglaltam semmiféle határozott műfaj keretébe. Arra sem gondoltam, hogy megjelenjenek valaha.

Ahogy a halálraítélt rab csörgeti láncát az éjszaka csendjében, hogy az élet zajával ámítsa magát, úgy csörgettem én is láncait a gondolatoknak és érzéseknek rímben és prózában, csakhogy ne vegyen erőt rajtam a tétlen rémület. Az írás elhitette velem, hogy nem történhet semmi katasztrófa! Hiszen az élet alig változott! A gyermek az ágyban – én pedig a szoba sarkában egy kis lámpa gyönge fénye mellett ülök, mint már annyiszor és írok. Így volt sokszor, most is így van és nem lesz rosszabbul…

Most, hogy a szörnyű megpróbáltatásnak vége – a kislány fölkelt az ágyból, én fölkeltem az asztal mellől –, ahogy a jegyzeteket átolvastam, látom, hogy mindenen túl, egyetlen ember portréja emelkedik ki belőle, hacsak rendszertelen vázolásban is, a tanáré, aki gyermekemet meggyógyította.

Örülök ennek a portrénak, mert valóban merő ösztönből és szinte tudtomon kívül készült. És elhatároztam, hogy közreadom ezeket az írásokat – a portré kedvéért.

És a hála kedvéért, melyet az ő személye iránt érzek, s amely örök marad lelkemben.

És azért is, hogy megismerjék azok, akik még nem ismerik; ezt a szent bűvészt, ezt az alázatos tudóst, ezt a fényes és meleglelkű jótevőjét a szenvedő emberiségnek.

A VÁROS.

Nem láttam belőle semmit, csak a régi, megfeketült gót templomok tornyait messziről. A folyót, az Oderát, mely összevissza kanyarog a városban és partjain a szomorú fákat, amiket az eső ver, s a szél hajt jobbra-balra.

Néha, amint a kocsi fut velem a városon keresztül: látom régi házak csúcsíves homlokzatát. Alkonyatkor vérszínnel önti el őket az ég, így néznek bele ijedten a folyó tükrébe, mintha saját maguktól félnének.

Néha látok alacsony, sötét bolthajtásokat, amelyeken az emberek ki- és bebújnak, mint apró alagutakon. Ez bizonyosan a régi városrész, mely a középkorból fennmaradt.

És néha látom a város régi vízárkait, partjain a sétaterekkel, ahol dajkák tolják a gyerekkocsikat, és igen öreg emberek sétálnak friss, szapora léptekkel a hidegben.

Az egész város csupa nedvesség. Mindenütt a víz. Egy kissé Győrt juttatja eszembe. De ott három folyó kanyarog. Itt ez az egyetlenegy úgy viseli magát, mintha három volna. És Győrött talán nem volt akkora a köd, mint itt és az is lehet, hogy nem voltak akkora szúnyogok november végén, mint itt vannak.

Amikor egyet látok, arra kell gondolnom: mekkorák lehetnek ezek a szúnyogok augusztusban, ha most még ilyen jól tartják magukat?

A város. – Itt vagyok három hete és még csak ennyit láttam belőle.

Egy idegen város és nem vagyok rá kíváncsi. Semmire sem vagyok kíváncsi. Arra vagyok kíváncsi csak: visszakerülünk-e innen élve. Én és a leányom?

Viszontlátjuk-e még Rómát, ahonnan úgy jöttünk el, hogy három hét múlva visszamegyünk? És Budapestet? És mindent…

Mintha egy hirtelen jött, dühös ciklon kapott volna fel bennünket és vetett volna ahányan vagyunk, annyi felé. Az uram a kicsivel Frascatiban maradt a San Carlo apácák penziójában. Vera a pesti lakásban. Anna elment Milanóba a nővéréhez.

Mi pedig itt vagyunk és várjuk az életet vagy a halált…

A SZANATÓRIUM.

Egy nyírfaerdő szélén van, amely a folyó mellett húzódik végig.

Az Oderának ez az ága keskeny és egy mesterséges zuhatag gyorsítja folyását itt a híd alatt, amelyen keresztül járok.

A nyírfás mögött egy másik, nagyobb erdő. Ki tudja, milyen messzire nyúlik! Mindjárt a szanatórium kertjén túl kezdődik, csak két pár villamos sín választja el tőle.

Az első erdő életemben, ami előttem van, és nem érzek vágyat ahhoz, hogy megnézzem. Itt a híd jobb felén egy gyönyörű park kezdete látszik. Egy bronzszobor karcsún emelkedik ki a fenyők közül. A villamos megállótól látni.

Park, szobor, nyírfák, amiket úgy szeretek, amiket hajdan annyiszor megénekeltem. Kedves poétikus fáim!… Bánom is én!

