Lődörgések kora

By Tatay Sándor

Önéletírásának első kötetében Tatay Sándor ifjúkorának mozgalmas, kalandokban, élményekben bővelkedő éveit idézi. Jókedvűen, öniróniával és némi nosztalgiával, az önigazolás, az önmagát hőssé avató magyarázkodást elkerülve mesél „lődörgéseiről”: változatos színhelyeken változatos foglalkozásokról, érdekes találkozásokról, sokféle barátról, ismerősről.
Kalandozásainak főbb állomásai: a szarvasi gimnáziumi évek utána soproni teológia, ahol a kollégisták első számú szórakoztatója és viccmestere, regényíró és könyvkiadó, utcalányok megmentője és a szépséges Kanizsai lányok odaadó rajongója. A teológusból – merész váltással – az országutak vándora lesz. Bécsben filmgyári statiszta és kávéházi törzstag, buzgó könyvtárlátogató és áldozatkész hősszerelmes. Kőszegen hónapokig sikeres grafológus, Pesten néhány napig színinövendék, végül Pécsett bölcsészhallgató. A vele és körülötte történt események szórakoztató, mulatságos elbeszélése során felidézi a színhelyeket is: a bakonytamási otthon, a parókia hangulatát, a soproni teológia hétköznapjait, a bécsi kávéházak világát. Emlékezetes portrékban örökíti meg akkori életének szereplőit: tanárait, szüleit, barátait és alkalmi ismerőseit, teológus kollégáit és pécsi íróbarátait. Weöres Sándort, Takáts Gyulát, Várkonyi Nándort és a Pécsre látogató Berda Józsefet.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633766729

Book preview

TATAY SÁNDOR

LŐDÖRGÉSEK KORA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977

Korrektor: Békyné Kiss Adrien

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-672-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tatay Sándor jogutódja

1.

BALEKVIZSGA

Engem már régen föl kellett volna akasztani. Tudom, ebben sokan egyetértenek velem, és nekik van igazuk. Nem azoknak, akik mentséget találnak számomra. Hogy mégsem történt meg velem, sőt még néhány évi börtönnel sem sújtottak, kizárólag gyávaságomnak köszönhetem. Életemben számtalanszor voltam tanúja ártatlan emberek megkínzásának, tömeggyilkosságnak, az igazság lábbal tiprásának, és nem emeltem fel ellene szavam.

Mondhatnák, hogy ilyen alapon milliók bűnösök egyformán velem, és tiszta csak az, aki meghalt. De én magamról beszélek, senki másról. Én, Tatay Sándor, hordozom apáim bűneit és méltó vagyok az ítéletre a szarajevói gyilkosság után következett vérözönért, az orosz mezőkön megfagyottakért, a Dolomitok forró kövein elaléltakért, a halált etető dölyfös parancsokért, a frontra küldött nyüves szalámiért, a papírbakancsokért, magyarok millióinak kitaszításáért, a dühöngő terrorért, becstelen vagyonszerzésért, a hárommillió koldusért, szorgalmas emberek portáinak dobra veréséért, az ujjongásért, mely nyomorúságában megváltóként köszöntötte a sátánt. A haláltáborokért és másodszor is a világ lángolásáért, a hűségükben megtiportakért, a hitükben megcsúfoltakért. Sok jó magyaroknak szétszóratásáért.

Életem jelentős része oly időkben telt, amikor nem is kellett tett, az igazság elkiáltása elég volt az akasztófához. De én hallgattam és nem nyertem el a mártíromság koszorúját. Pedig hányszor volt a nyelvemen a szó.

Ha ez a világ, amelyben most élünk, a legjobb az összes lehetők között a lakosság döntő többsége számára, nem az én érdemem. Nem láttam előre, nem küzdöttem érte erőm legnagyobb teljességében. A falvak újjáépülése, a birtoklásért folyó gyilkos harc megszűnése, az ország iparosodása, a munkanélküliség eltűnése, szabadulás a nincstelenségből, a munkára hiába kész testi és szellemi erő megalázottságából mások ifjúkori álmai szerint történt.

