Anna Karenyina

By Lev Tolsztoj

Anna Karenyina bizonyára a legelevenebb a világirodalom valamennyi nőalakja közül: mind újabb filmekben, balettelőadásokban és musicalekben láthatjuk, jöhet bármilyen új hullám az irodalomban, új erkölcsiség a társadalomban, szexuális forradalom és feminizmus, az ő története valamiért nem avul el.

Még egy népszerű orosz rapper is kérleli az egyik trackjében, hogy „minden jó lesz, nem kell a vonat alá ugrani”.
Alakjának titka sokrétű; bizonyára benne van az is, hogy Tolsztoj, aki elementáris erővel és szexuális étvággyal vonzódott a szép nőkhöz (miközben a női szépséget és a szexualitást idővel egyre inkább bűnös dolognak tartotta), minden ízében elragadó hősnőt teremtett – szépsége, flörtölésének bája, gondolkodása, jelleme, tartása, lázadása korának erkölcsei ellen mind-mind jelentékeny, már-már félelmetesen elbűvölő.
Pedig Tolsztoj eredetileg Anna alakján keresztül nevetségessé akarta tenni azokat a „nihilistákat”, akik a családot, a társadalom szilárd erkölcsi alapjait rombolják. Nem így sikerült, mert a Tolsztojban élő nagy művész nem engedte, hogy regénye tanmese legyen. A bűnös lélek a világirodalom legvonzóbb házasságtörő asszonya lett, a könyv pedig – Thomas Mann szavaival – minden idők „legnagyobb társadalmi regénye”.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Mar 17, 2022
• ISBN: 9789635045983

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

Fordította

Gy. Horváth László

Enyém a bosszúállás, én megfizetek.

img2.jpg

ELSŐ RÉSZ

img3.jpg

1

A boldog családok mind egyformák, minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan.

Oblonszkijék házában minden összezavarodott. A feleség megtudta, hogy a férjének viszonya van a ház korábbi francia nevelőnőjével, és kijelentette, hogy ezek után képtelen egy házban élni vele. Már harmadik napja így állt a helyzet, és ez nemcsak a házasfeleket viselte meg, hanem a családtagokat és a személyzetet is. A családtagok és a házicselédek úgy érezték, nincs többé értelme az együttélésüknek, hiszen egy fogadóban véletlenszerűen összeverődő embereket is erősebb kapocs fűz egymáshoz, mint őket, az Oblonszkij család tagjait és házicselédeit. A feleség nem tette ki a lábát a lakosztályából, a férj már harmadik napja nem tartózkodott odahaza. A gyerekek magukra hagyva, tanácstalanul rohangáltak a házban, az angol nevelőnő összeveszett a kulcsárnővel, és írt a barátnőjének, hogy keressen számára új helyet, a szakács tegnap, ráadásul éppen ebéd közben, távozott, a cselédségre főző konyhalány és a kocsis pedig beadta a felmondását.

A veszekedést követő harmadik napon Sztyepan Arkagyjics Oblonszkij – Sztyiva, ahogy a társaságban nevezték – a szokott órában, vagyis reggel nyolckor nem a felesége hálószobájában, hanem a saját dolgozószobájában, a szattyánbőr pamlagon ébredt. Átfordította telt, ápolt testét a ruganyos pamlagon, mintha újra mély álomba akarna merülni, a másik oldalára hengeredve erősen átölelte és arcához szorította a párnát, de hirtelen megrezzent, felült a pamlagon, és kinyitotta a szemét.

„Igen, igen, hogy is volt csak? – gondolta magában, amint eszébe jutott az álma. – Igen, hogy is? Igen! Alabin ebédet adott Darmstadtban, nem is Darmstadtban, hanem valahol Amerikában. Igen, csakhogy Darmstadt Amerikában volt. Igen, Alabin ebédet adott, az asztalok üvegből voltak, igen… és az asztalok az Il mio tesoró-t{1} énekelték, vagy nem is az Il mio tesoró-t, valami jobbat, és voltak még ott valamilyen kisebbfajta butéliák is, azok meg nők voltak" – idézte fel.

Sztyepan Arkagyjics szeme vidáman csillogott, és mosolyogva tűnődött magában. „Igen, jó volt, nagyon jó. És még más, kitűnő dolgok is voltak ott, de ezeket nem lehet szavakba önteni, még ébren sem lehet gondolatokba foglalni." Azután észrevette, hogy az egyik posztóredőny résén betűz a nap, erre vidáman kilendítette a lábát a pamlagról, a felesége által varrott, arannyal hímzett szattyánbőr papucsát kereste (tavaly kapta tőle a születésnapjára), és régi, kilencesztendős szokása szerint fel sem kelve arrafelé nyúlt, ahol a hálószobában a köntöse lógott. És akkor hirtelen eszébe jutott, miért nem a felesége hálószobájában, hanem a saját dolgozószobájában aludt, arcáról eltűnt a mosoly, és a homloka ráncokba ugrott.

„Jaj, jaj, jaj! Ááá!" – nyögött fel, mert egyszeriben az is eszébe jutott, hogy mi történt. Ismét megképzettek előtte a feleségével való veszekedés részletei, helyzetének teljes kilátástalansága, és ami még keservesebb, a saját felelőssége.

„Igen! Nem fog megbocsátani, nem bocsáthat meg. S ami a legszörnyűbb, mindenben én vagyok a hibás, hibás vagyok, de bűnös nem. Éppen ez a tragédia – gondolta. – Jaj, jaj, jaj!" – hajtogatta kétségbeesetten, amint eszébe jutottak a veszekedés számára legkínosabb emlékei.

Az az első perc volt a legkellemetlenebb, amikor a színházból vidáman és elégedetten hazaérve, kezében egy hatalmas körtével, amit a feleségének hozott, nem találta az asszonyt a szalonban, sőt, nagy csodálkozására, a dolgozószobában sem, hanem végül a hálószobában akadt rá, kezében azzal a szerencsétlen, mindent leleplező levélkével.

A mindig gondterhelt, sürgő-forgó és Sztyepan Arkagyjics véleménye szerint korlátolt Dolly mozdulatlanul ült, kezében a levélkével, és rémülten, kétségbeesve, dühödten meredt rá.

– Mi ez? Ez? – kérdezte a levélkére mutatva.

E visszaemlékezés során, amint az gyakran megesik, Sztyepan Arkagyjicsot nem is annyira az esemény maga, hanem inkább az gyötörte meg, ahogyan ő a felesége kérdésére reagált.

Az történt vele abban a percben, ami azokkal szokott történni, akiket váratlanul valamilyen szégyenletes dolgon kapnak. Nem sikerült ahhoz a helyzethez igazítania az arcát, amelybe az asszony előtt csöppent vétkének lelepleződése után. Ahelyett, hogy megsértődött volna, tagadott volna, ártatlanságát bizonygatta volna, a bocsánatát kérte volna, vagy akár egykedvűséget színlelt volna – mind jobb lett volna annál, amit tett! –, akaratlanul is („agyi reflexek", gondolta Sztyepan Arkagyjics, aki szerette a fiziológiát), akaratlanul is a megszokott, jóságos, tehát bárgyú mosoly ömlött el a képén.

Ezt a bárgyú mosolyt nem tudta megbocsátani magának. E bárgyú mosoly láttán Dolly hátrahőkölt, mintha valami testi fájdalom érte volna, szokott lobbanékonyságával borzalmas szavak áradatát zúdította rá, és kiszaladt a szobából. Azóta látni sem akarta a férjét.

„Mindennek az a bárgyú mosoly az oka" – gondolta Sztyepan Arkagyjics.

„De hát mit tehetnék? Mit tehetnék?" – kérdezgette magában elkeseredetten, és semmilyen választ nem talált.

2

Sztyepan Arkagyjics mindig őszinte volt önmagához. Nem tudta becsapni magát, nem tudta elhitetni magával, hogy megbánta tettét. Most nem tudta megbánni azt, amit egyszer, úgy hat évvel ezelőtt már megbánt, amikor először csalta meg a feleségét. Nem tudta megbánni azt, hogy ő, a harmincnégy éves, szép, szerelmes természetű férfi, nem szerelmes a feleségébe, öt élő és két halott gyermek anyjába, aki alig egy évvel fiatalabb nála. Csak azt bánta, hogy nem sikerült eltitkolnia a dolgot a felesége elől. Helyzete súlyos voltát azonban átérezte, és sajnálta a feleségét, a gyerekeket és önmagát. Talán jobban sikerült volna eltitkolnia vétkeit, ha sejti, hogy a hír így fog hatni Dollyra. Sohasem gondolta végig ezt a kérdést, de valamiképp úgy rémlett neki, a felesége régóta gyanítja, hogy hűtlen hozzá, és szemet huny fölötte. Sőt, Sztyepan Arkagyjics egyenesen úgy vélte, ennek a megviselt, öregedő, már nem szép asszonynak, ennek az egyáltalán nem figyelemre méltó, egyszerű, mindösszesen csak jó családanyának méltányosságból is elnézőnek kellene lennie. De kiderült, hogy korántsem ez a helyzet.

„Ajjaj, ez rettenetes! Jaj, jaj, jaj! Rettenetes! – hajtogatta magában Sztyepan Arkagyjics, és semmilyen megoldás nem jutott eszébe. – Pedig milyen jól megvoltunk eddig, milyen szépen éltünk! Ő elégedett volt, örült a gyerekeinek, én meg nem szóltam bele semmibe, hagytam, hadd foglalkozzon a gyerekekkel, a háztartással, ahogy kedve tartja. Igaz, helytelen, hogy ő nevelőnő volt nálunk. Helytelen! Van abban valami közönséges, valami hitvány, hogy az ember a nevelőnővel kezd ki. De micsoda nevelőnő! (Elevenen megképzett előtte Mlle Roland huncut fekete szeme és a mosolya.) De hisz amíg a házunkban volt, semmit sem engedtem meg magamnak. S ami a legrosszabb, a lány most ráadásul még… Ilyen az én szerencsém. Ajjaj, ajjaj! Jaaaj! Mit csináljak?"

Válasz nem volt, eltekintve a szokásostól, amit az élet a bonyolult, megoldhatatlan kérdésekre ad. Ez a válasz pedig: vesd bele magad a mindennapi problémákba, vagyis felejts. Az álomba már nem feledkezhet bele, legalábbis estélig, ahhoz a muzsikához, amit a butélia-nők daloltak, nem térhet vissza; akkor hát az élet álmába kell belefeledkezni.

„Meglátjuk" – mondta magában Sztyepan Arkagyjics, felöltött egy kék selyembélésű szürke köntöst, megcsomózta a bojtjait, széles mellkasát teleszívta, és szokásos friss járásával, lábát, amely oly könnyedén hordozta telt testét, enyhén kifordítva odament az ablakhoz, felhúzta a redőnyt, és hangosan csengetett. A csengetésre azonnal megjelent öreg barátja, Matvej, a komornyik, hozta a ruháját, a csizmáját meg egy sürgönyt. Mögötte belépett a borbély is a szerszámaival.

