Diszharmónia

By Tatay Sándor

Mintha egy olasz neorealista film peregne a szemünk előtt,
úgy olvassuk a Diszharmóniá-t. Mint
minden Tatay-regényben, ebben is áradó cselekményt, fordulatos történetet
kapunk a jól jellemzett alakok mellett. Sára szép szőke kislány a regény
elején. Az első jelenetek egyikében szülei, akik véletlenül meztelenségében
pillantják meg, elámulnak: felnőtt a lányuk, noha épp csak gimnazista. A regény
végén Sára elvált asszony, s tündéri kislányát Zita, Sára anyja éppen kilopja
az országból. A két időpont között eltelt években akaratok és szándékok,
szenvedélyek és hideg érdekek csapnak össze. A történet számos része akárha a
bűnügyi irodalomból került volna a regénybe. De itt, a regény meseszövésében
tartalmas lélektani motiváció, kitűnő megfigyelések erezik át. Az író hangja
nyugodt, egyenletes, első látszatra szenvtelen, de a tárgyilagos előadásmódot
helyenként tartózkodó együttérzés vagy élénk humor, másutt irónia, sőt gúny
színezi át. A Diszharmónia mai
történet, de kísérteteivel jelen van benne a múlt is.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633766521

Book preview

TATAY SÁNDOR

DISZHARMÓNIA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1968

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-652-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tatay Sándor jogutódja

A patkány nagyon jókor jött. Akkor, amikor Sárát életében először leküldték tüzelőért a pincébe. Nem is szénért, amivel bemocskolhatta volna a kezét. Szenet nem is tartottak. Fatüzeléses kályhák voltak a lakásban. Nagyon ügyes, gyékényből készült könnyű karkosárral ment le. Mégis rendkívül szerencsétlennek érezte magát. A tüzelő felhordása mindig is az apa dolga volt. A mostohaapáé, annyira, hogy szinte hozzátartozott az egyéniségéhez, mint az elszakíthatatlan irhabunda.

És csak annyi volt az egész, hogy az anyja minden bővebb magyarázat nélkül, szinte hanyagul odakiáltott neki a fürdőszobából. – Eredj le, Sára, amíg apád kitölti a lottót. Nem akart hinni a fülének. Döbbenetében még ellentmondani is elfelejtett, csak ahogy kullogott lefelé a lépcsőn, akkor ébredt a tudatára, milyen méltatlan dolog történt vele, és úgy érezte, új, az eddiginél sokkal kegyetlenebb korszak kezdődik az életében. Minél mélyebbre merült a pince nyirkos levegőjébe, annál biztosabb volt benne, hogy valaminek közbe kell jönni. És valóban: megjelent a patkány. Óriási patkány volt, és amint felkattantotta a villanyt, a félelmes állat egyenesen nekirohant.

Az lett volna a természetes, hogy tüstént elájul. Ám éppen a természet nem vét akkorát, hogy ott helyben földre sújtsa és a rémes állat a hasán táncolhasson, ha arra szottyan kedve.

Irtózatosat sikoltott, s mint az őrült rohant fel a lépcsőn még mindig sikoltva, ahogy torkán kifért. Csak az első emeleten rogyott össze a négy első emeleti lakó szeme láttára, mert a fültépő hangra akkor már valamennyien kiáradtak…

– Ugi úr! – kiáltottak egyszerre többen, de akkor már Ugi Szilárd és neje zúdultak lefelé a lépcsőn. A mostohaapa, aki nem volt híve semmilyen feltűnésnek, egyetlen hang nélkül felnyalábolta az elnémult lányt, és vitte fel a lépcsőn olyan sebesen, hogy a feleségének elég volt loholni utána. Zita, az anya is volt annyira rátarti, hogy nem jajveszékelt a megvetett szomszédok előtt.

A testet letették a sezlonra. Ugi ecetes vízért szaladt, Zita pedig kibontotta rajta a ruhát. Nem kellett sok hozzá, mert csak egy viseltes pongyola volt rajta. Úgy, ahogy a fürdőszobára várt. Még egy kardigánt kapott magára, mikor a pincébe indult, ennyi volt az egész. A pongyola alatt csak egy tenyérnyi nadrág.

Mikor a pongyola kitárult, mind a ketten megdöbbentek. Az asszony is és a férfi is, aki szinte a perc töredéke alatt visszaérkezett. A különleges helyzetben is észre kellett venniök a teljesen fejlett keblet, a csípőt, melyen a nadrág majd a szakadásig feszült, az erőteljes combokat. Erre a néhány hónap alatt történt hirtelen átalakulásra egyszerűen nem figyeltek oda eddig a percig.

