Kaltenburg

By Marcel Beyer

Végre magyarul is olvasható Marcel Beyer nagy sikerű regénye, amelyben a Nobel-díjas Konrad Lorenz alakja elevenedik meg.
Hermann Funk először gyerekként, az 1930-as években találkozik apja barátjával, a kiváló zoológussal, Lorenzzel, vagyis Ludwig Kaltenburggal. Az apa és a tudós barátsága azonban egy nap minden magyarázat nélkül megszakad. A második világháború kitörésekor a Funk családnak sikerül elmenekülnie Poznańból Drezdába, ám a város lebombázását csak Hermann éli túl. Az '50-es években, immár felnőttként találkozik újra Kaltenburggal, aki munkát ad neki az intézetében, amely leginkább madártani kutatásokkal foglalkozik. Ám a zoológus háborús múltja körül egyre több lesz a kérdés, és Hermann kételkedni kezd, hogy a szeretett férfi talán nem is az, akinek addig gondolta. Beyer regényében Lorenz mellett számos ismerős figura felbukkan, például a világhírű természetfotós és természetfilmes, Heinz Sielmann, valamint Joseph Beuys performansz- és szobrászművész.
A Kaltenburg nagyívű történet hűségről, szenvedélyről és barátságról ember és ember, ember és állat között.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Apr 8, 2020
• ISBN: 9789631440232

Marcel Beyer

MARCEL BEYER was born and raised in Cologne. The author of several novels and collections of poems, he has received numerous awards and was named one of the best young novelists in the world by the New Yorker. He lives in Dresden.

Book preview

cover.jpg

Marcel Beyer

Kaltenburg

Marcel Beyer

Kaltenburg

img1.jpg

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

Budapest

Fordította

GYŐRI LÁSZLÓ

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Marcel Beyer: Kaltenburg

Suhrkamp Verlag Frankfurt am Main, 2008

Copyright © Suhrkamp Verlag Frankfurt am Main, 2008

All rights reserved by and controlled through Suhrkamp Verlag Berlin

Hungarian translation © Győri László, 2020

ISBN 978 963 14 4023 2

MAGVETŐ

KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

[e-mail]

Felelős kiadó Dávid Anna

Kontrollszerkesztő Fodor Zsuzsa

Felelős szerkesztő Rostás Eni

Kézirat-előkészítő Tomka Eszter

Korrektor Hradeczky Moni

Műszaki vezető Takács Klári

A borítót Gerhes Gábor,

a  kötetet Pintér József tervezte

elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

A könyv megjelenését a Goethe Intézet támogatta

img2.jpg

A fordító munkáját a Kunststiftung Nordrhein-Westfalen

és az Europäisches Übersetzer-Kollegium Straelen támogatta

„Ó, ez csak egy kis madár – nem fontos a neve"

Vladimir Nabokov: Szólj, emlékezet!

(Pap Vera-Ágnes fordítása)

I

1

Ludwig Kaltenburg egészen haláláig, 1989 februárjáig várja, hogy visszatérjenek a csókák. Látogatóinak még élete utolsó telén is azt bizonygatja, hogy egy napon majd egy pár ebből a számára oly kedves fehér szemű varjúféléből az ő dolgozószobája kéményét választja fészkelőhelyéül, és fiókáival új csókakolóniát alapít.

– Tudom, hogy csak néhány hónap múlva látnak neki fészket rakni – magyarázza pályatársainak, tanítványainak és az újságíróknak, akik Bécsből megtették a szűk egyórás autóutat a hófödte alsó-ausztriai tájba. Ő a jövőbe tekint. Ludwig Kaltenburg, a nagy zoológus, sűrű, ősz hajával, kockás gyapjúplédbe burkolózva ül az ablaknál, már alig hall, de szellemének frissessége nem lankad.

– A madarak nem bírják a füstöt – mondja, ezért nem tartja tanácsosnak, hogy a kis toldaléképület kályhájában kora reggeltől a késő esti órákig tüzeljenek. Az idős Kaltenburg villanyradiátorokkal veszi körül magát. Oldott hangulatban van.

– A csókafiókáknak már nélkülem kell boldogulniuk, ezzel nagyon is tisztában vagyok.

Mielőtt a vendégek udvariasan tiltakozni tudnának, hogy ugyan már, a mélyen tisztelt professzor úr a végén valamennyiüket túl fogja élni, Kaltenburg ecseteli, hogyan ereszkedik alá a kéménylakó csóka teljes sötétségben lévő fészkébe. A madár némi habozás és körbefutkosás után csőrrel előre beugrik a mesterséges üreg bejáratába, fordul egyet, és szárnyát széttárva, lábát kinyújtva, karmával megkapaszkodik a kémény falában. Aztán óvatosan, úgyszólván lépésről lépésre leereszkedik az olykor kétméteres, sőt még annál is nagyobb mélységbe. Hangos zörgés, zizegés és surrogás. E naponta többször ismétlődő procedúra pillanatképei azt a benyomást keltik, hogy a csóka tehetetlenül, nagy magasságból zuhan alá, ám ennek éppen az ellenkezője igaz, minden egyes mozdulat megfontoltságról és rendkívüli ügyességről árulkodik.