– Jöttek iratok a hivatalból? – kérdezte Sztyepan Arkagyjics, azzal fogta a sürgönyt, és letelepedett a tükör elé.

– Az asztalon vannak – felelte Matvej, kérdően és részvéttel nézve gazdájára, majd kivárt egy kicsit, és csalafinta mosollyal hozzátette: – A béristállótól is voltak itt.

Sztyepan Arkagyjics nem válaszolt, csak a tükörből pillantott rá Matvejre; ahogy a pillantásuk a tükörben találkozott, abból látni lehetett, hogy értik egymást. Sztyepan Arkagyjics pillantása mintha azt kérdezte volna: „Minek mondod ezt? Hát nem tudod?"

Matvej zsakettje zsebébe dugta a kezét, szétvetette a lábát, és némán, jóságosan, már-már mosolyogva nézett gazdájára.

– Meghagytam, hogy jövő vasárnap jöjjenek, addig meg ne alkalmatlankodjanak fölöslegesen se magának, se önmaguknak – felelte, de úgy, mint aki jó előre kifundálta ezt a mondatot.

Sztyepan Arkagyjics megértette, hogy Matvej tréfálkozni akar, magára akarja terelni a figyelmet. Feltépte és átfutotta a sürgönyt, kiigazítva magában a szokás szerint eltorzított szavakat, és rögtön felderült az arca.

– Matvej, holnap érkezik a húgom, Anna Arkagyjevna – mondta, egy pillanatra megállítva a borbély fényes, kövérkés kezét, amely éppen rózsás utat vágott két hosszú és göndör pofaszakálla közt.

– Hála istennek! – mondta rá Matvej, válaszával mintegy megmutatva, hogy éppen úgy átlátja ennek a látogatásnak a jelentőségét, mint a gazdája: Anna Arkagyjevna, Sztyepan Arkagyjics szeretett húga előmozdíthatja férj és feleség kibékülését.

– Egyedül vagy a férjével? – kérdezte Matvej.

Sztyepan Arkagyjics nem tudott megszólalni, mert a borbély éppen a felső ajkával volt elfoglalva, ezért csak felemelte az egyik ujját. Matvej bólintott a tükörben.

– Egyedül. Fenn készítsünk elő szobát?

– Jelentsd Darja Alekszandrovnának, majd ő eldönti.

– Darja Alekszandrovnának? – ismételte meg kétkedve Matvej.

– Igen. Vidd be neki a sürgönyt is, aztán tudasd, mit mondott.

„Szóval próbálkozik" – értette meg Matvej, de fennhangon így szólt:

– Igenis.

Sztyepan Arkagyjics már megmosdott, megfésülködött, és éppen öltözni készült, amikor Matvej, lassan lépkedve csikorgó csizmájával a puha szőnyegen, kezében a sürgönnyel visszajött. A borbély már kiment.

– Darja Alekszandrovna azt üzeni, ők elköltöznek. Csináljon, mármint az uraság, amit akar – mondta csak a szemével mosolyogva, és kezét zsebre vágva, fejét félrebillentve nézett gazdájára.

Sztyepan Arkagyjics egy darabig hallgatott. Azután jóságos és kissé szenvedő mosoly jelent meg szép arcán.

– Hát? Matvej? – kérdezte a fejét ingatva.

– Nem baj, uram, majdcsak kiforrja magát a dolog – mondta Matvej.

– Kiforrja?

– Igen.

– Gondolod? Ki az? – szólt ki Sztyepan Arkagyjics, mert női ruhasuhogást hallott az ajtón túlról.

– Én vagyok – felelte egy határozott és kellemes női hang, és az ajtónyílásban megjelent Matrjona Filimonovna, a dadus szigorú, himlőhelyes arca.

– No, mi az, Matrjosa? – kérdezte Sztyepan Arkagyjics, és odament az ajtóhoz.

Annak ellenére, hogy Sztyepan Arkagyjics bűnt követett el a feleségével szemben, és ezt ő is átérezte, a házban szinte mindenki, a dadust, Darja Alekszandrovna legjobb barátját is beleértve, az ő pártját fogta.

– No, mi az? – kérdezte csüggedten.

– Menjen be hozzá, uram, kérjen még egyszer bocsánatot. Isten megsegélje! Nagyon szenved, nézni is rossz, a házban meg minden a feje tetején áll. Legalább a gyerekeken essen meg a szíve. Kérjen bocsánatot, uram! Mit tehetnénk? Aki tűznél melegedni akar, a füstöt is szenvedje!

– De hát nem fogad…

– Azért csak tegyen meg mindent. Isten irgalmas, Istenhez imádkozzék, uram, Istenhez imádkozzék!

– Na jó, elmehetsz – mondta Sztyepan Arkagyjics, és hirtelen elvörösödött. – Na, öltözködjünk! – fordult Matvejhez, és határozott mozdulattal ledobta magáról a köntöst.

Matvej már tartotta is az előkészített inget, mint valami hámot, lefújt róla egy láthatatlan porszemet, és nyilvánvaló elégedettséggel belebújtatta ura ápolt testét.

3

Sztyepan Arkagyjics felöltözött, kölnit szórt magára, megrángatta a kézelőjét, a szokott mozdulatokkal szétosztotta zsebeiben a cigarettát, a tárcát, a gyufát, a kétláncos-fityegős órát, megigazította a díszzsebkendőjét, és tisztának, jó szagúnak, balszerencséje ellenére fizikailag derűsnek érezve magát, ruganyos léptekkel átment az ebédlőbe, ahol már várta a kávé, s a kávé mellett a levelek meg a hivatalból érkezett iratok.

Sztyepan Arkagyjics leült, és elolvasta a leveleket. Az egyik nagyon kellemetlen volt – a kupectől jött, aki meg akart vásárolni egy erdőt a felesége birtokán. Az erdőt muszáj eladni, de most, amíg nem békül ki az asszonnyal, erről szó sem lehet. A legkellemetlenebb az volt, hogy ezzel anyagi érdekeltség keveredett a feleségével való kibékülés dolgába. A gondolat, hogy ez az érdekeltség irányítaná őt, hogy ennek az erdőeladásnak a kedvéért békülne ki az asszonnyal – ez a gondolat mélyen sértette az önérzetét.

Amikor a levelekkel végzett, Sztyepan Arkagyjics maga elé húzta a hivatali iratokat, gyorsan átlapozott két aktát, egy nagy ceruzával megjegyzéseket firkantott rájuk, majd az iratokat félretolva a kávéjáért nyúlt; kávézás közben szétnyitotta a még nedves reggeli újságot, és olvasni kezdte.

Sztyepan Arkagyjics liberális újságot járatott és olvasott, nem radikálisat, hanem ahhoz az irányzathoz tartozót, amelyhez a többség tartotta magát. És annak ellenére, hogy sem a tudomány, sem a művészet, sem a politika nem érdekelte különösebben, e témákban szigorúan ragaszkodott azokhoz a nézetekhez, amelyekhez a többség és az újságja tartotta magát, és csakis akkor változtatott rajtuk, amikor a többség; pontosabban nem is változtatott rajtuk, hanem azok maguk változtak meg benne szinte észrevétlenül.

Sztyepan Arkagyjics nem maga választotta meg az irányzatait és a nézeteit, az irányzatok és a nézetek maguktól jöttek hozzá, ahogyan kalap- vagy szalonkabátfajtát sem ő választott, hanem olyanokat hordott, amilyeneket mások. Az pedig, hogy neki, a meghatározott társadalmi körökben forgolódó embernek, akinek szüksége van bizonyos mérvű, többnyire az érett korral együtt járó szellemi tevékenységre, nézetei legyenek, éppolyan elkerülhetetlen volt, mint hogy kalapja legyen. S ha volt is rá oka, hogy a liberális irányzatot részesítse előnyben a konzervatívval szemben, mely utóbbihoz egyébként szintén sokan tartották magukat a köreiben, ez az ok nem abból eredt, hogy a liberális irányzatot értelmesebbnek találta, hanem abból, hogy közelebb állt az életfelfogásához. A liberális párt azt vallotta, hogy Oroszországban minden hitvány, és valóban, Sztyepan Arkagyjicsnak sok volt az adóssága, és igen kevés a pénze. A liberális párt azt vallotta, hogy a házasság idejétmúlt intézmény, amelyet meg kell reformálni, és valóban, a családi élet nem elégítette ki, hazugságokra és színlelésre kényszerítette Sztyepan Arkagyjicsot, pedig ez nagyon ellenkezett a természetével. A liberális párt azt vallotta, vagy legalábbis célozgatott rá, hogy az egyház csak a népesség barbár részének féken tartására jó, és valóban, Sztyepan Arkagyjicsnak még a legkurtább istentiszteleten is megfájdult a lába, és képtelen volt felfogni, mi értelme azoknak a rettenetes és fellengzős szavaknak a túlvilágról, amikor ezen a világon olyan vidám lehetne az élet. Ráadásul Sztyepan Arkagyjicsnak, aki szerette a tréfát, néha kifejezetten élvezetet jelentett zavarba hozni egynémely jámbort azzal, hogy ha már olyan büszke a származására, ne álljon meg Ruriknál,{2} ne tagadja meg legelső felmenőjét – a majmot se. Így hát a liberális irányzat amolyan szokásává vált Sztyepan Arkagyjicsnak, és azért szerette az újságját, amiért az ebéd utáni szivarját is: könnyű ködként telepedett az agyára. Elolvasta a vezércikket, amelyben kifejtették, hogy korunkban teljesen fölösleges óbégatni, mintha bizony a radikalizmus elnyeléssel fenyegetné a konzervatív elemeket, mintha bizony a kormánynak kötelessége volna eltaposni a forradalom hidráját, éppen ellenkezőleg, „véleményünk szerint az igazi veszedelem nem a forradalom képzeletbeli hidrájában rejlik, hanem a makacs tradicionalizmusban, a haladás eme kerékkötőjében" és így tovább. Elolvasott egy másik cikket is, a pénzügyi rovatban, amely szóba hozta Benthamet és Millt, és finoman oda-odaszúrt a minisztériumnak. Gyors felfogóképességével minden szúrást azonnal megértett: ki eresztette meg, ki felé és milyen okból, és ez, mint mindig, némi elégedettséggel töltötte el. Mai elégedettségét azonban megmérgezte, hogy eszébe jutott Matrjona Filimonovna tanácsa, s hogy a házban minden olyan szerencsétlenül áll. Arról is olvasott, hogy úgy hírlik, Beust gróf megérkezett Wiesbadenbe,{3} továbbá hogy nincs többé ősz haj, egy könnyű hintót eladásra kínálnak, s egy fiatal nőszemély felajánlja szolgálatait, de ezek az értesülések most nem szereztek neki olyan gúnyos élvezetet, mint máskor.