Miért írok hát akkor az életemről?

Az elmúlt években jóval többet társalogtam, mint írtam. Ezt is meg kell írni, azt is meg kell írni: biztattak barátaim hallgatván történeteimet közismert emberekről, csodálkozva, vagy harsányan nevetve. Vagyis hogy vannak dolgok, amiket nem illik a sírba vinni. Éppen ezért életemnek annál a szakaszánál kezdem, amikor először forgolódtam irodalmi ügyekben. Megnevezem majd mindazokat, akik a nagy nyilvánosság előtt szerepeltek, vagyis maguk vitték bőrüket a vásárra, de ha szükségét látom, átkeresztelem, elrejtem, felismerhetetlenné teszem azokat, akik ettől életükben óvakodtak. Különösen akkor, ha rossz oldalukat mutatták felém. Mert lehetséges, hogy ettől eltekintve jóravalók, sőt nemes lelkűek. Nem lehet az ember szüntelen jóravaló és nemes lelkű, és ők nem szállhatnak velem vitába. Csak azok, akik nagyobb nyilvánosság előtt éltek, mint amilyet ez a könyv nyújthat.

Ha már elkezdtem írni, munkám legnagyobbrészt mégis magamról szól óhatatlanul, akkor is, ha másokról beszélek. Botlásaimról, tévedéseimről, megfutamodásaimról, bölcsességgé magasztosított tétlenségemről, elfecsérelt talentumokról, tapintatnak szépített erélytelenségeimről, az egymás belügyeibe való be nem avatkozás hamis erényeiről. Nem hőse, csak tárgya leszek e műnek.

Könyöklök a soproni evangélikus teológusok újonnan épült otthonának udvari ablakában. Lent az építkezés maradékait takarítják a hallgatók. Zömében elsőévesek, mint magam, de derekasan dolgoznak jó néhányan a felsőbb évfolyamokból is. Zömök barnák, gömbölyödő tányérképűek, vállas gyérhajúak. Magyar, szlovák, német származásúak, aszerint körülbelül, ahogy a lutheri egyház megoszlik az országban. A pallér szerepét az ószövetségi teológia professzora tölti be. Kemény tartású, tömör kis ember, kopasz fején csúszkál a délutáni napfény. Oroszlánrészt az ő törhetetlen akarata, hite hozta létre ezt a pompás, új otthont. Nem egy papot ismertem életemben, aki az égiek szolgálata mellett kitűnően látott el gazdasági feladatokat, hiszen ilyenek nélkül hová lett volna az egyházak ereje, hatalma.

– Tatay úr páholyból néz bennünket – mondotta Deák professzor csak úgy háttal nekem, de azért, hogy halljam. Páholyból néztem a szorgoskodást, sőt némi megvetéssel. Valamikor, még kisdiák koromban néhány hónapig voltam cserkész. Mindjárt az elején a szolgálat és jócselekedet ilyen intézményesítésével kezdték. Borzadtam ettől és nem bírtam elviselni, hogy nyamvadt alakok, akik stréberségükkel valamilyen rangra tettek szert, nekem parancsoljanak olyan hatalommal, amilyen az apámnak sem volt felettem. Nem is igényelte. Nem szabadulhattam a gondolattól, hogy az egész csak értük van, akik uralkodni akarnak a lelkünkön. A nagy kalap, a hosszú bot, a liliomos jelvény, minden csak azért. Szabadságjogaim ravasz kijátszásának találtam és megszöktem. „Sosem lesz belőled a társadalom hasznos tagja – mondta akkor a reverendáját macskanadrágra felcserélő pap-cserkészparancsnok. Mert az első–második gimnáziumot katolikus iskolában jártam. Ma sem felejtem otromba válaszomat. „Nem is akarok a társadalom hasznos tagja lenni. „Hát mi akarsz? – kérdezte elképedve. „Felnőtt ember – feleltem kínomban.

