Halálgyakorlatok

By Fekete Vince

„Nincs történet a buborékok mélyén” - írja az új kötet Alászállás című versében Fekete Vince. A Halálgyakorlatok költeményei egy közeli hozzátartozó elvesztésén keresztül a halál eseményszerűségét mutatják meg, a test tusáját és a lélek lehetőségeit, a gyász visszatükröződéseit, a két part - élet és halál - közötti hullámtöréseket, érzékcsalódásokat és horizont-összeolvadásokat; a kötetnek keretet is adó metaforákkal: az apályt és a dagályt. Hogy a halál közvetlen közelében az élet közvetett és hirtelen távoli lesz. Míg a halál fogalma fekete lyukként mintha elnémítaná a nyelvet, addig a kötetben a meghalás gyakorlata inkább feldúsítja azt, ekképpen lesz a variációkból létesülő versszólamokban meghatározó a nyelvi zajlás, a retorikai morajlás, a pontosító beszéd - mintha a megfelelő szavak a helyes sorrendben, ha meg nem is állítják, de talán lassítják és tompítják a zuhanást. Így lesznek a Halálgyakorlatok sűrű versei egyszerre metafizikus, bölcseleti költemények és a távozás valóságos mivoltát érzékeltető lírai naplójegyzetek. - Szegő János 

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: May 17, 2022
• ISBN: 9789631442045

Book preview

Borító

időmérték

[ 36 ]

Fekete Vince

Halálgyakorlatok

mlogoErdős Virág portré

© Fekete Vince, 2022

„Hiába fürösztöd önmagadban,

Csak másban moshatod meg arcodat."

J. A.

„Az álom létra, föl, s alá, a mélybe."

Keresztes Szent János nyomán

(Dagályapály)

Mintha valahonnan örvénylő léghuzat vágna be, felkavarja

az orra előtti levegőt; fölveti a fejét, megpróbálja átereszteni

az orrlyukain ezt a valahonnan, valamilyen nyílt térből becsapó

áramlást. Kúszik előre, egyenletesen előre, hátára folyik valami,

egyenletesen folyik, érzi, ahogy esnek rá azok a cseppek, érzi a

ritmust is, azt a belső ritmust, mintha lélegzés lenne… Megfeszíti

a mellizmait, és előrébb húzza magát; előrelöki egy ismeretlen

erő is, segíti, segítséget nyújt, de tudja, érzi, ezt neki kell

megtennie; szinte csak a feje, a vállai mozdulnak a nyílt

térség felé, a teste, a lábai mozdulatlan követik a mozgást.

Előrefigyel, hiszen oda, a másik oldalra kell eljutnia a jó

melegből, oda, arra a tápláló és életadó helyre, újra

megfeszíti mellizmait, majd az összes izmát, és velük együtt

az inakat is, és az egész testét, miközben karcolja, szívja,

vonja, húzza testét az az erő; apró, remegő csusszanásokkal

halad, nyaka hosszan előrefeszül, szemei kiguvadnak,

nyöszörög és vicsorog benne a hang, hernyók másznak

a testébe, fúrják, rágják, marják. Szemei kitágulnak,

koponyája összeroppan, kapálózna, de nem tud;

áramlik vissza izmaiba a kölcsönerő, a fény, az ég

felé fúrja orrát, most már mindenhonnan fény, fáj a

teste, folyamatosan és tompán, gyomrában sajog

az éhség, torkában perzsel a szomjúság, és fényt lát,

sértő fényt, és kezeket érez, és furcsa sikoltást hall…

(Újracsatlakozás)

A hálózat kiszűr bizonyos

dolgokat, kiszűr,

kirostál, kivág, cenzúráz;

a nyers, a durva nem

megy például, felveszem,

beszélünk, de eltűnik, visszajön

a hang, alagutakba futunk

be, jel nélküli, jelek

nélküli térbe; pár szó, néhány

mondat, és megszakad, eltűnik,

majd visszajön megint;

zakatol a vonat, csattog

az alagútban, sötét

lesz, majd világos, nappal,

éjszaka, majd újra eltűnik

minden; fehérből sodorja

sorsunk, fehérből, feketéből

sodorja az idő, fehérből,

feketéből és színes fonalból

is, az emlékek színeseiből, mesél,

nem kell beszéljünk ahhoz,

hogy beszéljünk, mesél

minden, ami volt, mesél

a jövő, tudjuk-e,

értjük-e,

érezzük-e?

(Ikarosz)

Nézi, vizsgálja az arcát, szép, világos arcú lány ül

vele szemben, gyermeki frissességű arc, látja magát

belülről, nem az érett arcot, nem ezt, ami most van,

a ráncokat, árkokat, az alattomos májfoltjait, hanem

amelyiket mintha hátulról feszesre húztak volna,

úgy feszül, a hajszálak szinte kipányvázzák az arcbőrt

az áll és a fejtető közötti sima, fénylő boltozatban; ül

a konyhaasztalnál, bámul az üres, szitás homályba,

lassan járatja az alsó állkapcsát, látja a másik, korábbi

arcát, ami a hallgatástól behorpadt, s ettől még kisebbnek

látszik az egyenes, keskeny orra, miközben rág tovább,

mintha nem telt volna el közben tíz-húsz év, s nem ott

ülne már saját konyhájában, s nem ő biztatná gyerekeit

az evésre, hanem még mindig őt, még mindig otthon,

abban a házban, gyerekkoráéban; nézegeti ezt az arcot,

egy későbbit lát most benne, szintén belülről, végig-

simít rajta, mint mikor oszlopok, gerendák erezetén

húzza végig a kezét, mert a fa sorsa kiolvasható

az erezetekből, így az övé is, gondolja, szomorú és

gyűrött erezetet lát az egyiken, szelídet és simát a

másikon; ez vagyok én, ez voltam, mormolja, és ez is,

ez is én vagyok, én voltam, gondolja, ezek az én arcaim,

ahogyan soha senki nem látta őket; néz kifelé ezekből

az arcokból, és számtalan életkor kel életre most benne

és kezd élni együtt, sok alak, akik próbálnak megférni

egymással és a világgal; távoli, kitágult tájat, fehér és

barna pöttyökkel beszórt mezőket lát, a Kongókövek

visszhangjait hallja, dúsan ringó fűtengerek, vitorlázó

ökörnyál, szétfoszló, majd újra egymásba kapaszkodó

felhők, messzi lomberdők,