A professzornak senki sem mer ellentmondani. Bár utolsó kolóniája már sok éve elpusztult, nincs ember, aki úgy ismerné a csókákat, mint Ludwig Kaltenburg. A januári fagyban olyan érzékletesen jeleníti meg magának és vendégeinek az eljövendő csókanemzedékek nyüzsgését, hogy amikor kerekesszékével egy helyben megfordul, némelyik vendége nem is tudja biztosan, valójában mit hallott, a gumikerekek csikorgását a parketten vagy egy csóka halk, a kerékcsikorgás zaját megtévesztően utánzó kiáltását. Kaltenburg félrehajtja a fejét, mintha fülelne. A radiátorok duruzsolnak. A kémény belsejében egy csóka szárnya súrolja a kormos követ.

2

A madarak kerülik a füstöt. Kaltenburg nyolcvanévesen lassan kezd megválni régi papírjaitól, amelyeket egyre inkább fölösleges tehernek érez. Ahelyett hogy eltüzelné napi feljegyzéseit, előadásainak kéziratait, zsebnaptárait és tanulmányvázlatait, valamint levelezésének egy részét, abban leli örömét, hogy papírjait apránként védencei rendelkezésére bocsátja. Így az 1964-ben publikált, A FÉLELEM ŐSFORMÁI című munkájához készített összes háttéranyaga is újrahasznosul, miután több mint két évtizeden át elfeledve hevert egy Mária Terézia korabeli ládába zárva.

Ludwig Kaltenburg a kéziratának lapjait néhány szép, tavaszi nap leforgása alatt szétosztja a háztartásában élő rágcsálók és récefélék között, hogy azokkal béleljék ki odúikat, illetve fészkeiket. Féltucatnyi szócikklistát egy hermelinkölyöknek enged át, amelyhez baráti szálak fűzik. Nyáron aztán Kaltenburg a ház mögött, a teraszon üldögél, tekintetét a tágas kerten, a tavon és a réten legelteti, végül a térdén heverő cipősdobozból kivesz egy kötegnyi jegyzetpapírt. Amikor a kiskacsák napnyugtakor hazatérnek szüleikkel, ehető madárjáték helyett hálás szívvel elfogadják a fatartalmú papírt.

A FÉLELEM ŐSFORMÁI-t Kaltenburg mindig is mérföldkőnek tekintette életművében. Ez volt az első olyan könyve, amelyet tizenkét évnyi távollét után ismét szülőhazájában, Ausztriában írt. Az első, amely drezdai tartózkodása idején tett megfigyelésein alapul, jóllehet a bevezetőben kiemeli, hogy a mű ötlete a floridai parton, könnyűbúvárkodás közben született. A második világháború vége után ez az első olyan nagy terjedelmű vizsgálata, amelyet – egy hiányos, szamizdatban kézről kézre járó összefoglalótól eltekintve – nem fordítottak le azonnal oroszra. Csak halálának hatodik évfordulója alkalmából, 1995-ben jelentette meg egy kis, szentpétervári szakkiadó a mű teljes szövegét, értelemzavaró fordítási hiba nélkül, igaz, sajnos félreérthető címmel, amely eredetire visszafordítva valahogy úgy hangozhatna, hogy ÉN – LUDWIG KALTENBURG ÉS A FÉLELEM. A Szovjetunió akkorra már eltűnt a térképről, ami pedig az orosz nyelvű olvasókat illeti, a Kaltenburg nevű zoológus munkái iránti érdeklődés körükben akkor már nyomokban sem volt tapasztalható.

Ennek a könyvnek a puszta létezését is tagadták. Szerzőjét agyonhallgatták. Vagy fennhangon gyalázták. Kiátkozták, és hevesen támadták. Konferenciákon tüntetően kerülték. Egyesült államokbeli kollégái azt vetették a szemére, hogy munkáinak nincs közük a valósághoz. Európai kollégái pedig azzal vádolták, hogy tisztátalan módszerekkel dolgozik. Arra a megfogalmazására, hogy a félelem annyiban kimondottan nagyszerű találmánya a természetnek, amennyiben életmegtartó hatása lehet, a neveléstudomány és a konfliktuskutatás művelői még a nyolcvanas években is megfújták a harci kürtöket. Állítólag egyszer egy tévévitában egyik ifjúkori barátja tekintetével a kamerát keresve, mondandóját a „Ludwig, tudom, hogy most a képernyő előtt ülsz és nézel bennünket" mondattal bevezetve, nyomatékosan felszólította Kaltenburgot, hogy maradjon meg a szakterületénél, és a jövőben egyszer s mindenkorra felejtse el az emberi természet mibenlétéről hangoztatott spekulációit. A FÉLELEM ŐSFORMÁI-val Ludwig Kaltenburg világszerte tekintélyt szerzett magának.