Sára mindent tudott, ami vele történik. Azt, hogy ölbe hozták, azt, hogy pongyoláját kibontották. Ha valamiképp kicsit úgy hatott is ez az egész, mintha álomban történnék vele, amikor semmiért nem felelős az ember.

Azután, ahogy tért vissza a teljes öntudata, úgy érezte, most bosszút áll. Mindenekfelett a mostohaapán áll bosszút azért, mert nem ment a pincébe, hanem ahelyett a lottót töltötte ki. De ezenfelül másért is, amit nem tudott megfogalmazni. Ugi valóban lesújtva távozott a szobából.

Az anya pedig széttárt, merev ujjakkal simogatni kezdte a szíve táját, az ecetes víz folyt a bőrén. Később az ujjak fellazultak. Akkor történt ez, amikor Sára bőre megremegett olyan finoman, ahogy a paripa bőre remeg, ha az ostor hegye érinti, vagy csak egy hozzácsapódó bogár. A test még hideg volt, de a kéz forró. Végigcsúszott a hasán, a derekán, átfogta a mellét, elébb az egyiket, aztán a másikat.

Mikor egy pillanatra felnyitotta a szemét, az anya ráhajolt, és csókolni kezdte a homlokát, az arcát, aztán a nyakát, a vállát. Arcát a mellére borította végül, és gügyögni kezdett neki olyan szavakat, amilyenek legelső emlékeiből voltak ismeretesek.

Sára bőre fehér volt, szinte vakítóan fehér. Egészen más, mint az anyáé. Ez a bőr az igazi apától származott. Zita jól emlékezett arra a feltűnő különbségre, ami a napégette férfiarc és a test bőre között volt.

Az asszony jól ápolt, dús hajának csiklandozása s a hajszálak merevítésére használt szer erős illata volt az, amely végül Sárát mégis arra késztette, hogy megmozduljon.

Ő maga takarta be testét ismét a pongyolával.

Az igézet elmúlt. A szülők megismerték a félelmes sikoltás és az ájulás okát, de ezúttal nem volt sok idejük tárgyalni felette. Ugi leszaladt a pincébe fáért, és nem találkozott a patkánnyal. Egészen természetes dolog, hogy nem találkozott vele, mert a patkány nyilván éppen úgy megrémült, ahogy megrémült a lány. Mégis gonosz gyanúja támadt. Nevezetesen az, hogy hátha nem is volt patkány, csak jelenetet csinált a mostohalánya a rendkívüli inzultus miatt. Pontosan emlékezett a pillantására, mellyel valósággal keresztülszúrta, mikor elhaladt kezében a kosárkával a konyhaajtó előtt. Mert ott a konyhában rajzolta az x-eket a rózsaszín lottószelvényre. Ámde nem volt olyan pozíciója a családban, hogy ilyen gyalázatos gyanúnak hangot adhasson. Ilyesmi eszébe sem jutott, sőt szégyenlette magát.

Míg bekészítette a fát a kályhába, és hidacskát képezett az alágyújtósnak, Zita elvégezte toalettjén az utolsó simításokat, és távoztak. Azt mindhárman magától értetődőnek vették, hogy Sára ezen a napon ne menjen iskolába. Távozás előtt mindketten megcsókolták és a lelkére kötötték, hogy az időt használja fel az esetleg elhanyagolt tananyag bepótolására, és ezt Sára erőtlen fejbólintással tudomásul is vette.

Mikor hallotta, hogy lent a kapu is becsapódott, felkelt, egy szál égő gyufát dobott a kályhába készített olajos fűrészporra, aztán kinyitotta az ablakot, kihajolt. Az ablakuk kisebb parkra nézett, amilyeneket ezek között az új házak között képeznek ki udvar helyett.

A park egyik részén játszótér volt. Mivel iskolaidő volt, egyetlen ötéves gyerek tartózkodott a játszótéren. Győzködött a hintával, melyhez nem juthatott, mikor a nagyobbak ott voltak.

– Robi! – kiáltott Sára lehetőleg éppen akkorát, hogy a gyermek meghallja, de ne legyenek rá figyelmesek a csukott ablakok mögött a szomszédok. A gyerek készségesen szaladt oda. Sára papírba csomagolt aprópénzt dobott le. – Ez négy forint. Háromért hozol nekem színházi újságot, egy a tied marad.

