Búcsú Gabótól és Mercedestől

By Rodrigo García

2014 tavaszán Gabriel García Márquezt ágynak döntötte egy megfázás. Felesége, Mercedes Barcha, aki több mint ötven éve mellette volt, érezte, hogy ez nem egy szokványos nátha, és aggodalmát gyermekeikkel is megosztotta. A nagyobbik fiú, Rodrigo pedig dokumentálni kezdte édesapja utolsó napjait.A Búcsú Gabótól és Mercedestől egy végtelenül személyes memoár halálról, veszteségről, apai örökségről: közelebb hozza az olvasóhoz a világ egyik legnagyszerűbb íróját, és betekintést enged a kedves és fájdalmas családi emlékekbe.Rodrigo angol nyelven írta meg ezt a szöveget, ami szintén nem véletlen. A búcsúkönyv megmutatja azt is, hogyan és miért választott más művészeti ágat és más nyelvet egy világhírű ember fia.Salman Rushdie szerint Rodrigo García könyve mindenkit lenyűgöz és megindít, aki egyszer belépett Gabriel García Márquez dicsőséges irodalmi világába. A könyvben néhány, idehaza még ismeretlen családi fotó is helyet kapott.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: May 17, 2022
• ISBN: 9789631429220

Book preview

Borító

Rodrigo

García

Búcsú Gabótól és Mercedestől

Egy fiú memoárja

Gabriel García Márquezről

és Mercedes Barcháról

Fordította Totth Benedek

Magveto_Logo2018

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Rodrigo García: A Farewell to Gabo and Mercedes

HarperVia, New York, 2021

© Rodrigo García, 2021

Hungarian translation © Totth Benedek, 2022

Öcsémnek

Első rész

Entonces fue al castaño, pensando en el circo, y mientras orinaba trató de seguir pensando en el circo, pero ya no encontró el recuerdo. Metió la cabeza entre los hombros, como un pollito, y se quedó inmóvil con la frente apoyada en el tronco del castaño. La familia no se enteró hasta el día siguiente, a las once de la mañana, cuando Santa Sofía de la Piedad fue a tirar la basura en el traspatio y le llamó la atención que estuvieran bajando los gallinazos.

– Cien años de soledad

Ekkor, a cirkuszra gondolva, odament a gesztenyefához, és vizelés közben is a cirkuszra szeretett volna gondolni, de már nem lelte fel az emlékét. Válla közé húzta a fejét, mint a csirkék, s úgy maradt mozdulatlanul, homlokát a gesztenyefa törzsének támasztva. A család csak másnap találta meg, délelőtt tizenegykor, amikor Irgalmas Szent Zsófia kivitte a szemetet a hátsó udvarba, és felfigyelt a le-leszálló keselyűkre.

– Száz év magány*

*Székács Vera fordítása.

1

Gyerekkorunkban apánk megígértette velem meg az öcsémmel, hogy együtt töltjük vele a 2000-es év szilveszterét. Kamaszkorunkban aztán sokszor emlékeztetett bennünket erre az ígéretünkre, ami engem kifejezetten zavart. Végül arra jutottam, hogy így akarja kifejezni azt a vágyát, hogy akkor még életben legyen. Hetvenkét éves lesz, én meg negyven, amikor véget ér a huszadik század. Ezek a mérföldkövek felfoghatatlanul távolinak tűntek egy tizenéves fiú számára. Miután felnőttünk, az ígéretünk ritkán került szóba, ennek ellenére együtt töltöttük apánkkal az új évezred beköszöntét kedvenc városában, Cartagena de Indiasban.

– Megállapodtunk benne, te meg én – mondta apám félénken, talán mert akkor már kicsit ő is szégyellte, hogy ennyire ragaszkodott ehhez a dologhoz. – Így van – mondtam, és soha többé nem beszéltünk róla. Aztán még tizenöt évig velünk maradt.

Valamikor a hatvanas évei vége felé megkérdeztem tőle, min gondolkodik éjszakánként, miután lekapcsolja a villanyt.