Az újsággal, a második csésze kávéval és a vajas kaláccsal végezve felállt, leveregette mellényéről a morzsát, teleszívta széles mellkasát, és boldogan elmosolyodott, nem azért, mintha valamilyen kellemes érzés töltötte volna el a lelkét – egyszerűen a jó emésztés váltotta ki belőle ezt a boldog mosolyt.

Ez a boldog mosoly azonban hirtelen mindent eszébe juttatott, és ő gondolkodóba esett.

Két gyerekhang (Sztyepan Arkagyjics felismerte legkisebbik fia, Grisa és legnagyobbik leánya, Tánya hangját) hallatszott be az ajtón túlról. Cipeltek valamit, és elejtették.

– Megmondtam, hogy a tetejére nem lehet utasokat ültetni! – kiabált a lány angolul. – Szedd fel őket!

„Minden összezavarodott – gondolta Sztyepan Arkagyjics –, a gyerekek magukra hagyva futkároznak." Odament az ajtóhoz, és kiszólt nekik. A gyerekek ledobták a vonatként szolgáló skatulyát, és beszaladtak az apjukhoz.

A kislány, apja kedvence, bátran odarohant hozzá, nevetve átkarolta, és a nyakán csimpaszkodott, mint mindig, élvezve a pofaszakállából áradó, ismerős kölniillatot. Végül megcsókolta apja lehajlástól kivörösödő és gyengédségtől ragyogó arcát, kibontakozott az öleléséből, és már futott is volna tovább, de az apja visszafogta.

– Hogy van a mama? – kérdezte, megsimogatva lánya sima, finom kis nyakát. – Szervusz – mosolygott rá a fiára, aki köszönt neki.

Tudatában volt, hogy a fiát kevésbé szereti, ezért igyekezett mindig igazságosan bánni vele, a fiú azonban megérezte ezt, és nem reagált mosollyal apja hideg mosolyára.

– A mama? Már felkelt – felelte a lánya.

Sztyepan Arkagyjics sóhajtott egyet. „Tehát ma is átvirrasztotta az éjszakát" – gondolta magában.

– És? Jókedvű?

A kislány tudta, hogy az apja és az anyja összeveszett, következésképp az anyja nem lehet jókedvű, s ezt az apjának is tudnia kell, csak tetteti magát, amikor ilyen hanyagul veti oda a kérdést. És pirult az apja miatt. Az tüstént megértette ezt, és ő is elpirult.

– Nem tudom – felelte a kislány. – Nem mondta, hogy tanuljunk, csak annyit mondott, hogy sétáljunk el Miss Hull-lal a nagymamáékhoz.

– Jól van, eredj hát, Tancsurocska! Várj csak! – Visszatartotta a gyereket, finom kezecskéjét simogatva.

Levett a kandallópárkányról, ahová tegnap tette, egy doboz bonbont, és adott neki kettőt, a kedvenceit, egy csokoládésat meg egy fondant-t.

– Grisának? – mutatott rá a kislány a csokoládésra.

– Igen, persze. – Még egyszer megsimogatta a vállacskáját, megcsókolta a haja tövét és a nyakát, és eleresztette.

– A hintó előállt – jelentette Matvej. – Meg egy kérelmező is van – tette hozzá.

– Régóta vár? – kérdezte Sztyepan Arkagyjics.

– Egy félórácskája.

– Hányszor mondtam már neked, hogy azonnal bocsásd be őket?

– Magának is kell egy kis idő, hogy megigya a kávéját – felelte Matvej azon a barátságosan goromba hangon, amiért lehetetlen volt haragudni rá.

– Küldd be azonnal! – mondta Oblonszkij, bosszúsan ráncolva a homlokát.

A kérelmező, egy Kalinyin nevű törzskapitány özvegye, valami egészen lehetetlen képtelenséget kért, de Sztyepan Arkagyjics szokásához híven leültette, figyelmesen, félbeszakítás nélkül végighallgatta, részletes tanácsot adott neki, hogy kihez forduljon és hogyan, sőt nagy betűs, lendületes, szép és határozott kézírásával fürgén és szabatosan egy ajánlólevelet is kanyarított neki ahhoz a személyhez, aki segíthet rajta. A törzskapitány özvegyét elbocsátva vette a kalapját, azután megállt, és gondolkodott, hogy nem felejtett-e el valamit. Kiderült, hogy semmit sem felejtett el, csak azt, amit el akart felejteni – a feleségét.

„Á, igen! Lehajtotta a fejét, és szép arca bánatos kifejezést öltött. „Bemenjek vagy ne menjek? – kérdezte magában. És a belső hang azt felelte, hogy nem érdemes bemenni, ott más, mint hamisság, nem történhet, kapcsolatukat rendbe hozni, megjavítani lehetetlen, mert a feleségét lehetetlen visszaváltoztatni vonzó, szerelmet ébresztő nővé, és őt magát sem lehet szerelemre képtelen vénemberré változtatni. Ebből hamisságokon és hazugságokon kívül más nem sülhet ki, márpedig a hamisságok és hazugságok ellenkeztek a természetével.

„Viszont előbb-utóbb muszáj lesz, mert ez így nem maradhat" – mondta magában, megpróbálva összeszedni a bátorságát. Kidomborította a mellét, cigarettát vett elő, rágyújtott, kettőt szippantott belőle, aztán beledobta a gyöngyházkagylóból készült hamutartóba, gyors léptekkel átvágott a sötét szalonon, és benyitott a következő ajtón, felesége hálószobájába.

4

Darja Alekszandrovna könnyű kabátkában, valaha sűrű és szép, de már ritkuló hajának fonatait a tarkójára tűzve, sovány és beesett arccal, sovány arcában feltűnően nagy és ijedt szemekkel a szobában szanaszét heverő holmik között állt, egy nyitott fiókos szekrény előtt, amiből éppen ki akart venni valamit. Férje lépteit meghallva mozdulatlanná merevedett, az ajtó felé pillantott, és sikertelenül próbált szigorú, megvető arckifejezést ölteni. Érezte, hogy fél a férjétől, fél a rá váró találkozástól. Éppen azon igyekezett, aminek már tízszer is nekifogott az elmúlt három napban: kiválogatni a gyerekek és a maga holmijából mindazt, amit magával visz az anyjához – és most sem tudott dönteni, pedig most is, mint az előző alkalmakkor, azt mondta magának, ez így nem mehet tovább, tennie kell valamit, meg kell büntetnie, meg kell szégyenítenie a férjét, legalább valamennyire bosszút kell állnia a fájdalomért, amit okozott neki. Egyfolytában azt hajtogatta ugyan, hogy elköltözik, de érezte, hogy ez lehetetlen; azért lehetetlen, mert képtelen leszokni arról, hogy férjének tekintse és szeresse Sztyivát. Ezenkívül úgy érezte, ha itt, a saját házában is alig sikerül gondoskodnia öt gyerekéről, mennyivel nehezebb lesz ez ott, ahová költözne velük. A legkisebbik már ez alatt a három nap alatt is megbetegedett, mert romlott húslevest adtak neki, a többi meg majdnem ebéd nélkül maradt tegnap. Érezte, hogy lehetetlen elköltöznie, önmagát áltatva mégis egyre válogatta a holmit, és azzal hitegette magát, hogy igenis elköltözik.

Amint a férjét megpillantotta, beledugta a kezét egy fiókba, mintha éppen keresne valamit, és csak akkor nézett rá, amikor az egészen odaállt melléje. De az arca, amelyre szigorú és elszánt kifejezést próbált erőltetni, csak tanácstalanságot és szenvedést tükrözött.

– Dolly! – mondta Sztyiva halk, félénk hangon. Behúzta a nyakát, próbált szánalmasnak és alázatosnak látszani, mégis csak úgy ragyogott a frissességtől és az egészségtől.

Az asszony gyors pillantással tetőtől talpig végigmérte frissességtől és egészségtől ragyogó alakját. „Igen, ő boldog és elégedett! – gondolta. – Hát én?!… És ez az utálatos jósága, amiért mindenki szereti és csodálja; én gyűlölöm ezt a jóságát" – gondolta. Összepréselte a száját, sápadt, feszült arca jobb oldalán rángani kezdett egy ideg.

– Mit akar? – kérdezte kapkodó, szinte idegen mellhangon.

– Dolly! – ismételte meg remegő hangon a férje. – Anna hamarosan megérkezik.

– Mi közöm hozzá? Én nem fogadhatom! – kiáltotta az asszony.

– De muszáj, Dolly…

– Menjen, menjen, menjen! – kiáltotta rá sem nézve az asszony, mintha valami testi fájdalom váltotta volna ki ezt a kiáltást.

Sztyepan Arkagyjics nyugodt tudott maradni, amikor a feleségére gondolt, tudott reménykedni, hogy majdcsak kiforrja magát a dolog, ahogyan Matvej szerette mondani, tudta nyugodtan olvasni az újságját és inni a kávéját, de amikor meglátta ezt az elkínzott, szenvedő arcot, meghallotta ezt az alázatos, kétségbeesett hangot, a lélegzete is elállt, valami fojtogatta a torkát, és könny tolult a szemébe.

– Úristen, mit tettem! Dolly! Az isten szerelmére! Hiszen… – Nem tudta folytatni, torkát elzárta a zokogás.

Az asszony belökte a fiókot, és ránézett.

– Dolly, mit mondhatnék?… Csak egyet: bocsáss meg, bocsáss meg… Kilenc együtt töltött év nem feledtethetne pár percnyi, pár percnyi…

Az asszony lehajtott fejjel állt, hallgatta, várta, mit mond, mintegy könyörögve, hogy bírja őt jobb belátásra.

– Pár percnyi… pár percnyi mámort… – mondta ki nagy nehezen Sztyiva, és folytatta volna, de ettől a szótól, akár valami testi fájdalomtól, megint összepréselődött Dolly szája, megint ugrálni kezdett az arca jobb oldalán az az ideg.

– Menjen, menjen innen! – kiáltotta még élesebben. – Ne beszéljen nekem a mámorairól, az ocsmányságairól!

Ki akart menni, de megtántorodott, bele kellett kapaszkodnia egy szék támlájába, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. Sztyiva arca kiszélesedett, ajkai felduzzadtak, szeme megtelt könnyel.

– Dolly! – mondta már hüppögve. – Az isten szerelmére, gondolj a gyerekekre, ők nem bűnösök. Én vagyok a bűnös, engem büntess, parancsold meg, hogy vezekeljek a bűnömért. Mindent megteszek, mindenre kész vagyok! Bűnös vagyok, nincs rá szó, hogy mennyire bűnös vagyok! De bocsáss meg, Dolly!

Az asszony leült. Férje hallotta nehéz, ziháló lélegzetvételét, és elmondhatatlanul sajnálta. Dolly többször is próbált megszólalni, de nem tudott. A férje várt.

