Kártyavár

By Babits Mihály

A Kártyavár című regény írását Babits – saját vallomását idézve – „lírai motívumoktól indíttatva kezdte meg. Azon borzasztó valóság közepette, amelyet ma élünk, egy nagy mesébe akart menekülni: egy óriási építménybe, mint valami templom azilumába”. A

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633442821

Book preview

BABITS MIHÁLY

KÁRTYAVÁR

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-344-282-1

©Fapadoskonyv.hu Kft.

1. §. BEVEZETÉS, MELYBEN AZ ÍRÓ A MAGA LOVÁT DICSÉRI

Gyermekkorunkban én és a testvérem – és rokon gyerekek – egy sajátságos játékot eszeltünk ki egymással.

Apáink hivatalnokemberek voltak: akták és aktapapírok szerte hevertek nálunk otthon is. Ó, mennyi görbe lábú, nagy hasú török pasát pingáltam, se füle, se farka versikét firkáltam annak idején azokra a kemény, ropogós, kékes árkusokra, amiken olyan szép, gusztusos, gömbölyű betűkkel volt odanyomtatva felülről:

ŐFELSÉGE A KIRÁLY NEVÉBEN:

és lejjebb ez a rejtelmes szó:

Indokok:

Egyszer aztán arra a gondolatra jöttünk, hogy az aktákból valóságos akták legyenek, kicsiben: játékakták elképzelt pörökről, elképzelt bíráknak és kigondolt nevű minisztereknek nagy-cirkalmas aláírásával. A pörökből lassanként történetek nőttek, mesék, amiket szőttünk-fontunk, bogoztunk végérhetetlenül, mindenikünk tudott valamit hozzátenni, egymást szülték az iratok, és a pörök szereplői mind jobban és jobban megelevenedtek a fantáziánkban: valóságos emberek lettek ezek, akik éltek, akartak, csaltak, loptak, birtokokat szereztek, eladtak, panaszokat emeltek, s védekeztek, fellebbeztek, és prókátorokat mozgósítottak. A prókátorok, a bírák, a miniszterek ismét élő személyek voltak maguk is: új „jogalanyok, akik tettek-vettek, akikkel történtek események: a táblabírót kúriai bíróvá léptették elő, a fiskálist valami „homályos ügy miatt kitörölték az ügyvédi kamara lajstromából, a kormány megbukott, a király megkegyelmezett valami gyilkosnak.

Apránként egész országunk támadt így, és megtartottuk az első népszámlálást. Hosszú ívek listáiba róttuk a csupán papiroson létező lakosságot, gyermekes pedánssággal rendeztük gyülekező irattárunkat, mely egy egész kis világ egyetlen valóságát képezte, és nem engedtünk azontúl semmilyen eseményt nyom nélkül elrepülni: anyakönyvet vezettünk a születésekről, esküvőkről és halálozásokról, házakat építettünk, adásvételi szerződéseket kötöttünk, mappát csináltunk a városhoz, lerajzoltuk a fundusokat, telekkönyvbe róttuk az adósságokat. Folyt a játék hónapokon át, új istenek, s egy gondolt ország királyai lettünk, s már nem éltünk a magunk világában; ha beszélgettünk, egy képzelt élet híreit újságoltuk egymásnak, és a felnőttek meg nem értettek bennünket.

Nos, olvasó, hasonló játékra hívlak meg téged. Egy várost fogok alapítani én is, nem messze különben, csak itt mindjárt a főváros mellett, és benépesítem emberekkel, és nevezni fogom Újvárosnak. Hiába keresed Újvárost a mappán: Újpestet fogod találni és Kispestet és Rákospalotát és Erzsébetfalvát. Mind csak tökéletlen exemplárok! Újváros a negyedik dimenzióban áll, és lakóit sem ismerhetted soha. Rájuk ismersz mégis? Meglehet! Istenem! Az emberek mind olyan egyformák. De meg ne lepődj, ha becsületes ismerősöd a játékban gazságot követ el, vagy különös képességeket árul el, amit fel nem tettél róla. Nem ő az, olvasó: bajsza tán hasonlít, de az orra már más. Játék ez, kiosztott szerepekkel: noha volt idő, mikor ez a játék rám nehezedett, rám ült, mint egy fojtó álom – az álom mélyülhet lidércnyomássá, mégsem valósággá. Újváros csak álom, s már álomlétét is megrázta az idő, mely valóságnak, s álomnak egyformán gyilkosa. Régi regényt fogsz olvasni, talán nem is érdekel már: gúnyjául a sorsnak, a játék, amiből rémálom és lidércnyomás lett, ma már jámbor ábránd, múltak dicsősége és nagyzolás…