3

Az eladott példányok száma néhány hónap alatt olyan magasra szökik, amilyet egy zoológus munkája esetén elképzelhetetlennek tartanánk, Kaltenburg a könyv honoráriumából állítólag egy harmonikatetős Mercedest vásárolt magának. Előfordulhat, hogy egyik-másik hozzá nem értő olvasónak már az első fejezetek olvasásakor rossz érzése támad, mert ezekben a fejezetekben Kaltenburg szeme előtt nem lebeg más cél, mint hogy fölvázolja a félelemre adott, az állatvilág figyelmes szemlélői előtt korántsem ismeretlen, lehetséges válaszok széles körét. Köztudott például, hogy az énekesmadarak fiókái – a szerző a fenyvescinegét hozza fel példának –, miután kikelnek a tojásból, a megfelelő táplálék és hőmérséklet ellenére is hamar elpusztulhatnak, amennyiben fészkük tartósan durva és rendszertelenül bekövetkező rázkódásnak van kitéve. Megfigyelések szerint a vak és csupasz kis lények már a tojásban is összerázkódnak, akárhányszor egy-egy lehulló ág nekiütközik a fészeknek.

Egy hosszabb rész az ijedség hatására történő tollhullatás, a sokkvedlés jelenségével foglalkozik, amikor a madár sokkhatás alatt egy vagy több tollát ledobja. Jellemző az erőszakos behatás hiánya, ahogy azt egy nyílt terep fölött átrepülő vadgalamb esete is jól szemlélteti: a madár a közelében leadott lövést hallva megáll a levegőben, és elhullatja tollazatának egy részét, mintha eltalálták volna, mintha a sörétek a testébe fúródnának, majd a következő pillanatban, ha szemmel láthatóan zavarodottan és a tollvesztéstől meggyengülve is, de folytatja röptét. Kaltenburg szerint a sokkvedlés bizonyos tekintetben a rázkódástól való gyermeki félelem továbbélése a felnőtt állatban, azzal a jelentős különbséggel, hogy csupán egyes példányoknál figyelhető meg ez a viselkedés. Kaltenburg idéz egy pintytenyésztőt, akinek a madárházában volt egy rendkívül sérülékeny tojó. A szóban forgó tenyésztő mindig gondosan ügyelt rá, hogy a lehető legóvatosabban fogja meg, ám ennek ellenére amikor először ki akarta venni az alvó pintyet a befogóketrecből, megdöbbentően sok hasi toll maradt a tenyerében. Ez után az élmény után a tojó, amint megpillantott egy héját vagy egy macskát, szinte automatikusan ledobta a tollait.

A sokkvedlésről írott rész szöges ellentéte a hiénákról szóló fejezet. Ezeknek az állatoknak az ember láttán eszükbe sem jut elmenekülni, nem ismerik a félelmet, és az egyes állat olyan közel merészkedik az emberhez a természetben, hogy az minden különösebb fáradság nélkül, akár egy furkósbottal is agyonverheti. A hiénakötelék többi tagja pedig meglehetős közönnyel szemléli az ilyen eseteket.

Könyvének középső részében Kaltenburg saját, öt évtizedes megfigyelései alapján fogalmilag behatárolja a félelemről szerzett különböző tapasztalatokat, hogy aztán a következő, A HALÁLFÉLELEM című fejezetet egy olyan, nagy feltűnést keltett páviánportré-sorozatnak szentelje, amely rettenetes körülmények között, a majmok természetes életterében készült, és amelyet egy természetfilm-rendező barátja bocsátott a szerző rendelkezésére: az állat arckifejezése élete utolsó pillanatában, amikor villámcsapásszerűen rájön, hogy ezúttal nem menekülhet támadója elől, Kaltenburg szerint semmiben sem különbözik a halálos ellenségének védtelenül kiszolgáltatott ember mimikájától.

Eddig a pontig, írja, tanulmánya lényegében nem más, mint a huszadik század eleje óta eltelt idő zoológiai felismeréseinek száraz mérlege. És valóban, állatbiológus kollégái, valamint más tudományágak képviselői különös megütközését egy másik fejezet váltja ki, amely a KITEKINTÉS: A NÉVTELEN FÉLELEM címet viseli, és amelyet Kaltenburg a szélsőséges körülmények között lévő ember és az állat viszonyának szentelt. A szerző itt átlép egy határt, áll az első reakciókban. Egy korábbi munkatársa felháborodott véleménye szerint Ludwig Kaltenburg nyilvánvalóan elfelejtette, hol a helye.

