Egy ember nyolcadik kerülete

By Levente Pál Dániel

És elhagyta az Úristen a nyolcadik kerületet... magukra maradtak az emberek, ők pedig szembenéznek történeteikkel, szenvedélyeikkel, aljasságaikkal és jóérzéseikkel. Az Úr nyolcadik kerülete című kultkönyv folytatása szenvtelenebb, keserűbb, földhözragadtabb. Olyan, amilyen mi vagyunk: emberi, túlságosan is emberi.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Dec 2, 2019
• ISBN: 9789632939889

Book preview

cover.jpg

Pál Dániel Levente

Egy ember nyolcadik kerülete

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

© Pál Dániel Levente, 2019

A könyv írása során a szerző NKA alkotói ösztöndíjban részesült.

img1.jpg

ISBN 978-963-293-988-9

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Tartalom

Az irodalom utóélete

Hírnév, siker, csillogás

Idegenvezetés

A kisboltok népe

Halszag

„Négyévesen is borotvált az anyukám"

Petárda-perspektívák – kísérlet egy szilveszter éjszaka rekonstrukciójára

A világ legokosabb kislánya

Egy lövés utóélete

Töltényhüvelyek

Torma néni evangéliuma

Seb

Tolvajok

Szent Magdolna szomszédai

Külön köszönet: Fehér Béla, Nagy Viktor, Sirkó Eszter, Szekáry Zsuzsanna, Vida Péter, Znamenák István

Az irodalom utóélete

– Hánykor keltél?

– Kilenckor.

– Azt hittem, a költők korán kelnek.

– A költők nem korán kelnek.

A költők korán halnak.

Hírnév, siker, csillogás

Meg szokták kérdezni, mi is ez Az Úr Nyolcadik Kerülete, hogyan kezdtem el írni, hogyan jött létre, hogyan gyűjtöm össze az anyagot, egyáltalán: hogyan írok.

Az egész a semmiből indult, nem volt koncepció, nem volt tervem, nem volt vele különösebb szándékom sem. Itt lakom a kerület közepén, és ahogy bárhol máshol, itt is történnek dolgok, és ezeket, ahogy bárki más, úgy én is ki szoktam rakni a Facebookra. Ha már én jól szórakoztam, szórakozzanak ismerőseim és idegenjeim is. Ne vesszen el egy jobb párbeszéd, se egy jól megfogalmazott mondat, se egy jelenet vagy egy diktafonba felmondott élet.

Szaporodni kezdtek a nyócker hashtaggel ellátott bejegyzéseim, nőtt az érdeklődés, sűrűsödtek a lájkok. Ha kimaradt egy-két hét, már kaptam a leveleket, mikor jön a következő, ugye folytatni fogom.

Én folytattam, gyűjtöttem, ahogy dobta az utca vagy a tömegközlekedés, ahogy bukott ki jó sorsú vagy jobbra érdemes figurák szájából az élet, annak igazságai és ahhoz fűzött kommentárjaik. Le is írtam, ki is raktam a legtöbbet. És kaptam a további leveleket, hogy ugye majd összegyűjtöm, ebből is lesz könyv, olvasható lesz majd az egész egyben is. Ha pedig ez ellen tiltakozni kezdtem, nem késett a válasz, mondták, érdemes, önmagában is, meg azért is, mert sokkal jobbak, mint a verseim, inkább ezzel foglalkozz, ebből legyen könyv.

Az egyik ilyen levél például egy egyetemi kollégium lapjának szerkesztőjétől érkezett. A lap neve KulturWC. Kért pár szöveget, utánközlésre, nagy sikert és még több olvasót ígért. Majd hozzátette, kis lap ők, szamizdat, kedvtelésből csinálják, mindenki a szabadidejében és saját zsebéből. Azaz fizetni nem tudnak, de cserébe kiraknak majd a kollégium minden piszoárja fölé, minden vécé ajtajának belső oldalára. Ott van a legtöbb olvasó, gondoljak csak bele, mennyi. Mindenki odajár, ott mindenki a kultúrával foglalkozik. Ezért ez a lap címe is, nem véletlenül.

Küldtem neki pár szöveget, kaptam cserébe pár fotót piszoárnál engem olvasó ismeretlenekről.

Nem sokkal később az egyik hajléktalanújság irodalmi szerkesztője írt rám. Ő is kért pár szöveget, utánközlésre. Majd hozzátette, kis lap ők, szeretetből csinálják, mindenki a szabadidejében és a saját zsebéből, nagyon csekély egyéb támogatással. Az árusok abból keresnek némi pénzt, hogy a lap terjesztői, százalékot kapnak az eladott példányok után. Nem kérte ingyen, azt mondta, fizetnek honort, hiszen ők így működnek. És természetesen kiraknak majd minden hajléktalanszállóban, melegedőben, aluljáróban. Mondta, ezeken a helyeken van a legtöbb olvasó, gondoljak csak bele, mennyi.

Pénzt nem fogadtam el, átküldtem pár szöveget, válogasson kedve szerint, publikálja, amelyik tetszik.