Ott, az otthon emeleti ablakában még nem voltam igazában felnőtt, mert az ószövetségi teológia professzorának kihívása eltalált. „Majd megmutatom én nekik!" Lezúdultam a lépcsőn. Nem a szolgálatkészség alázatával, nem a gyönyörű intézmény csinosodásáért, hanem azzal a gőggel, hogy majd én megmutatom, sőt felhívom magamra a figyelmet, ha beledöglöm is.

Ácskapoccsal összeakasztott pallódeszkákon talicskázták felfelé egy épülő dombra a törmeléket. Egy tolta a talicskát, kettő kétoldalt húzta, támogatta. Fogtam egy talicskát, belelapátoltam amennyi csak felfért. Megindultam vele, lendületet vettem a laposon és megfeszítve minden erőmet felszaladtam a roppant teherrel a csúcsig. Nem voltam erősebb semmivel sem, mint a legtöbb, de nagyon dühösen akartam. Minden munkának van tempója, ritmusa, szívverése, kimért törvénye az ember képességei szerint, de én mindezzel nem törődtem, csak rohantam, mint kos a tükörnek. Nem azért, hogy az otthon udvara tiszta legyen és virágos, hanem a sikerért. Tán még azt is vártam, hogy a végén majd tapsolnak. Nem elégedtem meg egyetlen mutatvánnyal. Azt akartam bizonyítani, hogy nekem ez könnyű. Futkostam a nehéz talicskával dombnak estig. A lábam remegett, derekam ropogott. Hosszas betegség emlékeként lenőtt mellhártyám szakadozott, mintha csirizes rongyot húznának a tüdőmről. Dobtam volna magam az ágyba, de vacsorázni el kellett menjünk a régi líceumba. Méghozzá nekem kemény léptekkel, hogy elnyűttségem senki észre ne vegye. Étvágyam azért lett volna, csakhogy mikor kitálalták a lecsós kolbászt, odalépett elém egy „törzsatya", ahogy a másodéveseket neveztük, és így szólt:

– Ezek itt nem vacsorázó teológusok, hanem elöljárók egy kis város tanácstermében. Maga a helyi tűzoltóparancsnok, és az elöljáróságot rábeszéli, hogy vásároljanak új motoros tűzoltófecskendőt. Nem lesz könnyű dolga, mert az elöljárók fukarok. Fogukhoz vernének minden garast. Legfőbb ellenfele maga a polgármester (akit ezúttal Mayer kolléga testesít meg), mert neki népszerűségre van szüksége, égjen le inkább a fél város, mint hogy a választások előtt szembeszegüljön a tanács maradiságával.

A balekavatásig, körülbelül harminc napig az első szemeszter kezdetén az efféle parancs szent volt, annak ellenszegülni lehetetlen. Míg a vacsora hűldögélt előttem, úgy éreztem, jól felépített, hatásos beszédet mondtam a tűzoltófecskendő érdekében. Ám Mayer barátom sem hiába készült papnak. A vita olyan heves lett, hogy a hallgatók spontán lelkesedésből álltak egyikünk vagy másikunk mellé. Többen voltak az én pártomon, ám mikor sikerem már majdnem teljes volt, így szólt egy fényes ábrázatú, nagy tekintélyű atya:

– Megálljunk. Most Tatay kolléga lesz a polgármester, Mayer pedig a tűzoltóparancsnok. Rajta!

Sok lelkész ősöm minden belém szorult szónoki képességére szükségem volt, hogy a közvéleményt megfordítsam. Talán sikerült, talán nem, ma már nem emlékszem. Annyit tudok, hogy Mayerrel ketten maradtunk a kiürült teremben, a lecsós kolbász zsírja a tányérunk szélére fagyott.