– Te azért gondolsz a gyerekekre, hogy játssz velük, én meg ha rájuk gondolok, tudom, hogy végük – mondta Dolly, és látható volt, hogy ezt a mondatot már többször elpróbálta magában az utóbbi három nap során.

Most tegezte a férjét, s az hálásan pillantott rá, és a keze után nyúlt, de Dolly undorodva elhúzódott tőle.

– Én sokat gondolok a gyerekekre, és bármit elkövetnék, hogy megóvjam őket, de magam sem tudom, hogyan óvhatnám meg őket, azzal-e, hogy elviszem őket az apjuktól, vagy azzal, hogy itt hagyom őket egy züllött… igen, egy züllött apával… Maga mondja meg, hogy mindaz után, ami… történt… lehetséges-e együtt élnünk? Lehetséges-e? Mondja meg, lehetséges-e? – ismételgette egyre élesebb hangon. – Azután, hogy a férjem, a gyermekeim apja, viszonyt kezdett a tulajdon gyermekei nevelőnőjével…

– De mit… mit tehetnénk? – mondta szánalmas hangon Sztyiva, azt sem tudván, mit beszél, és egyre lejjebb csüggesztette a fejét.

– Maga nekem förtelmes, visszataszító! – kiabált Dolly egyre hevesebben. – A könnye víz! Maga sohasem szeretett engem, magának nincs szíve, magában nincs lelki nemesség! Maga nekem utálatos, förtelmes, idegen, igen, idegen! – Fájdalommal, tombolva ejtette ki ezt a számára is oly irtózatos szót: idegen.

Férje ránézett, és az asszony arcán tükröződő ellenszenv megijesztette, megdöbbentette. Nem értette meg, hogy az ő sajnálata ingerelte fel Dollyt. Az asszony sajnálatot látott benne, de szerelmet nem. „Nem, gyűlöl engem. Nem fog megbocsátani" – gondolta magában Sztyiva.

– Ez rettenetes! Rettenetes! – mondta.

Egy másik szobában felsírt egy gyerek, bizonyára mert elesett; Darja Alekszandrovna feszülten hallgatózott, és hirtelen ellágyult az arca.

Pár pillanatig mintha azt se tudta volna, hol van, és mit tegyen, azután gyorsan felállt, és az ajtó felé indult.

„De hiszen a gyerekemet szereti – gondolta a férje, látva, hogy elváltozott az arca, amikor a gyerek sírását meghallotta –, az én gyerekemet szereti; akkor hogy képes gyűlölni engem?"

– Dolly, csak egy szót még – mondta, és utánaindult.

– Ha utánam jön, idehívom az embereket, a gyerekeket! Hadd tudják meg, micsoda gazember maga! Még ma elköltözöm, maga meg élhet itt a szeretőjével!

Azzal kiment, és becsapta az ajtót.

Sztyepan Arkagyjics nagyot sóhajtott, megtörölte az arcát, és halk léptekkel kiment a szobából. „Matvej azt mondja, majdcsak kiforrja magát; de hogyan? Még a lehetőségét se látom. Jaj, jaj, micsoda borzalom! És milyen közönségesen kiabált – mondta magában, amint eszébe jutott Dolly kiabálása, a szavai: gazember, szerető. – Lehet, hogy a lányok is meghallották! Borzasztóan közönséges, borzasztóan." Sztyepan Arkagyjics egy darabig álldogált, megtörölte a szemét, felsóhajtott, kidüllesztette a mellét, és kiment a szobából.

Péntek volt, az ebédlőben a német órásmester éppen húzta fel az órákat. Sztyepan Arkagyjicsnak eszébe jutott a tréfája erről az akkurátus, kopasz órásmesterről, miszerint a németet „egy egész életre felhúzták, hogy az órákat felhúzogathassa", és elmosolyodott. Sztyepan Arkagyjics szerette a jó tréfákat. „Lehet, hogy mégis kiforrja magát! Jó mondás: majdcsak kiforrja magát – gondolta. – Ezt el kell mesélnem."

– Matvej – kiáltotta –, szóval akkor a pamlagos szobát készítsétek elő Marjával Anna Arkagyjevna számára! – mondta a megjelenő Matvejnek.

– Igenis.

Sztyepan Arkagyjics belebújt a bundájába, és kilépett a tornácra.

– Itthon méltóztatik ebédelni?{4} – kérdezte Matvej, aki kikísérte.

– Majd meglátom. Nesze, a kiadásokra – mondta Sztyepan Arkagyjics, és elővett a zsebéből egy tízrubelest. – Elég lesz?

– Elég, nem elég, be kell érnünk vele – mondta Matvej, azzal becsukta a hintó ajtaját, és visszalépett a tornácra.

Darja Alekszandrovnának eközben sikerült megvigasztalnia a gyereket, s a hintó zörgéséből megállapítva, hogy a férje elment, visszatért a hálószobájába. Ez volt az egyetlen menedéke a házi gondok elől, amelyek tüstént megrohamozták, amint kitette innen a lábát. Ez alatt a rövid idő alatt is, míg átment a gyerekszobába, az angol nevelőnőnek és Matrjona Filimonovnának sikerült halaszthatatlan kérdésekkel ostromolnia, amelyekre csak ő tudhatja a választ: mit vegyenek fel a gyerekek a sétához? Ihatnak-e tejet? Hívassanak-e másik szakácsot?

– Hagyjanak, hagyjanak! – mondta, és a hálószobába visszatérve leült oda, ahol az előbb a férjével beszélt, sovány kezét tördelve, amelynek csontos ujjairól folyton lecsúsztak a gyűrűk, és megpróbálta felidézni magában az iménti beszélgetést. „Elment! De vajon ővele szakított? – gondolta. – Csak nem találkozgatnak még mindig? Miért nem kérdeztem meg tőle? Nem, nem, kibékülni nem lehet. Ha egy fedél alatt maradunk, akkor is idegenek leszünk egymás számára. Örökké idegenek! – ismételte meg magában különös nyomatékkal ezt a rettenetes szót. – Pedig mennyire szerettem, Istenem, mennyire szerettem!… Mennyire szerettem! És most talán nem szeretem? Nem szeretem még jobban, mint eddig? És ami a legborzalmasabb…" – kezdte újra, de nem tudta befejezni a gondolatát, mert Matrjona Filimonovna bedugta a fejét az ajtó résén.

– Tessék idehívatni a fivéremet – mondta –, az majd mindent megfőz ebédre, különben úgy járunk, mint tegnap, a gyerekek hatig se kapnak enni.

– Jól van, mindjárt megyek, és intézkedem. Friss tejért elküldtek?

És Darja Alekszandrovna elmerült a napi gondokban, és egy időre beléjük fojtotta bánatát.

5

Sztyepan Arkagyjics képességeinek hála könnyen tanult az iskolában, de mivel lusta volt és csintalan, az utolsók között végzett, korhely élete, szerény rangja és fiatal kora ellenére mégis tisztes és jól fizető állást töltött be egy moszkvai kormányhivatal élén. Anna férje, Alekszej Alekszandrovics Karenyin révén kapta meg ezt a helyet, aki az egyik legfontosabb posztot töltötte be abban a minisztériumban, amelyhez a hivatal tartozott; persze, ha Karenyin nem ajánlja be a sógorát, Sztyiva Oblonszkij száz másik személy, fivérek, nővérek, rokonok, unokatestvérek, nagybácsik, nagynénik révén akkor is megkapta volna az állást, vagy ha nem ezt, akkor egy másikat, ahonnan szintén hatezer rubeles fizetést húzhat, amire szüksége is volt, mert felesége magánvagyona ellenére az ügyei eléggé ziláltan alakultak.

A fél Moszkva, a fél Pétervár rokona vagy barátja volt Sztyepan Arkagyjicsnak. Olyan emberek közé született, akik a világ hatalmasai közé tartoztak, vagy előbb-utóbb azzá lettek. Egyharmaduk állami alkalmazásban állt, ezek öregek voltak, apja barátai, akik még pendelyes korából ismerték, egyharmaduk tegező viszonyban volt vele, egyharmaduk pedig meghitt ismerőse volt, ebből következőleg osztogathatták a földi javakat állás, haszonbérlet, koncesszió és más hasonlók formájában, s lévén a barátai, igazán nem hagyhatták cserben a közülük valót; Oblonszkijnak nem is kellett nagyon törnie magát, hogy előnyös álláshoz jusson, egyszerűen csak nem volt szabad visszautasítania semmit, nem volt szabad irigykednie, civakodnia, megsértődnie, de jó természetének hála az ilyesmire nem is hajlott soha. Egészen nevetségesnek tartotta volna, ha valaki azt mondja neki, hogy nem kaphatja meg valamelyik tisztes fizetéssel járó állást, annál is inkább, mert hiszen semmi különlegeset nem igényelt ő, csupán azt, amit a vele egyenrangúak mind megkaptak, az ilyen állásokkal járó kötelezettségeknek pedig éppúgy eleget tudott tenni, mint bárki más.

Sztyepan Arkagyjicsot nemcsak közismerten jó és vidám természetéért és kétségtelen becsületességéért szerette mindenki; szép, derűs megjelenésében, csillogó szemében, fekete szemöldökében, hajában, arca fehérségében és pirosságában volt valami, ami szinte fizikailag hatott, barátságosságot és vidámságot keltett mindazokban, akik találkoztak vele. „Á! Sztyiva! Oblonszkij! Hát itt van!" – mondogatták boldog mosollyal az ilyen találkozások pillanatában. S még ha előfordult is, hogy az ilyen beszélgetések után az az érzésük támadt, hogy valójában semmilyen örömteli dolog nem történt, másnap vagy harmadnap ugyanúgy megörültek a vele való találkozásnak.

Már harmadik éve töltötte be a vezetői állást az egyik moszkvai kormányhivatalban, és nemcsak a szeretetét, hanem a tiszteletét is kivívta minden kollégájának, alárendeltjének, főnökének s általában mindenkinek, akinek dolga akadt vele. Legjobb tulajdonságai, amelyek révén általános megbecsülésnek örvendett munkahelyén, először is abban álltak, hogy, jól ismervén a saját hiányosságait, rendkívül elnéző volt az emberekkel; másodszor igazi liberalizmusában, nem abban, amilyenről az újságban olvasott, hanem abban, amely a vérében volt, s amelynek alapján valóban egyformán és ugyanúgy bánt mindenkivel, tekintet nélkül a pozíciójukra és a rangjukra; harmadszor és legfőképp pedig abban, hogy tökéletesen hidegen hagyta az ügy, amellyel éppen foglalkozott, minek következtében sohasem ragadtatta el magát, és sohasem hibázott.