4

Kaltenburg egy rabról ír, aki éveket tölt a magánzárka elszigeteltségében, és azzal enyhíti a magány tapasztalatát, hogy összebarátkozik a minden áldott nap a cellája ablaka elé szálló varjakkal. Szól arról a bevett gyakorlatról, hogy az őrkutyákat kiképzésük során áramütésekkel gyötrik, így erősítve kötődésüket gazdájukhoz. Szól a patkányról. A Sztálingrád alatt, valamint Leningrádban végzett madármegfigyelésekről, és kifejti, hogy a minden porcikát megbénító halálközelség az ember és az állat érzékelését különösen élessé teszi. Ludwig Kaltenburg nyitva hagyja, hogy honnan veszi az esetleírások anyagát, sem írásos, sem szóbeli forrásokat nem nevez meg. Így kiteszi magát a vádnak, hogy alig használ ellenőrizhető adatokat, és hogy téziseit olyan jelenségek alapján állította fel, amelyeket nem saját megfigyeléseiből ismer.

Ez áll egy 1945 februárjából való drezdai epizódra is, amikor Kaltenburg „egy jó ismerőse, vagy ahogy másutt írja, „tanítványa, órákon át megfigyelte a lebombázott állatkertből megszökött majomhordát, amelynek tagjain elmondása szerint állatok esetében rendkívül szokatlan viselkedést észlelt. A tanú – aki akkoriban még gyermek volt – azon az éjszakán, amikor Drezdát porig rombolták, a szüleit keresve a város legnagyobb közparkjában bolyongott, és másnap reggel is szó szerint önkívületi állapotban volt, úgyszólván nem tudott magáról. A nagy park szélén megállt egy csoport zavarodott ember mellett, akik közé féltucatnyi csimpánz, orangután, illetve rézuszmajom vegyült – Kaltenburg tanúja már nem emlékszik a horda pontos összetételére.

A túlélők földre szegezett tekintettel az ismerős arcokat keresik. Egy idő után a csimpánzok is a földön mozdulatlanul heverő alakok arcát kezdik fürkészni, mintha felváltva a halottak és az élők szemébe próbálnának nézni tanácsot kérően. A megfigyelő valójában akkor vél az állatok viselkedésében valami megkönnyebbülésfélét felfedezni, amikor az emberek, mintegy apátiájukból felocsúdva, nekiállnak összegyűjteni a mindenfelé szétszóródott holttesteket és rendesen elhelyezni egy sértetlen gyepsávon. A csimpánzok mit sem tudnak az elhunyt hozzátartozók azonosításáról, sem a halottakról, akiket egy sorban a fűre fektetnek, és arról sem, hogy hogyan kell egy holttest válla és lába alá nyúlni, hogy odavigyék a többihez. Ám mégis, a majmok egymás után csatlakoznak a munkához, számol be róla Kaltenburg, anélkül hogy megemlítené, ki mesélte neki ezt a jelenetet.

Én voltam az.

II

1

Hol maradnak az öregemberes manírok, amelyeknek most tulajdonképpen el kellene hatalmasodniuk rajtam, hol marad a hőhullám, és vajon hol, tűnődöm magamban, az egyszerű fejetlenség és a vele járó méregető pillantás. És hol marad az öreges imponálni akarás, amit egy olyan nővel szemben kellene tanúsítanom, aki alig feleannyi idős, mint én, és mégis érdeklődést mutat irántam, még ha csak a szavaim iránt is, és miközben beszélgetünk, a legkisebb jelét sem észlelem magamon annak a nevetséges násztáncnak, károgásnak vagy páváskodásnak, tollborzolásnak, viselkedésemben a leghalványabb nyomát sem fedezem fel annak a dürgésnek, amit fiatalabb koromban ilyen helyzetekben már-már el is vártam az ősz öreguraktól.

Olykor szinte vágyakozva gondolok rá, hogy bár én is egy lehetnék azok közül a férfiak közül, akiket olyan gyakran láttam, és akik azt teszik, ami az ő korukban elvárható tőlük. Körülményesen matatnék a nadrágzsebemben, előhúznék egy tiszta, fehér zsebkendőt, szakadatlanul a homlokomat és a halántékomat törölgetném vele, az előttem ülő fiatal nőnek pedig már eszébe se jutna ezen csodálkozni, bár még csak március végén járunk és egyáltalán nincs hőség. Legfeljebb együttérzőn megkérdezné, ne hozzon-e egy pohár csapvizet vagy hogy nem akarunk-e egy szusszanásnyi szünetet tartani, ami nem lenne jó másra, mint hogy bepillantást engedjen az életébe, ami vele egyidős férfiaknak sosem adatik meg. Én lehajtott fejjel jelezhetném, hogy az általa javasolt dolgok közül minek örülnék, miközben a nedves zsebkendővel törölgetném a tarkómat, és azt képzelném, hogy a sajátjaim helyett fiatal női ujjak itatják fel az izzadságcseppeket a bőrömről.