Akkor kezdtem még ezt a kis játékot, mikor velünk a nagy játékot kezdték: hazánkkal, életünkkel, vagyonunkkal és gyermekeinkkel – mit csinálhattunk volna? gyengék voltunk! s nem az volt-e a legboldogabb, aki gyerek módjára játszott a pad alatt, s akit egy gondolt élet eseményei jobban érdekeltek, mint véres hírlapjaink? De jaj, gyöngék voltunk, s a nagy játék tovább győzte vérrel, mint a kicsi kedvvel és erővel. A játék abbamaradt, s száz esztendő után nyúlok hozzá újra: mert amint mondják, hogy „száz mérföld a Duna", száz esztendő az idők vér-Dunája. De játsszuk csak tovább: mint a gyermek a szörnyű árvízben, ha felkapaszkodhat egy deszkára, felejti a veszélyt s folytatja játékát. Íme, Újváros – egy pillanatig egy új, hazárd és szennyes Magyarország szimbóluma! Valami bűzlik Dániában, s lehet, hogy mindannyian egy kártyavár romjai alatt fuldoklunk. Nosza, rothadásból és omladékból is – építsük tovább játékvárosunkat!

2. §. MELYBEN A JÁRÁSBÍRÓ LAKÁST KERES

– Handlé! Handlé! Mindenféle ócska vasakok, övegek!…

A toprongyos, kis, öreg zsidó hangja rekedten és unottan vegyült a szennyes napsugárba: lompos nadrágja sajátságos mimikrivel húzott a por felé, horpadt pincskalapja is csupa szürke volt már a titkos rokonérzéstől, mellyel a nyári utca és délutáni ég színeibe olvadt. Virágos keszkenőbe göngyölt batyuja egyhangúan hintált a nyakán, amint az eredménynek minden reménye nélkül és mintegy tisztán csak hivatásos lelkiismeretének megnyugtatására ismételgette:

– Nyúlbrrr veszek…

– Nini, itt még handlék is vannak – konstatálta magában Partos Kálmán járásbíró úr, és gyermekkorára gondolt, amikor Pesten laktak egy darabig, és akkor még Pesten is jártak handlék, s a legjobb utcákban. Úgy hatott rá ez az emlék, mint valami csöndes, üdítő és szentimentális gondolat, ami jól is esett már neki, mert először volt Újvárosban, és mindeddig semmi csöndes, üdítő és szentimentális vonást nem bírt itt felfedezni.

Hátrasandított a fiúra, aki utánajött. Mit akarhat ez a kölyök tőle? Mit szemtelenkedik? Mikor kiszállott a gyorsvonatból (melynek Budapestről második állomása volt az újvárosi), megrohanták ilyen gyerekek, öten-hatan, jó, úrias kinézésű mindannyi, és váratlan vehemenciával és versengéssel támadtak rá:

– Nagyságos úr, a csomagját!… Viszem a pakktáskát!… Kiváltom a poggyászt!… Nagyságos úr!…

Kértek, hadartak, nyújtogatták a kezeiket. De a bíró úrnak más poggyásza se volt, mint egy kis bőrtáska áthelyezési okmánya s igazoló iratai számára, melyet külön ez alkalomra vásárolt meg Pesten, hogy illő grandezzával állíthasson be új hivatalába. Tehát idegesen rázta le magáról a fiúkat, csak azért, hogy a következő percben már a bérkocsisok tolakodási szférájába jusson.

– Fiáker!… Fiáker!… – kiabálták, elébe trappolva néhány lépést.

Szinte ijedten vágott át a túlsó aszfaltra. Nem akarta dobálni a pénzt! A villamosvezető dühösen csöngetett rá. Egy autó majdnem elütötte. A por megtöltötte a szemét. Tétovázva állt végre a járdán, mint egy hajótörött idegen, aki igazán nem tudja, hogy merre forduljon.

– Az Est! – ordította fülébe egy hang.