Szolgálati helyére megérkezve Sztyepan Arkagyjics a tiszteletteljes portás kíséretében, hóna alatt az irattáskával kis dolgozószobájába sietett, felvette az egyenruháját, és átment a tárgyalóba. Az írnokok és tisztviselők felálltak, s vidáman és tiszteletteljesen meghajoltak. Sztyepan Arkagyjics, mint mindig, fürge léptekkel a helyére ment, kezet rázott a középvezetőkkel, és leült. Illendő ideig tréfálkozott és beszélgetett, majd kezdődött a munka. Sztyepan Arkagyjicsnál jobban senki sem tudta, hol húzódik a szabadosságnak, egyszerűségnek és hivatalosságnak az a mezsgyéje, ami nélkülözhetetlen a kellemes ügyvitelhez. A titkár az egész hivatalra jellemző vidámsággal és tisztelettel odavitt hozzá néhány dokumentumot, s abban a bizalmas-liberális tónusban, amelyet maga Sztyepan Arkagyjics vezetett be, így szólt:

– Végre sikerült megszereznünk az információkat a Penzai kormányzóságtól. Ha óhajtja…

– Végre elküldték? – mondta Sztyepan Arkagyjics, bedugva egy ujját holmi iratok közé. – Hát akkor, uraim… – És kezdetét vette a munka.

„Ha tudnák – gondolta, miközben figyelmes arccal hallgatta a beszámolót –, milyen bűnös kisfiú volt alig fél órával ezelőtt az elnökük!" S a szeme nevetősen csillogott a beszámoló felolvasása alatt. A tárgyalásnak kettőig megszakítás nélkül kellett folynia, kettőkor pedig szünet és villásreggeli.

Még nem volt két óra, amikor a tárgyaló nagy üvegajtaja kinyílt, és bejött valaki. A cár képmása alatt és a Péter-rendeletek táblája{5} mögött ülő tisztviselők megörültek a félbeszakításnak, és az ajtó felé tekintgettek, ám az ajtónál álló hivatalszolga azonnal kituszkolta a betolakodót, és becsukta az üvegajtót.

A beszámoló felolvasása után Sztyepan Arkagyjics felállt, nyújtózkodott, s a kor liberalizmusának adózva már a tárgyalóban elővette a cigarettát, majd a dolgozószobájába indult. Két munkatársa, az öreg bútordarab Nyikityin meg Grinyevics udvari kamarás követte.

– Villásreggeli után be is tudjuk fejezni – mondta Sztyepan Arkagyjics.

– De még mennyire! – mondta Nyikityin.

– Micsoda csirkefogó ez a Fomin! – mondta Grinyevics, annak az ügynek az egyik érintettjére célozva, amelyet éppen tárgyaltak.

Sztyepan Arkagyjics összeráncolta a homlokát Grinyevics szavaira, éreztetve, hogy nincs ínyére az ilyen elhamarkodott ítéletalkotás, és nem válaszolt neki.

– Ki volt az az ember, aki bejött? – kérdezte a hivatalszolgától.

– Csak egy illető, kegyelmes uram, egyszerűen besomfordált, amikor éppen hátat fordítottam. Önt kereste. Megmondtam neki: majd ha az urak kijönnek…

– Most hol van?

– Kimehetett az előcsarnokba, mert nemrég még itt járkált fel-alá. Ő az – mutatott a hivatalszolga egy erős testalkatú, széles vállú, göndör szakállú alakra, aki báránybőr sapkáját le sem véve gyors és könnyed léptekkel szaladt felfelé a kikopott kő lépcsőfokokon. Egy lefelé haladó, irattáskás, cingár tisztviselő megtorpant, és rosszallóan nézte a felfelé rohanó lábakat, majd kérdően Oblonszkijra pillantott.

Sztyepan Arkagyjics a lépcső tetején állt. Szívélyesen ragyogó arca az egyenruha hímzett gallérja fölött még inkább felragyogott, amikor az illetőt megismerte.

– És valóban! Levin, na végre! – mondta baráti, kedélyes mosollyal a közeledő Levinre pillantva. – Hogyhogy képes voltál felkeresni ebben a bűnbarlangban? – tette hozzá, és nem érve be a kézfogással, arcon is csókolta barátját. – Régóta vagy itt?

– Éppen most érkeztem, és nagyon szerettem volna találkozni veled – felelte Levin, félénken, ugyanakkor haragosan és idegesen tekingetve körbe.

– Gyere, menjünk be a szobámba – mondta Sztyepan Arkagyjics, ismerve barátja kényes és ingerlékeny félénkségét; karon fogva húzta magával, mintha veszedelmek között akarná átkalauzolni.

Sztyepan Arkagyjics majdnem minden ismerősével tegeződött: hatvanéves öregekkel, húszéves gyerekekkel, színészekkel, miniszterekkel, kereskedőkkel és főhadsegédekkel, így aztán sokan, akikkel tegeződő viszonyban volt, a társadalmi ranglétra két szélső pontján helyezkedtek el, és igen csodálkoztak volna, ha megtudják, hogy Oblonszkij révén van bennük valami közös. Mindenkit tegezett, akivel már egyszer pezsgőzött, s lévén, hogy mindenkivel pezsgőzött, ha alárendeltjei jelenlétében találkozott szégyellni való cimboráival, ahogyan néhány barátját nevezte tréfálkozva, szokásos tapintatával mindig sikerült élét vennie az alárendeltjei számára kellemetlen benyomásnak. Levin ugyan nem volt szégyellni való cimbora, de Oblonszkij szokásos tapintatával megérezte, hogy Levin azt gondolja, alárendeltjei jelenlétében nem szeretné közeli barátságukat kimutatni, ezért sietett bevezetni őt a dolgozószobájába.

Majdnem egykorú volt Levinnel, de nem csak a pezsgőzés miatt tegeződtek. Zsenge koruk óta jó barátok voltak. Szerették egymást jellemük és ízlésük különbsége ellenére, ahogy azok szeretik egymást, akik oly régóta barátok. Ettől függetlenül, mint gyakran megesik azokkal, akik más-más életpályát választanak, józanul mérlegelve elismerték ugyan, de titokban azért meg is vetették egymás foglalkozását. Mindegyikük úgy képzelte, az ő élete az igazi élet, a barátjáé pedig csak amolyan délibáb. Oblonszkij sosem tudta elfojtani gunyoros mosolyát, ha Levinnel találkozott. Hányszor látta már Moszkvába érkezni a falujából, ahol csinált valamit, de hogy pontosan mit is, azt Sztyepan Arkagyjics nem igazán értette, és nem is nagyon érdekelte. Levin mindig idegesen, kapkodva, feszélyezetten s e feszélyezettség miatt ingerülten érkezett Moszkvába, többnyire egészen új, váratlan elképzelésekkel. Sztyepan Arkagyjics kinevette, de szerette is ezt benne. Hasonlóképp, a lelke mélyén Levin is megvetette barátja városi életmódját, hivatalát, amelyet szamárságnak tartott, és csak nevetett rajta. A különbség abban állt, hogy Oblonszkij, aki azt csinálta, amit mindenki más, magabiztosan és jólelkűen nevetett, Levin pedig bizonytalanul és néha mérgesen.

– Már régóta vártunk – mondta Sztyepan Arkagyjics, és a dolgozószobába érve elengedte Levin karját, mintegy jelezve, hogy itt már nem fenyegeti veszély. – Nagyon, nagyon örülök, hogy látlak – folytatta. – Na, mi a helyzet? Hogy vagy? Mikor érkeztél?

Levin szótlanul nézegette Oblonszkij két, számára ismeretlen munkatársát, különösen az elegáns Grinyevics kezét, fehér, vékony ujjait, hosszú, sárga, visszagörbülő körmeit, hatalmas, csillogó mandzsettagombjait, s ezek a kezek szemlátomást annyira lekötötték, hogy nem maradt ideje a gondolkodásra. Oblonszkij rögtön észrevette ezt, és elmosolyodott.

– Á, igen, engedjék meg, hogy bemutassam önöket egymásnak – mondta. – A munkatársaim, Filipp Ivanics Nyikityin, Mihail Sztanyiszlavics Grinyevics – majd Levin felé fordulva –, ő pedig komoly személyiség a zemsztvóban,{6} új típusú zemsztvotag, tornász, öt pudot nyom ki fél kézzel, marhatenyésztő, vadász és a barátom, Konsztantyin Dmitrics Levin, Szergej Ivanics Koznisev fivére.

– Nagyon örvendek – mondta az öregebbik.

– Van szerencsém ismerni a fivérét, Szergej Ivanicsot – mondta Grinyevics, és feléje nyújtotta visszagörbülő körmű, keskeny kezét.

Levin a homlokát ráncolva, hidegen megszorította ezt a kezet, és rögtön Oblonszkij felé fordult. Nagyon tisztelte Oroszország-szerte ismert anyai féltestvérét, az írót, de ki nem állhatta, ha nem Konsztantyin Levinként, hanem a híres Koznisev fivéreként tekintettek rá.

– Már nem foglalkozom a zemsztvóval. Összevesztem velük, a gyűlésekre se járok – mondta Oblonszkij felé fordulva.

– Máris? – mosolygott Oblonszkij. – Hogyhogy? Miért?

– Hosszú történet. Majd egyszer elmesélem – mondta Levin, de nyomban mesélni kezdte: – Röviden szólva meggyőződtem róla, hogy semmiféle komoly tevékenység nem folyik a zemsztvóban, és nem is folyhat – vágott bele, mintha megsértették volna –, mert egyfelől játszadozás az egész, parlamentet játszanak, én meg sem elég fiatal, sem elég öreg nem vagyok, hogy az ilyen játékok lekössenek, más… – csuklott egyet – másfelől pedig eszköz a járási coterie{7} kezében ahhoz, hogy egy kis pénzecskéhez jussanak. Azelőtt gyámhatóságok meg bíróságok voltak, most pedig zemsztvo van… ezúttal nem a vesztegetés, hanem a meg nem szolgált kereset céljából – mondta olyan hevesen, mintha valaki a jelenlevők közül kétségbe vonta volna az állítását.

– Aha! Látom, új fázisban vagy, konzervatívban – mondta Sztyepan Arkagyjics. – De erről majd később.

– Igen, majd később. De muszáj volt találkoznom veled – mondta Levin, és utálkozva pillantott Grinyevics kezére.

Sztyepan Arkagyjics alig észrevehetően elmosolyodott.

– Nem azt mondtad, hogy többé nem veszel európai ruhát? – nézett rá Levin új, láthatólag francia szabó varrta öltönyére. – Igen, igen: tényleg új fázisban vagy.

Levin hirtelen elpirult, de nem úgy, ahogy a felnőttek szoktak – könnyedén, hogy maguk sem veszik észre –, hanem ahogy a kisfiúk, akik érzik, hogy feszélyezettségük nevetséges, elszégyellik magukat, s ettől csak még inkább, a könnyekig elvörösödnek. Olyan különös volt ilyen gyermeki állapotban látni ezt az okos, férfias arcot, hogy Oblonszkij el is fordította a tekintetét.

