Árnyékporocska: Kner Piroska élete és receptjei

By Parti Nagy Lajos

Kner Piroska a Gyomai Kner Nyomda alapítójának, Kner Izidornak volt a legfiatalabb húga. 1877-ben született Gyomán, élete nagyobb részében háziasszonyként élt Rákosligeten. 1915-ben, a kor divatjának megfelelően, ő is írt egy szakácskönyvet, ám hiába remélte, hogy a családi kiadónál megjelenik, valahogy mindig hátrébb sorolódott az ő könyve. Az első világháború és az azt követő válságos időszak aztán végképp elsodorta, hisz addigra a spórolós szakácskönyvek ideje jött el. Kner Piroska kézirata a rákosligeti ház padlására került sok más holmival együtt, míg évtizedekkel később a ház új tulajdonosa ráakadt. A gyomai Határ Győző Városi Könyvtár és a Magvető közös vállalkozásában most végre megjelenik az annak idején gondosan összeállított szakácskönyv, amely ma is tökéletesen használható, a levesektől vezet végig a desszertekig és a befőzésig. Hogy „igazságot szolgáltassunk"" Kner Piroskának, Parti Nagy Lajos egy kísérő könyvben idézi meg élete fontosabb mozzanatait a családi levelezés és más dokumentumok alapján. Az „emlékmondatok"" varázslatos bepillantást adnak az ismeretlenség homályából épp csak kiemelkedő nőalak és családja, a nagy múltú nyomdász- és művészdinasztia küzdelmes sorsába.A két könyvet Kner Antikva betűkből, Kozma Lajos díszítőelemeit felhasználva tervezte Pintér József, és a Gyomai Kner Nyomda nyomtatja, ahogy annak idején történhetett volna.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Dec 23, 2021
• ISBN: 9789631441819

Book preview

Borítódekordekor

© Parti Nagy Lajos, 2021

A kötetet támogatta a

Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem

MATE

A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Európa egyik legnagyobb agrárfókuszú, multidiszciplináris felsőoktatási intézménye. A MATE egyedülálló infrastruktúrával és oktatási képességekkel rendelkezik számos tudományterületen, ahol a tradíciókat ötvözi a modern kor megoldásaival. Az intézmény célja Magyarország gazdasági és társadalmi fejlődésének elősegítése, valamint a vidék és a mezőgazdaság újjáépítése-fejlesztése kiemelkedő oktatási, kutatási, innovációs és tanácsadási tevékenységeivel. Nyolc képzési területen, így az agrár-, gazdaság- és bölcsészettudományok, a művészet és művészetközvetítési, valamint a műszaki, az informatikai és a pedagógiai területen biztosít színvonalas, rugalmas és átjárható oktatást a felsőoktatási szakképzéstől, az alap- és mesterszakokon át a szakirányú továbbképzésekig és a doktori képzésig, magyar és angol nyelven.

Köszönet dr. Erdész Ádámnak, az MNL Békés Megyei Levéltár nyugalmazott igazgatójának a Kner családdal kapcsolatos kutatómunkájáért.

MAGVETŐ

KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

[e-mail]

Felelős kiadó Dávid Anna

Társkiadó Határ Győző Városi Könyvtár Gyomaendrőd

www.hgyvk.hu

[e-mail]