– Mit alkalmatlankodsz a nagyságos úrnak, te jassz? – kiáltott egy másik, és a bíró ijedten ismerte föl az előbbi fiúk egyikének hangját. – Nem látod, hogy a nagyságos úr Pestről jött, és már olvasta Az Est-et? Keresni tetszik valamit, nagyságos úr? Megmutassam, melyik villanyosra kell felszállani?

A bíró nagyon kellemetlenül érezte magát e tolakodásra. Hiszen Pesten még nagyobb a lárma, az igaz: de ott legalább nem törődnek az emberrel. Hagyják békén az embert. És hogy itt így kinézik belőle a vidékit! Rendkívül zavart és ideges lett. Nem válaszolt, hanem iparkodott úgy tenni, mint akinek határozott célja van, és gyors léptekkel befordult a legközelebbi mellékutcába.

És a fiú itt is a nyomában!

Még ideje sem maradt föllélegzeni. Még meg se mert állni, hogy az izzadságát letörölje. Irgalmatlanul sütött a nap. Úristen, vajon jó irányban megy-e? Alig mert a házakra sandítani, hogy az utca nevét meglesse.

Rózsa utca!

Hol vannak itt a rózsák! Por szőnyegezte a kövezetlen utcát. Az egyik oldalon még járda sem volt. Ellenben egy ház, egy vadonatúj és hipermodern ház – vakító fehér, de hajlatain és farészein minden ok nélkül és rendkívüli vakmerőséggel éles feketére festve – szemérmetlen ragyogással feszítette napnak terpesz ablakait. Miért csináltak rá ilyen széles, tripla ablakokat? Talán, hogy több por férjen be rajtuk.

E mellett üres, burjános telek következett, barnára festett, düledező deszkakerítéssel. Átellenben pedig egy piszkos udvarból alacsony, rozoga, földszintes ház mutatta az utcára fakó, sűrű, halvány virágos, ízléstelenül lilázó mintáját. Ez is valami szemérmetlenséggel és pongyolasággal, mint egy alsószoknya.

Hüjj, de meleg van! Szeretett volna megállni, tájékozódni, nézelődni: talán kérdezősködni: de már restellt a fiútól. Sohasem járt idegenben, Itáliában, ahol így tolakodnak a cicerónék. Félszegen érezte magát, mint a tolvaj. A házakról szemek néztek rá, kerek pléhtáblákról, és a szemek alá nagy betűkkel volt fölírva: VAGYONŐRZŐK. Tétován ment egyenest előre és nézte a táblákat, EZEN HÁZ VÍZVEZETÉKEIT JENEI ÉS KRAUSZ KÉSZÍTIK. – KÖPLINGER CIPÉSZ. – HIGIÉNIKUS BORBÉLY- ÉS FODRÁSZTEREM. – Amott építkeznek.

Mégiscsak kérdezősködni kellene valakitől. Ki tudja, nem megy-e éppen az ellenkező irányban? De nem volt az utcán senki, csak gyerekek játszadoztak, piszkos, mezítlábas gyerekek, és hangosan sápítozva olvasták ki a verset:

Gyertek – gyerekek – isko-lába

öltöz-zetek – papru-hába

inci-finci – te – vagy – kinn.

– Gyerekek, nem tudjátok, merre van a járásbíróság? – kérdezte Partos hirtelen elszánással, és iparkodott rá se nézni a fiúra, aki utána jött.

A gyerekek értetlenül és inkább csúfolódva bámultak reá: de a fiú már utolérte, s közbejött:

– Tessék rám bízni, nagyságos úr, elvezetem én. Fenébe innen, srácok!

A járásbíró megadta magát a sorsának.

– Messze van?

– Elég messze: a Goldman utcába.

– Milyen utcába? – hökkent meg a bíró.

– Goldman: Goldman Áron utca: az a főutca. Gyalog tetszik, vagy villanyoson?

– Villamoson – felelte a bíró, és követte a fiút a sivár utcaporban. Most nézte meg csak jobban. Tizenkét-tizenhárom esztendős, agárképű, inas lábú, nagy, nyurga kölyök volt, s feltűnően úrias ruhája és arca. A járásbíró zavarában beszélgetést akart kezdeni vele.

– Jársz te iskolába? – kérdezte.

– Hogyne – felelt a fiú, szemmel láthatólag sértve, hogy tegezik.

