A tengerben élnek krokodilok: Enaiatollah Akbari igaz története

By Fabio Geda

Egy reggel a tízéves afgán kisfiú egy olcsó pakisztáni szállóban találja magát - egyedül. Miután édesanyja kimenekítette Afganisztánból, magára hagyta - ennél többet nem tehetett érte.A következő öt évet Enaiatollah Akbari Pakisztán, Irán, Törökország, Görögország és Olaszország utcáin tölti. A biztonságosabb jövő és munkalehetőség reményében egyik országból a másikba vándorolt. Isztambulba egy kamion kétrétegű aljába zárva, háromnapos zötykölődés után jutott el - azon kevesek között volt, akik túlélték az emberpróbáló utat.Igaz és hiteles, megríkató és felkavaró történet. Keserűség, cinizmus nélkül, egy igazi mesélő szájából, aki humorral és iróniával fűszerezve számol be arról az öt évről, amit alkalmi munkákból tengődve az utcán töltött.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Nov 25, 2013
• ISBN: 9789632931432

Book preview

Fabio Geda

A tengerben élnek

krokodilok

Enaiatollah Akbari igaz története

---

ATHENAEUM

Athenaeum 2000 Könyvkiadó Kft.

www.athenaeum.hu

ISBN 978-963-293-143-2

A fordítás alapjául szolgáló mű

Fabio Geda: Nel mare ci sono i coccodrilli

Copyright © 2010 Baldini Castoldi Dalai editore

B.C.Dalai editore

Hungarian translation © Gyimesi Kinga, 2011

Enaiatollah Akbari kívánságára a könyv

egyes szereplőinek nevét megváltoztattuk.

AFGANISZTÁN

Nem, nem hittem el, hogy tényleg elmegy. Persze hogyan is hihettem volna, hiszen épp csak tízéves voltam, feküdtem az ágyamban este, egy pont olyan estén, mint a többi, nem volt sötétebb, nem volt csillagosabb felette az ég, nem volt se csendesebb, se büdösebb, a müezzin éneke is ugyanúgy szólt, mint máskor, pont úgy szólított imára a minaret csúcsáról, mint akárhol másutt, szóval, épp csak tízéves voltam – csak úgy mondom ám, hogy tíz, mert nem tudhatom bizonyosan, mikor is születtem, Gazní vidékén ugyanis nem létezik olyan, hogy anyakönyv meg hasonlók –, szóval, épp csak tízéves voltam, és édesanyám, mielőtt elaludtam, két kezébe fogta a fejem, és a mellére vonta, így ölelt hosszan magához, hosszabban, mint máskor, aztán azt mondta: Három dolgot semmiféleképpen se tégy soha az életben, Enaiat dzsan. Először is, ne nyúlj kábítószerhez. Vannak köztük olyanok, melyek illatosak és kellemes ízűek, és egyesek azt suttogják majd a füledbe, hogy olyan jól érzed majd magad tőlük, ahogyan nélkülük sosem lennél képes. Ne higgy nekik. Ígérd meg, hogy nem teszed!

Ígérem.

Másodszor, ne használj fegyvert. Még akkor se, ha valaki megbántja az emlékeidet és az érzéseidet, ha Isten, a szülőfölded és a néped ellen szól, ígérd meg, hogy sosem fogsz kezedbe fegyvert, se kést, se követ, de még azt a fakanalat sem, amivel a korme palaut kavarjuk, ha azzal a fakanállal megsebeznél valakit. Ígérd meg!

Ígérem.

Harmadszor, ne lopj. Ami a tiéd, az a te tulajdonod, ami nem a tiéd, az nem. A pénzt, amire szükséged lesz, majd munkával megkeresed, akkor is, ha a munka kemény lesz. És ugye, sosem csapsz be senkit, Enaiat dzsan? Mindenkivel barátságos leszel és megértő. Ígérd meg, hogy így viselkedsz!

Ígérem.

