Daloskönyv

By Pál Sándor Attila

Pál Sándor Attila verseskönyve egy énekes-dalszerző szólólemezéhez hasonlít: különböző stílusokat és hangnemeket próbálva szólalnak meg a hol melankolikus, hol fanyar dalok, vagy éppen a monumentális hosszúversek. A Balladáskönyvhöz hasonlóan az újabb kötet a dal mint műfaj megszólalási lehetőségeit keresi egy jellegzetesen középeurópai térben, ahol az irodalmi hagyományok olyanok, mint a ritkán látott rokonok: akikre nem tudunk nem hasonlítani, és akiktől nem tudunk nem különbözni.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: May 12, 2023
• ISBN: 9789631442960

Book preview

időmérték

[ 39 ]

Pál Sándor Attila

Daloskönyv

mlogo

© Pál Sándor Attila, 2023

„Eriggy, te könyv: pokolba menj!

Leélted félig életem!

Kis vétkekért okolt a Menny:

Megváltásom se vélhetem!

Nem voltam Ginsberg, Jesse James,

Sem Brodszkij, sem Butch Cassidy!

Hát semmi hírnév, semmi pénz:

Ha eltűnök sem lesz ciki!"

(Jack Cole – Kovács András Ferenc)

„A lot of people ask me stupid fuckin’ questions

A lot of people think that what I say on record

Or what I talk about on a record

That I actually do in real life or that I believe in it

Or if I say that I wanna kill somebody, that

I’m actually gonna do it or that I believe in it

Well, shit, if you believe that, then I’ll kill you"

(Eminem)

Név

A Pál latin eredetű férfinév,

a Paulusból származik,

jelentése: alázatos, szűkös,

ritka, kicsi. Női párjai,

emlékezhetünk: Paula és Paulina.

Az 1990-es években a

Pál ritka, a 2000-es években

a 74–98. leggyakoribb férfinév,

kivéve 2006-ot, amikor nem

szerepelt az első 100-ban.

A Sándor az Alexander név

rövidülésének magyaros

alakja. Női párja az Alexandra.

Ahogy Pista bácsitól megtanultam

református hittanon, jelentése:

embereket oltalmazó.

Az 1990-es években igen

kedvelt név.

Az Attila a hun király germán,

közelebbről gót eredetűnek

tartott neve. Jelentése:

atyácska. Valójában: Pista.

Az 1990-es években igen

gyakori volt.

Nyári kép, kilencvenes évek

Eljött az esti óra,

a vasaló bekapcsolva,

hevül a közepén kissé kiégetett,

vonalkódos deszkán,

odakinn a locsolótömlőből forrásként patakzó vízsugár csattan

a tuják alatt,

majd zöldségekre és más haszonnövényekre permetez,

ahogy apám mutatóujját beletartja a sodrásba,

és vízilegyezővé teríti,

amit a berregő,

öreg szivattyú behorpadt pofával felszív a föld mélyéről.

Anyám vasaláshoz lát,

izzadva tologatja a gőzölő vastestet,

mellei belegömbölyödnek a trikóba,

hisz nyár van,

öcsém és én szintén fehér atlétában,

apám alighanem félmeztelen.

A redőny lehúzva,

épp csak egy résnyi alsó sáv marad,

amin a házba nem látnak be,

de mi bentről kilátunk,

ki a fene jött ide,

ki megy ilyenkor az utcán,

a villanyt lekapcsoljuk,

s a levegő is mozog talán.

A hűvösséggel együtt hömpölyög a szobába

a mindent átható tücsökciripelés,

harmat csillog a sötétedésben a mélyzöld gyepen,

mint csillagok az ég udvarán,

mohón iszik odakinn a homok.

A tévét hangosítjuk:

megy benne a Harlemi éjszakák.

Nyerítve nevetünk rajta,

két rövidre nyírt hajú, túlmozgásos gyerek,

anyám alig tudja mire vélni,

nem érthetjük,

a lányom pinája olyan csoda jó,

hogy ha feldobnák az égbe,

még a nap is kisütne,

bugyborékolunk a nevetéstől,

öcsém és én,

anyám csak nevetgél,

s csóválja a fejét.

Mit sem tudunk arról,

hogy háború van.

Nemsokára lefektetnek.

Mint vizeshordót tölti fel szobánkat

lassanként a fekete éjszaka.

Szuszogásunk légbuborékjai

egyre csak szállnak,

szállnak felfelé.

Szentendrei elégia

Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik,

hogy a csendes estéken, elalvás előtt, mindent, amit

imádkoztam, gondoltam, mondtam, tettem itt,

tudnak már, akik meghaltak, és tudni fogják, akik éltek.

Nem sáros már erre semmi, pedig arccal a télnek

fordultunk rég, s nincs, akit ne rágna valami titkos féreg.

A homokos föld, ahonnan jöttem, beissza mind a vizeket,

nem kőszíve van, egy tengerszemszív őrzi azt a hideget,

ami régi korok sajátja. Bőrén akác és fenyő: nehéz-nehéz viselet.

Elhagytam és visszajárok: se itt, se ott már nem vagyok.

A Duna vonul párnám alatt, dél felé egy híd ragyog.

Nincs hajóm, de van lapátom. Megyek hát gyalog.

A hadjárat

Hallom, már csörtetnek az erdőn.

Jönnek csapatostól, zörög testükön

az elméleti páncélzat, hallom zaját,

amire a horda immunis már.

Mikor felbukkannak, páran vesznek

észre csak. Hozzám nem szólnak.

Dermedten állok a dűlőúton.

Megközelítenek, rám vicsorognak.

Futnak tovább: céljuk a város.

Hang után