Az áldozat

By Fernand Vandérem

A XX. első felének nálunk kevéssé ismert francia írójának műve igazi csemege. Kedvelt színpadi szerző volt a maga korában, de számos regénnyel is jelentkezett, mely korának társadalmával, annak egy-egy problémájával foglalkozik. Ezen kisregénye egy kamasz fiatalember szemszögéből mutatja be szülei házaséletének konfliktusait, finom humorral, remekül megírt jellemrajzokkal, melyből egyvalamit biztosan leszűrhetünk: manapság, amikor csaknem minden második házasság válással végződik, pont ugyanúgy harcolnak az elhidegült, ellenséggé váló szülők a gyerekeikért, mint Vandérem korában. Ám akkor többször volt visszaút, kevesebb házasság bomlott fel. Persze mások voltak a társadalmi konvenciók is. Tanulhatunk-e Vandérem történetéből? Igen. És mivel humoros műről van szó, így a cím is átlényegül: ki valójában itt az áldozat?

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Apr 8, 2020
• ISBN: 9789635590070

Book preview

Fernand Vandérem

AZ ÁLDOZAT

fordította

Radó Antal

BUDAÖRS, 2020

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-559-007-0 EPUB

ISBN 978-963-559-008-7 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2020

Az elektronikus kiadás az 1911. évi

magyar nyelvű kiadás alapján készült

A borító Fernand Vandérem (1864 – 1939)

portréja részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

Mert úgy volt, hogy Zsezsét elviszik az Új Cirkuszba, Jacques Taillard azt mondta, üljenek csak ebédhez őnélküle, addig öltözködik.

- Természetesen! - zsémbelt Taillardné, az asztalhoz telepedve Zsezsével.

Több nem is kellett ahhoz, hogy a fiút a legsötétebb balsejtelmek szállják meg.

Nem mintha Roger máskülönben megijedt volna attól, hogy apja és anyja közt holmi perpatvar törhet ki. Már oly rég asszisztált az ő naponkénti összetűzéseiknél, hogy bár még csak tizenegy és féléves volt, már föl se vette az ilyest. Lassan-lassan hozzászokott, ahogy az ember fokról-fokra hozzátörődik a házi kötelességekhez, a családi nyűgökhöz. Mindig nagyon bántotta a dolog, de se nem töprengett rajta, se nem volt kíváncsi rá, se nem félt tőle.

De olyan estéken, mikor színházba készültek vele, ez a szokásos nemtörődömség hirtelen cserbenhagyta. Ilyenkor egyszerre olyan lett, mint az öreg tengerész, mikor hajóra száll. A vihar legcsekélyebb előjele már fölizgatta. Tudta, hogy házastársak, ha benne vannak valami alapos disputában, milyen nehezen hagyják abba. S mindig tartott tőle, hogy az utolsó percben egy épen rosszkor kezdett szcéna kétessé teszi az indulást, vagy elhalásztatja valami meg nem határozott időpontra. Efféle katasztrófára már tavaly is volt eset, egyszer, amikor el akarták vinni a Chátelet-színházba. Pedig ez olyan szívhasogató fájdalom, amely nyomot hagy egy gyermek életében s nem felejtődik el egyhamar.

Roger hát nem aggódás nélkül vette tudomásul az édesapja elkésését, azután pedig azt a fanyar »természetes«-t, amivel az édesanyja a késedelmet nyugtázta.

Különben, ahogy lopva rá-rátekintett anyja arcára, az se igen nézett ki megnyugtatóan. Zsezsénél kevésbé gyakorlott fiziognomista is észrevette rajta a legsötétebb borongás jeleit. De hát mi bánthatta ennyire Taillardnét? Bizonyára nem valami apró hiúsági kérdés. Sohase volt csinosabb, mint ezen az estén, fekete csipkeruhájában, s fején azzal a parányi tüll capote-tal, amely úgy lengett fahéjszínű haján, mint valami kedves halványkék füstgomoly. Talán a férje késése? Az se, hiszen valamiféle ürüggyel Jacques mindig úgy intézte a dolgot, hogy az étkezés idejének csak kétharmadrészén át legyen jelen, akár úgy, hogy csak a második fogáshoz jött be, akár úgy, hogy nyomban a csemege után fölkelt. Valami más okának kellett hát lenni. Ugyan mi volt?