Felelős vezető Dinyáné Bánfi Ibolya intézményvezető

Felelős szerkesztő Schmal Alexandra

Korrektor Balogh Emerencia

A borítót Pintér József tervezte

Műszaki vezető Takács Klári

ISBN 978 963 14 4181 9

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

2021

(Mikor haltam meg?) Mikor elküldi a kiadójának, amit rólam írt, nincs pontos tudomása afelől, mikor és hol haltam meg, ugye? Ez persze nem akadály a könyvére nézve, mi csupán az enyémnek köszönheti létét – másrészt Erdész Ádámnak, kinek szerző köszöni ezúton is –, illetve annak, hogy az 1983-as évben szakácskönyvemet megtalálták ott, hová én aligha tettem, mérgemben sem. Legfeljebb a fiam tehette, ki az Ikarusnál volt villanyszerelő s népi ellenőr, Beczkóy Endre. Vagy a felesége szegénynek, mikor 1974-ben egyedül maradt, s elkezdte kirámolni a tüdőrákban elhalt ura után, meg énutánam is, a temérdek limlomot. Ha a fiam volt, miben kételkedek, úgy nem rosszaságában tette, hiszen fiatalkorában burkolni szeretett, hemzselni, így mondta, ha hazaesett, meg flamózni. Kosztolni, kajálni, ám azt, hogy étkezni, ki nem mondta. Mellette legyen mondva, a mi körülményeink között nagy gourmand-ok sose voltunk, se gourmet-k, minélfogva a gyerek sok jóba nem született, vagy tejbe-vajba. Amennyiben az Ica volt, föl nem foghatom, hogy ha semmit nem gondolt ennyi teleírt papirosról, mi célból rakta föl a padlásra, mért nem tüzelte el mindjárt a katlanban, az üst alatt, mikor lekvárt főzött vagy szappant. Bár abban szabadjon kételkednem, hogy főzött-e a menyem ilyesmit. Mást is csak akkor, mikor én végleg leestem a lábamról. De ezt hagyjuk. Akárki is volt, ha ez a jótét házaspár nem találja meg, mert vagy beázik, vagy megeszik az egerek, amiért innen is köszönetet mondok, s azután újabb hosszú esztendők múltán nem kerül haza Gyomára, úgy engem sehol se nyomtatnak ki többé, mintha nem is lettem volna, árnyékporocska. Maradok egy rövidítés a vasúti sajtótemetőben, egy -oy-, vagy egy -beczkóyné- a sokból, Isten rádióján hullámtörmelék, holott igenis, én is gondoltam írván, s nem teljességgel sikertelenül, úgyannyira, hogy – szemtelenség nélkül legyen mondva – némely asszony-írókkal máig kiállottam a versenyt. S akár erősebb nemet is mondhatnék.

(Lekvár és lövészárok) Nem tudom, hogyan főzte és főzi a lekvárt dr. Kovács György és kedves felesége, Kovácsné, Sári Enikő, kiknek jóvoltából engem mostantól bárki háziasszony s érdeklődő kedvére föllapozhat. Ha úgy főzi, ahogy én, meg Ilonkánk, s legelőbb szegény Nelli sógornőm, akkor annak egy üvegje meg nem romlott, s még mindig ott áll harcra készen valahol. András, míg kisfiú volt, vezényelt a kamrában az üvegeknek. Egyszer Imrénk kérdezte, hogy van a gyerek, mire azt feleltem, lassan lövészárok-érett lesz. Evvel megnevettettem, ha keserűen is. Mikor nincs éppen háború, az embert a spájza túléli, a stelázsik a rájuk kivágott papírral dacolnak az évszázadokkal is.

(Nyilasliszt) Mesélte Pörkének távoli ismerőse, hogy a legyilkolásunk idején bekvártélyozta magát hozzájuk egy nyilas család. Jöttek, hogy beköltöznek, ’44 telén ez így ment, ki mert szólni és kinek? Együtt jártak le az óvóhelyre, illetve föl, amikor lehetett. Ott a férfi egy decemberi reggel leejtette vagy akarattal földhöz vágta a vastag szemüvegét, mi eltört. Erre megtaposta a konyhakövön, de miszlikre, azután beterelte a családját a spájzba, az ajtót bezárta, és agyonlőtte az egyéves gyerekét, a feleségét meg saját magát. A vérük persze ráfolyott a zsák lisztre, mit sok más ennivaló között magukkal hoztak. Ezek az ismerősék dermedten várták, hogy jönnek értük a többi nyilasok, s ott koncoltatnak fel a kredenc előtt, de nem. Másnap és harmadnap se jött senki. Addigra oly éhesek lettek, hogy nem volt mit tenni, az egyik légiriadó alatt fönt maradtak, a nagy égzengésben kifeszegették a spájzuk ajtaját, félretuszkolták a hullákat, és kihozták, ami élelmet tudtak. Mikor a liszt megszáradt, apránként elsütötték. Rettegtek, s nevettek kínjukban, mi lesz, ha valaki megtudja, hogy nyilasvért kevertek a pászkába. Nem rágondolni, aki amit túlélt, avval élt tovább. Olyan tízkilósforma zsák. Akkor Pörke megkérdezte, hogy mi lett a spájzban a holttestekkel, de erre az ismerős már nem tudott felelni.