A házban volt egy hatgyermekes család, s emiatt, hogy hat gyermekük volt, jóval szegényebbek voltak a többinél. Ám amilyen feltűnő volt a különbség életszínvonalban ennek a családnak a kárára, ugyanolyan feltűnő ezeknek a gyerekeknek az élelmessége más gyermekekhez képest. Az ötéves azonnal lemérte magában a neki ígért pénz értékét, és ahogy telt tőle, rohant az újságosbódéhoz.

A következő percben Sárának csak a kezét kellett kinyújtani a cseppet megnyitott ajtón, s már övé volt a színházi újság. Visszafeküdt vele a sezlonra, és nagyon tüzetesen áttanulmányozta képről képre, betűről betűre.

Azután, hogy végzett vele, nem volt kedve többé a sezlonon maradni. Ezt a sezlont különben is gyűlölte. Ott állt a széles francia ágy végében, és mivel a másik szobát ritkán fűtötték, hideg téli éjszakákon ott kellett aludnia régebben. Mostanában már nem. Már a második télen ragaszkodott hozzá, hogy a hideg szobában alszik.

Annyit meg kellett tennie, hogy bevesse az ágyat. Bevetette rendesen, de nem helyezte oda fejtől azt a hosszú díszpárnát, mely az egészet végigérte. A horgolt csipke alá, amely borította, sárga selymet tettek. Ezt a párnát gyűlölte. Bevágta a hideg szobába, és elhatározta, hogy majd csak akkor teszi a helyére, ha már hallja valamelyik szülő ismerős lépteit. Ezt a két fekhelyet összekötő párnát szerfölött gyűlölte.

Elkészülvén ezzel a munkával, az előszobaszekrény aljából előkotorta Ugi szerszámos ládáját. A konyhába vitte, és ott egy kombinált fogó, páka és cin segítségével megformálta drótból a kengurut. Élő kengurut talán csak egyszer látott az állatkertben, kép sem volt róla a házban. Mégis úgy fordult, hogy míg kezében a színházi újsággal a díványon feküdt, éppen a kengurut képzelte el magának. A figura nem is lett olyan, mint egy valóságos kenguru, de hogy kengurut látott a lelki szemei előtt, aki készítette, az bizonyos. Később a drótvázat befonta rafiával, és sokáig gyönyörködött benne. Méltán gyönyörködött, mert a legigényesebb ember is megállapíthatta volna, hogy szép, már akinek szeme van az ilyesmihez.

Zita tíz perccel előbb érkezett a főnökénél. Ebből öt perc arra kellett, hogy kilépjen a csizmájából és magas sarkú cipőt húzzon. Formás alakja volt, de valamivel alacsonyabb, mint szerette volna, azért toldotta meg magát a cipősarokkal s az emelt frizurával. Némi igazítani valója volt még itt minden reggel a haján s az arcán is. A második öt percben megtöltötte a kávéfőzőt.

Nagyon szerette a hivatalát. Különösen a két reggeli órában, mikor az osztályvezető általában még nem fogadott senkit. Ilyenkor és itt volt igazában otthon. Két idegen ember társbérlete volt nyolctól tízig a két helyiség. Társbérlet, amelyben teljes egyetértés és harmónia uralkodik. És a két idegen ember viszonya jobb egy házaspár viszonyánál, mert hiányoznak belőle a közös gondok.

Körülvette magát a reggeli kávé illatával, mely még inkább a békés otthon illúzióját keltette. Az órára sem kellett néznie, tudta, hogy mikor a kávébomba sisteregni kezd, akkor lép be az öregúr. Öregúrnak csak magában, gondolatban nevezte, soha senki előtt ki nem ejtette ezt a szót.

Az öregúr valóban belépett, és szénaparfüm enyhe illatát hozta. Nem volt erős, és mégis átütött a kávéillaton. És éppúgy hozzátartozott a reggel hangulatához, mint a másik.