– Hova?

– Gimnáziumba.

Partosnak szinte torkán akadt a szó.

– Gimnáziumba? És nem restelled így szaladgálni a hatos után?

A fiú sértett önérzettel nézett rajta végig.

– Pardon – mondta fölényesen –, de ezt csak Magyarországon kérdezhetik. Amerikában senki sem szégyellné a munkát.

– Szülei bizonyára szegény emberek? – kérdezte zavartan Partos.

– Mért volnának szegények? – felelte a fiú. – Ellát engem az apám minden szükségessel: de moziba járok, és cigarettázom, és nem kívánhatom, hogy az élvezeteimet is ő fedezze.

– Micsoda város lehet ez? – gondolta a bíró. Egy halottaskocsi, valószínűtlenül, lehetetlenül cifra halottaskocsi jött velük szembe üresen a porban. Verkli szólt. A sarkon egy köszörűs ládája állt, megfordított S-sel metszve rá a cég.

– Itt tessék fölszállni – mondta a fiú.

A bíró szinte rémülettel nézett ki a térre, mely előtte nyúlt. Nagy, puszta térség volt: homokkupacok, kőhalmazok, mésztörmelékek hevertek rajta szanaszét. És a közepén pompázott egy torony, egy sohasem látott formájú és színű, idomtalan nagyságú bábeli torony, amely fönn hirtelen nekivastagodott, és megdöbbentő nagy fejet eresztett, erkéllyel és képtelen ablakokkal: egy víztorony! Az alacsony házak és üres telkek között szinte ez volt a világ legcsodálatosabb építménye, és Partos bírónak valóban gyermekkori fogalmait juttatta eszébe a babiloni építkezésekről. Meséskönyvekben vannak ilyen tornyok.

A villamos félelmesen rázott: de Partos azért jól érezte magát, hogy megszabadult a fiú szemétől, és egy kicsit nyugodtan tűnődhet. A város centrumában, a hivatala közelében lesznek tán szebb helyek is; ott kell lakást keresni, mert Pestről bejárni naponta nagy strapa volna mégis. Kissé mosolygott a csalódásán. Otthon, Szakolcán, azzal vigasztalta a feleségét – akinek hiúságát sértette, hogy nem pesti, csak újvárosi áthelyezéssel dicsekedhetik barátnői közt –, hogy hiszen még szebb és urasabb dolog így, nem Pesten lakni, hanem Pest mellett valahol, kertes házban talán, villatelepen: a gyerekeknek sem árt a jó levegő. Most látta csak, mennyire tévedett: hisz ez rosszabb Pestnél. No, de sebaj: legalább belülről teszi széppé a lakását: áthúzhatja végre a bútorokat… vesz néhány újat is… Ilyen otthon ülő embernek, mint ő, nem kell sajnálni a költséget a lakására. Most úgyis kölcsönt vett föl: az államtól kapott előleg úgysem lesz elég költözködésre és berendezkedésre: pláne, miután nagy része régibb adósságokra ment el. Drága mulatság ez. Ej, ej, az az asszony, mért is akart mindenáron Pest felé gravitálni: nem jobban megéltek volna ők vidéken? Így dohogott, de a pénz dalolt a zsebében. Soha ennyi pénze még nem volt egyszerre.

Mindenesetre az első dolog jó lakást találni, a centrumban, a hivatalhoz és a pesti villamoshoz is közel – lássuk: öt óra elmúlt: ma még meg lehet nézni egynéhányat: a hivatalban jelentkezni tán már úgyis késő: azt jobb is lesz holnap délelőttre hagyni. Ej, ez a villamos… soha ennyi ellenőrt… micsoda hely ez? városháza? no akkor itt leszálljunk…

A városháza – nagy, egészen új és igen modern épület, ez is valami asszíriai stílusban építve, nagy, réteges toronypiramissal a közepén, s cifra, szögletes pilléreken nyugvó, karzatos erkéllyel – ugyanazt a hatást tette Partosra, amit az előbbi túlságosan cifra és komolytalan halottaskocsi: komikus volt, pompás és mégis sivár és szomorú. Körös-körül a téren piaci bódék piszkosodtak délutáni elhagyatottságukban. Az aszfalt dinnyehéjakkal és kukoricacsutkákkal volt teledobálva. Szemközt kávéház volt, amilyenek Pesten a Rákóczi út külsőbb részein és iszonyú bérházak utálatos domborművekkel és furcsa szögletekben kiékellő, csukott erkélyekkel homlokzatukon. Közel volt a járásbíróság is, de ez már egy régi, sárga házban, mely isten tudja mióta nem látott festéket. A szomszéd bérházon piszkos, sárga cédula hirdette, hogy lakás kiadó.