(Erzsébet, Chicago, Cinkota) Erzsébet unokahúgomat, kit mi Pörkének hívtunk, Pesterzsébeten bújtatták egy baromfiólban. Ott nagyon bombáztak a gyárak végett, láttam a két szememmel, Rákosligetről is, de főleg Cinkotáról. Mikor abból a lyukból kiszabadult, azt mondta, legszívesebben megnyúzatná magát, annyira viszketett, vagy legalább fürdene éjjel-nappal. Továbbá ha ő a hátralévő életében csak egy csibetollat is lát, abba belehal, hiába köszönheti ennek az életét. Igaz, híres könyvkötő s iparművész létére, kinek saját egzisztenciája volt, korábban se kellett sokat kopasztania. Mikor ő felnőtt, más idők jártak, nem elég, hogy leérettségizett, de kitanulta a szakmát otthon, a gyomai nyomdában. Ezt állította Izidor feltételül, mondván, ha ez megvan, kiküldi Lipcsébe az akadémiára. Mikor azt fényes sikerrel bevégezte, nemsoká műhelyt nyitott az Alkotmány utcában, Izidor és Imre ebben is nagyon segítették, ha már ilyen arany keze volt, és okossága. Férje, gyereke viszont nem volt. Aztán jött, ami jött, ő ezeknek a brigantiknak a négyökrös szekerére föl nem ül, de végül csak fel kellett tennie a csillagot. 1948-ban a Bercink kihívta Chicagóba. Igen vacillált, ötvenéves, mit csináljon, de arra jutott, kimegy innét, mielőtt államosítják. Azután majdnem belepusztult az idegenségbe, s települt volna vissza, haza, de akkor már nem engedték neki, mármint a hatóságok, illetve népi demokrácia, hiába volt magyar állampolgár. Nem tudom, kik voltak ezek a megmentői Pesterzsébeten, akik nem is csak őt, egyedül, hanem együtt bújtatták őket a Gyurika feleségével, Haiman Györgyével. Talán még Ilona is ott volt velük egy darabig, mintha említett volna utcanevet is egyszer, de konkrétan nem emlékszem, napi beszédtémát a mi életünkben ebből nem csináltunk. Hogy velem mi volt, hogy volt Cinkotán, azt se neki, se Amálnak, se az Ilonkának nem meséltem el részletesen, nem is hitték volna, meg alighanem röstelltem, amibe keveredtem, s hogy én nem verődtem, nem szenvedtem annyit, mint ők. Meghalnivaló férjem nem volt, s a gyerekem is hazajött, mire végérvényesen halottnak gondoltam.

(Bújtatni, hallgatni) Volt olyan házaspár, nem rákosligeti, kiket megesketett az utolsó bújtatójuk, hogy senkinek nem mondanak soha semmit, se őróla, se a körülményekről, amik egyébiránt nem voltak rosszak, igaz, pénzbe került, de méltányos összegbe. Ugyanis az illető elkezdett rettegni, hogy most majd az összes nyilas, akinek véres a szája széle, legföljebb nem habzik, mind be fog menekülni a kommunista pártba, s mivel ő is a belépést tervezgeti, ha róla ott a zsidórejtegetés elterjed, egyszer csak fel találja magát akasztva az udvaron a diófájára. Ebben ő biztos, ezt meg is álmodta, úgyhogy, kérem szépen, bejöttek a románok, föl vagyunk szabadulva, slussz, felejtsük el egymást. Hát azt hogy lehet, kérdezte az asszony ijedten. Úgy, hogy a következőkben ne ismerjék föl, ha nem akarnak neki rosszat. S így is lett, illetőleg volt, amíg csak zárt intézetbe nem került szegény. Derék ember talán még előbb megbolondul, mint a csirkefogó.