Azt hiszem, német főiskolákról származik az elsőéveseknek a megtörettetése. Mindenesetre ősi szokás volt, és én a lelkem legmélyén sem tiltakoztam ellene. Elvittem a kővel megrakott bőröndöt Bánfalvára, és nem bántam, hogy a címzett, egy fiatal, szép özvegy bolondnak nézett. Pedig sejtettem, mit viszek, és kiszórhattam volna útközben a köveket, megrakhattam volna a bőröndöt mezei virággal vagy földi szederrel, akkor talán meg is jutalmazott volna a szép özvegy. Eszembe sem jutott; az ilyen szellemes ötletek mindig későn jutottak eszembe. Két másik társammal megjavítottuk egy vadidegen ember szőlőjének kerítését felsőbb parancsra abban a hitben, hogy egyik professzorunknak teszünk szolgálatot. Az öreg poncichter elébb karóval jött nekünk, de látván tisztes szándékunkat, a végén megvendégelt.

Megittam a hashajtót szőrös csipkebogyóval keverten, és elszenvedtem a rákövetkező gyötrelmeket. Aki magát megalázza, felmagasztaltatik, mondták vigasztalásul, és ezt a tételt szívesen elfogadtam. Sőt, azóta is életbölcseletem egyik pillére maradt. Eddig még nem hozta meg igazában a gyümölcsét. Sokszor módosíthattam volna így a kádenciát: aki magát megalázza, abba mások beletörlik a csizmájukat, de nem tettem. Mert akadnak értő lelkek, és hiszek benne, hogy közülük a legtöbben még hátravannak, akikért érdemes pokolra szállni. Újra és újra érdemes.

Az új otthonban szobám falán nagy fekete kereszt volt. Nem feszület, csak kereszt, ahogy a protestánsoknál illik. Nem is volt egészen szabályos, modern volt, szép volt, nagyon szerettem. Szobatársam szlovák származású negyedéves volt. Azt hiszem, az ő hite teljes volt, amit nem kell természetesnek venni azért, mert papnak készült. Hány megszállottja van a nemes zenének, és milyen ritka az abszolút hallás! Bizonyos voltam benne, hogy ő hall minden üzenetet az éteren át.

Azt mondták róla: pánszláv. Megsúgta valaki mindjárt az első nap. A nagy világgazdasági válság fenekén voltunk. A nagy próféciák idején, mikor unos-untalan születtek a világ végének pontos dátumai. És itt még hányan jósolták a csonka ország végét! A sírt, hol nemzet süllyed el. A pánszlávizmus elvénült réme, a Drang nach Osten új híre, mind jó volt mumusnak. És ha egyik sem, akkor jön a kommunizmus, és jaj annak, amit nemzetnek neveztünk. Riadt árvaságunkban jó lett volna már egy angol újságkirály is magyar királynak, de ebből sem lett semmi.

Szobatársam nem volt pánszláv, erre esküdni mernék, de hitében olyan bizonyos, hogy bátorsága volt Tolsztoj késői, Istennel birkózó iratait olvasni. Ezt tette ezen az estén az ágyban is, kőkemény táblás német nyelvű könyvet tartva a kezében. Nekem kezem-lábam sajgott, de nem mulaszthattam el kimért feladatomat: átrágni magam a görög újtestamentum húsz versszakán, szótár segítségével. A Károli-féle magyar bibliát ekkor már elolvastam betűről betűre. Tettem ezt mintegy penitenciaként, mikor vállaltam, hogy ingatag hitemmel teológusnak megyek. A megviselt, jegyzeteimmel és aláhúzásaimmal ellátott apró betűs, finom kötésű bibliát illetlen hivalkodással kitettem az íróasztalomra. Professzorom nem dicsért meg érte. Ez is valami – mondta –, de a Szentírásnak olyan mérhetetlen irodalma van, hogy egy teológus számára szinte profán dolog csak úgy nekivágni, mint a vadonnak. Majdnem ugyanezekkel a szavakkal és hozzá még némi megvetéssel adta kezembe középiskolás koromban könyvtáros tanárom Kantot, éppígy lenézett soproni öreg barátom, mikor kölcsönkértem tőle a Tőkét. A Biblia sosem tett rám olyan lenyűgöző hatást később, mint abban az első nekirugaszkodásban. Kantot nem értettem, de hatalmas mondatai közül némelyik ma is él emlékezetemben darabos fordításában. Marx felzaklatott és hónapokon át kínlódtam érte a német nyelvvel, ám jóakarómnak máig is tartozom a beígért hozzáillő tanulmányokkal.