– Azt hiszem, azon, hogy a dolgok hamarosan véget érnek. – Majd mosolyogva hozzátette: – De még van időnk. Még nem kell túlságosan aggódni. – Optimizmusa őszinte volt, nem csak azért mondta, hogy megnyugtasson. – Egy nap arra ébredsz, hogy megöregedtél. Csak így egyszerűen, minden előjel nélkül. És ez elég megdöbbentő – tette hozzá. – Évekkel ezelőtt hallottam, hogy az írók életében eljön az az idő, amikor többé már nem tudnak hosszú könyveket írni. Nem képesek a fejükben tartani egy terjedelmes regény hatalmas felépítményét, nem tudják bejárni annak csalóka tájait. Ez így igaz. Most már én is érzem. Úgyhogy mostantól rövidebb műveket írok.

Nyolcvanéves korában megkérdeztem tőle, hogy milyen érzés ennyi idősnek lenni.

– Ebből az életkorból igazán lenyűgöző a látvány. De közel már a vég.

– Félsz?

– Csak végtelenül elszomorít.

Amikor visszagondolok ezekre a pillanatokra, mindig őszintén megrendülök, hogy milyen készséges volt, főleg, ha figyelembe vesszük, milyen kegyetlenek ezek a kérdések.

2

Egy hétköznap reggel, 2014 márciusában felhívom anyámat, aki elmondja, hogy apa megfázott, és két napja nyomja az ágyat. Ebben még nem lenne semmi szokatlan, de anyám váltig állítja, hogy ezúttal komolyabb a helyzet.

– Nem eszik, és nem hajlandó felkelni. Nem önmaga. Magába fordult. Álvarónál is így kezdődött – teszi hozzá egyik, apámmal egyidős barátjukra utalva, aki az előző évben halt meg. – Ebből nem fogunk kijönni – közli anyám a prognózist. Nem ijedek meg, hiszen lehet, hogy anyám jóslatának csak a túlzott aggodalom az oka. Az ő korában már elég gyakran távoznak régi barátok. Két legfiatalabb és legkedvesebb testvérének elvesztése pedig különösen megviselte. Mégsem tudok parancsolni a gondolataimnak. Lehet, hogy így kezdődik a vég?

Anyámat, a kétszeres ráktúlélőt Los Angelesben várják orvosi vizsgálatokra, ezért úgy döntünk, az öcsém hazarepül Mexikóvárosba Párizsból, ahol jelenleg él, hogy vigyázzon apánkra. Én pedig anyával maradok Kaliforniában. Amint az öcsém megérkezik, apánk orvosa és kardiológusa közli vele, hogy apának tüdőgyulladása van, és az orvoscsapat nyugodtabb lenne, ha kórházba vinnék, ahol további vizsgálatokat végeznének rajta. Úgy tűnik, már anyámnak is felvetette, hogy apa feküdjön be néhány napra, de ő vonakodott. Talán attól félt, hogy mi derülhet ki egy alapos orvosi vizsgálat során.

3

A következő napokban gyakran beszélek az öcsémmel telefonon, és nagyjából sejtem, mi a helyzet a kórházban. Például amikor megérkeznek, és bemutatkoznak, a betegirányító izgatottan felpattan a székéről, és így szól:

– Úristen, az író? Nem haragszik, ha felhívom a sógornőmet és elmesélem neki? Nem fog hinni a fülének!

Az öcsém nyomatékosan megkéri, hogy ne tegye, mire a betegirányító vonakodva beletörődik. Apánkat egy privát kórteremben helyezik el egy folyosó végén, hogy senki se zavarhassa, de fél nap múlva már orvosok, ápolónők, betegszállítók, betegek, a karbantartó és takarítószemélyzet tagjai és valószínűleg a betegirányító sógornője is be-benéznek a szobájába, hogy megpillanthassák. Végül a kórház vezetése lezáratja a folyosót, és csak engedéllyel lehet belépni. A kórház főbejárata előtt újságírók gyülekeznek, miután kiszivárgott a hír, hogy apánk súlyos állapotban van. Semmi kétség, világosan értésünkre adják, hogy apánk betegsége közügy lesz.