Miriam Rosenblum és a Kozma-kvintett

By Fehér Béla

Fehér Béla regénye mozgalmas és melankolikus történelmi tabló a 13. század végéről. A regény elbeszélője a Kozma-kvintett egyetlen életben maradt tagjaként emlékezik vissza eseménydús életére, melynek hátterében felsejlenek a kaotikus és vad hatalmi játszmák, a történelemnek kiszolgáltatott kisember küzdelmei. Az eldugott falvakban és a királyi lakomákon egyaránt otthonosan mozgó zenekar Kun László eljegyzésén ismeri meg Anjou Izabella nevelőnőjét, Miriam Rosenblumot, és ez a találkozás egy életre megrendíti a férfiakat. A regény elbeszélése szerint a Kézai Simontól kapott íróállványon megszülető kézirat szatirikus, pergő történet és megtört számvetés a szépség iránt mindig megújuló vággyal is, amelyet csak a művészet tud enyhíteni.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Dec 9, 2022
• ISBN: 9789631435511

Book preview

Borító

Fehér Béla

Miriam Rosenblum

és a Kozma-kvintett

Magvető Kiadó

A könyv megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta

dekor

© Fehér Béla, 2022

MAGVETŐ

KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

[e-mail]

Felelős kiadó Dávid Anna

Felelős szerkesztő Turi Tímea

Kézirat-előkészítő Tomka Eszter

Korrektor Balogh Emerencia

Műszaki vezető Takács Klári

A borítót Baranyai (b) András, a könyvet Pintér József tervezte

ISBN 978 963 14 3551 1

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

„A templárius lovag dárdájával átszúrta a sárkányt, mire kívülről igen finom zeneszó hallatszott."

(Szerb Antal: A Pendragon legenda)

1.

Előbeszéd

Mesternek mondott C., név szerint Cuppán, pék vagyok, zenész és írástudó. Adjon nektek az uratok békességet, harmóniát, pávatollat. Minthogy értitek és szeretitek a zenét, sokesztendei vívódás után – noha kedélyem csapnivaló, erőm is elhagyogat –, nekilátok krónikát körmölni a Kozma-kvintettről. Régi történet, de minden úgy esett, ahogy itt olvashatjátok. Telek jöttek, telek mentek, sokat dideregtünk. Most nyár van, áldás hava, égi meleg szárítja a vértől lucskos lelkeket. Az ifjú László királyt meggyilkolták. András herceget vilhelmita szerzetesnek álcázva csempészték haza Bécsből, és megkoronázták. Bánom is én. Éljen a király! A nép jobb idők eljövetelében reménykedik, mint mindig. De keservesebbek jönnek, mint mindig. Meglátjátok, nem ér véget az Árpád-házi vircsaft, addig irtják egymást, míg hírmondójuk se marad. Pártütést pártütés követ, a szent krizmát rejtegető zászlósurak egymás vérét csapolják az édes hatalomért. Nem érdekel a világ csörtetése. Bánattal kelek, azzal térek nyugovóra. Magamra maradtam kedves hangszereimmel. Néhanapján előveszem az ágy alól vászonba takart nádsípomat vagy szopranínómat, és muzsikálok magamnak. Gyászos futamok szállnak vergődve egyenesen a Paradisumba. Vagy tudom is én, hova.

Fogd be a füled, én istenem, ha nem akarod hallani!

2.