– No, hol találkozzunk? Fontos, nagyon fontos, hogy beszélhessek veled – mondta Levin.

Oblonszkij elgondolkodó képet vágott.

– Megmondom, mi legyen: menjünk Gurinhoz villásreggelizni, ott beszélgethetünk. Háromig szabad vagyok.

– Nem – felelte némi tűnődés után Levin –, nekem még el kell ugranom valahová.

– Rendben van, akkor ebédeljünk együtt.

– Ebéd? De hisz semmi az egész, csak pár szót akarok mondani, illetve kérdezni, aztán diskurálhatunk.

– Hát akkor mondd azt a pár szót most, és ebéd közben majd beszélgetünk.

– Az a pár szó a következő – mondta Levin –, de nem, nem érdekes.

Harag ült ki az arcára az erőfeszítéstől, hogy zavarán úrrá legyen.

– Scserbackijéknál mi van? Minden a régiben? – kérdezte.

Sztyepan Arkagyjics régóta tudta, hogy Levin szerelmes a sógornőjébe, Kittybe, alig észrevehetően elmosolyodott, s a szeme vidáman felcsillant.

– Te mondtál pár szót, de én pár szóban nem válaszolhatok, mert… Bocsáss meg egy pillanatra…

Bejött a titkár, azzal a bizalmas tisztelettel s a minden titkárra jellemző szerény meggyőződéssel, hogy ügyismeret dolgában lepipálja a főnökét, odament Oblonszkijhoz az iratokkal, és kérdés formájában magyarázni kezdett neki valamilyen nehézséget. Sztyepan Arkagyjics nem hallgatta végig, kedvesen a titkár karjára tette a kezét.

– Nem, csinálja csak úgy, ahogy mondtam – szólt, egy mosollyal véve el a megjegyzés élét, s miután röviden elmagyarázta, hogyan érti ő a kérdést, eltolta magától az iratokat, és azt mondta: – Hát így csinálja, legyen szíves. Kérem, Zahar Nyikityics.

A titkár zavartan távozott. Levin, aki a titkárral való tanácskozás közben teljes mértékben úrrá lett zavarán, mindkét kezével egy szék támlájára támaszkodva állt, és gunyoros figyelem tükröződött az arcán.

– Nem értem, nem értem – mondta.

– Mit nem értesz? – mosolygott vidáman Oblonszkij, és elővett egy cigarettát. Valami különc kitörésre számított Levintől.

– Nem értem, mit csináltok ti itt – mondta a vállát vonogatva Levin. – Hogy tudod ilyen komolyan venni?

– Miért?

– Azért, mert nincs is mit csinálnotok.

– Azt te csak hiszed, nagyon is sok a dolgunk.

– Papírmunka. Persze, neked ehhez van tehetséged – tette hozzá Levin.

– Úgy gondolod, ez valamilyen fogyatékosság?

– Lehetséges – felelte Levin. – De azért én gyönyörködöm a nagyságodban, és büszke vagyok egy ilyen nagy ember barátságára. De nem válaszoltál a kérdésemre – fűzte hozzá, és kétségbeesett erőfeszítéssel Oblonszkij szemébe nézett.

– Jó, jó. Várj csak, majd te is eljutsz idáig. Jó, van háromezer gyeszjatyina földed a Karazini járásban, izmos vagy, meg üde, mint egy tizenkét éves lányka, és mégis eljutsz majd oda, ahová mi. Ami pedig a kérdésedet illeti: nincs változás, de kár, hogy olyan rég nem jártál errefelé.

– Ezt hogy érted? – kérdezte ijedten Levin.

– Nem fontos – felelte Oblonszkij. – Majd beszélünk róla. De tulajdonképpen miért jöttél?

– Eh, majd erről is beszélünk – mondta Levin, és megint fülig elpirult.

– Jól van. Értem – mondta Sztyepan Arkagyjics. – Tudod, szívesen meghívnálak hozzánk, csak a feleségem nincs valami jól. De ha látni akarod őket, ma, azt hiszem, négy és öt között az Állatkertben lesznek. Kitty korcsolyázik. Menj el oda, aztán majd én is csatlakozom, és valahol megebédelünk.

– Nagyszerű. Akkor a viszontlátásra.

– De ide figyelj, ismerlek, nehogy elfeledd, és visszautazz nekem a faludba! – kiáltotta nevetve Sztyepan Arkagyjics.

– Nem, dehogy.

Az már csak az ajtóban, távoztában jutott eszébe Levinnek, hogy elfelejtett meghajolni Oblonszkij munkatársai felé.

– Igen energikus uraságnak látszik – jegyezte meg Grinyevics, amikor Levin elment.

– Úgy bizony, barátocskám – mondta Sztyepan Arkagyjics a fejét ingatva. – Szerencsés ember! Háromezer gyeszjatyina a Karazini járásban, minden előtte áll, és micsoda frissesség! Épp az ellentétünk.

– Ugyan már mire föl panaszkodik, Sztyepan Arkagyjics?

– Pocsékul érzem magam – mondta Sztyepan Arkagyjics, és nagyot sóhajtott.

6

Amikor Oblonszkij megkérdezte Levintől, hogy tulajdonképpen miért jött, Levin elpirult, és haragudott magára, amiért elpirult, mert nem felelhette azt: „Azért jöttem, hogy megkérjem a sógornőd kezét", pedig valóban ezért jött.

A Levin és a Scserbackij család régi moszkvai nemesi családok voltak, és mindig is közeli és baráti viszonyban álltak egymással. Ez a kapcsolat Levin egyetemista korában csak még inkább elmélyült. Együtt készült és jelentkezett az egyetemre a fiatal Scserbackij herceggel, Dolly és Kitty fivérével. Akkoriban Levin gyakran megfordult Scserbackijéknál, és beleszeretett a Scserbackij családba. Bármilyen különösen hangzik, Konsztantyin Levin valóban a házba, a családba szeretett bele, pontosabban a Scserbackij család női felébe. Levin a saját anyjára már nem is emlékezett, egyetlen nővére idősebb volt nála, így a Scserbackij-házban első alkalommal találkozott azzal a régi, nemesi, művelt és makulátlan családi körrel, amelytől apja és anyja halála megfosztotta. A család minden tagját, főleg a női felét, mintha valamilyen titokzatos, költői fátyol borította volna, és nemcsak hogy semmi hibát nem látott bennük, hanem a titokzatos, költői fátyol mögött a legemelkedettebb érzéseket, a legnagyobb fokú tökélyt vélte megpillantani. Hogy miért kellett ennek a három ifjú hölgynek egész napon át franciául vagy angolul társalognia, miért zongoráztak egymást váltva bizonyos órákban, ami felhallatszott a bátyjuk szobájába is, ahol a diákok tanultak, miért járt a házba a francia irodalom, a zene, a rajz, a tánc megannyi tanára, miért kocsizott ki bizonyos órákban a három ifjú hölgy Mlle Linonnal a Tverszkoj fasorra atlaszbundában – Dolly hosszúban, Nathalie félhosszúban, Kitty pedig egészen rövidben, úgyhogy formás lába a feszesre húzott piros harisnyában teljesen kilátszott –, miért sétálgattak a sapkáján arany kokárdát viselő lakáj kíséretében a Tverszkoj fasorban, mindez, és sok más, ami ebben a titokzatos világban történt, felfoghatatlan volt Levin számára, de azt tudta, hogy abban minden gyönyörű, és éppen ebbe a titokzatosságba volt szerelmes.

Diákévei alatt már majdnem beleszeretett Dollyba, a legidősebbikbe, de őt hamar hozzáadták Oblonszkijhoz. Azután a másodikba kezdett beleszeretni. Mintha csak érezte volna, hogy muszáj a három nővér valamelyikébe beleszeretnie, csak azt nem tudja eldönteni, hogy melyikbe. De Nathalie, alighogy bemutatták a társaságban, férjhez ment egy Lvov nevű diplomatához. Kitty még jóformán gyerek volt, amikor Levin befejezte az egyetemet. A fiatal Scserbackij herceg belépett a haditengerészethez, hamarosan belefúlt a Balti-tengerbe, és hiába volt a barátja Oblonszkijnak, Levin attól fogva kevesebbet érintkezett a Scserbackij családdal. Amikor az idei esztendőben, tél elején, egyévi falusi tartózkodás után Levin Moszkvába jött, és ismét találkozott Scserbackijékkal, végre megértette, kit is rendelt neki a sors a három lány közül.

Azt lehetett volna hinni, mi sem egyszerűbb annál, mint hogy ő, a jó családból való, inkább gazdag, mint szegény, harminckét éves férfi megkérje Scserbackaja hercegkisasszony kezét; kétség sem fért hozzá, hogy jó partinak tekintették volna. Csakhogy Levin szerelmes volt, ezért úgy képzelte, Kitty olyan tökéletes minden téren, annyira földöntúli lény, ő pedig olyan földhözragadt, alacsonyrendű valaki, hogy még csak fel sem merülhet, hogy a többiek és maga Kitty is méltónak tarthatnák hozzá.

Két bódult hónapot töltött Moszkvában, naponta találkozott Kittyvel a társaságban, ahová az ő kedvéért járt el, majd hirtelen úgy döntött, hogy a dolog lehetetlen, és hazautazott a falujába.

Meggyőződését, hogy a dolog lehetetlen, Levin arra alapozta, hogy a rokonság szemében ő kétségkívül előnytelen, méltatlan parti az elbűvölő Kitty számára, és hogy Kitty sohasem lenne képes szeretni őt. A rokonság szemében neki, Levinnek nincs semmilyen rendes és biztos foglalkozása, a társaságban elfogadott pozíciója, mikor pedig a kortársai, most, hogy ő harminckét éves lett, már mind ezredesek és szárnysegédek, professzorok, megbecsült vezetők, vasúti és bankigazgatók, vagy kormányhivatali elnökök, mint például Oblonszkij, ő meg (tisztában volt vele, milyennek láthatják mások) csak egy földesúr, aki marhatenyésztéssel foglalkozik, szalonkára vadászik, építkezik, vagyis tehetségtelen alak, akiből soha nem lesz semmi, aki, legalábbis a társadalom fogalmai szerint, ugyanazt csinálja, amit a többi semmirekellő ember.

A titokzatos, elbűvölő Kitty sohasem tudna szeretni egy ilyen csúf embert, amilyennek önmagát gondolta, s ami a fő, olyat, aki semmiben sem kiemelkedő. Ráadásul a korábbi kapcsolata Kittyvel – a felnőtt kapcsolata a gyermekkel, barátja húgával – szintén akadályt jelentett szerelme útjában. A magafajta jó, de csúf embert, úgy vélte, lehet szeretni mint barátot, de azzal a szerelemmel, amellyel ő szerette Kittyt, csakis szép, s ami a fő, rendkívüli férfit lehet.