Hát így. Még ha édesanyád ilyesmiket is mond neked, aztán tekintetét az ablakra emelve álmokról mesél, s közben a nyakadat simogatja, álmokról, melyekben a holdvilágnál vacsorázol, és vágyakról – arról, hogy mindig kell legyen az embernek valamiféle vágya, mely ott lebeg a szeme előtt, mint szamár előtt a répa, merthogy a vágyak teljesülése utáni sóvárgás adja az erőt, hogy felkeljünk reggel, és ha van egy vágyad, bármi is legyen az, ami egyre ott lebeg előtted, a homlokodtól épp csak egy arasznyira, akkor már érdemes élned –, még ha így is beszél hozzád édesanyád, míg álomba ringat, suttogva és különösen csengő hangon, s mint a parázs, forrósítja fel kezeidet, és szavaival tölti meg a csendet, ő, aki mindig oly szűkszavú és sietős, hogy mindig lépést tarthasson az élettel, még akkor is nehéz elhinned, hogy szavaival, melyekkel hozzád szól, azt mondja: Kodá negahdár, Isten áldjon.

≈

Hát így történt.

≈

Reggel, ahogy felébredtem, kinyújtóztattam karjaimat, hogy magamhoz térjek az álomból, aztán jobb felé tapogatóztam, hogy anya teste mellett keressek biztonságos zugot magamnak, bőre megnyugtató illatában, ami nekem mindig is azt jelentette, reggel van, ébresztő! Ám kutató ujjaim nem találtak semmit, csak a fehér pamuttakarót markoltam. Magamhoz rántottam. Megfordultam, szemem tágra meresztve. Feltérdeltem az ágyon és szólítottam: Anya! Ám ő nem felelt, és senki más sem felelt helyette. Nem feküdt a matracon, nem volt a teremben, ahol aludtunk, ami még fülledt volt a félhomályban forgolódó testek párájától, és nem láttam az ajtóban sem, nem állt az ablakban, hogy a kocsik, szekerek és biciklik forgalmát figyelje, nem beszélgetett senkivel a folyosón – ahogyan gyakorta tette az alatt a három nap alatt –, sem a vizeskancsók mellett, sem pedig a dohányzósarokban.

Odakint Kvetta forgalma dübörgött, sokkal, de sokkal zajosabban, mint a kis faluban, ahonnan származom, abban a szűk völgyben, házainkkal és földjeinkkel a hegyi patakok partján, ami a világ leggyönyörűbb helye (és ezt nem pusztán elfogultságból mondom, hanem mert tényleg így van), Gazní tartományban.

Kicsi vagy nagy…

Azelőtt nem gondoltam, hogy a város nagyságától függ a lárma, azt hittem, ez is része a népek közti különbségeknek, mint ahogyan minden egyes nép másképp ízesíti a húst is. Úgy gondoltam, Pakisztán zaja különbözik Afganisztánétól, s hogy minden nemzetnek megvan a maga hangja, melyet sok minden befolyásolhat, például, hogy mit esznek az emberek, és miképpen közlekednek.

Anya!, hívtam újra.

Semmi válasz. Így hát kibújtam a takaró alól, felvettem a cipőmet, megdörzsöltem a szememet, és elindultam megkeresni a tulajdonost, hogy megkérdezzem tőle, látta-e anyámat, minthogy három nappal azelőtt, amint megérkeztünk, közölte velünk, hogy a Kgazi szamávát területére senki be nem léphet, s onnét ki nem léphet anélkül, hogy ő azt észre ne venné. Ez akkor igen különösnek tűnt nekem, hiszen neki is aludnia kell – néha.

A Kgazi szamávát bejáratát egy napsugár szelte ketté. Arrafelé hotelnek is nevezik az effajta szálláshelyeket, pedig a legkevésbé sem hasonlítanak azokra a hotelekre, amelyekre ti gondoltok – nem, nem. A Kgazi szamávát inkább volt testek és lelkek számára kialakított raktárterület, mint hotel; egyfajta lerakat, ahol az emberek összezsúfolódva várták, hogy becsomagolják és elküldjék őket Iránba, Afganisztánba, vagy ki tudja, hová; a szamávátban ugyanis kapcsolatba lehetett lépni az emberkereskedőkkel.