Hogy én mennyire szánalmasnak tartottam azokat a korombelieket, akik örökösen latin- és görögtudásukat fitogtatva még az omnibus szót is úgy suttogták, mintha a társaságukban lévő hölgyet valami nagy titokba avatnák be. De míg az akkor koravénnek tűnő fiatalemberekből bölcs öregurak válhattak, akik naphosszat néhány fűszálat figyelnek hallgatagon, vagy derűs elhülyültségükben szakállas disznó vicceiket mesélik elrontott poénnal, én most a latinommal jövök ennek a fiatal tolmácsnőnek, azt mondom: Carduelis carduelis, lassan, hogy lejegyezhesse, azt mondom: Carduelis chloris, lassacskán megtelik a táblázata, azt mondtam: Carduelis spinus.

Madárnevek. Tengelic, zöldike és csíz.

– Az isten szerelmére, miért akar maga madárneveket tanulni? – kérdeztem tőle, amikor felhívott, hogy hamarosan lesz egy munkája: egy angol nyelvterületről érkező, magas beosztású vendégnek fog tolmácsolni, aki nemcsak az 1990 óta eltelt évek gazdasági fejlődéséről kíván informálódni a protokoll előírása szerint, hanem – lévén közismerten nagy természetbarát – vendéglátóival szűk körben az itteni állat- és növényvilágról is beszélgetni szeretne. A problémát nem maguk a madárnevek jelentik, azokat minden fáradság nélkül bebiflázhatná, ám akkor nem látná a szóban forgó állatokat, ezért arra kért, áldozzak rá egy-két órát, és a biztonság kedvéért a madarak angol, német és latin neve mellé kitömött példányaikat is mutassam meg neki.

Úgy beszéltük meg, hogy egykori munkahelyemen, a gyűjteményben találkozunk, amely annak idején lent volt a városban. Kilátással a Palota romjaira. A Fürstenzugot csodáló turistacsoportok, a szűk utca moraja nyári napokon behallatszott a szobámba, orosz moraj, svéd moraj, hozzá a mindig egyformán kemény hangzású idegenvezető-hang. Esténként pedig az Elba-parton álldogáltam, hogy nézzem a Hofkirche fölött gyülekező sirályokat. Itt, az új épületben, azon a folyosón, ahol a munkatársak szobái vannak, nekem is átengedtek egy kis helyiséget, még ma is majdnem minden héten bejövök egyszer, mert hiányoznak a kitömött állatok. Frau Fischert valamelyik kolléga küldte hozzám. – És ne felejtse el – mondtam még a telefonba –, hogy ki kell jönnie Klotzschéba, az Állattani Gyűjtemények már nem az egykori Ständehausban vannak – de addigra már letette a kagylót.

Katharina Fischert fent, a lépcsőnél vártam, a nyitott folyosóról befordultunk a gyűjteményszárnyba, az ÉLELMISZERT A GYŰJTEMÉNYBE BEVINNI TILOS feliratú tábla melletti üvegajtón át, a nappali világosságból a mesterséges fénybe. A csönd. A neoncsövek fénye egyenletesen világította meg a fehérre meszelt falakat, a súlyos, sárga vasajtókat, a betonpadlót a lábunk alatt. A SZÁRAZFÖLDI GERINCESEK felirat mellett nyíló citromsárga, kanárisárga szárnyas ajtó olyan széles, hogy akár egy kifejlett, kitömött elefántot is minden nehézség nélkül betolhatnak a gyűjteménybe, bár a mögötte lévő teremben ma főként akkora állatok vannak, amelyek akár egy kabátzsebben is elférnek. Sosem fogom már megszokni ezt az épületet, nem is kell már megszoknom, mert a költözés évében, 1998-ban én is elbúcsúztam a Madártani Gyűjteménytől.

Az idővel nyomasztóan szűkké váló Ständehausban, a preparátorműhelyekből az időjárás függvényében a mi helyiségeinkbe is beáradó, hol édeskés, hol újra szúrós dög-, szesz- és méregszag, a nedvesség, a hevenyészett tetővel lefedett, dohos falak, a tartós és erősebb esőzésekkor rendszeres beázások. A preparátumaink és hosszabb távon a mi egészségünk tönkretételével fenyegető veszélyek, sőt a DDT, amit oly sok éven át saját kezűleg permeteztünk a nyitott fiókokba: számomra mindez olyan szorosan összefügg a gyűjteményben töltött éveimmel, hogy ha nem a régről jól ismert állatok volnának itt az új helyiségekben, alig ismernék rá valamire – magamat is beleértve.

– Maga ugye nem született drezdai? – kérdezte óvatosan Frau Fischer nem sokkal azután, hogy üdvözöltük egymást. Mint mondja, általában legkésőbb a harmadik mondatnál meghallja, hogy hová valósi, akivel éppen beszél, de az én esetemben még bizonytalan. – Az égtájat sem tudnám megmondani – jelentette ki, miközben hátizsákjából elővette a ceruzáit és a jegyzetfüzetét, és egy ismerkedő pillantást vetett a madarakra, amelyeket odakészítettem.