– Hogy utazott, Zita asszony? – kérdezte, miközben levetette kabátját, a falba épített kis szekrényből kivette a vállfát, és gondosan ráakasztotta. Zita évek óta minden reggel alig legyőzhető ösztönt érzett, hogy elvegye tőle a kabátot, és maga helyezze el a szekrényben, de ezt illemszabályok tiltották. Ehelyett hát kávéscsészéket vett elő, törölgetni kezdte őket, és válaszolt a jól ismert kérdésre. Az a bizonyos utazás néhány megálló volt autóbuszon, de úgy volt szokás, hogy a feleletben benne legyen a véleménye az időjárásról, a közlekedés pillanatnyi helyzetéről, az emberekről, akikkel a buszban összepréselődött. Sőt engednie kellett, hogy az öregúr következtethessen az előadás formájából a hangulatára is. Esetleg arra, hogy kellemes vagy kellemetlen események emlékét hozta a családból. Ám magukra az eseményekre sosem volt módjában kitérni. Az osztályvezető bement a párnás ajtón, melyet ilyenkor mindig nyitva hagyott maga mögött. Körülbelül kilenc óráig az ajtó tárva is maradt minden reggel.

Valamivel később Zita egy kis műanyag tálcával elindult. A feketekávé mellé két szem mokkacukrot tett és egy karika Albert-kekszet. A küszöbön, melyet át kellett lépnie, egy darabon fel volt szakadva a rézlemez. Néhány hónappal ezelőtt egy fiatal műszaki rajzoló szakította fel azzal a kiélesedett vassal, amit a cipője orrára szegeztek. Majdnem hogy úgy esett be az osztályvezető szobájába. Az öregúr akkor szinte felháborodva jegyezte meg.

– Az a baj, kérem, hogy manapság vasat vernek az emberek lábbelijére. Ahogy a lovakat megpatkolják. Ha egy agronómus visel ilyesmit, az még érthető. De egy műszaki rajzoló!

Egyébként ő maga, az öregúr visszataposta a rézlemezt a cipője sarkával. Már amennyire lehetett, mert a szeg elugrott belőle, és a lemez újra makacsul felemelkedett, ha nem is magasabbra egy fél centiméternél. Csupán egy szeg kellett volna hozzá és néhány kalapácsütés. Számításba véve, hogy az üzemi épületek karbantartása éppen erre az osztályra tartozott, természetes lett volna, hogy azt a néhány kalapácsütést megtegyék. De elmaradt. Ez az épület éppen lebontásra volt ítélve, és már álltak az új irodaház falai. Egyébként azóta senki nem botlott meg benne. A takarítónők a rézlemezt úgy, mint eddig, rendszeresen megszidolozták a kilincsekkel együtt, és éppen mivel ragyogott, nagyon is feltűnő volt.

Zita máskor nem gondolt vele, de mikor kávét vitt, mindig eszébe jutott, hogy a küszöböt át kell lépnie.

Ezúttal nem jött ki jól a lépés. Tálcástul, kávéstul együtt felbukfencezett. Elterült hosszában az osztályvezető szobájában. A kávé kiömlött a parkettra. Még szerencse, hogy nem a szőnyegre, hanem éppen melléje.

Az öregúr felkelt, és Zita hagyott neki annyi időt, hogy odamenjen és felemelje. Sőt valamilyen gyermeki ösztönnel teljes súlyával a karjaira nehezedett, ahogy a hóna alatt átfogta, még az arcát is a keze fejére hajtotta. Csak mikor már egészen talpon állt, akkor kapott észhez.

– Jaj istenem!

Az osztályvezető ekkor lehajolt a cipőjéért, mely ott maradt a küszöbön, s nem akart hinni a szemének. Vas volt a cipő orrán. Nem szólt egy szót sem, csak a nagy csalódottság a tekintetében, mint akinek a legfőbb életelveit tapossák meg a legszűkebb környezetében.

Ó, igen, Zitának azóta naponta háromszor jutott eszébe, hogy leveteti a vasat a cipője orráról. De nem történt ez meg, ahogy nem történt meg a küszöb kijavítása sem.

Zita átvette a cipőt, és gyorsan belelépett.

– Hívjon egy takarítónőt – mondta az osztályvezető.

– Nem! – kiáltott Zita. Egy rongyot hozott, mellyel az írógépet szokta megtisztítani. Gyors és gyakorlott mozdulattal feltörölte a kávéfoltot, meg is fényesítette valamennyire a helyén a parkettet és ráhúzta a szőnyeget. Mintha valami bűnjelet kellett volna eltüntetnie.

Aztán megmosta hirtelen a kezét és másik kávét vitt. Az egész eset eddig olyan gyorsan zajlott le, hogy nem volt ideje a kávénak kihűlni. Mikor ezt sikeresen letette az osztályvezető asztalára, az nem várt kérdést tett fel neki.