(Főzés és írás) Nekem két önálló dolgom volt az életemben, a főzés meg az írás, melyekkel a család ölelő árnyékából egy kis fényre már-már kiléphettem. Nagyobb vagy irodalmi sikerről nem álmodtam, és ha cikkeim után a Vasút, hová sógorom beprotezsált, beszüntette volna a kis fizetséget, az én irodalmi működésem is meghalt volna. Így igyekeztem a 30 koronámat megszolgálni és amennyire tőlem telt, jót írni, ahogy mindent, amihez hozzáfogok, ezt is jól elvégezni, mert a természetemben van, és azt hiszem, itt az egész titka annak, hogy egyáltalán nyomtatást láthatott a munkám.

(András irkái) 1920 őszén, már a csonka Magyarországban, szegény gyerekem megkezdte az elemi iskolát Rákosligeten, én pedig a szüntelen aggódást, mely még a halálban se oldódik fel, akkora görcs, hogy lesz-e valaki a reád utalt gyermekből, s vajon a helyét ebben az életben teljes öntudatossággal megtalálja-e? Ha megéled, ha nem. Én megéltem, hazajött Mátyásföldről a munkából, a cigaretta a kezéből ki nem esett, megcsinálta, amit kellett, s átjárt Horváth Tibor rádiós űrkutatóhoz. Az iskolaszereket végig-végig Gyomáról kaptuk, mindig egyforma irkát, éppen olyat, mint a Gyurikáé, kivel egy évben születtek, mikor az első háború kitört, s a hozzá való kék borítópapirost, címkével. Ez nagy segítség volt a horribilis árak mellett. Ilyenkor Imrénk küldött tintát, tollat, tollszárat, ceruzát, radírgumit. Hegyezőt. Mellékelve pár ív színes csomagolópapirost nekem, hogy a konyhaszekrényemben itt-ott újítsak, bár a tisztaság addigra kiment a divatból, nem csoda, ha egyetlen ív 16 koronába került. S még a levélpapírt is tőle kaptam, vagyis az azt pótló hulladék fehér papírt. Ami nélkül végképp fennakadtunk volna a semmiben. Úgy értve, ha nem levelezünk.

(Egy szegény rokon) Van egy zsidó közmondás, hogy az Úr is inkább csodát tesz, mintsem készpénzt adjon. Imrénk is úgy volt vele, mivel irodaszert is forgalmaznak nem kis mértékben, ezek a dolgok kitelnek az üzletből, s nem jelentenek nekik kifejezett áldozatot, minket viszont nagyon megsarcolnának értük a kereskedők. Inkább még ő biztatott, néném, ha valami hiányzik, vagy időközben szükségessé válik, írjad meg, s küldöm. Én meg hol megírtam, hol nem, nehogy erőszakosnak mutatkozzam s rajtuk élősködőnek. Megoldottam, amit tudtam, a saját erőmből, mely legtöbbnyire kevés volt. Van, aki mindig szegény rokon marad, ez ott van a válla tartásában, az orra hegyén, miként abban, hogy egyszerre húzza össze magát s pipiskedik. Na, én az voltam, szegény tanti.

(Házasság, égi ivókút) Az írás több félreállítást okozott, mint örömöt, legalábbis ha arányait tekintem. Evvel együtt, noha a puszta megélhetésem és a gyerek végett végeztem, leltem benne nem kevés szorongó megelégülést is, ahogy a házaséletben, ha érti, mely időm homályába vész, aszalt gyümölcs, mit nincs már hevített vizem földuzzasztani. Attól fapofával elbúcsúzni, a hervadt virágjától, ha nem is oly kínos és felséges, mint virágba borulni, nem könnyű a léleknek, s a néki szolgáló hús-készüléknek, ami a test. Sercegő potméterrel állomást keresni a családi ágy éjszakájában, mennyi rútságait tudom ahhoz képest, amennyi keskeny, bár villanyos örömét. Mint az organtüllbe kötött bors, szegény nunám. De ezt jobb, ha kihagyja, ilyent az ember, ha mond is, le nem írja. Nem beszélve, hogy Imrétől is kikapnék abban az égi fogadócsarnokban, ahol vár rám. Egy szép ivókutat képzelek, ott állnak Nellivel a poharukkal mindahányan.