– Meg lehet nézni – gondolta a bíró. – Az végre nem kötelez semmire. És tájékozódni annál jobb, mentül előbb.

A kapu alatt, nagyon kis keretben, melyből bizonyára egy régi fényképet vettek ki, poros üveg alatt alig fért el hat-hét elgörbült névjegy s légynyomos papírrongy: Weisz Ignác, Alföldi Mór stb.… a lakók nevei.

– A második emeleten – utasította a házmester.

Jelenleg egy fogorvos lakott ott. A gangerkélyen, kis üvegszekrényben, piros ínyhús s vicsorgó fogak. Az asszony – élveteg, puha bőrű, kövérkés zsidó asszony – slampet pongyolában nyitott ajtót. A lakás sötét volt, és az egész házat valami kellemetlen szag töltötte be. Pedig még új ház volt. A bíró az ár után kérdezősködött, és nagyon drágállotta.

– Az asszony is sokallná – gondolta lemenet. – Biztosan poloskás is. Úgy néz ki, mintha poloskás is volna.

A téren egy öntözőkocsi verte föl még jobban a port, s egy udvarból hangzott a villamos favágó őrjítő zenéje. Egy autó után puskaporszag maradt. A túlsó oldalon nagy építkezés folyt.

3. §. A JÁRÁSBÍRÓ BENÉZ A KÁVÉHÁZBA, ÉS EGY RÉGI ISKOLATÁRSÁVAL TALÁLKOZIK

– Utálatos város ez – mondta magában Partos bíró, és a szakolcai délutánok arany pihenőjére gondolt. – Hogy tudnak nézni ezek a disznó zsidó asszonyok! Vajon szokás-e itt a levizitelés? Mi mindenesetre inkább pesti társaságot fogunk keresni, mint újvárosit.

A kávéházban ült már (mert szükségét érezte a pihenésnek), és a helyi lapokat kérte a pincértől. Egy egész tornyot raktak eleibe, huszonöt-harminc tépett, rongy újságot, melyek legtöbbje csak négy oldalból állott, s abból hármat a legcsodálatosabb hirdetések borítottak. Partos kikereste a legnagyobbakat, de amint kezébe fogott egyet, megint meglepte az a szédülés, mely imént az egész városon keresztül üldözte. A kóklerek – ez volt a címe a vezércikknek, és a polgármester pártját szidták benne. Hipnotizált patkányoknak nevezte őket a szellemes cikkíró, és Madár János polgármestert a hamelni patkányfogóhoz hasonlította.

Mi nem követjük e kócevő és paktumos labanc vezért a nadragulyakotyvasztásban. Mi nem megyünk vakon a reakciós magyar Lueger[1] után, mint az analfabéták, spricceresek és más efféle lebujalakok. Nem akarunk idomított szavazógépekké válni, mint e kócos bugrisok. Csaholjanak, vakkantsanak a kitartott lapok, melyek hangja, nem tudni, kocsmából vagy istállóból jön-e: verklis kompánia és kitartott városházi alakok szerkesztik, ontják a mocskot, okádják a piszkot.

A második lapon a polgármester üzelmeinek különböző leleplezései következtek. Ez a polgármester milliomos. Külföldi pénzintézeteknél horribilis összegei vannak elhelyezve. E vagyonnak eredete ismeretlen. Kétségkívül tisztességes forrásból származik. Beszélnek ugyan valamit a vízvezetékről… a villanyvilágítás ügyében is van valami nem tiszta dolog… a Tőkéssy-féle telekfelosztás meg teljességgel homályos ügy… de ki merné a nagy polgármester dolgait szellőztetni? Mi, közönséges halandók, elégedjünk meg azzal, hogy mikor elrobog mellettünk négyes hintaján, a szétfecskendett sárból és porból nekünk is jut némi rész; mialatt hátul, a lakáj helyén boldogan ül Szabó János városházi szolga, akit a polgármester saját háztartása részére foglal le. És hajoljunk meg előtte mélyen, talán nekünk is kreál a városházán valami szinekúrát, mint ahogy…

Partos egymás után vette kezébe a kisebb és nagyobb lapokat és olvasta a cikkek címeit. A VÍZMŰVEK ÜGYE. – KULTÚRPALOTA ÚJVÁROSON. – IPARVÁGÁNY ÉS IPARLOVAGOK. – A TEMETŐKERÍTÉS. – A POLGÁRMESTER TANULMÁNYÚTJA – S: BOTRÁNY! PANAMA! – mindenfelé.