A szentképtagadók nyitottabbak az új hangzásokra

Krónikámat ott kezdem, hogy 1275 őszén, magvető havában, egy esztendővel a zenekar megalakulása után, szekérrel indultunk haza Budára, a királyné városába, ugyanis elmaradt az esztergomi piactérre meghirdetett fellépésünk. Elmaradt, mert a nép elment hajigálni. A kutya se volt kíváncsi a Nyugtalan korpuszokra, az Újjászületés fürdőjére vagy a koncerteket befejező bravúros Manipulus polifóniára. Mit tehettünk? Közönség nélkül nincs koncert. Összepakoltunk, otthagytuk az egészet. Az történt, hogy a budai zsinatra érkezett pápai legátus kimondta az egyházi átkot a meggyilkolt Miklós prépostra, és megtiltotta, hogy a keresztények parcellájába temessék, ezért a bélpoklosok temetőjében kaparták el. Erre Mátyus nádor, Toncs örökös főispán (na, ez is szép, mert úgy örökös, hogy még azon az őszön megcsonkították és elkergették), néhány főpap, valamint a domonkosok provinciálisa Róma ellen tüzelte a népet. Kétszázan indultak el, de nem Rómába, hanem a legátus esztergomi szállásához. Bemenni nem mertek, hiszen rettegtek a papoktól, hanem kövekkel dobálták az épületet sötétedésig, aztán elégedetten hazatértek. Azt gondolták, jól végezték a dolgukat, de ha belegondolunk, értelmetlen bármilyen épületet kővel, fadarabbal vagy tojással dobálni, mert ugye mi végre, azonban az egyszerű embereket ez nem érdekli. A legátusnak haja szála se görbült, a zöldségesveremben, egy halom káposzta alatt vészelte át a támadást, de végül nem úszta meg. A Koroknya nembeli Joakim, László gyermekkirály nevelője – ki szlavóniai bán is –, és Erzsébet anyakirályné másnap elfogatta. Első felindulásukban úgy döntöttek, megnyúzatják. Ez mindig népszerű döntés, a nép imádja a nyilvános megnyúzásokat, verekednek a szerencsét hozó véres cafatokért, de most mégis irgalmat gyakoroltak, nem akartak vitába bonyolódni a pápasággal. Átadták a foglyot a kumánoknak, cselekedjenek belátásuk szerint. Hogy ez a belátás mit jelent, tudja mindenki. A kumánok kitolták a legátus szemét, berakták a helyére a két heréjét, aztán karóba húzták. Meglepően jól bírta, csak két nappal később halt bele iszonyú sebeibe. Maradványait a Dunába szórták. Állítólag egy jól megtermett viza falta fel, de nem kell mindent elhinni, beszél a bolond nép összevissza.

A meggyilkolt Miklós prépostról is szólnék. Szemtől szembe pacsirtahangú, mázos és negédes, amúgy pedig hazug és vérkedvelő ember volt. Felesküdött az evangéliumra, fogadalmat tett, hogy az egyház rendeleteit mindenben teljesíti. Ígéretét azzal kellett megpecsételnie, hogy szőrcsuhába bújik, és mezítláb Rómába zarándokol, de esze ágában sem volt megcselekedni. Hű embereivel Erzsébet anyakirályné vaskai birtokára szökött, onnan bujtogatta a kumánokat, akik Szank és Tázlár vezérletével templomokat gyújtottak fel, gátlástalanul, sőt vidáman fosztogattak. Aki az útjukba került, meggyalázták, kínozták, csonkították, levágták. Ámulhatnánk, hogy mindez egy istenfélő prépost parancsára történt, de tudjad, Miklós pogányabb volt, mint a nyersvas. Különös stigmát hordozott. Ifjúkorában cseh martalócok izzó pallost nyomtak az arcára, azóta csak az egyik oldalon nőtt szakálla, ott viszont hosszúra hagyta, látványosan befonta. Sokan gondolták, hogy akár király is lehetne a hivalkodó felemás képével, erőszakos csörtetésével. Ezt maga Miklós prépost is így gondolta, hiszen áhítozott a trónra, elefántcsont tégelyben szent krizmát rejtegetett. Tudnod kell, a krizma fél siker a magasba vezető úton. Jól emlékszem, a préposttal Csobán várában, a leánya esküvőjén találkoztunk. Akkor még az övé volt az avar gyepűre szilfa gerendákból ácsolt erődítmény. Késő délután, a menyegzői lakoma alatt kezdtünk játszani, és muzsikáltunk végkimerülésig, szünetet sem tarthattunk. Reggelre az egész násznép kidőlt. Szanaszét hevertek az urak, tulajdon levükben. A várnagy beengedte a kutyákat, hogy eltakarítsák a szétdobált maradékot. Az asztalokon heverő ringyócskáknak felöltözni sem volt erejük, csak kimerülten nyögdécseltek, combjukat tárták, tátogtak a pirosló tajgavirágok. Bese öcsém és Hadacsu bőséges eleséget gyűjtöttek, zsákokban hordták a szekérre. A szétdobált erszényeket is összeszedték. A menyegzői fellépéseket mindig zsákmányolás követte, vittük, amit lehetett.