Hallott ugyan róla, hogy a nők gyakran szeretnek bele csúf és egyszerű férfiakba, de nem hitt ebben, már csak azért sem, mert ő maga is csak szép, titokzatos és rendkívüli nőket volt képes szeretni.

Ám miután két hónapot falusi magányában töltött, sikerült elhitetnie magával, hogy ez nem az a fajta szerelem, amilyeneket zsenge ifjúkorában élt át, hogy ez az érzés egy perc nyugtot nem hagy neki, hogy nem élhet tovább, míg el nem dől, hozzájönne-e Kitty vagy sem, hogy elkeseredése csakis saját képzelgéséből fakad, s hogy semmilyen bizonyítéka sincs arra nézve, hogy kikosaraznák. Így azután azzal az erős elhatározással utazott fel ismét Moszkvába, hogy megkéri a lány kezét, és megnősül, ha elfogadják. Ha nem… de arra gondolni sem bírt, mi lesz, ha kikosarazzák.

7

A reggeli vonattal Moszkvába érkezve Levin anyai féltestvérénél, a nála idősebb Koznisevnél szállt meg, átöltözött, és bement fivéréhez a dolgozószobájába, hogy elmagyarázza neki, miért is jött, és tanácsot kérjen tőle, csakhogy a bátyja nem volt egyedül. Egy híres filozófiaprofesszor üldögélt nála, aki Harkovból utazott fel csakis azért, hogy tisztázzon vele egy félreértést, amely egy fontos filozófiai kérdésben támadt közöttük. A professzor heves vitában állt a materialistákkal, Szergej Koznisev pedig érdeklődéssel követte ezt a polémiát, s a professzor legújabb cikkét elolvasva levélben tárta elé saját elképzeléseit, azzal vádolva a professzort, hogy túlságosan engedékeny a materialistákkal szemben. Így hát a professzor tüstént ideutazott, hogy tisztázzák a dolgot. Divatos kérdésről volt szó: van-e határvonal az emberi tevékenységben a pszichológiai és a fiziológiai jelenségek között, s ha igen, hol húzódik?

Szergej Ivanovics a szokott, kedves és hűvös mosolyával fogadta öccsét, bemutatta a professzornak, majd folytatta a beszélgetést.

A sárgás bőrű, szemüveges, alacsony homlokú emberke egy köszönés erejéig hajlandó volt felfüggeszteni a vitát, azután ő is folytatta a beszélgetést, és ügyet sem vetett Levinre. Levin leült, várta, hogy a professzor elmenjen, de hamarosan érdekelni kezdte a vita tárgya.

Levin is találkozott a folyóiratokban azokkal a cikkekkel, amelyekről szó volt, el is olvasta őket, mert a természettudományi kar egykori hallgatójaként érdekelték az új tudományos eredmények, habár magában sohasem kapcsolta össze az embernek az állatoktól való leszármazását, a reflexeket, a biológiát és a szociológiát taglaló tudományos következtetéseket azokkal a kérdésekkel, hogy neki személy szerint mit jelent élet és halál, amelyek pedig egyre gyakrabban foglalkoztatták.

Bátyja és a professzor beszélgetését hallgatva felfigyelt rá, hogy többször is párhuzamot vontak a tudományos és az érzelmi kérdések között, néha már-már rá is tértek ez utóbbiakra, de ahányszor csak a legfőbb kérdés közelébe jutottak, úgy tetszett neki, nyomban vissza is hőköltek, és megint elmerültek a bonyolult különbségtevések, fenntartások, citátumok, utalások, tekintélyekre való hivatkozások világában, és a végén Levin már nemigen tudta kihámozni, miről is folyik a szó.

– Nem fogadhatom el – mondta Szergej Ivanovics a maga világos és precíz fogalmazásával, választékos hangsúlyozásával –, semmi módon nem érthetek egyet Keiss-szel abban, hogy a külvilágról alkotott képem teljes egészében benyomásokon alapszik. A legalapvetőbb fogalmat, a lét fogalmát nem érzetekből nyertem, minthogy nem is létezik olyan szerv, amely ezt a fogalmat közvetíthetné.

– Igen, de Wurst, Knaust és Pripaszov azt válaszolja erre, hogy az ön létfelfogása az érzetek összességéből ered, hogy ez a létfelfogás az érzetek eredménye. Wurst egyenesen leszögezi, hogy amennyiben nincsenek érzetek, nincs létfelfogás sem.

– Én éppen ellenkezőleg mondanám – kezdte Szergej Ivanovics…

Itt azonban Levinnek megint úgy tűnt, hogy miután a legfontosabb dolog közelébe értek, ismét visszahőköltek, ezért úgy döntött, feltesz a professzornak egy kérdést.

– Tehát ha az érzéseim megsemmisülnek, a testem meghal, nincs is többé semmiféle létezés? – kérdezte.

A professzor bosszúsan, már-már intellektuális fájdalommal fogadta ezt a közbeszólást, úgy pillantott a kérdezőre, mintha az inkább hajóvontatóhoz és nem filozófushoz hasonlítana, majd Szergej Ivanovics felé fordította tekintetét, mint aki azt kérdezi: mit lehet erre mondani? Ám Szergej Ivanovics, aki egyáltalán nem olyan ellentmondást nem tűrően és egyoldalúan beszélt, mint a professzor, és akinek a fejében maradt hely arra is, hogy a professzornak válaszoljon, meg arra is, hogy megértse azt az egyszerű és természetes nézőpontot, amelyből a kérdést feltették, mosolyogva így szólt:

– Ebben a kérdésben egyelőre nincs jogunk dönteni…

– Nem állnak rendelkezésünkre adatok – erősítette meg a professzor, majd folytatta az érvelést. – Nem – mondta –, rá kell mutatnom arra, hogy amennyiben, mint Pripaszov világosan leszögezi, az érzetnek a benyomás az alapja, akkor határozottan különbséget kell tennünk a két fogalom között.

Ettől a pillanattól kezdve Levin nem figyelt oda, és alig várta, hogy a filozófus elmenjen.

8

Amikor a filozófus elment, Szergej Ivanovics a fivéréhez fordult.

– Nagyon örülök, hogy feljöttél. Hosszabb időre? Hogy áll a gazdaság?

Levin tudta, hogy a gazdaság igen kevéssé érdekli bátyját, s csak amúgy leereszkedően kérdezi felőle, ezért csupán a búza eladásáról meg pénzügyekről beszélt neki.

Levin a nősülési szándékáról akart beszámolni a bátyjának, és a tanácsát akarta kérni, ezt szilárdan feltette magában, de bátyját megpillantva, a professzorral való diskurálását hallgatva, s azt a leereszkedő tónust hallva, amellyel bátyja a gazdálkodásról kérdezte (az anyai birtokot nem osztották fel, mindkét részt Levin igazgatta), úgy érezte, valamiért képtelen volna bátyjával a nősülési szándékáról beszélgetni. Úgy érezte, bátyja nem úgy tekintene a dologra, ahogyan ő szeretné.

– No és hogy van a zemsztvo? – kérdezte Szergej Ivanovics, akit nagyon érdekeltek a zemsztvo ügyei, és nagy jelentőséget tulajdonított neki.

– Őszintén szólva nem is tudom…

– Hogyhogy? Hiszen tagja vagy az elöljáróságnak.

– Már nem, kiléptem – felelte Konsztantyin Levin –, sőt a gyűlésekre sem járok el.

– Nagy kár! – jelentette ki homlokát ráncolva Szergej Ivanovics.

Levin önmaga igazolására magyarázni kezdte, mik történtek a járási gyűléseken.

– De hát ez mindig így megy! – szakította félbe Szergej Ivanovics. – Mi, oroszok már csak ilyenek vagyunk. Lehet, hogy éppen ez a jó tulajdonságunk, hogy látjuk a hibáinkat, csak aztán eltúlozzuk őket, iróniával vigasztalódunk, amiért soha nem kell messzire mennünk. Én csak annyit mondok neked, ha olyasféle jogokat adnánk más európai népeknek, amilyenekkel a zemsztvót felruháztuk, a németek és az angolok tüstént szabadságot teremtenének abból, amin mi csak nevetünk.

– Mit csináljunk? – mondta bűntudatosan Levin. – Részemről ez volt az utolsó próbálkozás. Mindent beleadtam. De nem megy. Nem nekem való.

– Nem arról van szó, hogy nem neked való – mondta Szergej Ivanovics –, hanem inkább arról, hogy helytelenül szemléled a dolgot.

– Meglehet – felelte csüggedten Levin.

– Képzeld, Nyikolaj fivérünk megint itt van.

Nyikolaj Levinnek édesbátyja, Szergej Ivanovicsnak anyai féltestvére volt, bukott ember, vagyona nagy részét elverte, a legfurcsább és legrosszabb társaságba keveredett, és összeveszett a fivéreivel.

– Mit nem mondasz! – szörnyülködött Levin. – Honnan tudod?

– Prokofij látta az utcán.

– Itt, Moszkvában? Hol van most? Tudod? – Levin felállt, mint aki máris indulni készül.

– Már sajnálom, hogy elárultam – mondta Szergej Ivanovics, a fejét csóválva öccse izgatottsága láttán. – Megérdeklődtem, hol lakik, és elküldtem neki a Trubinnak adott váltóját, amit kiegyenlítettem. Ezt válaszolta.

Szergej Ivanovics kivett a papírnehezék alól és átnyújtott az öccsének egy levelet.

Levin elolvasta a furcsa, ismerős kézírással írt cédulát. „Alázatosan kérem, hagyjatok engem békén. Csak ennyit kívánok szeretett fivéreimtől. Nyikolaj Levin."

Levin elolvasta, és kezében a cédulával, lehajtott fejjel állt Szergej Ivanovics előtt.

Lelkében harcot vívott az óhaj, hogy pillanatnyilag felejtse el szerencsétlen bátyját, és a tudat, hogy ez helytelen lenne.

– Nyilvánvalóan meg akart sérteni – folytatta Szergej Ivanovics –, csakhogy ő nem tud engem megsérteni, én teljes szívemből szerettem volna segíteni rajta, de tudom, hogy ez lehetetlen.

– Igen, igen – bólogatott Levin. – Megértem és értékelem az álláspontodat, de én mégis elmegyek hozzá.

– Menj, ha akarsz, bár nem tanácsolom – mondta Szergej Ivanovics. – Ami engem illet, nem félek attól, hogy sikerül téged összeveszítenie velem, de a te érdekedben nem tanácsolom, hogy elmenj hozzá. Nem lehet segíteni rajta. De persze azt csinálsz, amit akarsz.

– Talán nem lehet segíteni rajta, de én éppen most – erről majd máskor – úgy érzem, nem tudnék nyugodt maradni.

– Nem értem, mire célzol – mondta Szergej Ivanovics. – Csak egyvalamit értek – tette hozzá –, azt, hogy ez lecke alázatból. Másként, több elnézéssel tekintek arra, amit aljasságnak neveznek, mióta fivérünk, Nyikolaj azzá lett, amivé… Te is tudod, mit művelt…

– Ez rettenetes, rettenetes! – kesergett Levin.