Három napot töltöttünk el a szamávátban úgy, hogy ki sem léptünk onnét: én a párnák közt játszottam, édesanyám kisgyermekes asszonyokkal beszélgetett, néha egész családokkal, olyan emberekkel, akikben láthatóan megbízott.

Emlékszem, ott, Kvettában anya egész idő alatt burkába burkolózva járt-kelt, arcát is mögé rejtette; pedig burkát otthon, Navában sosem hordott, ahogy a nagynéném és a barátnői sem. Nem is tudtam róla, hogy egyáltalán van neki ilyesmije. A határon, amikor először öltötte magára, rákérdeztem, miért teszi, ő meg azt felelte mosolyogva: csak játék, Enaiat, bújj be ide alá, és felemelte a ruha egyik szegélyét. Én meg elbújtam a lábainál, a világoskék anyag alá, épp úgy, mint az uszodában, amikor fejesugráshoz készülődöm visszatartott lélegzettel, csakhogy akkor nem úszni indultam.

Beárnyékoltam kezemmel a szemem a tűző nap elől, odamentem káká Rahimhoz, a tulajdonoshoz, és elnézését kértem a zavarásért. Érdeklődtem az édesanyám felől, kérdeztem, nem látta-e véletlenül kimenni, ő, aki állítólag minden be- és kilépőt szemmel tart.

Káká Rahim épp egy fekete-piros betűkkel nyomtatott, angol nyelvű újságot olvasott, amiben nem voltak képek, és cigarettázott. Hosszú szempillái voltak és pelyhes szőr borította az arcát, olyan volt, akár a vadbarack, mellette, a bejárati ajtónál lévő asztalkán sárgabarackmaggal teli tálka állott, három narancssárga gyümölcs – harapnivalóan húsosak – meg egy maroknyi szeder.

Anya azt mesélte, hogy rengeteg gyümölcs van Kvettában. Nyilván azért mondta, hogy lelkesítsen, mert én nagyon szeretem a gyümölcsöt. Kvetta pastu nyelven azt jelenti, védett kereskedelmi állomáshely, vagy valami hasonló, olyan hely, ahol árucsere zajlik: tárgyak, életek, és minden egyéb cseréje. Kvetta Beludzsisztán székhelye, Pakisztán gyümölcsöskertje.

Káká Rahim, anélkül, hogy megfordult volna, a nap felé fújta a füstöt, úgy felelt. De igen, láttam.

Elmosolyodtam. És hová ment, káká Rahim? Megtudhatnám?

El.

Mégis hová?

El.

És mikor jön vissza?

Nem jön vissza.

Nem jön vissza?

Nem.

Hogyhogy nem jön vissza? Káká Rahim, mit jelent az, hogy nem jön vissza?

Azt, hogy nem jön vissza.

Hirtelen elfogytak a kérdéseim. Talán léteztek egyéb kérdések, a megfelelő kérdések, ám én azokat nem ismertem. Némán álltam, és a szamávát tulajdonosának arcát figyeltem, s rajta a szőrszálakat – de igazából semmit sem láttam.

Ő szólalt meg. De hagyott neked üzenetet, mondta.

Mit?

Kodá negahdár.

Csak ennyit?

Nem, még valamit.

Mit, káká Rahim?

Azt mondta, sose tedd azt a három dolgot, melyről azt mondta, hogy ne tedd.

≈

Édesanyámat anyának fogom nevezni. Az öcsémet öcsémnek. A nővéremet nővéremnek. A falut, ahol éltünk, azt nem, nem falunak fogom nevezni, hanem Navának, hiszen így hívják; Nava egyébként annyit tesz, esőcsatorna, ugyanis egy szűk völgyben fekszik, két hegylánc között. Egy este anya, alighogy visszajöttem a mezőről, ahol játszottunk, a következővel fogadott: Készülj, mert indulunk, én meg megkérdeztem tőle: Hová?, erre ő: Elmegyünk Afganisztánból. Akkor én még azt gondoltam, hogy egyszerűen csak átkelünk a hegyeken, hiszen nekem azok a hegycsúcsok és a hegyi patakok jelentették Afganisztánt, mert nem tudtam, milyen hatalmas.