De vissza Esztergomba! Bárhonnan is mentünk hazafelé Budára, szerettünk megállni falatozni, földön fekve révedezni, pergetni az időt, dallamokat zümmögni, metrumokat próbálgatni. Olyankor föld fölött lebegtető termékeny pillanatokat élünk át, hiszen minden muzsika, még a levegő csendje is. Akkor is lehevertünk a Duna partjára, Pócsmegyerrel szemben. Hömpölygő, hársillatú szél zúgott. A gyomor örömei zsákmányolás híján ezúttal elmaradtak, ösztövér füstölt koncokat rágtunk, közben azt találgattuk, vajon a süket, zagyva nép miért szeret annyira dobálni. Mert ha bárhol dobálni lehet, mindig tettre készek. Látszólag senki nem biztatja őket, mondom, látszólag, mert az urak, papok úgy csűrik és tekerik a szót, hogy a csorda magától induljon köveket gyűjteni, bőszülve hajigálni, sokszor a lincselésig felborzolva magát. Erre Cuppán (a krónikás, vagyis én magam) felszedett egy marék kavicsot, és egyenként hajigálta a vízbe.

Plitty-plotty, plitty-plotty.

– Rá lehet szokni – mondtam egy idő után a többieknek. Általában fején találom a szöget, de okoskodni is szeretek. Tanácsot adok azoknak, akik nincsenek rászorulva.

Később terveket szőttünk, hiszen a zenekar akkoriban jött divatba, sok meghívást kaptunk, utazgattunk Pozsonytól Váradig. Lebejk azt fejtegette, figyeljünk az idők szavára, mert az esztergomi eset arra figyelmeztet, hogy a jövőben számolnunk kell a szentképtagadókkal. Talán ők lesznek a változó idők nyertesei, még nem dőlt el. Hangos, zabolátlan, de lelkes közönség.

– Alkossunk kedvükre való zeneszámokat, a muzsika majd lágyítja őket. A pogányok imádják a dob hangját, az izgató monotóniát – magyarázta Lebejk.

Igazat adtunk neki, noha hazabeszélt, hiszen a dobok művésze volt. Az első a világon, aki dobszólót adott elő.

– Szőjünk tervet. Javaslom, külön műsorral ajándékozzuk meg a pogányokat Budán, Sicambria kövei között. Összejöhet két-három telt házas előadás – fejezte be Lebejk. Vonzó férfi volt, szép szál pozsgás legény. Csimbókba font haját, hetyke bajszát, leplezetlen, célratörő udvarlását imádták a nők, ő pedig fürdött a népszerűségben. Nem mondanám piperkőcnek, de azért szeretett öltözködni. A velencei divatot követte, fekete solymászharisnyát és gallértalan kék tunikát viselt, bőrövén keleti tőr függött. Bámulatos gráciával tudott meghajolni, mint valami bizánci herceg.