„Újvároson nagyon fúj a szél – mondta az egyik lap. – „Vihart jósolunk! Villámok fognak cikázni és terebélyes fákat gyökerestül fog kitépni az orkán.

A szegény járásbíró úgy érezte, hogy egy kígyófészek, egy tál parázs hever ott mellette a széken. Ezeknek a lapoknak a hangja nem volt halkabb, mint a villanyos favágóé ott a szomszédban. Hát ebben a városban csupa gazemberek laknak? Ó! Amint kinézett a térre, a villamos mögött, a piac mögött, maga az igazi nagy vasút, a fekete vasút, a gőzvasút törtetett előre az utcán, a házak között, át a város közepén, éles füttyel, teherkocsikkal és vaskos fekete füstcsóvájának kormát irgalmatlanul a házakra vetve. Partos óráját nézte. Fizessen, és folytassa útját e rettenetes városban? A biliárdozókra bámult egy darabig. Micsoda vegyes a publikum ebben a kávéházban! Akaratlanul a kígyófészekbe nyúlt megint.

Egyes akarnokok kibújtak rejtekeikből, és megkezdték piszkolódó munkájukat.

Mi nem elégszünk meg holmi házi patikaszerrel, belső vizsgálattal: ismerjük az effélét, amikor egymásnak flastromokat ragasztanak!

Elő azzal a sajtópörrel!

E pillanatban árny esett a papírra.

– Pardon – szólalt meg előtte egy szőke bajszú, vörös képű, elhanyagolt külsejű úriember. – Nem Partos Kálmán úrhoz van szerencsém?

– Én vagyok – felelte Partos kissé bizalmatlanul.

A vöröses arc kordiális mosolyra szélesedett.

– Szervusz – szólt nagy hangon az ismeretlen. – Nem emlékszel rám? Iskolatársak voltunk, Kovács Endre vagyok.

– Hogyne, hogyne – felelt a jó Partos. – Ott ültél mindig a harmadik padban. Ejnye, ejnye, hogy nem ismertelek meg! Pedig emlegettelek, többször, a feleségemnek is beszéltem rólad. Ejnye, ejnye, nézze meg az ember! Hát te itt vagy Újvároson?

– Én bizony rögtön megismertelek: nem változtál egy csöppet se, pajtás! Mintha csak most is ott ülnél az iskolapadban. Emlékszel még az öreg Gyíkosra? De hát mi szél hoz téged e sivatag helyre, hol még a madár se jár?

– Most helyeztek át ide járásbírónak Szakolcáról. Tudod, az asszony, az asszony, semmi áron sem akart falun megvénülni. De hát beszélj magadról inkább: mi vagy te? Itt lakol állandóan Újvároson?

– Én nem vittem sokra, pajtás: csak tanító vagyok. Igazgató lehetnék: de ne beszéljünk erről. Rég igazgatónak kellene már lennem, ha csak egy csöpp igazság van a világon, és ha más polgármester ül Újvároson.

– Községi iskolában tanítasz?

– Dehogy: államiban. De, tudod, te nem ismered az újvárosi viszonyokat: itt minden a polgármestertől függ. Tudod, barátom, ha Újvárosra jössz, akkor a Madár János nevét tanuld meg először: azt kell itt tudni jól: az itt a fő. De ne beszéljünk erről: van-e már lakásod? Pesten fogsz lakni, vagy Újvároson?

