Mi történt avagy sem

By Parti Nagy Lajos

,,A legjobb tréning a valóság. - mondja nekünk Parti Nagy Lajos új elbeszéléskötetének egyik szereplője. ,,Legjobb póráz az ember! - tudjuk meg egy másiktól. Hogy igazuk van-e vagy sem, döntse el mindenki maga. Parti Nagy újabb novelláiban rengeteg minden történik napjaink és tegnapjaink holnaptalan Magyarországán Tömpemizsértől Budapesten és az elbeszélői tudat álomperonjain át Csőpépig. Véletlen találkozások, vétlen balesetek, szándék nélküli csodák, lépték nélküli dumák. Régi ismerősök. Angyalok és házmesterek. Az anyanyelvi figurák a magyar nyelv korábban nem ismert mélységeit és lehetőségeit tárják elénk. Parti Nagy műhelyében megint olyan nyelvek születtek, melyekben a margón lévők argója, a megalázottak dadogása a legváratlanabb pillanatokban egészül ki a hétköznapok lírájával és a szerző frenetikus leleményeivel. A karneváli groteszk is így kerül egy szaggatottan pontos vonalba Parti Nagy szociális realizmusával. Ez a civilpróza kegyetlenül pontos lát- és létlelet mindnyájunk mai Magyarországáról.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Jan 17, 2014
• ISBN: 9789631431438

Book preview

cover.jpg

PARTI NAGY LAJOS

MI TÖRTÉNT

AVAGY

SEM

PARTI NAGY LAJOS

MI TÖRTÉNT

AVAGY

SEM

MAGVETŐ

BUDAPEST

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

Budapest

© Parti Nagy Lajos, 2013

Felelős szerkesztő: Szegő János

A Borítót Szilágyi Lenke fotójának felhasználásával Pintér József tervezte

ISBN 978-963-14-3143-8

elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

AZ IRÓNIA HATÁRAI

Illetőm valóságosnak tűnik, noha egy hajnali álom foszladékaiból kecmereg elő. Öltözéke érdektelen, szürke sál, ballonkabát, bal szemén virító kötés. Ha netán a szemét nézem, mondja, annak csókolom van, az majdnem kifolyt nemrégiben, bár valamennyit fog vele látni, ha a retina is úgy akarja. Elmeséli röviden, mást kezdeni vele úgyse tud.

Ismerjük egymást, így akár tudhatom is, hogy ő rendszeresen kocogott eddig. Futásnak mondta, de azért az kocogás volt, semmi több. Hetente kétszer-háromszor fölült a trolira, pont a park sarkán tette le, ahol futni szokott. Többnyire esténként volt rá ideje, és jó is volt úgy, az ő szorongó teste estére járatódik be annyira, amennyire, reggel csak fahasáb és rémület. Van, aki tart a sötéttől, de ő inkább szerette, úgyszólván beletakarózott. Annyi fény mindig volt, hogy a futók látták egymást, kontúrokat legalábbis, ami elég.

Ez a közpark meglehetősen kedvelt, évszázados fák, bokrok, lankás rétek, piros műanyag-futóút. Utóbbi őt a kakasbőrre emlékeztette, de nem ezért utálta, hanem mert puhább volt a kelleténél. A közbiztonsággal sose volt baja, ha hideg volt, ha szemetelt az eső, előfordult, hogy hosszú percekig egy lélekkel se találkozott, de mindig tudta, illetve érezte, hogy vannak a parkban rajta kívül. El se hinném, hogy milyen sokan futnak, magukban is, falkában is, s ezek között van egy kimondatlan összetartás.

Azt tudni kell, a futóút nem járda, egyrészt mert a futóknak van fenntartva, másrészt mert elég keskeny – érthető, ha ki vannak alakulva bizonyos íratlan szabályok, hogy lassan a tárgyra térjen. Ő legalábbis ezt hitte, kialakulnak.

Például, ha ketten jönnek, méghozzá egymás mellett, akkor, meglátván őt, azaz a konkrét bárkit, aki szembejön, szépen egymás mögé rendeződnek. Még olyankor is, ha mondjuk a szembejövő nem a menetirány szerinti jobb oldalon közeledik. Ezzel nem saját magára céloz, ő a „jobbra tarts"-ot reflexből betartja, dacára, hogy nem vezet autót.

Beláthatom, elemi érdek, hogy legyenek szabályok, legyen valami józan ész, összhang, parki minimum, hisz nem is mindig könnyű kitérni a fák és bokrok, meg főleg a kifogyhatatlan, halomban ott rohadó falevelek miatt. Ráadásul, ha valaki csupán gyalogol, teljesen evidens, hogy utat engedjen annak, aki futva közeledik. Ezért futópálya. Illetve kocogó.