– Elképzelhető, hogy a szentfazekak ideje lejárt, maholnap templom nélkül maradnak. Azt is látom, hogy a szentképtagadók nyitottabbak az új hangzásokra, sőt a félhangokra is. Szerencsére az énekléshez nem ragaszkodnak – vette át a szót Kozma, kvintettünk agg vezetője. Róla annyit, hogy tehetős embernek született, azonban anyját, atyját, testvéreit felkoncolták a Barcaságba betörő tatárok, még IV. Béla királyunk idején. Nem szerette, ha a múltját feszegetik. Árva földönfutóvá lett, a felhévízi papírmalomban talált munkát. Senki nem kezelte olyan szakértelemmel a merítőformát, mint ő. De a pommer utánozhatatlan művészét is benne tisztelheti minden magyar és jöttment. Főleg érchengerelés közben tudott komponálni, olyankor áradtak a hangok a fejében, alig tudott nekik gátat vetni. Így született az egyik nagy sikerünk, a Szénán feküdni, szenvedve. Aki elmerülten hallgatja, a tulajdon halálát látja közeledni.

– Könyörgöm, ne emlegessétek az éneklést. Ha kornyikót hallok, menten vérre szomjazok. Legszívesebben az összes trubadúrnak kitépném a szívét – jegyezte meg a sima képű Hadacsu, köztünk a legbőszebb. Nem csoda, megjárt néhány csatateret. Tekintetétől még a bátrabbak is megrettentek. Kumán szokás szerint borotválta az arcát, feltűrt karimájú hegyes süveget és csikorgó bőrruhát hordott. Állította, nincs köze a kumánokhoz, de ebben kételkedtünk. Oszloplábai mázsás hordótestet cipeltek. Hamar kifulladt, olyankor harci mén módjára fújtatott, vagy lerogyva kókadozott. De ha megfogta a lira da bracciót, és elindította rajta az íj alakú vonót, felragyogtak a vonásai. Lágyan muzsikált, közben olykor könnyezett, de nem restellte. Fidulán is művészien játszott, de miután a trubadúrok is fidulát használtak, egy idő után nem szívesen vette a kezébe.

– Ne nézzük, ki pogány, ki istenfélő! – szóltam közbe. – A zene szóljon mindenki örömére. Ha erre esküszünk, máris zsebünkben a bölcsesség időmértéke. Lássátok meg, mennyei urunk is így van vele, hiszen szereti azokat, akik a kereszt előtt térdepelnek, de azokért is kinyújtja a kezét, akik az életfa előtt vonaglanak kitűrt szemgolyóval a habzó szájú sámán dobjára – oldalba böktem az öcsémet, szegény bolond Besét, aki mellemre dőlve nyálzott. – Mit tátod a szád! Foglald el magad. Te is dobálj kavicsokat!

Sötétedett, mire szekerünkön kuporogva Budára keperegtünk.

Másnap délben ünnepelte Buda a szentek és boldogok emléknapját. Mi is ünnepeltünk. Szokott helyünkön, a római kövekből emelt Kurszán váránál találkoztunk, estig ott gyűrtük a hangszereket, vagyis próbáltunk. Kezdett összeállni néhány új darab, például az Ezüstművesek találkozása a szénégetőkkel. Ezzel vesződtünk már egy ideje. Bonyolult szerkezetű felelgetős, de valami hiányzott belőle. Megkértük Hadacsut, tegye félre a lira da bracciót, váltson háromhúros lantra, Bese pedig a tenor cornettóval vegye át az első szólamot. Felragyogott az ég, minden a helyére került. Néha csak ennyi kell, máskor meg mintha Duna iszapjába ásták volna a megoldást. Bese öcsémről annyit, hogy születése óta ütődött, amúgy béketűrő jámbor. A gondviselés titka, hogy ez a nyálzó málé, ki beszélni alig képes, inkább nyög és mekeg, miként jutott el a csodásan zengő, tiszta hangokig. Úgy kezeli a tenor cornettót, hogy a lélegzet az emberben reked, az angyalok pedig kidugják a fejüket a felhők mögül, és nyájasan mosolyognak. Nem is nyájasan, inkább irigykedve.

3.