A húszversnyi görög szövegből nem engedhettem, kelljen bár gyufaszállal feltámasztani szempilláimat. Erre még külön okom is volt: a görög érettségi gyalázatos emléke. A szarvasi gimnáziumban évfolyamunkból egyedül jelentkeztem a nem kötelező görög érettségire, mert teológiára enélkül nem pályázhattam. A véletlen úgy hozta, hogy Raffay püspök lett az érettségi kormánybiztosunk, aki éppen az Újtestamentum magyar fordításán dolgozott. Felháborodva vette tudomásul a klasszikus görög nyelvnek ezt az elhanyagolását. A tanári kar megijedt, és parancs lett belőle: mindenkinek érettségizni kell görögből. Ám ismerve képességeinket, a legrémültebb maga a görögtanár volt. A botrányt el kellett kerülnie. Mindenkivel megsejttette, mit kérdez majd tőle az érettségin. Kivéve engemet, aki úgyis készültem. A kezembe adott szövegben két olyan szó is szerepelt mindjárt az elején, mely erőt jelentett: ischüos és krateros. A püspök-kormánybiztos megkérdezte, mielőtt a fordításhoz kezdtem, mégis mi különbség van a két szó között. Kapásból rávágtam, hogy az egyik testi, a másik inkább lelkierőt jelent. Mert mi különbség is lehetne. Ennyi volt a vizsgám, a bizottság értékelte az árnyalatbeli különbségtételt. Továbbá azt a tényt, hogy én önként jelentkeztem. A szerencse oly mértékben megszégyenített, hogy tán könnyebben viseltem volna el a bukást. Büszkélkedtem szerencsémmel és álmatlan éjszakáim voltak szégyenletemben. Ilyenre, úgy gondolom, csak húszéves korában képes az ember. Hányszor áhítottam azóta a szerencsét, lett légyen bár akármilyen kétes értékű!

Igaz, jelentkezésem a görög érettségi vizsgára hozott rám szerencsétlenséget is. Nekem kellett csak néhány héttel előbb írásbelit tenni ebből a nyelvből, és éppen hevenyészve a magyar írásbeli előtt. Annyit kínlódtam akkor Xerxésszel, hogy utána a magyar dolgozatban Mikszáth nevét kétszer X-szel írtam. Hiába feleltem aztán jól a nékem annyira kedves Tompa Mihályból, a magyar nyelv és irodalomból kapott jegy elcsúfította az érettségi bizonyítványomat.

Volt harmadik okom is, amely miatt jobban illett törekednem bárki másnál. Ez pedig egy leányintézet igazgatójának a levele volt. Idemásolom.

„819/1929. A soproni Ev. Theologia Méltóságos és Főtisztelendő Igazgatóságának. Sopronban.