– Mondja, miképp lehet, hogy eddig sosem botlott meg azon a hibás küszöbön, és most egyszerre…

Zita hallgatott, mert hisz hogy is lehet ilyen kérdésre felelni.

– Na, mondja!

Ez az unszolás még érthetetlenebb volt.

– Mondja csak meg. Az ilyesmi nem véletlen.

– Hogyhogy nem véletlen?

– Nem. Kíváncsi vagyok a véleményére, hogy maga szerint mi az oka?

Ezt ismerte jól, ezt a makacsságát, hogy ha valakit elkezdett faggatni, akkor nem vonult vissza sikertelenül. Bár őrajta még soha, de soha nem gyakorolta ezt a tortúrát. Másokon, a füle hallatára annál inkább.

– Valami történt magával? Úgy értem, hogy valami szokatlan?

Zita úgy érezte magát, mint egy gyermek, akit csínytevésért keresztkérdésekre fognak. Legszívesebben elsírta volna magát a faggató és mégis atyaian jóságos tekintet alatt.

– No, csak bátran.

A felelet éppen olyan meglepő lett, mint a kérdés.

– Maga semmit sem tud rólam. Hat év óta itt vagyok, és azt sem tudja, hogy öngyilkos lett az apám.

Az osztályvezető elvette ajkáról a kávéscsészét.

– Nem értem.

Hátradűlt a széken megadva magát, mint aki valami játszmát vesztett el. A szúrós tekintete felengedett.

– Az összefüggést nem értem.

Zita maga is megdöbbent a saját szavain. Hallgatott.

– A logikát, Zita!

– Nincs logika – a titkárnő a kezét tördelte –, maguk mindig mindenütt logikát firtatnak.

Sosem szokta a főnökét per maga szólítani, ám az is először történt, hogy az öregúr őt egyszerűen Zitának nevezte.

– Még most is hiányzik?

Zita kérdőn nézett fel rá.

– Úgy értem, hogy az édesapja.

– Mért kérdezi ezt?… Nem ezt akartam mondani. Csak úgy példaképpen, hogy semmit sem tud rólam.

– Üljön le, Zita.

Leült egy fotelba, elég távol az íróasztalhoz.

– No, csak mondja!

Nem volt ez valami lelkes biztatás, de a hang egészen más volt, mint az ismert tortúrákon.

Zita elkezdett beszélni pánikszerű gyorsasággal, félve, hogy félbeszakítják akár az asztaltól, akár azzal, hogy nyílik az ajtó.

– Az apám megyei tisztviselő volt, és rokonunk volt a város polgármestere. A háború alatt otthagyta az állását, és a rokon biztatására átvett egy elébb zsidó tulajdont képező épületanyag-kereskedést. Mindig azt mondta, hogy üzletember akart lenni, de a zsidók nem hagyták érvényesülni. Hát most egyszerre az lett. És nem is kis üzlettel. Néhány évig nagyon jól ment nekünk. Tüzelőanyag is volt és fűrésztelep, meg minden. Például lovagoltam is. Most ne jöjjön azzal, hogy lehetett volna eszem, és tudhattam volna, hogy ez nem soká tart. Nem is gondolkodtam róla. Sőt feltűnően viselkedtem, s vegye hozzá, hogy ez vidéki városban történt. Az apám mindenféle városi és állami megrendelést kapott. Többek között ő keríttette be deszkapalánkkal a gettót. Azért beszélek éppen erről, mert ez fontos. Tudniillik, mikor a zsidókat onnan elhurcolták, akkor megint csak őt bízták meg a deszkapalánk lebontásával, és az alig használt deszka megint csak az övé lett. Egyszóval kétszer adhatta el azt a deszkát. És e miatt a deszka miatt lett végül öngyilkos, mert egyéb bűnei elmerültek volna a bűnök tengerében, de ez, hogy kétszer adta el a deszkát, tetszik tudni, ez olyan hatásos volt, olyan színpadias. „Ez az a Balogh, aki kétszer adta el a gettó kerítését." Szóval, ezért lett öngyilkos a háború után. Azt írta nekünk a búcsúlevelében: azért teszem, hogy lemossam a nevetekről a gyalázatot… Ekkor már értettem mindent, és ekkor kezdtem el praktikázni.

– Mit csinálni?

– Praktikázni, mondom. Volt ott a telepen egy kisebbfajta daru, ennek a kezelője