Elnyerem a segédvízbecsüsi állást

Ha már krónikára kárhoztattam magam, és betűk hadseregét küldöm a csatatérre, el ne feledkezzek a történet elejéről. Úgy kezdődött, hogy Bese öcsémmel megélhetés után nézve elhagytuk áldott szülőhelyünket, Mizse falut. Öszvérháton tettük meg az utat Budára, hogy megtaláljuk a Morgonda nevű szavárd származású fegyverhordozót, és elnyerjük támogatását. Morgondát akkor ismertük meg, amikor azóta elhunyt atyánk kunyhónkban rejtegette a felbőszült kumánok elől. Morgonda fertelmes kardvágást kapott, a bal halántékától a feje tetejéig repedt a koponyája. Az egyik szemét elvesztette, a másikkal is csak hetekkel később kezdett látni. Talpig vérben ázva szédelgett be hajlékunkba, és atyám, ki amúgy megvetette a jótékonykodást, Morgondát felkarolta. Mondanom sem kell, napokig élet és halál között hevert eszméletlenül, hiába imádkoztunk, hogy térjen magához. Atyám kádárt hívatott, és abroncsot csináltatott Morgonda fejére, mert a koponyája a seb mentén látványosan szétnyílt. Az abroncs mentette meg az életét. Egy évig lábadozott, végül visszanyerte testi erejét és hitét. Akkor árulta el, hogy a Baltazár nevű templomos lovag fegyverhordozója. Állította, a gazdája talpig bőkezű, meglátjuk, nem lesz hálátlan, de ebben tévedett. Még egy fapénzt se láttunk tőle, sőt magát Baltazárt se láttuk többé.

Budára érkezésünk napján a nagy esztergomi út mellett mindjárt felkerestük a templomos lovagok kolostorát. A sánta, vörhenyes szakállú preceptortól megtudtuk, hogy Baltazár lovag a Szentföldre távozott, de a fegyverhordozója nincs vele. Morgondát megbotozták és kidobták a kolostorból, mert kirabolt tizenhárom zarándokot, akik Alba Mária templomához igyekeztek. A preceptor úgy hallotta, vízbecsüsi hivatalhoz jutott, érdeklődjünk a prépostságon, keressük Szakoly nagyurat, a királyi főkincstárnok budai famulusát. Jól van, irány a famulus. A rókaképű, fogatlan, de jól fésült Szakoly nagyúr szőrmeszegélyes drága selyempalástot viselt, ezüstövvel fogta össze. Éppen a fehér szemű solymát etette, húscafatokkal kínálta az ülőkéhez láncolt rab madarat. Kifaggatott bennünket, kik vagyunk, honnan jöttünk, mi végre keressük Morgondát. Hetykén és lekezelően viselkedett, egy idő után azonban nyájassá szelídült, Bese öcsémre bízta a sólymot, engem pedig sunyi képpel félrevont. Megsúgta, nem bízik Morgondában. Arcátlanul meglopja a kincstárat, ráadásul összejátszik Csomával, a vizek-földek inspectorával. Úgy döntött, segédvízbecsüst rendel Morgonda mellé, mert bizonyságot akar szerezni a repedt fejű gazember minden disznóságáról. A segédvízbecsüs pedig én leszek, az ő meghosszabbított szeme és füle.

– Esztendőnként egy rend világi posztóöltözet, télire kecskebőr vízbecsüssüveg jár az álláshoz – tette hozzá, hogy vonzóbbá tegye az ajánlatot. – Vállalod?

Alázatosan hajlongtam, mire két ezüstobolust nyomott a markomba. De mi lesz a beteg öcsémmel, nagyuram? Neki is kéne valami hivatal. Szabódott, aztán legyintett, üsse kő, a kelmefestést egy nyálzó bolond is el tudja végezni. A közeli Pazandok faluban Szent Pál remete testvéreinek rendje ugyanis éppen kelmefestőt keresett. Szállás, teljes ellátás, kelmefestőkötény jár hozzá. Tiboldus prior atyánál kell jelentkezni.