A szarvasi ev. tanítóképző alulírott igazgatója szolgálatot vélek tenni egyetlen theologiánk jószellemének, ha a következő cselekedetet nb. tudomására hozom. – Máj. 12.-ér-e virradó éjjel ismeretlen tettesek betörtek a tanítóképző minden oldalról zárt parkjába, ott a növendékek által ápolt, egyenesen Hollandiából hozott tulipánok ágyát szétdúlták, a virágokat leszaggatták, az orgonabokrokat összetépték, a letépett virágokkal teleszórták az intézeti park sétányait és teniszpályáját. – A csendőrségi nyomozás kiderítette, hogy a vandál pusztítás tettese Tatay Sándor, akkor még gimnáziumi tanuló volt, aki most, de még a tettesség tudomásra jutása előtt – tett érettségi vizsgálatot a helybeli ev. gimnáziumban. A nyomozó csendőrök előtt több tanú jelenlétében a tettességet beismerte és azt adta elő, hogy a pusztítást éjjel kettő és három között hajtotta végre, addig az ideig társaival tivornyáztak és részeg volt. Az volt a célja, hogy a letépett virágokat az internátusi hálóterem ablakain beszórja a növendékeknek, de a hálóterem ablakai zárva voltak. Tatay Sándorról különben közismert volt, hogy a tanév folyamán állandóan korcsmázott és a folytonos alkoholélvezet miatt az utóbbi időben még arcszíne is szokatlanul pirosra vált. A tanév folyamán a gimn. tanártestülete kihágásai miatt megfosztotta az ifj. egyesületben viselt tisztségeitől (pl. a Félévi intő alá hamisította édesapja aláírását). Elfogulatlanul gondolkozó ev. ember nem teheti föl, hogy az ilyen jellemű fiatalemberből olyan ev. pap váljon, akinek a lelkülete és működése ev. egyházunknak díszére lenne. Nagyon kérem azért a Méltóságos Igazgatóságot, tessék Tatay Sándor felvételétől eltekinteni, nehogy néhány esztendő múlva ezt a méltatlan fiatalembert valamelyik ev. templomban viszontláthassuk, mint a ker. erkölcs hirdetőjét. Egyébként a csendőri nyomozás alapján a büntető eljárást is megindítom ellene betörés és magánvagyon-rongálás címén. A tanév folyamán elkövetett számos fegyelmi kihágásairól a gimn. igazgatósága bármikor szolgálhat jkv.-i kivonatokkal. – A kérelem teljesítésében vetett őszinte bizalommal, hálásan köszönve a Méltóságos és Főtisztelendő Igazgatóság szívességét, vagyok mély tisztelettel őszinte híve, 1929. jún. 17. Szarvason aláírás sk. ev. tanítóképző igazgató. P.H. A másolat hiteléül aláírás hittudományi k. dékán. M. kir. Erzsébet tud. Egyetem Hittudományi kara."