Így van, nem innen származom, csak tizenegy évesen, 1945 elején kerültem Drezdába, ami leginkább egy véletlennek köszönhető, pontosabban az akkor uralkodó körülményeknek, a szüleim ugyanis úgy döntöttek, hogy elhagyják Posent nyugat felé. Korábban is többször költöztünk, a szülői házból pedig nem hozok semmilyen regionális színezetet, dialektusról nem is beszélve. Azt hiszem, már a nevelőnőm kiválasztásakor is nagy súlyt fektettek rá, hogy tiszta irodalmi németet beszéljen.

Egyik emlékképemen vasárnapi ingben látom magam, amint a konyhapadon ülök, és a nevelőnőm nedves törülközővel törölgeti a csupasz lábam. Vajon a szüleim akkor, februárban a nevelőnőmet is magukkal hozták Drezdába?

Hosszú távú emlékezet, rövid távú emlékezet. A tolmácsnő arra kért, tartsunk egy kis szünetet, egy fél órát, amíg másra szeretne figyelni, hogy megbizonyosodhasson róla, valóban sikerült-e elraktároznia hosszú távú emlékezetében mindazokat a neveket, amelyeket rövid távú memóriája már bevételezett. Ezt úgy akarja kipróbálni, hogy utána kikérdezteti velem a szavakat, de addig ebben a fél órában nem akar állatpreparátumokat látni, vagy azért, hogy az alak és a szó csak a képzeletében találkozzon össze, vagy mert a madarak jelenlétében hosszabb távon kellemetlenül érezte magát: az állatok ott gubbasztanak ágaikon, mintha éppen most szálltak volna oda és a következő pillanatban már repülnének is tovább, és ha valaki nem szokott hozzá a madarak látványához, attól tarthat, hogy egy hirtelen mozdulata elijesztheti őket. Ezért a fészekgyűjtemény és az egész alakos preparátumok elhelyezésére szolgáló teremből visszavonultunk a szobámba, ahol elszívhattam egy cigarettát és megkínálhattam Katharina Fischert egy kávéval.

Tekintete a fali polcot pásztázza, amelyen könyvtárunk néhány, az előző hetekben használt kötete hever, mellettük saját kis kézikönyvtáram, a tolmácsnő futó pillantást vet az ORNITOLÓGIAI SZEMLÉ-re, a MADÁRVÁRTÁ-ra, a GRZIMEK-féle ÁLLATOK ÉLETE és a WASSMANN köteteire. A felső polcon álló, bekötött szótárak a fényviszonyok miatt valóságos koruknál régebbieknek látszanak, német–orosz, orosz–német, német–angol, angol–német, az újraegyesítés előtti és utáni kiadások, kissé megkoptak, megsötétedtek, mintha évek óta nem vettem volna kézbe őket. A FÉLELEM ŐSFORMÁI nincs a polcon.

Nem, az azt követő éjszakán, hogy megérkeztünk ebbe a városba, amely éppen akkor készül a „város" névre méltatlan romhalmazzá válni, a nevelőnőm nem volt velem, mikor én a Großer Gartenben takaróba burkolózva a füvön feküdtem. Körülöttem emberek, tele az egész park, gubbasztottak a sötétben vagy föl-alá járkáltak, halkan beszélgettek, szótlanul kémlelték az eget, csupa idegen. A közelemben egy idős házaspár kuporgott, a világos visszfényben úgy tűnt, mintha a férfi arcán gyertyafény játszana. A szeme alatt táskák, a szája körüli barázdák, a borostái hol vörösnek, hol sárgásnak, fehérnek, hol pedig megint sötétszürkének látszottak, amikor felhők vonultak el a fák fölött. A nő jó kabátot viselt, ha nem is újat, felsőtestét széles sál takarta, nem is tudom, sapka volt-e rajta vagy kalap, feje a férfi vállán pihent. Kimerülten, a szabad ég alatt, egy februári éjszakán elbóbiskoltak. Soha korábban nem hallott zaj vonta el róluk a figyelmem.