Óh, nagyon banális eset, melyet szegény Zsezsé nem csoda, ha ki nem találhatott, amely nagyon gyakori oka sok asszony minden gondjának: Taillardnét nem elégítette ki Alcide Barbier úrral való utolsó randevújának lefolyása. S ebben nem volt részéről se holmi szentimentális elkényeztetettség, se valami őrült követelődzés.

Amikor ezelőtt félévvel engedett Alcide Barbier-nek, távolról se gondolta, hogy a gyönyörök afféle forgatagába fog sodródni, melybe a nagy szenvedélyek ragadják az embert. Inkább csak alkalmazkodott ahhoz a szokáshoz, mely követeli, hogy egy asszony ne engedje magát megcsalni a végtelenségig, anélkül, hogy megtorlással ne éljen. És mikor rájött Jacques egy új csínyére, Alcide Barbier-re esett a választása, aki véletlenül a környezetéhez tartozott s aki a maga részéről is épen csak erre áhítozott.

Alcide úr, akit mindennap öt óráig lekötött az a nagyszabású petróleumfinomító, melyet felesége hozományául kapott, jó muzsikus volt; szélesmellű ember, barátságos arca alján szögletesre nyírt lágy, vöröses szakállal, egyenes jellemű, engedékeny és nagyon szerelmes; így hát Taillardné választása éppolyan praktikus volt, mint tiszteletreméltó. De hát a szerelemben, mikor az első fellobbanás hamuiba roskadt, a jó tulajdonságok már nem igen csillognak. Az ember már csak a hiányokat látja. Nos hát, akármily gyöngédnek, akármily figyelmesnek mutatkozott az ifjú gyáros: fantázia és szellem dolgában oly szegény volt, hogy az már mégse járja. Hisz az édelgés, a figyelmesség, a muzsika nem minden. Egy asszony azt is akarja, hogy mulattassák. S ép ma délután Taillardné annyira unatkozott Alcide úr társaságában, hogy szinte megbánást érzett, sőt már a szakítás halvány tervei is ködlöttek a lelkében.

De hát erőt vett magán a fia kedvéért, és szórakozottan, másfelé jártatva tekintetét, kérdezte Zsezsét:

- Nos hát, drágám, örülsz, hogy elviszünk?

- Örülök bizony, mama! - felelt Roger.

Ennyi volt az egész. Taillardné ezzel megint behúzódott melankóliájába, mint valami fülkébe. Zsezsé kezdett komolyan nyugtalankodni. No, ha apja csak egy picikét is ugyanilyen kedvben van: az ugyancsak cifra dolog lesz!

De aztán Taillard belépte némi reménnyel töltötte el.

Szokása szerint, leült feleségével szemben anélkül, hogy egy szót is szólna hozzá, aztán, hogy utolérje a többit, nagyon sietett az evéssel. Ő is megkérdezte fiát:

- Nos hát, Roger! Örülsz, hogy elviszünk?

- Hogyne örülnék, papa! - szólt Zsezsé.

Ennek a párbeszédnek se volt több folytatása, mint az előzőnek.

Jacques anélkül, hogy tovább fűzte volna a dolgot, megint nekiállott a falatozásnak. De, ellentétben Taillardnéval, az ő arcán mintha jókedv zománca csillogott volna. Hisz nem épen ma ebéd előtt mutatták-e be Nelly Jelly kisasszonynak, az Ambassadeurs kis amerikai táncosnőjének, akit már ezer esztendeje szeretett volna megkaparintani, anélkül, hogy eddig alkalma lett volna rá? Milyen nem remélt szerencse! Aztán meg: semmi teketória - találka huszonnégy óra múlva! S visszaemlékezve rá, milyen könnyű volt ez a megegyezés, milyen kereken-kurtán állapodtak meg, Taillard önkénytelenül is mosolyogva nézett végig mindenen, ami az asztalon volt.

Ennyi kedvező szimptóma láttára Zsezsé megkönnyebbülten sóhajtott fel.

De, sajna, Taillardné, idegei