Elkísértem Besét a remete testvérekhez, és nagy szerencsémre ott találtam Morgondát. Ő látta el lopott hallal a rendházat, most is gazdag zsákmánnyal érkezett. Áradt belőle a halbűz. Vonásain fogott az idő, haja megőszült, de a szakálla fekete maradt. Kifolyt szemének gödrét bőrből készült ellenző függönyözte. Az abroncsot még mindig a homlokán viselte, azt mondta, megnyugtatja. Történhet bármi, így biztosan nem nyílik szét a koponyája. Szemrehányást tettem hálátlanságáért, hiszen visszaadtuk az életét, bő esztendeig tápláltuk, a szánktól vonva el a falatot, ráadásul az abroncs se volt ingyen. Egyre bólogatott, igazam van, roppant restelli magát, de mit lehet tenni, ilyen hálátlan fajta az ember. Úgy látszik, ő sem kivétel. Örült, hogy én lettem a segédje, jó alkalom, hogy mindent jóvátegyen. Adott öt darab lemezpénzt, hogy lássam, komolyan gondolja.

4.

Magyar és szavárd örök barát

A vízbecsüsnek az a dolga, hogy időről időre felmérje a folyók, tavak halállományát, és a becslés eredménye szerint igazságosan ossza fel a halászatra bérbe adandó vízfelületet. Ez a munka bizalmi szolgálatnak számított, a bérleti díj a kincstárba folyt be. Nem fért a fejembe, hogyan lehet megbecsülni a vizek halbőségét, amikor most még itt van sok hal, később tovaúsznak, és már amott nyüzsögnek.

– Ne törődj vele, nem a mi dolgunk! – nyugtatott meg Morgonda. – Akik a szabályt hozták, sose halásztak. Te akarod nekik megmondani, micsoda félresikerült őstulkok?

Morgonda rossz véleménnyel volt a királyi udvarban parádézó urakról, szerinte olyan ferde világ köszöntött be, hogy azok fürdenek a pénzben, bőségben, akik nem értenek semmihez.

– Én egész életemben dolgoztam, barátom! Lepényt kerestem, de mindig ganéra akadtam. Sose volt a szerencse a nyakamba kötözve.

Egy alkalommal Tétény fölött, Csőt szigeténél csónakból szemléltük a Duna vizét, később pedig árral szemben feleveztünk Kelen földjéig, és figyeltük a vizafogó halászokat. Éppen varsákat kötöztek a mederbe vert karókhoz. Késő őszre járt, olyankor a vizák telelőhelyet keresnek, a víz felszínére jönnek, könnyen beúsznak a kelepcébe. Ezt is megtanultam, de sok mást is. Azt például, hogy az ember észrevétlenül válhat romlottá. Amerre megfordultunk, mi is vesszőcsapdákat rejtettünk a vízbe. Másnap aztán körbejártunk, kosárba gyűjtöttük a zsákmányt. Nem mertük piacra vinni, de nem is volt rá szükség. Morgonda széles egyházi vevőkört épített ki Békásmegyertől Hárosig. A Nyúl-szigetre, de még a túloldalra, az ispotályosok ragálytelepére is szállított halat. Hol pénzt kaptunk, hol egyéb javakat. Palliumot, báránybundát, cserépedényt, vásznat, barhentet, fürtkarikát, elejtett apróvadat, kenyeret. Amire nem volt szükségünk, elcseréltük vagy raktároztuk. Volt, amiből nagy készletek halmozódtak fel, ilyen volt például a solymászharisnya és az apródsapka. Ezeket a Szent Péter káptalan altemplomában tároltuk.

Jól megvoltam Morgondával. Lóbőr sátorban laktunk, ott ütöttük fel, ahol akartuk. Morgonda soha nem éreztette, hogy csak a segédje vagyok. Bármit szereztünk, testvériesen elosztotta. Becsületességére jó fényt vet a vizek-földek inspectoránál tett látogatása. A köztudottan ostoba, de nagyravágyó Csoma – aki, mint hiteles személy, a vízbecsüs jelentései alapján a halászati helyek bérletét igazoló okleveleket állította ki – futárt küldött Morgondáért, és magához rendelte.

– Államtitkokat csak mérsékelten illik kifecsegni, de tudd meg,