Odaát jó sokáig ültünk a felsorakoztatott madarak előtt, vagyis ő ült, én hamarosan felálltam, és az asztal mögé léptem, hogy megmutassam neki a meghatározó különbségeket a pintyek között, felőle nézve balról jobbra: erdei pinty, fenyőpinty, kenderike, sárgacsőrű kenderike, zsezse, a szürke zsezsét most hagyjuk is, itt most csak összezavarna bennünket, mert nem mindig lehet pontosan meghatározni, aztán tovább: csicsörke, süvöltő, más néven gimpli vagy pirók, északi süvöltő és meggyvágó, a négy sivatagi pintytől szép, rózsaszín tollrészeik ellenére szintén megkímélem, aztán karmazsinpirók, kaukázusi pirók, és a többiekhez képest óriási nagy pirók, vörös keresztcsőrű, skót keresztcsőrű, nagy keresztcsőrű, és végezetül itt vannak a pintyfélék, a csíz, a zöldike és a tengelic, más néven stiglic. Miközben ellépdeltem a madarak sora előtt, felütött jegyzetfüzetébe táblázatot kezdett rajzolni, amelybe elsőként az angol megfelelők kerültek, beszerzett egy angol madárhatározót, PETERSON-jában föllapozta a pintyféléket: Chaffinch, Brambling, Linnet, Twite, Redpoll, Serin, Bullfinch, Hawfinch és így tovább, egészen a Siskinig, a Greenfinchig és a tengelic jelentésű Goldfinchig. Vagyis, szakítottam félbe, ne keverjük össze a tengelicet az amerikai tengeliccel, és végképp nem szabad egy sorba állítani a havasi pinttyel, a Snowfinchcsel, amely ráadásul egyáltalán nem is pinty, hanem verébféle, ahogy a Scarlet Rosefinchet sem szabad rózsapintynek fordítani, ez németül Karmingimpel, vagyis karmazsinpirók, rózsapintynek csak a svédek hívják.

Lehetséges, hogy ez így elsőre túl sok, de egy tolmácsnő esetében, ezt rögtön tudtam, aki ilyen csodálatra méltó lelkiismeretességgel készül egy beszélgetésre, amelyre valószínűleg soha nem kerül sor, vagy legalábbis nem abban a formában, ahogy ő készül rá, semmiképpen sem szabad kevesebbel beérni. a PETERSON, amelyet Frau Fischer használ, olyan mű, amelyről nem állítanám, hogy gyakran veszem kézbe, mert bár szerkezete nagyon is megfelel a szokásosnak, bizonyos fokig mindig is áttekinthetetlennek éreztem, mert a szemléltető ábrák, a leírások és a térképek külön-külön fejezetben találhatók. a PETERSON mellé odatettem neki a SVENSSON–MULLARNEY–ZETTERSTRÖM-öt, baloldalt a leírások, jobboldalt a madarak ellenfényben, sziluettek a talajközeli ködben, Katharina Fischer pedig első pillantásra rájött a lényegre, hogy a madarakat nem egy szobában, hanem természetes környezetükben kell meghatározni.

És hogy a dolgot a végsőkig tovább bonyolítsam – belekezdtem egy mondatba –, amikor úgy éreztem, egy kicsit túl hosszan merül el a madárhatározókban: Vigyázzon, össze ne keverje az egyik Sparrow-t a másik Sparrow-val. Attól függően, hogy angollal vagy amerikaival beszél, vagy igazi verebekről van szó, vagy újvilági sármányokról, amelyek mifelénk legfeljebb nagy ritkán, az Atlanti-óceán fölötti áramlatokban eltévedt, idesodródott vendégként láthatók. Az angolok, így egyszerűbb megjegyezni, a sármányt Buntingnak hívják.

Attól tartottam, hogy a megjegyzéseim már annyira összezavarták, hogy azt kívánja, bárcsak el se vállalta volna a felkérést. Hogy fokozatosan egyszerűsítsem a dolgot, először kiszortíroztam néhány olyan pintyet, amely mifelénk egyáltalán nem honos, és amelyről ilyen módon remélhetőleg nem esik majd szó, amikor Frau Fischer munkája során a madarakat egyik nyelvből a másikba röpteti majd. Levettem néhány további példányt az asztalról: a szalagos keresztcsőrű, a sivatagi pirók, a kései meggyvágó és a borókavágó, a vöröshomlokú, a szír, a korzikai és a csicsörke, a citromcsíz, a sárgacsőrű kenderike és a szép szürke kék pinty is eltűnt a szemünk elől, úgyhogy a kép, mint azt Katharina Fischer megállapította, máris sokkal áttekinthetőbbé vált.

Ott látom magam fehér ingben, a konyhai lámpa fénye nem ér el hozzám, a nevelőnőm eltakarja előlem, az ing rettenetesen gyűrött, és ha a lámpa megvilágítana, talán sötét foltokat is fel lehetne fedezni az anyagán, agyagfoltokat, színes ceruzák és alvadt vér nyomait. Maria. Húszéves sem lehetett.