(Beszédhelyzet) Ahogy neszel itt körülöttem, s méreget, mint egy kifacsarni elgondolt citromot, valóságos hozzátartozója leszek, maga meg legbensőbb kosztosom, kinek az emlékezet kihunyó sparherdján végigfőzöm, ami épp eszembe ötlik. Ha jól üldögélünk, már kérdeznie sem kell, miképp nekem felelni. Értek a köhögéséből. Az arcomat, se a fiatalt, se az öreget nem látja, jobb is talán. Maga felőlem azt ír, amit akar, nekem ahhoz már se késztetésem, se kezem, ha tehetnék, se tennék ellene. Gyenge vagyok és türelmetlen, kiesik a kezemből a toll, amelytől egykoron mindent reméltem és semmit meg nem kaptam. Kerekek nélkül futó szekér, milyen fantázia az? Pusztulat, az. Hagyjuk hát el, ki beszél, s kiből emlékezik. Legyünk őszinték, úgy teker a tényei köré, ahogy jólesik. De maga is ki van nekem szolgáltatva, ha véletlenül elhiszi, hogy akit megír, az Kner Piroska maga. Mert nem, s ezt mondja is meg az olvasóimnak. Hanem regényalak, összegyúrva abból, ami keveset rólam összeszedett s kitalált. Amit fölvesz a valóságból, ha érti, e szép, keserves gyúródeszkán.

(A cinkotai ember) Maga szereti féltényprózának hívni, ami úgy kattog, mint egy protézis, lelke rajta. Mikor hallottam, hogy állítólag a csendőrök ezt is elveszik, a műfogat, belenyúlnak a szájba, ahogy mindenhová, hogy az asszonyok napokig véreznek utána, akkor eldöntöttem, én a gettóba semmi körülmények között nem megyek, se Ligetre, se Keresztúrra, hanem vagy kútba ugrok, vagy beveszem a mérgemet. Legrosszabb esetben bevonatozok Pestre, Ilonkához, illetőleg Pörkéhez, vagy akárhová, hatvanhét éves létemre. Ha a cinkotai ember meg nem jelenik, mint a mesében, meg is teszem, úgy higgye el. Kora reggel, május közepén, még nem volt két hónapja, hogy benn voltak a németek. És nemcsak hogy benn voltak, hanem vitték, ami kell. Bementek a zsidó boltokba, ami még nyitva volt egy darabig, kimarkolták a kasszából a pénzt. Elég az hozzá, zörgettek. Volt, aki merte nem kinyitni, én nem. Ez az ember civilben volt, inkább tisztviselő küllemű, nem gazda. A hangjában volt valami bocsánatkérő vagy megnyugtató, ámbár kedvesnek nem mondanám. Ne ijedjek meg, ő hallotta, amit hallott, s azt is, hogy kosztosokat tartottam, akik odavoltak a főztömért, s van egy ajánlata. Csak akkor mondta a vezetéknevét. Erre én is mondtam az enyémet.

(Asszonynév-lánynév) Mikor már nincs vissza semmi, azaz minden csak visszavan, s én túl mindenen, ami jöhet, még akkor is el vagyok képes gondolkodni, vajon hányszor mondtam ki életemben, jobban mondva 21 éves koromtól, hogy Beczkóyné, meg pláne özvegy Beczkóy Miklósné. S ez hagyján, de hányszor többször, mint a leánynevemet, ezt a becsületes, szép alsóneműt, midőn az összes dicsőség a felsőruhának jut, az rikítson a pávaudvarban, ami az élet, hova magam se riszáltam be kisebb riszálással másokénál.