Nyolc óra lehetett, mikor emberem észrevett egy gyalogos párt, jöttek vele szembe. Látszott, hogy nem szerelmesek, hanem futók, akik épp gyalogolnak. Nem is civilek, a sétáló civil másként teszi a lábát, futóval össze nem lehet téveszteni, sötétben sem. Mikor meglátták őt, mert meglátták időben, legalábbis a fluoreszkáló hajpántját, a nagydarab férfi nem sorolt be a nő mögé, de nem is lépett le a murvára, hogy helyet adjon neki.

Mit volt mit tenni, az én illetőm tért ki, emiatt kénytelen volt belegázolni egy nagy kupac vizes levélbe. Persze hogy lelassított, majd elhaladva mellettük jól hallhatóan megköszönte a kedvességet.

Nem mondja, hogy nem volt a hangjában irónia.

Tíz-tizenkét lépés után észlelte, hogy azok ketten jönnek utána. Pontosabban kocognak, némán és összehangoltan, mint az őrkutyák. Kicsit gyorsított, követői szintén, s már csak pár méterrel voltak mögötte.

Azt hiszi, elfut a kis geci, hallotta a nőt. Vontatottan beszélt, orrhangon, és egy szemernyit sem lihegett.

Iceg, felelte a férfi. Azt mondd, hogy iceg.

Emberemnek ekkor remegni kezdett a gyomra, s mivel amúgy sem tudott volna tovább gyorsítani, visszaállt a maga cammogós tempójára. Vette a levegőt orron át, nézett maga elé a kakasbőrre, igyekezett szórakozottnak vagy elmélyültnek tűnni, akit a saját teste, e kopottas, de nem örömtelenül működő szerkezet érdekel, semmi más. Pedig nagyon megijedt, az az igazság.

Követői egy szempillantás alatt utolérték, két laza nagymacska voltak hozzá képest. Közrefogták, futottak mellette szorosan, Scylla és Charybdis csuklyában. Kámforszaguk volt. Nem igazán volt bátorsága rájuk nézni, sokat amúgy sem látott volna, legföljebb egy-egy világosabb foltot, szemfehérjét.

Mit köszöntél te meg nekem, iceg, ha szabad kérdeznem, kérdezte a férfi egész közelről, kis híján összesúrlódott a combjuk.

Semmit, lihegte ez az illető, és mivel kicsit megbillent, úgy gondolta, lesz, ami lesz, jobb, ha megáll. Alig kapott levegőt. Azok is megálltak.

Hogyhogy semmit, nyafogta a nő.

Semmit nem köszöntem meg, folytatta emberem, amint meg tudott szólalni, hanem, már bocsánat, ironizáltam.

Fujika, mondta a nő.

Szóval úgy csináltam, mintha gyalogos létükre egymás mögé tetszettek volna lépni. Hogy utat engedjenek. Ahogy illik, tette hozzá, és egy pillanatra átjárta az önbecsülés ritka öröme.

De hát mi nem tetszettünk egymás mögé lépni, igaz, Nyunyó, csóválta a fejét a férfi.

Naná, hogy nem, nyafogta a nő. Az ilyen kisgecik előtt faszom, aki egymás mögé lép.

Szafaládém, mondta kis rosszallással a férfi.

Nézzék, nem akartam senkit megbántani, önök is futók, én is, ne vesszünk már össze ilyen hülyeségen, mondta emberem, és egyre vékonyodott a hangja. Legalább karácsony előtt ne! Lehetséges, hogy önök nem vettek észre a sötétben, illetve csak későn, ez esetben bocsánatot kérek, menjen ki-ki az útjára.

Már hogyne vettünk volna észre, kisféreg, mondta a férfi. Messziről észrevettünk, ahogy lihegsz.

Meg köpködik, mondta a nő. Egész csulákat. És még az ilyen veszi szájára a karácsonyt.

Hadd magyarázzam meg! Szerintem az lett volna a logikus, ha utat engednek, ugye, futópályán, véleményem szerint, a futónak van elsőbbsége, mármint a gyalogossal szemben, mondta emberem, aki, félelem ide vagy oda, legjobban a saját nevetségességétől szenvedett.

Az ilyen szopócitrom icegeknek mér kéne utat engedni? Te érted ezt, Nyunyó, kérdezte a férfi.

A Dunába kéne taposni inkább. A faszverő iróniájával, már bocsánat, mondta a nő.