2

Azon az éjszakán a Großer Gartenben egy pillanatra eszembe jutottak a szüleim, aztán furcsa módon eltűntek a gondolataimból, később is úgy maradtak, eltűnve, soha nem kerültek elő. Egész biztos, hogy odavesztek, az eszemmel tudom, de újra és újra eljátszom a gondolattal, hogy túlélték, ők viszont engem hittek halottnak, és nem nyugodtak, nem hagyták magukat lerázni, amíg valaki – talán valami rettenetes kegyetlenségtől vezérelve – nem mutatott nekik egy holttestet, egy fiú lángoktól felismerhetetlenné torzult holttestét, úgyhogy mivel már nem volt mit tenni és rajtuk már senki sem segíthetett, néhány hét múlva továbbindultak. Tudom, ebbe az elképzelésbe mindig akkor kapaszkodtam bele, amikor a szemem előtt megjelent az az idősebb férfi és nő, ahogy ott kuporog a közelemben a füvön. Akár a szüleim is lehettek. És én egyszerűen nem ismertem fel őket az éjszakában. Két, egyik pillanatról a másikra megöregedett alak, égési sebekkel az arcán: azelőtt soha nem láttam hasonlót, hogyan is következtethettem volna élő szüleimre a két halottból? Mindamellett akkor sem láttam semmi hasonlóságot a fényképekről ismert vagy az emlékezetemben őrzött arccal, amikor először újra tükörbe néztem.

Hogy maga mit vett a nyakába, maga szegény, csúszik ki egyszer a számon, de még ki sem mondom ezeket a szavakat, legszívesebben leharapnám a nyelvem – a tolmácsnő micsoda munkát vett a nyakába, amikor arra vállalkozott, hogy márciusban kívülről megtanulja a teljes itteni madárvilágot. Ha a vendég, akinek tolmácsolni fog, télre, vagy mit tudom én, mondjuk a nyár derekára időzíti drezdai látogatását, azt a néhány hetet még igazán kivárhatta volna, így viszont a tolmácsnő az összes téli vendégen és az itt tenyésző madarakon kívül most a nyári vendégeket is megjegyezheti, az előbbiek ugyanis nem távoznak el azonnal, az utóbbiak pedig nincsenek azonnal újra itt.

– És akkor itt ragadt, Drezdában?

Így is mondhatjuk, itt ragadtam, bár miután elbúcsúztunk Posentől, csak átutazóban álltunk meg Drezdában. Apám, aki botanikus volt, amennyire emlékszem, kollégákkal találkozott, anyám pedig megmutatta nekem a várost, ahol születésem előtt lakott egy ideig, rövid életében talán akkor volt a legboldogabb. Legalábbis így éreztem ki a szavaiból, amikor kettesben sétáltunk az óvárosban, már amennyire persze egy tizenegy éves gyerek megérezhet ilyesmit. Azt hiszem, azokat az utcákat jártuk, amelyeket ő már lánykorából ismert. És soha nem használta az új utcaneveket, valahányszor megálltunk abban a világos, enyhe, látszólag tavaszi időben, amely február kellős közepén körülvett bennünket, és mesélni akart valamit, végig ragaszkodott a Theaterplatzhoz, az Augustus-Straßéhoz, a Jüdenhofhoz és a Frauenstraßéhoz. Délután sokáig üldögéltünk egy kávéházban és bámészkodtunk, néztük az utca nyüzsgő forgatagát, Wilsdruffer Straße, Scheffelstraße, Webergasse, ezek még mind megvoltak ezekben az órákban, a város tele volt emberekkel, és én próbáltam elkapni egyik-másik menekült lány pillantását, meg egy idősebb, sántító férfiét, jóllehet szigorúan tartottam magam ahhoz, amit a szüleim egyszer, amikor senki sem hallhatta, belém sulykoltak, én pedig az eszembe is véstem, bár a mi családunknak nem volt félnivalója: soha ne nézz egyenesen egy SS-katona szemébe.

Nekem ez a nap – tudom, furcsán hangzik – igazi vakációnak tűnt, bár volt egy kis közjáték, ami miatt szégyelltem magam, és őszintén szólva sokáig szégyelltem magam még felnőttként is. A Theaterplatz felől jöttünk, egész biztosan délelőtt történt, elhaladtunk a Ständehaus előtt, föl a Brühl-teraszhoz vezető lépcsőkön, amikor felfedeztem egy ZSIDÓKNAK BELÉPNI TILOS feliratú táblát. És igen, a gyerekek nehezen tudják elnyomni magukban a kegyetlenség megnyilvánulásait, a gyerekek olykor úgy viselkednek, mint a bolondok, ám ennek ellenére nincs bocsánat, nem tudom, mi bújt belém: megálltam, és diadalmas érzés fogott el, a lépcső feléig érve megint fölnéztem a táblára – a következő lépcsőkön már nem mentem, hanem vonultam – nekünk föl szabad mennünk a Brühl-teraszra, mi nem vagyunk zsidók. Odafent megfordultam, és lent ott láttam a Hofkirchét, az Augustus-Brückét, az Italienisches Dörfchent, itt pedig megint az anyámat, amint a lépcsőpihenőhöz ér. Ő is megáll. Mintha ma történt volna, látom hirtelen összeszűkülő szemét, és érzem, ahogy súlyos télikabátujja végén a kézfeje megrándul: anyám, aki soha életében meg nem ütött, a nyílt utcán, mindenki szeme láttára kis híján megpofozott.

Tehát a nevelőnőm tényleg nem jött