Nem tudom már pontosan, miképp jutottam ehhez a hiteles másolathoz, de ráakadtam régi irataim között. Megvan pecsétestül. Azt hiszem, egy későbbi fegyelmi ügy tárgyalásakor adták ki nekem. Igaz-e mind, ami benne foglaltatik? Úgy érzem, az egyházához hű férfiú kicsit hősiesíti az én viselkedésemet utolsó gimnáziumi tanévemben. Sem jóban, sem rosszban nem váltam ki soha ennyire a tömegből. Ez a csínytevés a tulipánokkal sem volt ennyire vandál. Ilyesmit nem is tesz egyedül az ember. Nem is az én szerelmem volt, akinek az ágyát be akartuk hinteni virággal. Az emeleti ablakok nem voltak zárva és éppen állványzat volt az épület mellett. Csak hát a virágok nem egészen oda repültek, ahová akartuk. Igaz, bizonyos tisztségektől megfosztottak, de azokat ki is kellett érdemelni, ami pedig nem volt könnyű azok után, hogy a pápai Kollégiumból eltanácsoltak és csak hetedikesnek kerültem Szarvasra. Az intő alá nem én írtam apám nevét, hanem legidősebb nővérem, aki annyival idősebb volt nálam, hogy akár fia lehettem volna, és anyám halála után szinte a gyámom volt. Csak hát nem szóltam valamilyen makacsságból. Az orrom azért volt piros, mert megfagyott, mikor a karácsonyi vakációról visszafelé jövet elakadt a vonatunk, és a máig emlékezetes 1929-es rettenetes télben néhány kilométert birkóztunk gyalog a hóval. Igaz, részt vettem Weisz Margit fényképész kirakatának felfeszítésében, de azt is egy olyan lány fényképéért tettük, aki nem az enyém volt. Nem én szereltem fel a leányinternátus ajtójára egy csárda cégtábláját, csak lesben álltam az Ótemplom sarkánál, és fütyülnöm kellett, ha lépteket hallottam. Akkor pedig ott sem voltam, mikor a tanítóképzős lányok szárítókötélen függő alsóruhaneműit kicserélték a mezőgazdász szakiskola lapos tetején kiteregetett gatyákkal. Csak rám járt a rúd. Ha valami történt, néhányad magammal mindjárt én voltam a gyanús. Igaz, hogy a bárókisasszony egyik kutyáját én fojtottam a Holt-Körösbe, de ezt jogos önvédelemből tettem, mert ránk uszította a két fenevadat, és már ott tartottunk, hogy felborul a csónakunk. Az is igaz, hogy ez az ő belvizeiken történt. Nem tudom, miért haragudott rám a preparandia igazgatója, hogy ezt a levelet megírta? Lehet, hogy ez is félreértésből történt. Tudniillik nem én voltam, aki fejébe nyomta a keménykalapját. Az egy farsangi este történt. Szarvason divat volt farsangban a maszkázás. Két iskolatársam, egy nagyon pici és egy nagyon magas Zorónak és Hurunak öltözött. Csakhogy fordítva, a kicsi lett a Zoro, a langaléta pedig a Huru. Az előbbi lábujjhegyen járt megnyújtott nyakkal, emez pedig összehúzódott úgy, hogy feneke a földet súrolta. Az internátusi lányok étkezője nem fért meg a vastag falú vén épületben. Néhány utcával odébb volt egy hosszúkás, tornácos parasztházban, melyet jóakaratú tulajdonosa rájuk hagyott. Ide jártak át kettős sorban nevelőnők, és ilyen veszélyes farsangi estén legtöbbször még magának az igazgatónak a kíséretében is. Ezen az ötperces úton volt alkalmunk csak rejtekhelyről lesni a féltve őrzött és áhított lányokat. A legtöbbünknek volt kiválasztott prepája, de alig akadt olyan, aki valaha szót is váltott a magáéval, titkos levelek közlekedtek csak az elképzelhető legravaszabb módon. Ám a maszkázás idején személytelenné válva álarcunk mögött mód volt rá, hogy a közelükbe férkőzzünk. Ezen az estén elsőnek keveredett az Ótemplom mögött levő búvóhelyünkről a lányok kettős sorába Zoro és Huru. Nagy pánik keletkezett, a lányok szívesen fokozták maguk a pánikot, mert minél nagyobb volt a zűrzavar, annál inkább kerülhettek testközelbe azzal, akit vártak. Az igazgató a két figura elé toppant, de nem cselekedett meggondolatlanul, a kisebbiknek adott kétoldalt két pofont. Erre az a kicsi elkezdett nőni. Nőtt, nőtt félelmesen, egy fejjel még magasabbra nála és felülről szemébe nyomta a kobakot. Míg számára a teljes sötétség tartott, valamennyien elmenekültünk néhány másodpercnyi diadalunkkal.

A szarvasi Ótemplom tornyában kitrombitálták az órákat, röviden még a negyedeket is. Tűzőr lakott ott éjjel-nappal, és tudnia kellett a városnak, hogy nem alszik. Trombitáltak negyedóránként, és múlt az idő. Magam is eltöltöttem néhány órát nem is egyszer ott fenn a toronyőrrel. A rettentő nagy lapos falut nyílegyenes utcák szabdalták kockákra. Egy-egy kocsi zörgött hol itt, hol ott, vastag porfelhőt húzva maga után, kóválygott a por egy darabig hosszú csíkban, aztán leszállt a házakra. És múlt, múlt az idő.