Nem beszélve, hogy ha vélemény van, mondta panaszos, éles hangon a férfi, azt civilizált lény megmondja. Szemtől szembe. Ember az embernek, hogy hé, iceg, álljál félre! Nem, Nyunyó?

Naná, de az ilyen mind ilyen. Sunyi. Azt hiszi, sose jár le az iceg kis ideje. Meg kell büntetni, nyafogta a nő.

Az én illetőm itt összeszedte a méltósága maradékát, fölcsattant, hogy kikéri magának, hagyják őt békén, és a tőle telhető leggyorsabban futni kezdett. Pánikszerűen menekülni, hogy pontos legyen. Alig állta meg, hogy ne sikítson.

A nagydarab férfi szó nélkül utánaeredt. Pár méter után beérte, és összerúgta a bokáját. Még csak el se gáncsolta, megkoccantotta finoman.

Emberem hatalmasat esett, arccal előre, rá a saját apró öklére, abba ütötte bele a szemét. S akkor végre felsikoltott. Folyt az orrából a takony, a vér, dőlt a szeméből a könny, de nem ájult el.

Feküdt, nem mert mozdulni.

Hallotta a nőt, ahogy azt kérdezi: Megrugdosod?

Nem, mondta a férfi. Menjünk, Nyunyó. Az ember azért ember, hogy ne legyen olyan állat, mint ezek. Igazam van?

Naná, mondta a nő, és elindultak a sötétben.

Nagyon fölizéltam az agyam, mondta távolodóban a férfi.

Most már nyugodj meg, mondta a nő. Fussunk!

Azzal futni kezdtek, emberem pedig feküdt ott, meg akart halni, de mikor érezte, hogy nagyobb a baj, mégis felállt. Viszonylag hamar kibotorkált a parkból, egy presszóban hívtak neki mentőt, illetve rendőrt. Bevitték, ellátták, megműtötték.

Másnap feljelentést tett ismeretlen tettes ellen. Magasak voltak és kámforszaguk volt, ennyit tudott mondani személyleírás gyanánt, persze hogy kinevették a rendőrségen. Jobb, ha arra gyúr, mondta a készséges rendőrnő, hogy magától akadt össze a bokája.

És ha emberem reálisan végiggondolja, ebben lehet is valami.

JÁSZOL-ESZTRÁD

Hajnali negyed négy lehet, mikor a laptopom megzizzen, és saját akaratából lejátszik nekem egy változó minőségű videófelvételt, néhol csúnya beletörlésekkel, és vágásokkal.

A felvételen karácsony van, kora nyári kiadásban, de a hó az valódi.

A pornópincérnő szerint az idei stáb génkezelt felhőkkel dolgozik, miközben, kapaszkodjak meg, a logó kézimunka, kínai, mint minden. Ünnepélyesen pilinckéznek a standardnél kicsivel nagyobb pihék, tán hogy jobban rájuk férjen a világhírű energiaital logója, nem mondom a nevét, minden ilyen bakiért büntetnek, öt dollár, tíz dollár, ha az ember adásban óvatlankodik – és itt, a szeretet ünnepén minden az adásról szól –, szép kis summa összejön hamar. Igaz, a tombola nyerteseinek később levásárolható, de akkor is.

Odakinn a nyílt tenger még világos, ám itt, a Trabantubai-öbölben már lassan, puhán sötétedik. Az öböl egy páratlan márványkatlanban fekszik, a tömör sziklaoldal mesterséges párkányain kigyúlnak a látványtemplomok, kaszinók, szeretetszállodák ünnepi fényei. De e fényár csak szelíd, vidéki hunyorgás a pompás luxushajóéhoz képest, amely a strand-kikötőben, húsz emelet magasan tornyosul fölöttünk, kései beszállók fölött.

Születésnapi party lesz, értelemszerűen a nulladik, a szokásos betlehemi reality-vel, meg celebek tömegével, stb. Projektek és prezentációk százait kéne itt felsorolni a bioszafaritól, a látványdisznótorig vagy a szamártejfürdőig, nem tesszük, viszont ide igyekszünk.

A nyomtatott programfüzet is kisebb könyv, benne vagyok, kísérőm a biztonság kedvéért megnézi és mosolyog.

Látja rajtam, mondja, hogy nem merem megkérdeni tőle, mivel is lépek föl, mert hátha akkor nem visz be a hajóra, de ne baszkódjak, bevisz, neki ez a munkája, a részleteket majd megtudom odafönt. Egyébként nem kell problémázzak, avval lépek fel, amivel mindig.