(A férfi teste) Több ok miatt keresztelkedtem ki 1920 májusában, mik közül az egyik bizonyosan Erdős Renée, aki nálam fél évvel volt fiatalabb. Legyilkolásunk idején ő is bujkált, egyik tragédia érte a másik után, a lánya nem bírta lelkileg, és megölte magát, végül a szép villája is odalett. Én arra a házra oly ámulattal tekintettem, mint egy szentélyre vagy merész toalettre, mit föl nem húznék, ha lenne hozzá körülményem, akkor se. Persze, mikor a kitérést illető elhatározásomat s indokaimat tudattam Imrével, Erdős Renée-t nem említettem. Azt se tudta, hogy én a műveit ismertem korábban is, még benn laktunk Pesten, már akkor is. Úgy értve, olvastam a verseit, ahogy Adyét utóbb, és mondhatom, igen fölkavart, amit az uram hol hálásan, hol idegenkedve vett tudomásul. A férfi teste az asszony, Miklósom, s hogy ezt Hugo Victor maga mondta. Na, akkor jó, felelte, ő csak tudja. Továbbá én nemcsak mondtam, amit a Santerra bíborosban érzett a nő, hanem éreztem, Isten az atyám, Miklós iránt is. Hogy még kik iránt, már sokéves özvegyként, az mostanra mindegy. Amelyik érdemes volt rá, az nem akarta észrevenni, amelyik meg nem érdemlette, az mulya volt, szegény, a reverendát énértem soha le nem vetette volna. Az álmairól meg senki nem tehet, hogy mennyit késnek vagy sietnek.

(Látogatás Rákoshegyen) Még korántsem lakott idekint, de már úgy tekintettem az írónőre, hogy ismerősöm, nemcsak lelkiekben. Erre Imrénk révén meg is volt az indokom, mivel mély levél-barátságba keveredett Fülep Lajossal, akinek Erdős Renée a hitvesévé lett, de az első háború után, a második gyerek születése idején szakítottak. Úgy mesélték, valaki Szombatfalvyék társaságából, melyben nagy pletykázás járta, hogy a férfi hagyta el, amibe az asszony hajszál híján beléhalt. Mikor aztán tüdőbetegségéből, valamint szülés utáni nehéz bajaiból kilábalt, s írói keresete a regényei folytán megnőtt, megvásárolta ezt a kisebb kastélyt Rákoshegyen, s kijött lakni a második férjével, 1927-ben. Egy évre rá bejelentettem magam, hogy meglátogatnám. Igen előzékeny volt, s nem a Knerek miatt, mit oly sokszor megkaptam életemben, hanem mint nő- és szaktárssal. Leültetett a parkjában, mert az már nem kert volt, és türelmesen meghallgatta, mivel próbálkoztam hajdan. Hogy szakácskönyvet írtam, az kiváltképp érdekelte, még valaki rajongóját is beajánlotta kosztosomnak, ki egy nyáron jött vagy kettőn, s teljességgel meg volt elégedve. Egyszer csak elbocsájtott, hogy megértésemet kéri, szólítja a munkája, de további találkozást nem ajánlott fel, én pedig magamtól inkább visszahúzódtam, mint mindenkinél, kit a ranglétra tetején láttam magamhoz képest, így a gyerek protezsálásában a közbenjárását mégse kértem. Tán ki is kaptam volna, ha megtudják Ilonkáék vagy Imréék, hogy én Erdős Renée-től akartam a Vas utcai Felső Kereskedelmibe ajánlólevelet szerezni.

(Miklós holléte) Hároméves házasok voltunk, még otthon laktunk Gyomán, illetve én, mikor ez a század elkezdődött, mármint a huszadik. Miklósom tartósan nem volt velem, úgy mondtuk, akadályoztatva van. Továbbá azt feleltük, ha érdeklődtek, hogy a férjemet ideiglenesen fölvezényelték Budapestre, vagy Kassára, mi vasúti tiszt lévén nem szúrt szemet. Ámbár tőlünk ilyen otrombaságot senki nem kérdezett, tudott mindenki mindent. És rossznyelv ide vagy oda, minket respektáltak, úgy kedves apát, mint Izidort és Imrét. Mert az alkalmazottakat mi erőn felül megbecsültük, a Kner-nyomdába bekerülni rang volt, sorállás nélkül nem is volt lehetséges. Aki ott megragadt, egy hét fizetett szabadságot kapott, s olyan bért, hogy a gazdák nem győztek acsarogni a Knerekre, mit verik föl nekik az árakat, s micsoda dolog kilenc-, sőt nyolc és fél órás munkaidőt adni, meg más efféléket, melyek nem éppen voltak szokásosak abban az időben.