Fogtunk egy vászonzsákot, beletettünk egy váltás ruhát nekem, egyet anyának, és valami harapnivalót is, kenyeret, datolyát, én meg alig fértem a bőrömbe az utazás miatti nagy izgalmamban. Legszívesebben azonnal futottam volna a többiekhez, hogy elújságoljam nekik, de anya nem akarta, egyre csak azt mondogatta, hogy viselkedjek rendesen és maradjak nyugton. Eljött a nagynéném és a nővére, s félrevonultak beszélgetni. Majd megjelent egy férfi is, apa egyik régi barátja, aki nem is akart beljebb jönni, csak annyit mondott, hogy igyekezzünk, míg fel nem jön a hold, hiszen a sötétség olyan a táliboknak vagy bárki másnak, akivel útközben találkozhatunk, mint a homok a szemben.

A többiek nem jönnek velünk, anya?

Nem, ők a nagynénéddel maradnak.

De hiszen az öcsém még kicsi, nem akar a nagynénivel lenni.

Majd a nővéred ügyel rá. Hisz már majdnem tizennégy éves. Kész nő.

És mi mikor jövünk vissza?

Hamarosan.

Hamarosan mikor?

Hamarosan.

Buzul-bázi-bajnokságot tervezünk.

Látod a csillagokat, Enaiat?

Mi közük ehhez a csillagoknak?

Számold csak meg mindet, Enaiat.

Hisz az képtelenség. Túl sokan vannak.

Akkor akár neki is kezdhetsz, mondta erre anya. Mert különben sosem érsz a végére.

≈

Gazní vidékét, ahol éltünk, kizárólag hazarák lakják, vagyis afgánok, olyanok, mint én: szemük mandulavágású, orruk lapos, vagyis nem kifejezetten lapos, de laposabb, mint másé, például mint a tiéd, Fabio – ez a mongolok egyik jellegzetes vonása. Egyesek szerint Dzsingisz kán katonáinak leszármazottai vagyunk. Mások szerint elődeink a kusánok voltak, e földeknek az őslakosai, a bámijáni Buddhák legendás építői. Vannak, akik meg azt mondják, rabszolgák vagyunk, és úgy is bánnak velünk, ahogy a rabszolgákkal szokás.

Rendkívül veszélyes volt számunkra Gazní városából és a tartományból kilépni (azért beszélek múlt időben, mert nem tudom, most mi a helyzet arrafelé, de úgy hiszem, nemigen változott), met tálibok és pastuk között éltünk – a kettő nagyon nem ugyanaz, bár ugyanolyan ellenségesen viselkedtek velünk –, ezért mindig nagyon kellett figyelnünk a szembejövőkre. Azt hiszem, ezért indultunk éjjel mi, hárman: én, az édesanyám és az a férfi – a férfi, akit egyszerűen csak férfiként fogok emlegetni –, akit anya megkért, hogy kísérjen el bennünket. Három éjszakán át gyalogoltunk az éj jótékony sötétjében, a csillagok fényénél – a fényük igen erős ám arrafelé, ahol nincsen elektromos áram –, Kandahár felé.

Én a megszokott szürke pirhanomban voltam: egy bő pamutnadrágban és egy ugyanabból az anyagból készült, térdig érő ingkabátban. Anya csadort viselt, de a zsákjába egy burkát is betett arra az esetre, ha találkoznánk valakivel: a burka amellett, hogy eltakarta hazara arcvonásait, elrejthetett engem is.

Az első nap hajnalán egy karavánszerájban álltunk meg pihenni, amit valamikor – ez az ablakokon lévő rácsból látszott – a tálibok vagy mások börtönként használhattak. Üres volt, és ennek örülnünk kellett, én viszont unatkoztam, így hát kiszemeltem magamnak egy oszlopra