Szergej Ivanovics inasától megkapva bátyja lakcímét, feltette magában, hogy rögtön elmegy hozzá, de aztán meggondolta a dolgot, és úgy döntött, inkább estére halasztja. Előbb a lelki nyugalma érdekében azt kell dűlőre vinnie, amiért Moszkvába utazott. Így hát a fivérétől Oblonszkij hivatalába ment, majd megtudva, hol lesznek Scserbackijék, oda sietett, ahol ezek szerint megtalálja Kittyt.

9

Négy órakor Levin dobogó szívvel szállt ki a bérkocsiból az Állatkertnél, és elindult az úton a szánkózódombok meg a korcsolyapálya felé, most már biztosan tudva, hogy Kitty ott lesz, mert a bejáratnál megpillantotta Scserbackijék hintóját.

Fénylő, hideg nap volt. A bejáratnál sorban álltak a hintók, szánok, bérkocsik és zsandárok. Az úri közönség ragyogó kalapokban tündöklött a verőfényben, nyüzsgött a kapunál és a tisztára söpört ösvényeken, a faragott tetejű orosz házikók között; a park vén, bodros nyírfái mintha új, ünnepi köntöst öltöttek volna, úgy lehúzta ágaikat a hó.

Ment a korcsolyapályához vezető úton, és azt mondta magában: „Nem kell izgulnom, meg kell nyugodnom. Mit akarsz? Miért csinálod? Hallgass már, te ostoba!" – rótta meg a szívét. És minél inkább igyekezett megnyugodni, annál nehezebben kapott levegőt. Odakiáltott egy ismerőse, de Levin azt sem tudta, kicsoda az illető. Odaért a dombokhoz, amelyeken lefelé sikló és felfelé igyekvő szánkók láncai csörögtek, robogó szánkók zörögtek, és vidám hangok kiáltoztak. Tett még néhány lépést, és kitárult előtte a jégpálya – és a korcsolyázók közt rögtön felismerte őt.

Abból ismerte fel, hogy a szívét boldogságos rémület szorította össze. Ott állt, egy másik hölggyel beszélgetve, a pálya túlsó oldalán. Semmi különös nem volt sem az öltözékében, sem a tartásában, Levin mégis olyan könnyedén felismerte a tömegben, akár egy rózsaszálat a csalán közt. Mindent beragyogott maga körül. Mosoly volt, amely mindenre sugárzott. „Tényleg odamehetek, ráléphetek a jégre, és odamehetek hozzá?" – töprengett magában. A hely, ahol a lány állt, elérhetetlen szentélynek tetszett, és volt egy pillanat, amikor Levin majdnem sarkon fordult, olyan rettenetesen érezte magát. Erőt kellett vennie magán, és úgy okoskodnia, hogy lám, mindenféle emberek járkálnak a lány körül, így éppenséggel ő is jöhetett merőben azzal a céllal, hogy korcsolyázzon egyet. Lement, kerülve, hogy sokáig nézze, akár a napot, de akár a napot, akkor is látta, amikor nem nézett oda.

A hétnek ezen a napján, a napnak ebben a szakában csupa olyan ember verődött össze a jégen, akik egy társasági körhöz tartoztak, és jól ismerték egymást. Akadtak valóságos korcsolyázómesterek, akik büszkélkedtek művészetükkel, meg kezdők is, akik félénk, ügyetlen mozdulatokkal tologatták maguk előtt a széket, fiúk is, meg öregek is, akik egészségügyi okokból korcsolyáztak; Levin szerencsés kiválasztottnak látta mindet, mert itt lehetnek a lány közelében. Különféle korcsolyázók érték be Kittyt, siklottak oda hozzá közönyösen, még beszélgettek is vele, sőt tőle függetlenül élvezkedtek, kihasználva a nagyszerű jeget és a szép időt.

Nyikolaj Scserbackij, Kitty unokatestvére kurta kabátban és feszes nadrágban ült egy padon, lábán korcsolya, s Levint megpillantva odakurjantott neki:

– Á, a legjobb orosz korcsolyázó! Régóta van itt? A jég kitűnő, húzzon korcsolyát!

– Nincs is korcsolyám – felelte Levin, és elcsodálkozott ezen a vakmerőségen és szabadosságon a lány jelenlétében, s egy pillanatra sem vette le a szemét Kittyről, noha nyíltan nem nézett rá. Úgy érezte, közeledik hozzá a nap. A lány a pálya sarkában volt, s most szögben megvetve keskeny kis lábát a magas szárú cipőben, félénken feléje korcsolyázott. Elébe vágott egy orosz ruhás fiú, kétségbeesetten hadonászva, majdnem a földig hajolva. A lány nem állt valami biztosan a lábán; kihúzta a kezét a zsinóron függő kis muffból, és minden eshetőségre készen széttartotta, úgy pillantott Levinre, akit felismert, s egyszerre mosolygott őrá, és nevetett saját félelmén. A fordulatot leírva elrúgta magát ruganyos lábával, és egyenesen odasiklott Scserbackijhoz, megragadta a karját, mosolygott, bólintott Levinnek. Szebb volt, mint amilyennek képzelte.

Amikor rágondolt, teljes egészében el tudta képzelni, különösen gyermekien nyugodt és jóságos, kicsi, szőke fejének báját, amely olyan kecsesen ült a formás, kislányos vállak közt. Éppen gyermeki arca és szép, karcsú alakja adta a báját, amire Levin oly jól emlékezett; de, mint mindig, a legváratlanabb és legmegdöbbentőbb szelíd, nyugodt és őszinte szemének pillantása volt, s főleg a mosolya, amely valamilyen varázslatos világba röpítette át Levint, ahol oly meghatódottnak és ellágyultnak érezhette magát, mint kora gyermekségének ritka napjaiban.

– Régóta van itt? – kérdezte Kitty a kezét nyújtva. – Köszönöm – tette hozzá, amikor Levin felemelte a muffból kiesett zsebkendőjét.

– Én? Nem, csak tegnap óta… azazhogy most jöttem – felelte Levin, izgalmában nem értve a kérdést. – El akartam menni magukhoz – mondta, majd eszébe jutott, mi célból is akarja felkeresni a lányt, összezavarodott és elpirult. – Nem is tudtam, hogy korcsolyázik, méghozzá ilyen jól.

Kitty figyelmesen nézett rá, mint aki szeretné megérteni zavarának okát.

– A maga dicsérete sokat ér. Itt legendákat mesélnek arról, hogy maga a legjobb korcsolyázó – mondta, és fekete kesztyűs kis kezével leveregette a muffról a ráhullott dérkristályokat.

– Igen, valamikor szenvedélyes korcsolyázó voltam; tökélyre akartam fejleszteni a tudásomat.

– Maga, úgy látszik, mindent szenvedélyesen csinál – mondta mosolyogva a lány. – Nagyon szeretném látni korcsolyázni. Húzza fel, és korcsolyázzunk együtt.

„Együtt korcsolyázni! Hát lehetséges ez?" – gondolta Levin, és ránézett.

– Máris – mondta.

És ment korcsolyát húzni.

– Rég járt nálunk, uram – mondta a gondnok a lábát tartva és megszorítva a sarokcsavart. – Azóta már nincsenek is mesterek az urak közt. Jó lesz így? – kérdezte, összébb húzva a szíjat.

– Jó, jó, csak siess, kérlek – felelte Levin, nehezen őrizve meg a boldog mosolyt az arcán, amely önkéntelenül is kiült rá. „Igen – gondolta –, ez az élet, ez a boldogság! Együtt, mondta, korcsolyázzunk együtt. Most mondjam meg neki? De hiszen éppen azért félek megmondani neki, mert most boldog vagyok, mert még remélhetek… De akkor majd?… Nem kell! De kell, kell! Az ördögbe ezzel a gyávasággal!"

Lábra állt, levetette a kabátját, nekifutott a házikó körüli rücskös jégen, kisiklott a simább felületre, és minden erőlködés nélkül repült tova, mintha csupán az akarata diktálná, hogy gyorsít-e, lassít, vagy irányt vált. Félénken közeledett a lányhoz, de a mosolya újból megnyugtatta.

Kitty a kezét nyújtotta, és egymás mellett siklottak, fokozva a sebességet, s minél gyorsabban mentek, a lány annál erősebben kapaszkodott a kezébe.

– Magától hamarabb megtanultam volna korcsolyázni, magában valamiért megbízom – mondta Kitty.

– Én is bízom magamban, amikor maga rám támaszkodik – mondta ő, s rögtön meg is rémülve attól, amit mondott, elvörösödött. És valóban, amint kimondta ezeket a szavakat, mintha felhők mögé bújt volna a nap, a lány arcából kiveszett a gyöngédség, és Levin felismerte szokásos arcjátékát, amikor erősen gondolkodik: a homlokán megjelent egy ráncocska.

– Nincs semmi baja? Bocsánat, nincs jogom ilyet kérdezni – tette hozzá gyorsan.

– Miért volna?… Nem, nincs semmi bajom – felelte a lány hűvösen, majd megkérdezte: – Találkozott már Mlle Linonnal?

– Még nem.

– Akkor menjen oda hozzá, nagyon szereti magát.

„Mi ez? Megbántottam. Istenem, segíts!" – gondolta Levin, és odairamodott az ősz fürtű francia öregkisasszonyhoz, aki egy padon üldögélt. Mosolyogva, hamis fogsorát kivillantva, mint régi barátot üdvözölte őt.

– Lám, növögetünk – mondta, a szemével Kitty felé mutatva –, idősebbek lettünk. Tiny bear{8} most már nagymedve! – folytatta nevetve a kisasszony, és eszébe idézte Levinnek a tréfáját a három lánykáról, akiket három medvének nevezett az angol mese után. – Ugye emlékszik, hogy ezt mondta?

Levin semmi ilyesmire nem emlékezett, pedig a nevelőnő már tíz éve nevetett ezen a tréfán, annyira tetszett neki.

– No, menjen csak, korcsolyázzon! Ugye, a mi Kittynk is milyen ügyesen korcsolyázik?

Amikor Levin ismét odaért Kittyhez, a lány arca már nem volt szigorú, szeme ugyanolyan őszintén és nyájasan nézett, de azért Levinnek úgy rémlett, nyájasságában van valami szándékoltan nyugodt jelleg. Elszomorodott. Kitty az öreg nevelőnőjéről meg a különcségeiről beszélt, és az életéről kérdezte Levint.

– Nem unatkozik télen ott a faluban?

– Nem, nem unatkozom, nagyon sok a dolgom – felelte Levin, érezve, hogy a lány őt is rákényszeríti arra a szándékoltan nyugodt tónusra, amiből nem lesz ereje kivergődni, mint ahogy a