Megjelent a lap, kaptam is egy levelet, hogy ha szeretnék tiszteletpéldányt, átvehetem a Dankó utcában, ott van a szerkesztőség, csak menjek be, amikor tudok.

Pár nap múlva be is mentem, várnom kellett kicsit, amíg átvett három zsák ruhát az ügyeletes szerkesztő. A szobányi helyiségben a melegedő bácsik és nénik kávéztak, szendvicset ettek, pár régi gépen neteztek.

Az egyik gépen egy levelezőprogram volt nyitva, a másikon az önkormányzat hírei, a harmadikon Az Úr Nyolcadik Kerülete Facebook-oldala, az egyik nagykabátos bácsi azt pörgette. Eltakartam az arcom, nem akartam, hogy felismerjen. Pörgette, olvasta visszafelé a kiposztolt történeteket, és sírt és nevetett. Nevetett és sírt. Csipogott a telefonom, ahogy nyomta egymás után a lájkokat.

Idegenvezetés

Már egy ideje írtam Az Úr Nyolcadik Kerülete sorozatomat, amikor váratlanul felhívott egy régi egyetemi ismerősöm. Először megkérdezte, hogy vagyok, ugye a nyolcadik kerületben lakom még, majd azt, hogy írom-e még a „nyóckert". Mondtam, hogy igen és igen. Mondta, hogy ennek örül, mondtam, hogy ennek én is.

Majd elmondta, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem nyári egyetemét szervezi a magyar nyelvért és kultúráért különösen nagy érdeklődést mutató külföldi vendéghallgatóknak. Gratuláltam neki, hogy talált munkát, és hogy úgy hallom, szereti is, amit csinál. Megköszönte, és a tárgyra tért: arra gondolt, hogy a sok hagyományos kulturális program és idegenvezetés között lehetne egy speciális idegenvezetés is, amit én tarthatnék a nyolcadik kerületben. Már fel is vetette a többieknek, ők támogatták a javaslatát, csak tőlem függ, hogy tudok-e és akarok-e ilyesmit vállalni a „nyócban".

Arra gondolt, hogy a külföldi vendéghallgatók lássanak valami „szociót is, ne csak az országimázst meg a történelmit. Mondtam neki, itt is van elég országimázs meg történelem, csak két utcával arrébb kell menni, hogy észrevegye az ember. Mondta, hogy akkor ugyanarra gondolunk, vállalom-e. Szabadkoztam kicsit, hogy az idegenvezetés nem biztos, hogy az én műfajom, voltam már ilyenen, de nem nagyon figyeltem, inkább csajoztam vagy a sor végén kullogtam. Mondta, nem baj, ha csak a sztorijaimat mesélem el, azt is nagyon fogják élvezni, ha meg annál többet mutatok nekik, akkor az egy „életre szóló benyomás lesz majd mindenkinek.

Augusztus közepe táján, vasárnap délután került aztán sor az úgynevezett „szocio"-idegenvezetésre. Előtte elolvastam pár könyvet a kerület történelméről, nézegettem régi fotókat, videókat, régiségeket gyűjtő blogokat, hogy ne csak az én sztorijaimra kerüljön sor, hanem lelkük és szellemük minőségi szórakozással történő pallérozására is.

Negyvenfokos hőség tombolt, izzott a beton, elfolytak rajta az emberek.

A séta az Astoriától indult, a Burger King elé beszéltük meg a randevút. Két perc késéssel értem oda, félszáz lány várt rám. Ismerősöm vidáman szaladt elém, olyan jól sikerült meghirdetni a programot, hogy másfélszer annyian jelentkeztek, ezt elfelejtette megírni előre, de ugye nem baj.

Végignéztem a miniszoknyákon és forrónadrágokon, a hosszú combokon, az alig begombolt ingeken, a bikinifelsőkön és falatnyi kis topokon, a kimosolygó sportos hasakon, a kiengedett hajzuhatagokon, a napszemüvegek mögül érdeklődéssel pislogó macskaszemeken, a forróságtól enyhén megnyíló ajkakon, a vízzel felfrissített, libabőröző, formás karokon, és mondtam, hogy dehogy baj, a nyolcadik kerület dzsungelébe megyünk.

Kifelé mosolyogtam, befelé vakargattam a fejemet, hogyan is lesz ez. Itt még hagyján, de innen pár saroknyira még a bundába öltözött csoroszlyák után is füttyögnek, nemhogy több mint félszáz kívánatos fiatal lány után. De ha őket a „nyócker meg a „szocio érdekli, kezdjünk bele, úgyis az lesz, aminek lennie kell.

Elindultunk a Múzeum körúton: a Museum Café a kortárs magyar irodalom számos hajnalig tartó ivászatának adott színhelyet, a Múzeum Kávéház és Étterem pedig az előző század megannyi irodalmárának volt törzs- és találkozóhelye. „Ahol Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes hányt száz éve hajnalban csatakrészegen, ott ma márványtábla őrzi emléküket, ahol mi hánytunk