A szanatórium nagy, háromemeletes, sötétbarna épület. Mintha akarattal csinálták volna ilyen komorrá. Nem tudom az értelmét: miért? Ebből a pénzből világos és derült is lehetne. Igaz, hogy az egész déli oldala be van futtatva repkénnyel, s így nyáron talán barátságosabb azzal a sok zölddel. Viszont én utálom a házak falán a repkényt. Sírokon és romokon szeretem csak. De a németek bizonyosan nem így gondolkodnak.

Belül a házban nagy tisztaság, nagy csönd, nagy homály…

A tisztaságot és csöndet megértem, de a homályt nem.

Mire valók ezek a kriptái lámpák a folyosókon? Miért nincs világos, világos, világos?

Este néha percekig kell néznem a szobánk ajtaján a számot, nehogy tévedésből máshova nyissak be. A padló, nem tudom micsoda aludtvérszínű anyaggal van bevonva. Nem parkett, de csillogó és csúszós. Rajta, a folyosón végig egy vörös kókuszszőnyeg kúszik a homályban.

Nagyon hosszú folyosók. Sok ajtó… sok ajtó. Sok fehér- és kékruhás ápolónővér, a máltai rend szeretetleányai – világi rend.

Kis kacér, fehér, kikeményített főkötőt viselnek, ami a fejük búbján ül. Jobbára fiatalok. Jobbára közömbösek, vagy vidámak. Szaladgálnak a folyosón zajtalan léptekkel, mint az egerek. A kezükben mindig visznek valamilyen edényt, vagy tálcát, vagy pravazt, vagy egyéb fecskendőket. Üres kézzel még soha egyet sem láttam. Ha futtában egymással találkoznak, valamit súgnak egymásnak mosolyogva, s a másik pillanatban már komolyra szedik össze a szájukat.

Mindig sietnek valahova, a folyosón őgyelgőkre puha közönnyel néznek. Néha ketten-hárman összebújnak egy sötét sarokba beszélgetni és ilyenkor vidám kis cincogásukat hallom. De ha valaki feléjük megy, szétrebbennek, s a régi komoly arcukkal mennek tovább. Miért? Miért nem nevetnek inkább? Ó, csak nevetne valaki ebben a házban! Egy kis derű, egy kis fény valahonnan ha jönne…

De minden olyan sötét és vigasztalan… Nem mintha szomorú volnék. Ó, nem. Ez ami bennem van: más. Valami távoli, objektív kíváncsiság a magam sorsa iránt.

Mintha egy meredek sziklacsúcson állnék, és arra várnék, hogy valaki jöjjön és lelökjön onnan. Ha nem jön senki, akkor lejövök onnan magam, szépen, a magam erejéből. De várnom kell, tehát várok, tétlen érzésekkel, nem háborogva és nem is aggályoskodva. Aminek most jönni kell, ami jönni fog, az rajtam kívül áll: nem az én személyes ügyem. Nem tartozik hozzám. Az Isten dolga. Itt állok a sziklacsúcson és várom, hogy Isten jöjjön és lelökjön onnan. Még csak nem is imádkozom. Még az ima is banálisnak tűnik előttem életemnek e momentumában. Isten tudja, mit gondolok, és mit érzek, nincs neki semmi mondanivalóm Tegyen, amit akar. Igen: tegyen, amit akar. Ezt mondom most ahelyett, hogy azt mondanám: „Legyen meg a te akaratod". Azt hiszem, Neki ez mindegy.

Állok és várok…

A LÍRA.

A barátaim, az uram is, már vagy egy év óta unszolnak aggódva: mi az, hogy nem írok verset? Kiapadt bennem egészen a líra forrása? Vállat vontam: lehet!

Olyan őrült nagy kompozíciók száguldoztak a fejemben az utóbbi években, hogy szinte elszédültem tőlük és menekültem előlük, mert az volt az érzésem, hogy képtelen vagyok a keresztülvitelükre…

Aztán itt van előttem a két regény, amit meg kell írnom három éven belül.

Megígértem, megtartom. Nem tudtam versekre gondolni.

Milyen borzasztó, hogy most ezekben a napokban szinte üldöz a líra…

Honnan jött ez ilyen hirtelen és éppen most? Eleinte küszködtem ellene. Most aztán nem bírtam tovább. Ma írtam egy verset. Szégyellem.

KISLÁNYOM!

Kislányom, a világ szép…

Repülnek benne szárnyak,

Robognak benne gépek…

S tavasztól fogva őszig

Virágosak a rétek…

S a csillagok is szépek.

Kislányom, a világ szép!

De kik bánatra lettünk

És fáradtan születtünk:

Nekünk sok is e mozgás,

E tarkaság, e lárma

Köröttünk és felettünk.

Mi ketten elmegyünk majd,

Kéz kézben, kisleányom:

Ahol a pihenés mély,

S a csillagok sem égnek,

Ahol a Csönd zenél,

És végtelen az álom.