(Főzőiskola Gyomán) E nehéz időszakomban, hogy a szívem ne hasadjon meg, s ép eszem megmaradjon, sokat segítettem Nelli sógornőmnek. Ott volt a sok pulya, az Albert, vagyis a Berci még csecsemő, s Imrénk is csak tízéves, úgyhogy mindent csináltam a háztartásban. Nelli és kedves anyánk már lánykoromban jól megtanítottak főzni, s mondhatom, be is gyakoroltam kissé mindazt, amit csak a tűzhely mellett lehet, gőzben, sistergésben, hamuban, az orca verejtékével. Én mindent, elkészítést és hozzávalót szorgosan lejegyeztem, illetve lemásoltam magamnak, mivel nekik is sok le volt firkálva lapokra, meg kitépve innen-onnan, egész kis boglya recept. Nellink még főzőiskolát is fenntartott a bátyám halála után, nyolc-kilenc helyi leánynak is, tőle elsőrangúan meg lehetett tanulni, milyen egy magyar háziasszony. De a főzésnek iskolája volt ott minden egyes nap, mert nagy házat vittek, Gyomán a Knerek úgy voltak, mint Fertődön az Esterházyak. Egy Izidor-nap három szakácstanfolyammal felért, kopasztástól kávéfánkig.

(Nelli fogásai) Amibe Nelli belekezdett, az kifogástalan volt, épp szabatosan leírni nem tudta eleinte, illetve magyarosan. Na, majd egyszer írunk egy szakácskönyvet, mondta kacagva, én megfőzök minden gerichtet, te pedig leírod, Pirka. A legegyszerűbb dolog, amihez csak hozzányúlt, abból mind valódi fogás lett, egy karéj lekváros kenyérből Marmelade-brot à la Mokrin, vagy azok a fejedelmi kakaók a tejsűrű minden rafinériájával. Az összes gyerekét igen szerette, de Endre volt a kedvence, a középső fia. Meg volt hatva, mikor a gyermekünk is Endre lett a keresztségben, mi andrásoztuk persze, vagy bandiztuk, kicsi morc létére, mert egy Endrét hogy lehet megszólítani? Mintha mindig lovon ülne, vagy verset írna kávéházban.

(Milyen vállalat vagyunk?) Mikor ’39-ben kijött a második zsidótörvény, azok, akiknek megvolt a két harctéri kitüntetésük, mentesültek a hatálya alól, Bandink is. Erre föl, mivel ketten voltak tulajdonosok Imrével, hogy életben maradjanak a piacon, megnövelték az Endre tulajdonrészét, s így rendelhették továbbra is tőlük a jegyzők a marhalevelet, meg amit kellett. De miképp közölje ezt Imre a megrendelőkkel? Úgy, hogy jó napot kívánok, immár keresztény vállalat vagyunk? Ehhez nem volt neki gyomra a nagy acsargásban, ellenben azt is ízléstelennek gondolta, ha leírja, hogy nem vagyunk zsidó cég. Efölött hosszasan kínlódott a maga lelkes és szemérmes módján, s mesélte is egyszer Pörkének, hogy azt találta ki, vállalatunk a közszolgáltatások tekintetében sem esik semmiféle korlátozás alá. Később már vitézség és magyarság nem segített, 1942 júliusában Endrénk bevonult munkaszolgálatra, ott is maradt az orosz fronton, azt mondta a felesége, hogy Voronyezsnél, ’43 februárjában. Várták nyárig, de nem jött, s akkor már tudták, hogy nem is jön, aztán halottnak is lett nyilvánítva. Ugyanúgy nem jött, ahogy Imre sem egy évre rá, hiába várta a két szegény gyereke.