– Az igazat megvallva, a mai tapasztalataim után szívesebben laknék Budapesten: nagyon is – hogy mondjam? – üzleti jellegű ez a ti Újvárostok…

– Nekem mondod? Annak idején fogni kellett ide a tisztességes embert – az államtitkár válogatta –, engem is úgy fogtak – tudod, három oklevelem is van… a méhészetit is megszereztem… nem szívesen jöttem ide… abban az időben még rosszabb híre volt… nem is Újváros ez, hanem Pfujváros…

– Hm. De viszont mindennap kivasutazni: az se valami kellemes kilátás, s aligha hatna jól az idegeimre. Azért ha kaphatnék valami csöndesebb helyet, ahol por se volna nagy, lehetőleg kertes házzal…

– A telepen, barátom, csakis az új tisztviselőtelepen. Építtetsz magadnak egy kedvedre való kis hajlékot: nem kerül úgyszólván semmibe: a város garanciát vállal mindenért. És tudod: egy év alatt huszonöt percenttel emelkednek az árak!

– De hol lakom addig? – kérdezte a bíró, akinek a lélegzete is elállt arra a gondolatra, hogy ő Újvároson házat építtessen.

– Veszel ki egy ideiglenes lakást. Tudod, üzletnek se lesz ám utolsó! Aztán nem kell soká várnod, arra mérget vehetsz: a polgármester már összevásárolta a telkeket, és tudod, sok mindent lehet Madárra mondani, nagy hasznokat rak zsebre: de amibe egyszer belefog – no, valóságos boszorkánymester ez az ember. Én ki nem állhatom, de azt meg kell hagyni, hogy boszorkánymester. És erre az ügyre nagyon rávetette magát.

Partos úgy érezte, mintha ennek az új városnak barátságtalan nyüzsgése egyszerre elkapná és magával ragadná az ő lelkét is. Mint aki nagy, szeles masina mellé jut, s megérzi a sodrát. Szédült. A villamosok csengetése, a gépfavágó rettenetes zaja, a vonat füttye, egy reklámautó szirénája: mintha végre összeolvadtak volna benne valami idegizgató, idegen zenévé. Egy nagy nő ment a kávéház előtt rövid, fehér szoknyában és fehér harisnyával… Ó, micsoda gondolat! Villatulajdonosnak lenni Budapest közelében! Milyen büszke lenne a felesége! De… Oly nagyhangú és furcsa ez az ember. Természetes félénksége bizalmatlanná tette.

– És… és gondolod, hogy nem kockáztatnék semmit?

– Barátom! Ha egyszer Madár János polgármester garantál neked, és garantál érted az Építő Céhnél – az életedet ráteheted. És, mondom, nem kerül úgyszólván semmibe. A lakbéredet lekötöd, és megvan: olcsóbb, mint egy bérlakás. Melyik tisztviselő nem fizet rá manapság a lakbérére?

– És hol tudom meg pontosabban a feltételeket?

– Hol? Megállj csak! Legjobb lesz, ha magával a polgármesterrel beszélsz. Majd én elviszlek hozzá: tudod, úgy külsőleg jól vagyok vele, még abból az időből, mikor ő is magamfajta szegény legény volt még. Hej, mennyit dolgoztam érdekében: nélkülem sohse lett volna polgármester: mert tudod, mint tanítónak, régi helybelinek és már kiszemelt igazgatónak volt egy kis befolyásom az iparosság körében. Tudod, naiv, naiv voltam még, ifjú és bohó: sok mindent vártam tőle, mert zseniális ember, azt meg muszáj adni: de hát, tudod, a hatalom, a hatalmi őrület! Aztán ez a korrupt rendszer! Ne is beszéljünk róla: itt minden panama. Csak annyit mondok: hálát, barátom, azt ne várj a világtól.

– Nős ember vagy te? – kérdezte a bíró.

– Öt gyerekem van, barátom, öt lányom – de ne beszéljünk erről! Most az a kérdés, hogyan találkozhatsz leghamarabb a polgármesterrel? Holnap délelőtt elmehetnél a hivatalába… de akkor én nem érek rá… hanem tudod mit? Akarsz velem most kisétálni a szigetre, megnézni a telep helyét? Legalább kedvet kapsz rá! Épp most találkoztam Adameccel, a főszámvevővel, azt mondta, hogy oda készül, a polgármester kíséretében, megtekinteni a vízműveket: esetleg találkozunk, és mindjárt megbeszélhetitek a dolgot – nos, van kedved?