Ó, fáradt életemnek

Fáradt virága: Szépség!

Hadd legyen másoké csak

Öröm, harc, és egészség!

Nekünk jó lesz pihenni

Egymás mellett a csöndben

S hallgatni az öröklét

El nem múló zenéjét…

A TANÁR.

Igen, a kislányom jól jellemezte őt, mikor először látta. Azt mondta róla: olyan, mintha valami művész volna.

Igen, mintha művész volna.

A haja szürkés szőke, hosszú, leér egészen a nyakáig. Az arca sápadt, beesett, sovány. Az ajka keskeny, szigorú, zárkózott.

Valóban művészhez hasonlít. Egy régi, szent művészhez, egy aszkétához.

Régi, nagyon régi feje van, amely már sokszor elmúlt a századok során és sokszor visszatért a földre.

Szenvedő, bús, fáradt és alázatos feje van, amilyen lehet annak, aki folyton koponyákat nyit ki, az agyvelő rejtelmes szerkezetébe néz és kikutatja benne a beteg ideget.

A szeme az abszolút orvosi szem, amely nem kívülről nézi meg a beteget, hanem keresztül lát rajta. Nagy orvosoknak és nagy művészeknek van ilyen szeme. Két aranybarna, szomorú és figyelő szem, tele jósággal és emlékezéssel. Mindent lát.

Mikor a kisleányomhoz belép, szája olyanformán húzódik szét, mintha kétfelől valami láthatatlan zsineg rántaná meg erőszakosan.

Ez a mosolya.

Olyan mélyen lakik lelkében a mosoly, hogy erőfeszítésébe kerül arcizmainak kihozni a felszínre.

Mindig valami szomorú alázattal lép be a betegszobába, mintha félne attól, aki ott az ágyban fekszik, s akinek élete a kezében van.

Keveset beszél, és nem tűr kérdezősködést.

Szigorúságát rettegi az egész szanatórium és rettegi a kórház, melyben az idegosztály vezetője. Minden reggel kilenc órakor operál a szanatóriumban. Az operáció eltart tizenegy óráig. Utána csinálja a kisebb dolgokat: a Lumbal-punkciókat, az Encefalografiákat, a Ventrikel-punkciókat. Ezek, igen csinos dolgok mind. Csupa apróságok… Ó…

Az agyvelő betegségei oly galádak, hogy minden egyes vizsgálata fölér egy-egy operációval. S ami az ártalmatlanságát illeti, alig veszélytelenebb, mint egy operáció.

A tanár osztálya az utolsó zugig tömve. A németeken kívül vannak itt lengyelek, oroszok, olaszok, magyarok és más nemzetbeliek is. Franciák nincsenek. Úgy hallom, nekik is van egy olyan ideggyógyászuk, aki maga egyszersmind operatőr is. Azt mondták nekem, hogy egész Európában ez a kettő a legnagyobb.

Tizenkét órakor itt hagyja a szanatóriumot, miután előbb a betegeit sorra látogatta és megy a kórházába. Ott tovább operál kettőig. Három órakor pedig már kezdődik a rendelése, ami eltart néha hétig is. Akkor megint meglátogatja betegeit a szanatóriumban. Este aztán dolgozik magának.

Vajon mikor eszik, és mikor alszik ez az ember? Olyan mintha egyáltalán nem lenne szüksége táplálkozásra és pihenésre. Olyan kevés rajta az, ami „test", hogy ennek a kevésnek az igényeit igazán könnyen kielégítheti. Ha látom néha, amint operáció után árnyéktestét a fehér orvosi köpenyben végigvonszolja a homályos folyosón, úgy tűnik előttem, mintha amaz ötszáz koponya között lépkedne, amiket életében a mai napig megoperált. Ilyenkor mindig sajnálom.

AZ ASSZISZTENS.

Soha két ember még nem illett úgy egymáshoz, mint ez a kettő. Talán azért is találták meg egymást. Pedig az asszisztens nem észak-német és nem idevaló. Bajor. Még egészen fiatal ember, legalább is annak látszik. De azt hiszem, húsz esztendő múlva sem fog idősebbnek látszani, mert szikár arcán és alakján nincs hely, ahová a kor nyomait bevésse. Kedves színészarc, csupa finom mosoly, szellem, melegség és világosság. Ha a tanárról beszél, hangjában megrezzen a tisztelet és csodálat. De keveset beszél róla. Lélekben egyek, és ha dicséri őt, olybá tűnik, mintha saját magát dicsérné. Der Chef – így nevezi őt, s ez a szó úgy hangzik száján, mintha az Úristen nevét mondaná.

Ügy képzelem: mikor együtt vannak, és valamely esetet megbeszélnek, egyik éppen olyan kurta szavakat mond, mint a