Tivornyáztunk, írja a leányiskola aggodalommal teli igazgatója; de milyen volt az a tivornyázás? Egy kültelki kocsmában, nem is a kocsmában, hanem megbújva a kocsmárosok lakószobájában császárkörte likőrt ittunk. Volt, aki hegedűt hozott magával és nótáztunk rá. Hazafelé menet a mozdulatlanságukban idegeinkre menő holt utcákat életre kellett keltenünk. Ezért voltak garázdálkodásaink.

Rossz évfolyam volt a miénk. Tizenhatan eljutottunk az érettségiig. Igaz, szedett közülünk a tüdőbaj is. Én is töltöttem két tavaszi hónapot kórházban, már az első szarvasi tanévem végén. Attól fogva féltem az utcák sűrű, halált hozó porától. De éjszaka sosem voltak porosak az utcák.

Petyován András nem érettségizett velünk. De azért rajta van kegyeletből az érettségi tablón. Áprilisban már nem jött iskolába. Fekete ruhában, fekete nyakkendővel járta egyre vékonyodva az utcákat: a magyar halál soros áldozata. Utoljára Vajda Péter sírjánál találkoztam vele, melyet ebben az időben fiatal akácos vett körül. Egy fának támaszkodva ült maga alá terített zsebkendőjén, hogy óvja gyászruháját. A Keleti regéket olvasta. Sosem tudtam irodalmi érdeklődéséről. Így találta jónak várni azt az órát: nagy akácillatban, méhek zümmögésében.

Az akácot pedig Tessedik Sámuel hozta a városba. Ő építtette az Ótemplomot is. Sok, sok ajándékfát úsztatott le hozzá Erdélyből, jóval többet, mint amennyi az ácsolathoz kellett. Jutott az árából költségekre. Mert, mint mondtam, voltak okos papok, és ő egy volt a legokosabbak közül.

De mi méltatlan utódok voltunk. Minden idők leghitványabb végzős növendékei a nagyhírű gimnáziumban. Ha nem tudtuk volna, tudtunkra adták tanáraink azzal, hogy nem voltak hajlandók megjelenni az érettségi bankettünkön. Ami megint csak páratlan esemény volt az intézet történetében.

Nincs véletlen; a mi esztendőnk volt a legreménytelenebb. A háborús konjunktúra gazdagjai ekkor éppen elszenderedtek, mintha elment volna minden kedvük a hajszától. Új munkaerőre nem vártak sehol. A kidűltek helyére csak néhány protekciós számíthatott. A közhivatalokat elülték lecsúszott uraságok gyerekei. Diplomások kegyelemkonyhára jártak, és mi lesz még akkorra, mire mi átvergődünk az egyetemen?

Nicsevo.

Meg tudsz-e enni két tojást éhgyomorra? Nem, mert a másodikat már nem éhgyomorra eszed. – Mások szerint viszont a két tojást össze lehet keverni pohárban. Két tojás pohárban éhgyomorra. Gyuris Szilárdék diákszállásán két pártra szakadva ezen vitatkoztunk hatan egy éjszaka, és megvirradtunk döntés nélkül.

Vitatkozhattunk volna tudósok elméletén, mit alkottak a világ megváltoztatására, de mi a tojásokon vitatkoztunk.

Lám, mentegetem magam, pedig attól akarok leginkább tartózkodni ebben az életleírásban. Az ember hajlamos rá, hogy bűneinek és nyomorultságának okát a társadalmi képletben keresse, ahelyett, hogy a lelke mélyére nézne. Ha e rossz szokástól szabadulhatnánk, feleannyi baj sem lenne a világon. És mit is lehet felhozni mentségükre az olyanoknak, akik eladják dunnájukból a fele tollat, hogy kerüljön császárkörtére, mozijegyre, olcsó szerelemre. Mert a szerelem is szegényes volt, de milyen szegényes. A diáknak lehetett egy prepája, akiről álmodott, vagy