A Trabantubai-öböl nagyjából Fonyód-sziget irányába néz. Igen feltűnő, hogy úgyszólván a kijáratáig szokatlanul sekély a víz, s mintha ki is lenne csempézve. A diszkrét medervilágításban látszik, hogy az alját pénzérmék borítják vastagon. Adakozás a világ nehézfém-károsultjai részére, mondja kísérőm, s hogy ide speciel dobhatok forintot is.

Előmelegített víz, 24 celsius, mosolyog az utolsó ellenőrző pontnál a szamáron ülő, mulatt rendőrnő. Derékig ér, teszi hozzá, mert itt minden a gyerekekért van. Maga a hajó is, a kutya- és bikaviadalok idejétől eltekintve, gyermeküdülő. Úgy hírlik, az Uncle Noé névre lesz keresztelve, ez még surprise, egyelőre túrórudi-színű molinó takarja a névtáblát a büszke hajóorr alatt. Ha nyakunk törnénk, se látnánk fel odáig.

T. Rudi, mondja kísérőm feddő mosollyal, és felírja a rendőrnő számát. Aztán mágneskártyával kinyitja az apró személyzeti bejáratok egyikét, melyek a rakpart magasságában sorakoznak. Előreenged, s mielőtt becsukná utánunk az ajtót, a gurulós hajóhidat egy derűsen durva mozdulattal visszarúgja a kőperemre. Minek ez, ha egyszer álmodunk, súgja a fülembe, született japán, erős zentai tájszólással.

Ha el is veszteném őt, amire van esély, én csak érezzem otthon magamat, mondja, evvel eltűnik. Pontosabban felszívódik, elpárolog, érzem az édeskés kókuszillatát. Este kilencig mindössze az a feladatom, hallom még a semmiből, hogy feljussak a Betlehem-fedélzetre. Ha valahol akadékoskodnak, mert, hála az égnek, sok a biztonsági ember, mondjam, hogy „Jászol-esztrád, Hungary", s mehetek is tovább.

Egy ilyen Sárbogárd-méretű luxushajó belsejében nem könnyű célzottan haladni. A végtelen folyosókon, ha jön is egy-egy kihalt szakasz, az újabb kanyar vagy lengőajtó után biztos, hogy jóleső nyüzsgés fogad, s azonmód egy nagy, prezentáló család tagjának érezhetem magamat.

Egyik pillanatról a másikra a Háromkirályok-hasonmás versenyen vagyok. Megvolt a lángos csillag evés, most tartanak a közös zsákbafutásnál, merő sikítozás és izgalom a Bowling-pálya. Öt dollárért minden felnőtt néző guríthat, ha csak meghallják a golyó dörgését, a hasonmások zsákostól fölugranak, hiszen haladók mindannyian, és a pontversenybe ez is beleszámít.

A hajó minden szegletében óriási a készülődés, átlátszó bioporszívók zúgnak mindenfelé, filippino takarítónők integetnek, mosolygva kívánnak sok sikert a szülésnél.

Otthonkás, brandenburgi asszonyokat pillantok meg egy üzemcsarnokban, ülnek a fellobogózott futószalag előtt, libákat vágnak, villog a lézer a kezükben. Mind sztereo fülvédőt visel a gágogás miatt, ők legalább hallani fogják a közvetítést. A Happy Birthday-t – sajnos, ezt egyszerűen nem lehetett titokban tartani – a New York-i Szimfonikusok fogják játszani.

Pár folyosóval odébb moldáv erdőmunkások motoros fűrésszel ananászt szeletelnek, lassan jövök rá, hogy nem az ananászon, hanem a bonyolult koreográfián, a lelkes összmunkán van a hangsúly, s e bogárszemű fiatalemberek alighanem föllépő kollegák.

Hamarosan komoly, szürkeruhás óvodások tűnnek fel, szemenként ragasztják a kristálycukrot koktélos-poharak peremére, robotmikulás vigyáz rájuk, piros virgács a kezében. Mikor azt hallják a hangszóróból, hogy megérkezett a Zalai Disznóölők Szövetsége, fegyelmezetten tapsolni kezdenek.

Itt, nem először, technikai zavar támad, mintha megkergették volna a kamerát, azt még hallom, hogy a nagyöbű Heródes-lövő Verseny első futamát várjuk a Wilhelm Tell-lőtérfedélzeten, aztán csönd és sötét.

Mikor visszajön a kép, több szinttel följebb, valamelyik koktél-fedélzeten ülök egy bárpultnál, frakkzakóban és tengerészcsíkos alsónadrágban. Váratlanul befogják a szemem. Én vagyok, ne kakkants be, mondja nevetve