A bíró megint szinte elvesztette a lélegzetét e nagy sietéstől és energiától. Ki ez az ember, ez a kopott senki, egy tanító, hogy így elkapja egyszerre az akaratát, hogy így kiemeli, egy apró kerék a nagy masinából? Valami kényszert érzett, mintha szíve ellen vonnák valahova.

– De kérlek… most azonnal?… Hisz még meg sem gondolhattam a dolgot…

– Ugyan, mit kell ezen meggondolni? Csak egy séta az egész. Addig nem is gondolkozhatsz, míg nem tudod a feltételeket… Gyere, no, előbb-utóbb úgyis tudakozódni fogsz.

– De… nem kívánnék ezzel neked lenni a terhedre…

– Ugyan kérlek… Úgyis kíváncsi vagyok a polgármester viselkedésére… épp ma. Tudod, ma volt a Pest vármegye közgyűlése… Vajon az ellenzékkel szavazott-e? Tudod, manapság minden a politika… Amilyen panamás, kitelik, hogy eladja magát a kormánynak. Tudod, olyan ez, mint egy politikai vizsga. Érdekes lesz: a polgármester vizsga után, mit? Gyere no, ne okoskodj: mit csinálnál most úgyis: nincsen semmi dolgod…

Valóban, mit csinálna mostan, egyedül? A feleségét otthon hagyta egyelőre Szakolcán, ahonnan már maga is évek óta nem tette ki a lábát: s a szolid, családias ember rettentő idegenül érezte magát a zajos Budapesten. Különben sem szokta meg azt, hogy egyedül legyen, és valósággal kapaszkodott a társaság után.

– Jól van hát, megyek – mondta. – Elvégre ez nem kötelez semmire.

S ment; de menet közben úgy érezte, hogy jobb volna nem menni.

4. §. EGY MŰSZAKI FEJEZET, MELYET A JÁRÁSBÍRÓ ÉS AZ OLVASÓ EGYÜTT SZENVEDNEK VÉGIG

– Hova megyünk tulajdonképpen? – kérdezte a bíró.

– A Hirschfeld-szigetre.

Mondta volna: „A vérpadra!", nem tett volna Partosra olyan gyászos hatást, mint ez a két szó: Hirschfeld-sziget. Goldman utca! Hirschfeld-sziget! Hova jutott hát ő? A csúnyaságnak, a közönségességnek, az üzletiességnek micsoda tanyája ez a város, ahol még a szigeteket is így nevezik! Kinek volt lelke a szent Dunába ejteni ezt a kufár nevet?

– Jaj, barátom – magyarázta nyugton a tanító –, ezt meg kell szoknod Újvároson; itt minden a zsidóké. Ezt a várost Goldman Áron alapította vagy ötven esztendeje. A szigetnek különben Újvárosi-sziget a hivatalos neve: de biz az csak Hirschfeld-sziget marad, míg el nem viszik átellenbül a Hirschfeldék gyárát. Látod, az öreg Hirschfeld még maga vakarta a bőröket a Duna-parton: ma többszörös milliomos és nagyisten Újvárosban. Tudod, a bosnyák háborúból ered a vagyon: volt is akkor valami kellemetlensége az öregnek; persze eltussolták… – szólt felelőtlenül.

– No de: Goldman utca!

A tanító nem látszott méltányolni Partos elszörnyedését.

– Ez semmi – mondta –, de jártál-e már Erzsébetfalván? Tudod, hogy híják az ottani főutcát? Hitel Márton utcának híják. Tudod, mért? Mert egy Hüttl Márton nevű bankügyvéd…

A széles Hunyadi úton haladtak, s egy villanyos szerelőkocsi robogott el mellettük, piszkosszürkén s ásító nyílással közepén, amilyeneket a nép mukinak nevez. Kétoldalt tarka, bazárszerű, kis üzletek voltak: a zsidók künn álltak a boltajtókban, mint a polipok, megszólítottak mindenkit, aki a kirakatot nézte. Amott egy zálogház tárta nagy, szomorú, piszkos üvegtábláit, s egy cselédszerző intézet pettyegette szemükbe messze vigyorgó piros-kék-zöld reklámcsíkjait. Minden szemérmetlen volt és kiabáló. Egy piperés fiatal anya jött kicsi gyermekével: a gyermek kiszaladt a veszélyes kocsiútra; az anya csetlett-botlott, utánaszaladni: a divatos toalett, a szűk