(Függő pókszál) A legnagyobb bátyám tizenhét évvel volt nálam öregebb, Imrénk tizenhárommal fiatalabb, én meg ott függtem e két tartóoszlop között, s ha a magam kötelén olykor adatott is egy kevés megindulás, eljutni valahová nemigen sikeredett, Miklósom és Andrásom terhével kivált. De most már ennek is mindegy, ők maguk elenyésztek, szobruk között ellengek, ilyen is kell, függő pókszálnak lenni.

(Gumibélyegzők) Amit András igen szeretett, gumibélyegzőkkel játszani. Nyolcéves volt, nyomta őket a festékpárnára, s puffogatta a stemplit óraszám, mint afféle vasúti hivatalnok, az apja vére. Imre küldött neki párat otthonról, elvásottat, érvénye-vesztettet, mit a ház, vagyis az üzem körül tudtak nélkülözni, hogy milynémű felírással, őt nem zavarta. Mikor olvasni tanult, rálelt egy körpecsétre valami elhányt borítékon, mit még a Maros utcában kaptunk, A pórladányi berektompaházai Ev. Nőegylet pecsétje, ezt kisilabizálta, és hosszan kacagott. Később, mikor már a rádió-laborban dolgozott a mérnökénél, azt mondta, mutter, én sokáig nem értettem, mi az az Ev. Hát evangélikus, te! Na, én meg azt hittem, hogy evezős, felelte és csóválta a fejét. Ez hozzá közelébb állt, talán mert Albert unokaöcsém hatalmas Duna-járó volt, a Pandúrok társaságának oszlopos tagja az újpesti Népszigeten, a Börzsöny csónakházban. ’22 karácsonyára azt fundáltam ki, hozzon a Jézuska Andrisomnak a saját nevére bélyegzőt, mit megrendeltem Imrétől. Ez ajándéknak elég ritkaság volt. Örült is módfelett, kapott egy Beczkóy András feliratút meg egy Rákosliget feliratút. Alig várta, hogy elengedjem a leckéje meg a könyve mellől, s futott az irodájába bélyegezni, a sezlony mögé.

(Gimnázium magánúton) Az én nagy s nem szűnő problémám alig csillapult, mióta Andrást csak iskolába engedtem, hogy mit csinálok ővele, s akkor, még ’24-ben, a gimnáziumot is elvitték Kőbányára, mert azt bizony kizártuk, hogy ő oda utazgasson. Itt Ligeten, nem messze tőlünk, lakott egy gimnáziumi igazgató. Mikor a tanácsát kértem valamely papi intézet tárgyában, elmondta, hogy ott fűtetlen szobákban mosdanak egész testre, és erősen tornáznak, mitől a növendékek sok esetben tüdőgyulladást kapnak, s akkor hazaküldik őket, kivétel nincs. Ezt a dr. Kovács egy ilyen beteges gyerek esetében, ki minden télen lázasan köhög, úgyszólván kizárta. Azt mondta, végezze magánúton az első két évet, s itt-ott járjon át Kőbányára előadást hallgatni. Ez rám nézve elég kétségbeejtő volt a költségeket illetően, s még zúgolódni se mertem a beteg gyerekkel, csak szenvedtem hangtalanul.

(A másik kommunistája) 1918 karácsonyán égetni kellett a gyereknek egyik csillagszórót a másik után, oly mérvű volt kint a puskaropogás. Rákosligeten nagy furfangosan elhíresztelték röpcédulákon, hogy Keresztúrról meg fogják támadni a községet a kommunisták, s elveszik, amijük csak itt a gazdáknak van, vagyont, asszonyt, mindent. Ám Keresztúron ugyanezt hírelték, hogy jönnek a ligetiek, s minden áldott éjjel folyt a lövöldözés, hogy a másik kommunistáit visszaverjék, illetőleg a rablásban megakadályozzák. Karácsonykor meg, mint a veszettek, különösen nagy puska- és gránáttüzelés volt, megmondom magának, én bizony el is hittem, hogy jönnek a keresztúri kommunisták. Pipike Csömörön, mi meg ott vagyunk ketten a négyévesemmel. Még csak lakónk sem volt, a világ végén, még nem volt ház egyik szomszédban sem, szőlőtőkék, kavicsbánya, erdő. Fáztunk is. Másfél éve se volt, hogy Miklós meghalt a